Ugrás a tartalomhoz

Gyűlölet (Kosztolányi Dezső)

A Wikiforrásból
Gyűlölet
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. május 23.

       Az ember, aki egykor régen, nagyon régen ledőlt szunyókálni délután a díványára, a béke puha díványára, álmokat látott. Néha maga is csodálkozott rajtuk, ártatlanul. Ételgőzök és borpárák csalánfátyolán megjelent például előtte a legjobb barátja. Eleinte mosolygott rá a barátja, aztán bandzsított, végül a bűvészpálcájával megkopogtatta a szemgödreit, a gonosz, zsivány, zöld macskaszemét, és megmutatta, hogy nincs is alapjában szeme, eddig csalt, színes üveggolyó van a helyén. Gyakran álmodott egyik öreg rokonáról, akitől sohase tudott kölcsönt szerezni. Az öregúrnak az a különös szokása volt ezekben az álmokban, hogy hol a karját, hol a lábát hagyogatta el, és szegény, ágy helyett mindig koporsóba feküdt. Hivatalfőnöke is szerepelt itt. Ébren igen szívesen szembe köpte és felpofozta volna őt. Ennek az úrnak fölfelé hegyesedő teljesen kopasz feje volt, pont olyan, mint egy tojás. Egyszer csak tojástartóba került a főnök feje, az álmodó pedig asztalkendőt kötött maga elé, meglékelte a fejet, ezt a lágyra főzött tojást, megsózta, megpaprikázta, majd pirított zsemlyeszeleteket mártogatott beléje. Mindenkiről álmodott, akit az életben "tisztelt, szeretett és becsült". Úgyszólván erőszakosan ráncigálta őket álmaiba. Szelíden letépte a tagjaikat, mint ahogy az iskolás gyerekek a fekete táblára rajzolt krétafigurák egyes részeit letörlik nedves szivaccsal, kicsikét játszott velük, aztán elégedetten és mosolyogva ébredt.

       Ez az ember végképp fölébredt. Azt látja, hogy fölösleges aludnia. Arról az életről álmodott, melyet most élhet, szabadon. A gyűlölet, a sovány és hosszú körmű istennő, aki kígyóhaját csigákba fésüli, közénk telepedett. Talán jó is, hogy itt van. Mert nélküle teljesen egyedül lennénk. Mindenki választ valamit magának, amit gyűlölhet, a tömeg egy népet, az írástudó egy irányt, egy zászlót, egy jelszót, egy embert, egy taglejtést, egy politikát, egy orrot, ki tudná felsorolni, mit. De abban a pillanatban megszínesedik pergamenarca, véredénye jótékonyan kitágul, szeme szikrát hány. Zsibbadt és fásult fájdalmunkat csak ez hűsíti. Nézem az embereket, hogy csikorgatják a fogukat erre és arra a cudarra, aki fölidézte a föld tragédiáját. Határozottan megenyhülnek a haragtól. Már azon a ponton vannak, hogy ébren álmodnak. Sötét szobasarkokba ülnek, úgy színezik az álmaikat, vérrel és korommal, szerelmesek módjára, akik gyötrelmes örömmel rajzolják ki a találka pillanatát, két nedves ajak találkozását. De az ő álmuk már csak halál és bosszú. Könnyük mind elapadt. Különben mártíromság volna elviselni a szenvedést, amit el kell viselni. Gyűlölet, életelixír, nélküled ma nem lehetne élni.