Győr és vidéke

Győr és vidéke szerző: Kis János

   Fogsz örökre bájoló kellemben
Élni emlékezetemben,
Győr! s fog élni tájad is veled;
Időm árja bár mikép siessen,
Birtokimból bár mit eltemessen,
Hű szivemben lesz emlékjeled. -
Sok olly kútfő, mellyből merítettem
Édes gyönyört, már kiapadott:
Ezer rózsa, mellyet nálad szedtem,
Hervadatlan maradott.

   Míg ti, Rábca, Rába, szép Dunával
Hat vig esztendők folytával
Bennem boldog ifjat láttatok;
Míg hajómnak nem kellett hullámmal
Küzködni, mig bátor vitorlámmal
Játszadoztak lágy fuvallatok:
Addig engem a szépség országa
Ideálok között éltetett,
S poharamba istenek jósága
Innom nectárt töltetett.

   Akkor szűnet nélkül bő erével,
Tűkörnél tisztább vizével,
Buzgott nekem szent Castalia,
S enyhülésűl epedezésemnek
Nem fösvényen adott értelmemnek
Bölcseséget s kedvet innia;
S melly mennybéli fénynyel tündöklöttek
Az italtól lelkem szemei,
Érzékimbe melly bájjal ötlöttek
Az életnek képei!

   A világ nem gyászos sarcophágnak,
Az öröm nem hiúságnak
Képzeltette ott magát velem,
Elmém ezer tárgyat nyilt karokkal
Ölelt, ezer édes vágyásokkal,
Gyúladozott heves kebelem:
A sors kegye özönképen áradt
Napjaimat díszesíteni,
S szép reményem soha el nem fáradt
Földön mennyet festeni.

   Olthatatlan tüztől lelkesedve,
Éjjel nappal törekedve,
Feltaláltam igazság nyomát,
S az istenné hűséges voltomra
Kegyes szemmel tekintvén, számomra
Megnyitotta dicső templomát,
Hol, sugárok tengerébe mártva,
Tisztult lelkek közé fogadott,
S papjainak seregébe ártva
Csillagkoronát adott.

   Ott, hol gyászos köd borúlt körűltem,
Villám szárnyain repültem
A bús eget felderíteni,
S győztem, bár a hosszan elnyult pálya,
S rajta ezer tövis akadálya
Százszor próbált elcsüggeszteni:
Szép nap támadt, s tudomány hazája
Termett az éj fiai között,
Vígan nőtt fel az esméret fája
S gazdagon gyümölcsözött.

   Szoros frígyben a kilenc szüzekkel,
A hozzám olly kegyesekkel,
Velem mindent láttam játszani:
Fák, virágok, folyók, bár mik tüntek
Szemeimbe, fülembe nem szüntek
Halhatatlan dalt sugallani;
S Pannonia hegye, s ti Méfőnek
Barátinak s Nyulnak halmai
Voltatok a pindusi tetőnek
Megszentelt hív másai.

   Hányszor jártam mély elmélkedéssel,
Hányszor ébren szendergéssel,
O mosolygó dombok, rajtatok,
Vagy ott, hol ti, a király folyónak
Gyors habjai, nekem andalgónak
Legszebb concertképen zúgtatok.
Hány tündéri várakat alkottam
Népesítve menny lakosival,
Megbájolva hányszor társalkodtam
Jobb világ polgárival!

   S éltemet míg lelkeknek honjába
S Phantasus szép országába
Igy kisérte fényes képzelet:
Boldogságom koszoruzására,
A földön is szemeim láttára
Mit nem termett a víg kikelet;
Minden lépten mint nem mosolyogtak
Emberképü jámbor angyalok,
S melly gyönyörü lángok nem lobogtak
Kebelemben általok!

   Jó barátok, kik nem puszta névvel,
Hanem pyladesi hévvel
Érdemlették szent hűségemet,
Melly gyümölcsnek, hány borostyánágnak,
Hány kellemes illatu virágnak
Édenévé tették éltemet;
S körültem most bölcs beszélgetésnek
Melly vidámon folytatták erét,
Majd játéknak s elmés enyelgésnek
Mint hintezték fűszerét!

   Hát az elmés szűzek seregében,
Több vidám ifjak körében
Vígan kóstolt múlatozatok,
Meséléssel, nyájas tréfálással,
Énekléssel, koszorúfonással
Töltött kedves szép pillantatok:
Deli termet, gyöngy orcák vonási,
Lángot s nyilat villámló szemek,
Hány örömnek voltak bő forrási!
Melly igéző kellemek!

   S mikor ő, a százszor szépek szépe,
Venus Urania képe
Rabbá tette forró szívemet,
S ujjá szülvén csuda varázslással,
S még nem ismert édes óhajtással
Végetlen eltöltvén lelkemet,
A társaság s vigság gyermekéből
Alkotott olly boldog remetét,
Ki, bár gyakran köny omlott szeméből,
Mennynek nézte életét;

   Mikor százszor magamban feltettem,
S annyiszor nem merészlettem,
Megvallani néki lángomat,
Hanem csupán sűrü fohászokkal
S a tájon lelt legszebb virágokkal
Jelentettem hódolásomat,
Igen boldog, ha köszöntésemre
Nyertem nyájas viszonozatot,
S ha résztvéve vetett személyemre
Szemérmes pillantatot;

   S mikor ütött az a boldog óra,
Mellyben a hív imádóra
Sok kemény harc után nyugalom,
Sok csüggesztő kétség órájának,
Sok álmatlan töltött éjszakának
Próbájáért várt a jutalom;
S az ég ezer buzgó könyörgésnek
Teljesítő időt végezett,
S szent frigyünkből istenisedésnek
Öröme ömledezett:

   Akkor nem, habár minden kincsével
S thronusa dicsőségével
Akármellyik dús fejedelem
Megkinálna s kérne, hogy érette
Adnám azt a mivel szépitette
Éltemet a boldog szerelem,
El nem hagytam volna semmiképen,
Semmi áron dicső sorsomat,
A meghódolt Jón, Kegyesen s Szépen
Nyert örökös jusomat.

   O az élet vidám tavaszának,
A föld Elysiumának
Elenyészett drága javai,
Képzelet, szív, elme virágzása,
S Iris minden szinében játszása,
Egek legszebb ajándékai,
Ti, mellyek a hunyt napok éjéből
Most is rám olly bájt árasztotok,
Miért kellett örömim kertjéből
Hamar kihervadnotok?

   De, a Parca, ha megirigylette
S a kegyetlen elmetszette
Lételteknek arany fonalát,
Ha nem szabad szívnom érzékimmel
Már mézteket, s néznem szemeimmel
Hatalmatok víg diadalát:
Lelkem meg nem szün veletek lenni,
S számtalanszor hozzátok vezet
Az elmultak országába menni
Tudó szent emlékezet.

   Fogsz, o hát fogsz bájoló kellemben
Élni háladó szivemben
Győr! s fog élni tájod is veled;
Ha boldognak enged a sors lennem,
Gyönyöridet megujítod bennem,
S szerencsémet égig emeled;
S bár ijeszszen bús zivatarokkal
Az ég, s lássék lenni mostoha:
Mint vidított benned szép napokkal,
Nem felejtem el soha.