Gyermekgyilkos R. d. M. ügyében
| Gyermekgyilkos R. d. M. ügyében szerző: Kölcsey Ferenc |
Alperes védelmezője fájdalommal ismeri meg a szomorú tettet, mely tiszti ügyész által követeltetik megtörténtnek lennie: fájdalommal ismeri meg annak rettenetes voltát; s jól látja, mikép az büntetés nélkül semmi esetre nem maradhat: azonban még sem hiszi szükségtelennek, szavát a bűnös ügyében felemelni, s a tett körülményeit, indítóit, és következéseit felvilágosítani; ez által a szerencsétlen jövendő sorsának könnyebbülését reméllvén.
Gyermek életét, melynek első szikrája az anya szíve alatt lobbant fel, ugyanazon anyától eloltatva látni, jól jegyzi meg felperes tiszti ügyész, természet elleni látomány. Vad dühősség lakik a ragadozó állatban; s még is, midőn a földkerekség minden lakosaival harczban él, kölykei mellett saját életét készen áldozza fel. Oly készség, mely a tenyészet fenntartó ösztönéből önként következik, s annál fogva minden állati kebelbe természettől oly mélyen vésve van, hogy annak bötűit csak igen erőszakos, az állatot önmagából kivetkőztető, egész lényét öszverázó és felforgató körülmények törülhetik le. S íme ez iszonyú körülmények az állatok legnemesbikénél, az embernél, állanak elő!
Mi érzet az, minek e megdöbbentő észrevétel mellett, bennünk legközelebb, ébredni kell? Utálat? boszú? Nem! a legközelebb, legtermészetesb érzet, a mi itt szíveinket elfogja: a legmélyebb, legigazságosb szánakozás.
Az ember egy részben értelmi állat ugyan, de azért nem szűnik meg érzékiségénél fogva más állatokhoz sokképen hasontó lenni; s így, a mi az állati természet egyetemi törvényeit illeti, azok belé is eredetileg öntve vagynak. E törvényeken alapúl a fenntartás nagy rendszere; s azért a végetlen bölcseség mindenről gondoskodott, ami az állatiságot azoknak szakadatlan követésére oldhatatlan lánczokkal szorítsa. Forró kívánat, gyönyör, és fájdalom érzelmei vezetik az állatot; gyönyör van öszvekötve a magzat táplálásával, s annak elvesztésével mondhatatlan, égő fájdalom: s ez okozza, hogy az egyetemi, nagy kérvény ez esetben híven betöltetik, hogy minden állat fárad és gondoskodik magzatáról, hogy minden állat retteg magzatától megfosztatni, s készebb önéletét veszedelmeztetni, mintsem a kirabolt anyának iszonyitó gyötrelmeit szenvedje.
Ha ez így történ az állati világban közönségesen: szükség az emberrel is így történnie. S mennyivel inkább így történ, minthogy az ember nem csak jelenben él, mint az állat, hanem a múlt és jövendő hatásait is érezi? Csak ember az, ki gyermeke sírdombján hosszú évek után is fájdalom könnyeit sírhatja; csak ember az, ki gyermeke jövő sorsáért aggódik, s magának sanyarúvá teszi az életet, hogy gyermekének gazdag örökséget hagyhasson; és ez embert lehet-e lélekrázó szánakozás nélkül szemlélni, ha szívében a természet örök törvényei ellen vad lázadás rohan fel? Ki nem volt valaha tanúja a földfeletti boldogságnak, melytől megdicsőülve, az anya most született kisdedét legelőször kebléhez szorítá? Ki nem volt valaha tanúja a leírhatatlan gyötrelemnek, melytől elborítva, az anya ölében elhunyt gyermekét utoljára szívéhez kapcsolá? Most képzeljük a szerencsétlent, kit sors, történet, vagy a minek nevezni lehet, addig vezet, űz, tévelyegtet, míg oda jut, hol ama boldogságot magától önmaga eltaszítja, ama gyötrelembe maga önmagát buktatja? Lehetséges-e nem jutni a gondolatra, hogy itt a természetet győzhetlen ellenség verte le? hogy itt a szerencsétlen teremtvény értelmét és érzelmét visszatarthatlan ború lepte meg?
