A lap feldolgozottságának foka

Gyurkó-Furkó

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Gyurkó-Furkó
szerző: Gárdonyi Géza

       A kocsisom megrészegedett még reggel. Nem indulhattam vele útnak. Azt mondtam neki, hogy aludjék délig; délután tovább megyünk.
Egy mezővároskában történt ez velem, vagy inkább erdő-városkában, mert ott ugyan semmiféle mező nincsen, hacsak a piacot nem nevezzük annak. Még a fogadó is olyan, mint a dombon ülő kutya: az eleje emeletes, a hátulja földszintes.
Az ablakhoz álltam és néztem a világot. Az az ablak volt az épületen a legmagasabb. Az volt a sarokablak. Át lehetett látni a házak fedelén át a hegyekre. Sziklás vad vidék az. Onnan jutottam ide. Egy barlangban csaknem ott is maradtam. Afféle kiszáradt cseppkő-barlang az. Fehér pompájával beillenék királyi trónteremnek. Áttörtem egy vékony fehér kőkárpitot, s a nagy kőtábla reám dőlt. A kalauzom, egy fiatal pásztor lökte félre a pillanat hirtelenségével. Neki köszönhetem, hogy a kőtábla mázsányi súlya reám nem szakadt. A fiúnak bizony megvérezte a fejét, a karját is, de szerencsére nem törött a csontjából.
- Oda se neki, - mondotta. - Kaptam én már búcsúkon különb sebeket is, még szúrást is. Le se feküdtem azért.
A pásztor aztán még egy kisterjedelmű rózsaszínű barlangba is el akart vezetni. Azt mondta, hogy azt a barlangot senkise ismeri a világon, csak ő. Nem is járt még abban senkise; és hogy abba felülről a nap is belesüt. De már nekem elmult a barlangnéző kedvem.
Aztán bejártam az egész környéket, s a városkába tértem egynapi pihenőre.
De ember tervez, kocsis végez, amerre vasút nincsen.
A szobámban reggeliztem, aztán kinéztem az ablakon.
Az égen szeptemberi felhők borongtak. A nap csak egy-egy percre bújt ki a felhők alól. No, bajos is az ilyen időben elindulni: útközben elérne az esső.
Kikönyököltem az ablakon. Akkor láttam, hogy az ablak alatt a falnak olyanféle párkánya van, mint amilyenre így vidéken Nepomuki szobrot vagy Szent Flóriánt állítanak. Valaha nemes ház lehetett az; szobor is állhatott ottan. De vagy az idő porlasztotta el, vagy hogy odavan javításon, - uram bocsá: fejeltetni. Csak a téglából rakott kiszögellés maradt meg, egy kisméternyi magasságban.
A piacon mindössze három kofa üldögélt, s bizony őket kellett volna néznem naphosszat, ha történetesen lakadalom nincs a városkában. A piacon tarka kendőkkel ékesített lovak robogtak át. A vőfélyek literes üveggel gesztikulálva ordították a legújabb nótát, s buzgón hordták össze mindenfelől a vendéget, különösen a lányokat.
Délfelé aztán gyalog vonult fel a násznép a piacon át a templomba. Elől egy csoport danoló legény, aztán a nyoszolólányok, s közöttük a menyasszony, utánok az öregek.
Már akkor megeredt az esső. Egy-két percig ritka nagyszemekben, aztán sűrűn. A kövezet mélyedései csakhamar apró tócsákká változtak s az essőcseppek hólyagtáncot jártak rajtok.
A menyasszony piros csizmában jött, s fekete-esernyőt tartott a feje fölé. A nyoszolólányok is esernyő alatt, óvatosan lépkedtek a kövezet kiálló buckóin. Az ordítozó legényeknek beleesett az esső szemükbe-szájokba, de nem törődtek vele.
Fogtam magam is az esernyőmet, és átmentem a templomba. Gondoltam: tanúja leszek két élet egybeesküvésének. Édes a boldogság, ha csak a szárnya szellője érint is bennünket.
A menyasszony a helyi divat szerint volt öltözködve: félszárig érő fehér szoknya; a vállán barackvirág-színű selyemkendő. A nyoszolólányokon is ilyenféle ruha volt, csak a piros csizma váltakozott rajtok feketével, bizonyára a sár iránt való tekintetből.
A pár fiatalnak látszott. A vőlegény afféle későn érő faj: húsz éves arc, míg csak meg nem őszül. Zömök, bajusztalan kis szőke fiu volt, de afféle fenn-pipázó legény. A menyasszony sovány barna lányka, madártestű, halovány teremtés, de akin előre lehet látni, hogy menyecske korában megerősödik, az arca meggömbölyödik, megpirosodik, és a szeme is tüzes lesz és mosolygó.
