Gyerekek táncolnak...
szerző: Juhász Gyula
Künn az utcán fegyveres őrök cirkálnak, a forradalom 39 fokos láza lüktet a város ereiben, a véres nap után vagyunk, statáriumot hirdet a plakát, és mi, három fáradt és ideges művész, bemenekültünk egy tiszta, fehér, hűs nyugalmú szobába, ahol a falakon régi képek mosolyognak, meghitt sarokban szülők és érdeklődők üldögélnek, a szoba közepén pedig tánc van, apró babák táncolnak, pöttöm fiúk, lányok illegetik magukat a fekete zongora halk hangjaira, illedelmes gavottok és menüettek régi, finom és szerény táncok ütemére, amelyeknek muzsikusai réges-régen alszanak a messze temetőben és szívükből melódiák helyett nefelejcsek nőnek. Gyermekek tánca, fűzérlánca, van-e ennél idillibb és megnyugtatóbb valami a forradalmaktól megviselt idegekre? Kedves kicsi fiúk és lányok, künn a világ legvadabb táncát ropják, amely mellett az egykori Carmagnole is elhalkult emlék, és ti aranyosan és békésen tipegtek-topogtok, mint egykor boldog és nyugodt nagyapáitok és nagyanyáitok, akik az unalmas és regényes bidermájerben álmodozták és ásítozták végig az életüket, és észre se vették, amikor a halál fekete batárja megállott a zöldzsalus és muskátlis ablakuk alatt. Egy kis szőke princet nézek, aki egy kis angyalkának suttog bókokat, miközben jól vigyáznak a tánc ritmusára: így csicseregnek a fecskék a tavaszi alkonyaiban, így suttognak a pünkösdi rózsák a májusi kertben.
Gyerekek, én elfelejtettem táncolni, én sohasem voltam bálban, pedig akkor nem volt se háború, se forradalom és akkor is tavasz volt, édes, bolondos, drága fiatalság, amely nem törődik se királysággal, se forradalommal. Gyerekek, csak táncoljatok, én mondom, megtérő eretnekje az életnek, kései fanatikusa, táncoljatok bele szépen, vidáman, boldogan a jövőbe, amely, ugye remélhetjük, csakugyan öröm lesz és szépség és diadal és élet, élet, élet!