Hagyomány és történetírás tanítják: miképen voltak emberek, voltak egész népek, kiknél gyermekeiket feláldozni szokásban vala. Így vivék Agamemnon és Idomeneos saját gyermekeiket halálra; így lángoltak a druidák berkeiben borzasztó gyermekáldozatok. De ezeket a minden szerencsétlenség legnagyobbika, a babona vakítá és tompítá el És még is a görög költő és művész nem állíthatta elő Agamemnont leírhatatlan fájdalom jelenségei nélkül; Idomeneos, a hagyomány szerént, önkéntes száműzöttségben keresett nyugtatást; azt pedig hihetni-e, hogy midőn a babona által kisdedkorától fogva mélyen lealacsonyúlt asszony, a druida vadságára hagyta szülöttét, még is kínos mozdúlatokat nem érzett volna szívében? Nemzetségeken, s századokon keresztül plántált embertelen tudomány mellett is, minden bizonynyal rábeszéllés, jelen és életutáni kínokkal rettentés, hatalom és kábítás vala az, a mi az anyát ily körülményekben is az iszonyító lépésig ragadtatá. Ily eszközökkel kényszeríttetik a megholt hindu nője lángokba rohanni; s anyának magát vagy magzatját dönteni halálba: egyenlően rettentő elszántság.
A mit a múlt kor fejletlen népeinél babona okozott: azt nálunk a lélek szenvedéseinek őrültségig hágó ereje okozza. Mert asszonyt gondolni, ki magában az anyát hidegvérrel semmivé tehesse; ki előremeggondolással, mint a vétekben megöröködött rabló, emelhessen kezet magzatára; ki vérének s idegeinek egyetemi rengésbejötte, s gondolat és érzésrendszerének tökéletes öszvezúzatása nélkül a halálos csapást megtehesse: ily asszonyt gondolni felette nehéz, mondhatnók lehetetlen. Azonban, ha ez erkölcsileg lehetetlennek látszó dolog valaha még is megtörtént; annyit korunk s az emberiség becsületére telyes bizonyossággal állíthatunk: ily eset törvényszékeink előtt ritkább, mintsem egyébnek lehetne tartani oly kivételnél, mely épen ritkasága, példátlansága, rendszeretlensége által mutatja, mennyire ellenkezik a dolgok természetes folyamával.
Ezért valahányszor e jelen esethez hasonlók jőnek elő, szorgalommal kell az okokra tekintenünk, mik által lehetségessé, vagy épen kerülhetlenné lettek; vizsgálnunk kell a körülményeket, mik a bűnöst oly tettre határozták, mely ellen saját kebléből száz meg száz szózat emelkedett. S ha látni fogjuk, mint kezdett a szerencsétlen lassanként sűlyedni; mint lehetett lelkének és szívének lassanként kábúlni, s végre a természet minden intéseire megvakúlni, minden szózataira megsiketűlni: akkor mind a mellett, hogy őt bűnösnek kell vallanunk, még is boszúkivánság helyett szánakozás fog ébredni; s lehetetlen nem óhajtanunk, bár ily tettnek inkább elhárítására találtatnék óvóeszköz, mint boszúlására büntetés.
És mit kell mondanunk, ha meggondoljuk: miképen az iszonyú bűnre — saját gyermekét meggyilkolni, többszer és inkább tántorodhatik oly személy, ki az erkölcsiség érzelmét még nem vesztette el, mint olyan, ki minden szép és jó iránt megtompúlva, az erkölcsi veszettség legalsó lépcsőjéig jutott? Szívrendítő gondolat! de a mit figyelem alól el nem lehet ereszteni a nélkül, hogy veszélybe ne jőjünk, elveszteni a cselekedet való mértékét; s két bűnös között azt tartani kisebbnek, ki a sors kárhoztató könyvébe törülhetlen bötűkkel van beírva; nagyobbnak pedig azt, ki a vétket tépett szívvel követte el, s legelső perczben utána a megbánás kétségbeesését kárhozott lélek kínjával érezte.