Most komoly volt és színtelen, de látszott rajta, hogy a szeme meleg szokott lenni, és talán pajkos is. Kissé széles arcu volt, tatáros, de parasztnak nem szépség-hiba az. Az ajka is keletiesen duzzadt volt, de erről is azt tartja a paraszt, hogy annál nagyobbat tud csókolni.
Az eskü szavait oly halkan susogta, hogy csak az ajka mozgását lehetett látni.
A kálvinista pap, méltóságos kis ősz ember, rövid beszédben magyarázta a házasság jelentőségét. Azt mondta, hogy az Isten jelen van, mikor a szeretet ünnepel; a szívünk azért elfogult; láthatatlan égi kéz lebeg az ifjú pár feje fölött és megáldja frigyüket.
A fiu arcán meghatottság látszott; a nő szinte érzéstelenül bámult maga elé.
Ha így lefényképeznék, - gondoltam, - ki gondolná azt, hogy ennek a nőnek a lelkében édes ünnepi érzések hullámzanak?
Mikor visszatértem a vendéglőbe, a kocsisomat még mindig az ivóasztalnál találtam. Sok ösmerőse volt a városkában és éppen eznap tört ki rajta minden baráti érzelem. Kedvem lett volna más kocsit bérelni, de nem lehetett kapni a városban, csak rázósat.
A délutánom azzal telt el, hogy megnéztem egy üres kastélyt. Este vetődtem haza. Már akkor az esső elált. A szeptemberi hold arany kiflijét egyik felhő a másikba csúsztatta.
Korán elvonúltam a szobámba. Hírlapot olvastam. A mély olvasásból arra neszűdök fel, hogy a lakadalmi zene jobban bezeng az ablakomon, mint kellene. Rendre nézem a három ablakot, hát csakugyan az egyik útcai ablaknak papirosból van az üvege. Az esső leáztatta a papírost s tenyérnyi szélesen lekonyúlt. Az ablak egytáblás; vasrostély nincs. Ide bizony akárki bemászhatik éjjel, csak fel kell hágnia a szobor helyére; csak be kell nyúlnia, hogy elfordítsa a zárócskát.
Eszembe jutott, hogy a város végén oláhcigányokat láttam. De csakhamar elűztem ezt a gondolatot: este mindig képzelődik az ember.
Már csaknem el is alszom, de csizmakopogás ébreszt fel. Valaki ácsorog az ablakom alatt. Tíz-húsz bizonytalan lépés, aztán szünet. A lépések ismétlődnek. Bizonyosan patkós csizma.
Eleinte azt gondoltam, hogy a bakter, vagy valami asszony, aki az urát várja a kocsmából. Aztán hallom, hogy felmászik, felszuszog-csoszog az ablakom alá a talapzatra.
Kinézek, hát éppen akkor néz az is befelé. Az arcát nem láttam tisztán, csak egy pörge kalap körvonalát, meg egy szűrnek a gallérát. A kalapon kakastoll.
Odalépek az ablakhoz, hogy azonnal fülön ragadjam, de az emberem megfordul és csak áll, mint, valami kőszobor.
No ez bizonyosan őrült; valami csendes őrült, aki azt véli, hogy ő Nepomuki Szent János. Lehet, hogy nappal nem engedik itt állni, hát éjjel lopódzik ide a jámbor.
Éntőlem állhat. De hátha megered az esső, aztán az élő szobornak az jut az eszébe, hogy bemásszon a szobámba!? Még bizony mellém heveredik!
Már akkor tíz óra lehetett. A ház elcsöndesült. Csak az átellenes utcából zöngicsélt a lakadalmi zene.
Az ember még mindig nem mozdult.
Végre is meguntam a várakozást: kinyitottam az ablakot:
- Mi lesz atyafi! Mit akar itt?
Az ember félre hajolt, hogy az ablakszárnyat kinyitottam. Nem felelt.
- Mit akar itt? - kérdezem újból.
- Semmitse, - felelte ekkor a kalapját lassan megemelve. - Csak éppen ideálltam.
A hang fiatal volt, félénk vagy ijedt, és tiszteletet kifejező. Valami legelőszag áradt az emberből.
- Hát mégis minek áll itten? - kérdeztem enyhébben.
- Csak.
- Csak? Ebből nem sokat értek.
- Ne tessen haragudni: énnekem muszaj itt állanom.
- Muszáj? Csak nem engem strázsál talán?
- Nem.
- Hát?
Az ember vállat vont.
- Csak állok.
Szivarra gyujtottam s a gyujtó lángjánál megnéztem az arcát. Fiatal parasztlegény, teltképű, erős szemöldökű, sasorru. Az ördögbe is, hiszen ez Gyurka, az én hegyi pásztorom!
- Te vagy Gyurka?