Az elvettetett teremtvény, ki magát a bujaság karjába nyilván vetette, s az élet örömeiből kikiáltott keresetet űz; ki az emberiség sajátságának egyik legszeretetreméltóbbikát, a szemérmet, nem ismeri, ki az emberek becsülésére számot sem nem tarthat, sem nem tart: ily teremtvény, mit veszthet általa, ha gyalázattal viselt élte-bizonyságát ölében hordozza? S az eltartás gondjai is kínozhatják-e őt annyira, hogy miattok tettet kövessen el, önéletére veszélyhozót? Az erkölcsi lesűlyedés, a közönség szemei előtt gyalázatban forgás, merész homloktalanságot hoz magával; s ki a bűn ösvényén eddig jutott el, az selyemben és rongyban, dobzódva és éhen, egyenlő szemtelenséggel tolakodik az emberek közt; s keres és talál módokat a táplálás gondjaitól úgy szabadúlni meg, hogy a törvény fenyítéke alá ne essék.
Mi másképen van a szerencsétlen, kinek szívéből az erkölcs még egészen számkivetve nincs; kinek becsülete a közönség véleményében még el nem veszett; ki még is győzhető vagy győzhetlen kisértetek közt a gyarlóságot titokban elkövette; ki e pillantat óta könnyeit emberi szem elől palástolva, jövendőjén aggódik; s most egyszerre ott látja magát, hol titka felfedeztetvén, hírét, szerencséjét semmivé téve szemléli, s előtte egy hosszú, kínnal és gyalázattal gazdag élet nyílik meg! Itt mennél gyöngédebb az érzés, annál közelebb a veszély; mennél kevesebb veszett el az erkölcsiségből, annál bizonyosb a kétségbeesés; s mikor ennek kínai előállanak, mikor velőt és ideget fagylaló vaskézzel ragad meg: akkor emberi ész többé nem munkál, emberi erő többé nem használ; a veszélytelyes óra megkondúlt, s a következmény halandó akarattól többé nem függ.
E tekintet alá jön a szerencsétlen, ki felett tiszti ügyész a halálos itéletet kimondatni kívánja. Alperes a maga esetének következésében sokkal inkább el van csüggesztve, az iszonyú lélekállapot, melyből tette folyt, s ez a tett, mely a gyermek éltével együtt az anyai szívet s az egész élet minden boldogságát keresztűl metszette, sokkal nehezebben fekszik rajta, mintsem a halált egyébnek tarthatná azon egyetlenegy módnál, minél fogva végetlennek látszó gyötrelmeiből kiszabadúlhat. De a bírónak az előtte álló boldogtalant más szempontból kell néznie. Neki látni kell, hogy nem megrögzött gonosztevő, nem jobbíthatatlan bűnös fejére mondja az itéletet; hogy szánásra méltó nyomorult ez, kinek nem annyira büntetést, mint útat kell szabnia, melyen bánkódás és megtisztúlás által istent és embert megengesztelve a társaság kebelébe visszatérhessen; s önmagával még egyszer kibékűlve, idő és vallás által találjon most még alig reméllhető vigasztalást.
Alperes atyja bizonyos, külföldről bevándorlott tiszt vala; ki minekutána szolgálatra alkalmatlan lett, hosszú viszontagságok közt e városig ért; nevén, becsületén, kardján és leányán kívül nem bírván semmit is. Beteg volt a megérkező, s egy orvos, szánakozásból, vagy azért mert nőtelennek a viruló leány szemébe tűnt, befogadá. Emberi tudomány az életemésztő fájdalmak ellen nem használt; s az idegen, hol hazát keresett, kevés napok múlva temetőjét találta. Ő ugyan elnyúgodván, mentve lőn mind azon bajoktól, mikkel a sors életét gazdagon halmozá: de annál csoportosbak lettek azok az árva felett, ki most ifjúsága virágában, segéd, tanács, és tapasztalás nélkül egyedül s idegen földön áll vala. Hova fordúlhatott volna? Közintézeteink, hol az ügyefogyott munkát és enyhűlést leljen, nincsenek; ismerőse, az egy orvoson kivül, senki nem vala; s így ehez folyamodott: vetné közbe magát, s keresne szolgálatot számára. Ígéretet nyert; s telyesítését vártában szerencsésnek tarthatá magát, ha az orvos fedele alatt maradhatván, a házról házra koldulás vagy az éhenhalás közti rettenetes választástól megszabadúlt Azonban a szállásadónak ily vendég nem volt kedve ellen; a szolgálatkeresés napról napra sikeretlenebb lett, s kevesebb szorgalommal vitetett; szóval a leány helyben maradt, s a háztartás gondjait viselé.
A szerencsétlenség forrása ez vala. A férjfi, a jóltevő szerepét játszva, vendége helyzetével visszaélt; és szerzőjévé tette magát az esetnek, mely miatt egy élet már feláldoztatott, s még egy másiknak feláldoztatása törvény után kivántatik. És ő, ki a gyengébbet, a viszontagság alatt meghajlottat a bűnbe nem vezeté, de taszítá, bátorságban ül; ez pedig a legkeserűbb sors martalékává lőn; és sokkal kevésbé az által, amit a törvény kárhoztató szavai reá mondanak, mint a gyógyúlatlan seb által, mit a kétségbeesés pillantatában saját lelkébe égetett vala.
Lehetne talán a gyengeséget menteni, melyet vele természeti ösztön és személyes hajlandóság elkövettetett. Az- emberi gyarlóság maga magának ellensége; s magában is rosszra vezethet; s mi leszen még, ha csábítás, alkalom, szűkölködés, s ezer meg ezer kísértetek tűnnek fel, értelmet és érzést ostromolvák? mind a mellett ki szabadíthatja fel őt a vétek alól? De nyomorúságának mélysége abban áll, mert vétket követvén el, tiszteletét az erkölcsiség, a társasági rények iránt magából ki nem irthatta; mert mélyen érezte, mit vesztett el, s nem nyerhetett magán erőt, e veszteségével világ előtt megjelenni. Így történt, hogy míg mások, a vétket megszokván, s a gyalázathozó következéstől nem rettegvén, híreket ugyan eltékozolták, hanem a társaság kebeléből ki nem vettettek: ő lelke borzasztó tévelyedésében magát a társaságos életből vérrel szakasztá ki.
Felébredt a részegűltségből, melylyel indúlatai rajta uralkodának; s éles, de már késő pillantatot vete a jövendőbe; s megborzadt. Csábítója nyújthatott volna segédkezet; de ez vad szilajságban törte le a virágot, s még vadabb hidegséggel löké most el magától, a leányt elkergetvén. Ki mondhatja magát szerencsétlenebbnek, mint ez elhagyatott e perczben vala? betelyesedve érzett maga felett minden átkot, a mit a megbántott istenség a bűnös emberi nemre kimondott. Atyja halálakor, idegen nép. hazájában, segéd és remény nélkül, még boldognak mondhatá magát, mert tisztán állott isten és emberek előtt; s ahoz imádságát, ezekhez kérelmét pirulás nélkül nyújthatá. Most ott álla, két élettel szíve alatt, lesűlyedve teremtője előtt, kinek csillagaihoz felpillantani nem mere; s égető gyalázat érzelmével az emberek közt, kiknek tekinteteikből saját vétkét képzelte olvasni. S vegyük e helyzethez a léleklázasztó gonoszságot, melylyel eddigi lakhelyéről száműzetett: s hol az ember, ki őt könnyeire méltónak nem találná?
Ekkor lőn, hogy önmaga előtt rejtezni kívánván, czél és kinézés nélkül útnak eredt. Álomjáróként tévelygett az utakon; három egymás után következő nap folytában többen látták majd itt, majd amott; futotta a vándort; került falut és vendégházat; s élelem és nyugvás nélkül keble fúriáit hurczolá. Az óra jött; alkony feküvék az erdőn, melynek széléig vonszolta kínait. Mi történt? az rettenetes valóságban áll előttűnk. Mint történt? azt tudja az ég, melynek szent boltozata alatt idegen szem tanúsága nélkül, s a tevő lelkének elkábulásában történe. Nehány lépésnyire fák közt jött egy útas, s épen az, kit a tiszti tanúk sorában legelől láthatni; vad felsikoltást hall közel; arra fordúl; s látja a felsikoltott személyt térdein, és látja mint szorítja a már nem élő gyermeket szívéhez; mint nyomja ajkait a vérző sebre, s mint omlik el fájdalmaitól elszédítve, félholtan!
Vagynak esetek, mikor az ember óhajtásokra kényszeríttetik, az emberi jóllét és méltóság gondolatával ellenkezőkre. Így a jelen esetben erőszakosan tolakodik belsőnkbe a rettenetes kivánság: bár e szerencsétlen a reá szállott lélekborúból ne derülhetett volna ki! és nem volna-e jótétemény, ha öntudatától megfosztva, tette iszonyú voltát által nem láthatva, helyzete vigasztalhatlanságát nem érezhetve futhatná keresztül az életet, istennek e szép, de reá nézve kárhozattá vált ajándékát? Most mit használ neki az észnek visszatért világa, hanemhogy segédével tisztán pillanthasson körül a mélységben, melybe értelmének a meghatározó perczben történt elsötétülése buktatá?