- Én vagyok, - felelte örvendő szemmel.
Az arca elvörösödött.
- Hát mit álldogálsz itt? Csak nem engem vársz tán?
- Nem uram.
- Hát?
- Csak állok.
- Csak állsz? De hogy a manóba van kedved éppen ide állani? Csak nem vagy tán holdkórságos?
- Nem uram. Csak tessen nyugodtan lefeküdni. És ha éppen akarja az úr, le is szállok innen.
De tán nem zavarom. Szeretnék itt maradni.
És magyarázatul a távolba mutatott:
- Innen éppen az ajtóra látok: a lakadalomba.
Az ablakból csakugyan oda lehetett látni a lakodalmas házra. Az ajtón narancsszínű világosság áradt ki. A kert falombjai feketén rajzolódnak bele abba a négy szögletű nagy fénylapba. A lakodalmas emberek árnyékokként jelentek meg a négyszög világosságában. Némelyik férfi tántorgott. A lányok szinte röpdöstek.
Most már láttam, hogy Gyurka szerelmet virraszt.
- Dehát nem mehetsz te oda, Gyurka?
- Nem uram. Mindenki oda mehet, csak én nem.
- Haragszanak rád?
- Lehet.
Gondoltam valami rossz fát tett Gyurka a tűzre. A legény sóhajtott:
- Hej uram, egyvalaki nem haragszik énrám. De ha az a valaki ide nem jön éjfélre...
Ez fenyegető hangon volt mondva.
- Vigyázz Gyurka, - feleltem. - Első a jóegészség.
- Esméri őket az úr?
- Nem.
- Nem erre-valósi?
- Nem hálaistennek.
- Hát akkor megmondhatom, hogy kivel lesz itt nekem találkozásom: a menyasszonynyal.
- Menyasszonnyal? Nem jön az most ide hékás!
- Ide jön a!
- Nem hiszem.
- Nem?
- Nagyon el van az foglalva.
A legény a fejét rázta:
- Abbúl baj lenne!
És káromkodott:
- D'az istenfáját, ha ide nem eresztik...
- Biz a nem fog itt sétálni mostan a te kedvedért.
- Ha ide nem eresztik, hát akkor majd én megyek oda!
És egy nagy kapszlis pisztolyt vont elő a szűre ujjából.
- Tetszik-e látni? Evvel megyek én oda reggel.
Elhűlten néztem reá:
- Hallod-e Gyurka, olyan fa is van ám a világon, amit a hóhér ültet.
- Nem bánom uram. Beszámolok az Istennek. Az Isten nem akaszt fel.
- De hallod, van annak tíz erős parancsolata. Tanultad?
- Mindennap elmondom.
- Hát hogy szól az ötödik?
A legény nem felelt.
- Hát a kilencedik?
A legény a fejét rázta:
- Az ötödik azt mondja, hogy: Ne ölj. De ők már megöltek engem. A kilencedik meg azt mondja: Felebarátod feleségét ne kívánjad. De ők kívánták el a kutyák, akit nekem szánt az Isten.
- Ha neked szánta volna, te esküdtél volna vele.
A legény legyintett:
- Iszen, ha az a jó Isten esketne... De nem az esket, hanem a pap.
Figyelemmel nézett a lakadalmas udvar felé:
- Most járják a menyasszony-táncát.
Aztán folytatta:
- Gyermekkorában is hozzám húzott már. Az ölemben hordoztam. Mikor beteg volt is, csak engem kívánt. Pedig csak három esztendős volt akkor, én meg hét. Az orvosságot nem vette be sem az anyja kedvéért, sem az apja kedvéért, de az én kedvemért bevette. Aztán mikor iskolába kerültünk, nem játszott többé velem, de egyszer, hogy magunkra maradtunk ketten, átkapott és megcsókolt... Szörnyű szemérmetes lány volt az, uram!
Elhallgatott és a fejét rázta:
- Mindig azt mondja, mikor magunk vagyunk: Gyurkó-Furkó! Oszt úgy nevet a szemem közé, mint a piros hajnal!
- No és aztán jött egy gazdag legény...
A fiú meghökkenve nézett. Rám:
- Hát akkor mégis csak tetszik esmerni?
- Nem én. Csak ez így van Gyurkó-Furkó, mióta áll a világ. A gazdag fiú, vagy a gazdag leány zavarja meg mindig a világ rendjét. Hát aztán mit akarsz vele? Elbúcsúzni? Minek? És ha ide nem jön, odamenni...
- De idejön, biztosan idejön. Tetszik hallani abbamaradt a menyasszonytánc.
A zene csakugyan elhallgatott, de csakhamar újra megszólalt és egy mélabús dallam szállott a lombokon át hozzánk.