Nem lehet állítani, hogy az elkövetett bűn neki nem tulajdoníttathatik. Őrjöngése a kétségbeesés szempillantásnyi rohanásának következése volt, mely, minekutána jóvátehetetlen dúlással keresztülment, az értelem uralkodásának ismét helyet engede; s ily körülményben a birói itélet meg nem némúl. Azonban, ha megnémúlnia nem lehet, enyhűlnie bizonyosan kell. Mi is lenne az emberekből, ha egyedűl a tett, nem pedig annak s tevőjének körülményei tekintetnének? Volt rabló, ki fegyveresen állott a vándor útában, mert éhség idején kézmunkája nem nyújthatott elég segédet számos háznépét a mindennapi szükség torkából kiragadni. Bűnös vala, az tagadhatatlan; de bírája előtt nem csak a bűnnek kelle feltűnnie, hanem a fájdalomnak is, mely haldokló háznépére vetett mindegyik pillantatával két élű fegyverként metszé kebelét; a fájdalomnak is, melylyel kettőztetett fáradságainak sikeretlenségét látni kénytelen vala. És fel kelle tűnnie a naponként nevekedő szükségnek, földi és mennyei segédbe vetett bizodalom naponként fogyásának, s az iszonyú ostromnak, mely a lelket mind ezek alatt szakadatlanúl kínozá. Megtelik egyszer a pohár; a kétségbeesés megjelen; s ki mondja meg, mit lehetne akkor borzasztóbbnak találni? azt-e, ha az embert hirtelen őrűlet szállja meg, s öntudatlan teszi a bűnt? vagy azt-e, ha eszméletét nagy részben megtartván, mélyen érzi a bűn rútságát, nyugalma és üdvessége örök veszélyben forgását, és még is kezeit visszavonni nem bírja?
Nem szükség fejtegetnünk: ily esetekben mennyire lehessen a vétket a vétkesnek tulajdonítani. Az iskola minden bölcseségénél többet mond ilyenkor a szív mozdúlata, minélfogva előttünk világos, hogy találkozik bűnös, kinek joga van.mind azon könyörűletre, mit azok, kiket szerencsétleneknek hívunk, érdemelnek is, kívánnak is. A milyen utálatra méltó az, ki az emberiséget levetkezvén, hidegen, vagy épen gyönyörrel űzi a bűnt, keresetmódjává tévén azt: olyan szánakozásra tarthat számot, kit egymást váltó bal történetek, erőszakos körülmények, vagy lassankint, de észrevétlenűl vezettek, vagy sebes rohanással ragadtak bűnbe. Ennek szerencsétlensége az vala, mert nem bírt hősi bátorsággal szenvedés és kisértetek ellen vívnia; mert nem bírt erős nyúgalommal megvizsgálni, hogy mentséget keresvén oly eszközökhöz nyúlt, mely minden szabadúlást elzár előtte. S hol van halandó, ki bizonyos lehetne, ha belső szélvészekben mindég elegendő erőt és csendességet bírand-e állandóúl maradni a pályán, mit boldogsága napjaiban magának kijelelt? A szerencsétlen hasonló a katonához, kit ellenség nagy száma vett körül; s kinek kardja kezében akkor szakad ketté, midőn ereje végső megfeszítésével magát a sűrű sorokon keresztülvágni akará.
Hol az emberi szánakozás a gyarlóságában magáról megfeledkezett személy számára menedéket készített; hol a szűlö hibája miatt balsorsban született gyermekről gondoskodó intézet alkottaték: ott ily tett, mint e leányé, valamint ritkábban fog történhetni, úgy nehezebb büntetésre érdemesnek méltán tartatik. De nálunk (szomorú vallástétel!) a gyarlóra nem vár egyéb, gyalázatnál, elhagyatásnál, ínségnél; nálunk a későbbi jobbulás úta annál nehezebbé tétetik, mennél inkább ki van téve a vétkes legelső tévelyedésével mindent elveszteni, s minden reményről előre lemondani. Különbség van, és mily nagy, s mily megmérhetetlen! a vétkes közt, ki előtt még út van a visszatérhetésre; s a vétkes közt, ki előtt, mindjárt első lépés után, a teremtő egész végetlen világa bezáródik; ki előtt a kegyelem gazdag forrása az utolsó cseppig egyszerre kiapad; s az örök vigasztalás milliom sugárai egyetlenegy perczben setétednek el. Ily állapotban lehet az örök kárhozatra vetett lélek, ki helyzete rettentő, végtelen, és változatlan; voltát világosan látja. Mit használna már nékie a lélekengesztelő megbánás, az elhagyott útra visszatörekedés, s minden egyéb, a mi bármely felszámíthatlan századokon, ezredeken túl is csak valaha, csak egyszer enyhűlést nyújthatna?
Ennek az öszvezúzó, semmivé tevő érzelemnek kellett e szerencsétlenen is erőt venni; ennek kellett az ő kétségbeesését az örjöngés dühéig felcsigázni. S mennyi czím jöve itt együvé az eltévelyedett, és sem külső, sem belső erő által többé nem támogatott személyt örvénybe sodrani! Idegen, elhagyatott voltának tudása; csábítója vad bánása; elkövetett gyarlóságának lesújtó ismerete; remény nélküli, szívfagylaló kinézés a jövőbe: mind ezek mi önbizodalmatlanságot, keserűséget, gyűlöletet, szégyent, és aggódó rettegést riasztanak fel keblében! Adjuk hozzá, hogy elűzetése az egyetlenegy fedél alól, hol az idegen földön, noha saját romlására, még eddig magát megvonhatá, természeti csendében többé nem vala; hogy három napi gyötrelemmel telyes életét tébolyodottként bolyongva töltötte; hogy nyúgalom és táplálat hiányában teste és lelke elerőtlenűlvén, maga hatalmában már nem lehetett: s állíthatjuk-e, gondolhatjuk-e, hogy megfontolással, hogy előre megérlelt szándékkal cselekedett; s hogy öntudatát e lázasztó, e marczongló érzetek közt végpontig megtarthatta? és vsljon keresett-e helyet, hol kémlelő szemek elől tettét elrejtse? gondoskodott-e róla, hogy elkövetés után annak jeleit eltitkolhassa? Ott omla öszve a boldogtalan közel az úthoz; sikoltásával árulá el magát; s bűne vértanúját vad szerelemmel kapcsolá kebléhez. E viselet szándékos, saját magáról tisztán eszmélő bűnös viselete nem lehetett. Sikoltása, mely tettét elárulá, egyszersmind bizonyságot tesz lelke állapotáról, mely azon pillanatban szabad akaratjától nem függhetett. De bizonyságot tesz az egész helyzet, melyben a tiszti tanuk elsője őt megpillantá; bizonyságot az ájulás, melybe hullott; s a vér, melyet ajakaira az ártatlannak sebéből csókola; és mindenek felett bizonyságot tesz felébredése az ájulásból, e felébredés, melynek kimondására szó, festésére szín nem találkozik.
Mind ezeket, mik a tiszti tanúk által felhozott körülményekből önként és világosan következnek, részént bizonyítja, részént magyarázza a hónapok óta raboskodónak itt a közönség szemei előtt viselt élete. Nem volt e megye fogházában bűnös, ki a legfelsőbb szó által helybenhagyott halálos itéletet oly fájdalommal hallgatta volna, mint a milyennel ez elkövetett tettét emlékezetében hordozza. S ha a fenyítőtörvény legfőbb, tiszteletre legméltóbb czélja — bűnöst jobbítani: bizony ő érdemli, hogy rá nézve e czél szem elől el ne tévesztessék. Szenvedései nagyobbak valának a halál előérzéseinél; s maga a cselekedet, miért bűnhődnie kell, oly lángoló, oly gyógyúlhatlan sebet ejte rajta, minek fájdalmát az igazság pallosa nem nevelheti, csak megszűntetheti. Látni való, itt a büntetést maga az isteni végzet monda ki; s maga az isteni kéz telyesítette. Ily esetben embernek csak a szeretet munkája marad fenn: az elbukottnak kezet nyújtani, s azt a remény és kegyelem útaira visszavezetni. Alperesi ügyvéd e hit által vigasztalva, nem kételkedik, hogy ez ügyben igazság és irgalom kezet fogva hozandják az itéletet, mely alá azt ezennel bocsátja.