- A menyasszony nótája, - szólt nagy érdeklődve a legény. - A leánykori legkedvesebb nótája: Putnokon már kihajtották a nyájat.
S a dallam haladása szerint folytatta:
- Katonának elvitték a rózsámat. Megjött a nyáj, odamaradt a rózsám. Jaj Istenem, csak még egyszer láthatnám!
Elbűvölve hallgattuk a nótát. Érzett, hogy a cigányok remekelnek. Az ajtó fénylapja üres volt. - Fogadni mernék, hogy sír, - mormogta a legény.
Én arra gondoltam, hogy mi lesz, ha a menyasszony nem jön el erre a találkára? Hogy is jönne! Hát szépcsendesen kilopódzok az udvarra, és felköltök valakit: két markos csendőr majd csak elveszi a kapszlis pisztolyt idejekorán a fiutól. Aztán kicsit rá is ijesztenek. Aztán majd iszik egyet, falhoz vág egypár olcsó üveget, avval el lesz végezve az ügy vér helyett krétával.
Adtam neki egy szivart. Megköszönte.
Rágyujtott.
Hallgattuk a nótát tovább.
Azonban a nóta csakhamar elmult. Ábrándos csöndesség szakadt utána. A legény figyelt és nézelődött.
A csöndességben halk nyerítést hallok. Akkor látom, hogy a piacon, nem messze tőlünk, egy kocsi áll. Bizonyosan azon jött be Gyurka a hegyekből.
- Dehát hallod, - mondottam a csöndességet megszakítva, - mégis furcsa, hogy éppen a menyegző éjszakáját választottad a búcsúzkodásra. Tegnap kellett volna, vagy mégelőbb.
- Nem lehetett, - felelte a legény. - Mert tetszik tudni, ez így volt: azt határozták, hogy akkor lesz az esküvő, mikor az újbor kiforr. De aztán hirtelen megváltoztatták a napot. Gondolom azért, mert engem behívtak négyheti fegyvergyakorlatra.
- Hát olyan idős vagy te már, Gyurka?
- Huszonöt esztendős vagyok én, uram.
A cigányok más nótát kezdtek. Gyurka egy percre hallgatott. Aztán folytatta:
- Tegnap izent ki, mikor éppen átolvastam a nyájat. Délután már indultam volna. Ma már bakancs volna a lábamon. A: most búcsúztatják...
A lakodalmas házra nézett:
- No-no, majd meglássuk! Megígérte nekem, hogyha nem használ se könyörgés, se rimánkodás... Szóval: most, mikor vinné már a vőlegény, ki kell jönnie a kertbe. A búcsúzás után kijön. Meg tetszik látni hogy kijön... Át fog bújni a kert garádján és ide jön.
A szivar remegett a kezében.
- Most az anyától búcsúztatják, - mondotta halkan.
- És ha utána jönnek? És ha itt meglepik veled?
- Velem? Iszen mondom, hogy én katona vagyok. Berukkoltam. Mindenki látta, mikor tegnap elmentem.
- Nem értelek.
- Elmentem az állomásig. Ott egy társam átvette a könyvemet. Az szolgál helyettem négy hetet.
- Derék fiu lehet!
Gyurka vállat vont:
- Jövőre én szolgálok őhelyette. Aztán az aranyat is neki adtam, amit az úr ajándékozott nekem a minap.
- És mindez csak azért van, hogy elbúcsúzhass tőle?
A legény mereven nézett az ajtóra. Nem felelt. Láttam rajta, hogy izgatott. A szivart megpökdöste és elrejtette.
A búcsúztatónak, úgy látszik, vége volt. A cigányzene újból megszólalt. Valami más dalt kezdtek.
Az ajtóban ekkor megjelent egy fehér ruhás, koszorús nőalak. A menyasszony. Megállt egy pillanatra. A feje felénk fordúlt. A keze intéséről láttam, hogy visszatolja az utána tóluló leányokat. Aztán eltűnik, ki az udvar sötétjébe.
- Jön! - rebegte az öröm forró hangján Gyurka.
Leugrott. És anélkül, hogy elbúcsúzott volna, elrobogott a lakadalmas ház irányába.
- Megyünk, Istók bácsi! - hallottam a hangját, amint a kocsi mellett elrohant.
A kocsi egyet mozdúlt.
Három perc nem telt belé, két lelkendezve futó alak jelent meg a piacon. Ahogy a piaci lámpás mellett ellebbentek, láttam, hogy a nő fehér szoknyában van, a fején koszoru.
Fölugrottak a kocsira. A kocsis a lovakra csapkodott. Ahogy a lámpás mellett elhaladtak, a menyasszony akkor tépte le a koszorút a fejéről. Eldobta.
És a kocsi elzörgött a csöndes éjszakában a hegyek felé.