Gyönyörűm!
szerző: Surányi Miklós
- Szóval: nehéz tíz esztendő volt ez. Én oroszlánokra, te asszonyokra vadásztál, és istennek csodája: most mégis mind a ketten épp bőrben ülünk itt. De hát mondd, csakugyan olyan gyönyörű volt az az utolsó?
- A világ leggyönyörűbb...
- Bocsáss meg, de te mindig hajlamos voltál a szuperlatívuszokra. Vagy csak a stílusod ilyen barokk és egzaltált?
- No, ez esetben nem kell attól tartanom, hogy túlzásokra ragadtatom magam. Bátran felhasználhatom az Énekek Éneke, a perzsa költők s a Roman de la Rose minden flosculusát, hogy megénekeljem az ő utolérhetetlen asszonyi szépségét. Egy XVIII. század elejéről való gáláns könyv sorra veszi mindazokat az ismertteő jeleket, amelyekből az asszonyi szépség kódexe összeállítható. Vele szemben ezt megkísérelni túlságosan vakmerő együgyűség volna. Az ő szépsége olyan szemkápráztató volt, hogy nem is lehetett részletezni az elemeket, amelyből a természet ezt a csodálatos képet összeillesztette. Bizonyára voltak érdekes, rokonszenves, sőt kitűnő lelki tulajdonságai is; de testi szépsége olyan megdöbbentő hatást gyakorolt az emberre, hogy el is felejtett lelket keresni ez alatt az anatómiai remekmű alatt.
- Te sem kerestél?
- Én tudtam, hogy lelke is van neki. És mondok valamit. Teréz klasszikus szépségét három hónap alatt meguntam volna, ha a lelke nem tetszik nekem.
- Mi az a lélek?
- Igaz. Ezt mg kell állapítani. Az asszony lelke: az idegrendszere. A mozdulatai, a vérmérsékelte, a szeszélyei, a durcáskodása, alázatossága, hetykesége, szemérme és szemérmetlenséges, a féltékenysége, hízelgése és arcátlansága, a bűnbánata, ijedtsége és vakmerősége és az a képesség, ahogy ki tudja mutatni mindezeket a lelki diszpozíciókat.
- Én régen nem jártam erre tifelétek. Tíz évig csatangoltam Ázsiában és Ausztráliában. Bocsáss meg, én azt hiszem, az asszonynak csak teste van s mindaz a sok furcsa és ellentétes idegéleti megnyilatkozás, amit felsoroltál, csak akkor érdekes, ha minden pillantásra és minden érintésre elámulsz a testi szépség szenzációs meglepetésén.
- Nem vitatkozom. Lehet. Nos, Terézre sohasem tudtam rápillantani, hogy el ne csodálkoztam volna: szent Isten, hát ilyen gyönyörű is lehet valaki?
- Ez az.
- És nem tudtam a testét végigcirógatni, hogy fel ne kiáltottam volna: hogyan, hát már két, három, tíz hónapja az enyém és én csak most veszem észre, hogy milyen gyönyörű!
- Ez már valami.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen gyönyörű volt. Ha a gyengédség és a férfiszemérem vissza nem tartana attól, hogy részletezzem...És mi lett belőle!
- Rettenetes, szörnyű, égbekiáltó tragédia!
- Az. Te bizonyára el sem hiszed, milyen volt, amikor hozzám került Teréz.
- A termete most is...
- Még a termete sem az. Meghajolt, ferde lett, nehezen vonszolja magát...
- Nem vettem észre. Sőt úgy találtam, hogy valósággal daliás.
- Mert nem láttad azelőtt. Daliás?...
- Daliás...
- Erőlteti magát. Tükörben tanulta.
- Hány évig volt beteg?
- Huszonnyolc hónapig.
- És az egész idő alatt?...
- Igen. Folyton morphint szedett. Orvosai annyit adtak neki, amennyit csak kívánt.
- Miért engedted?
- Borzasztó fájdalmai voltak. És a halálraítéltnek minden kívánságát teljesíteni kell.
- Valóságos csoda, hogy meggyógyult.
- Még nagyobb csoda, hogy a morphinról leszokott.
- Roppant akaraterő...és határtalan szerelem.
- Igen, az én kedvemért tette.
- És rád milyen hatással van az ő testi szépségének összeomlása?
- Még jobban imádom. Amíg olyan félelmetes szép volt, - nos, hogy mondjam? - hát igen, nincs más kifejezés erre, mint hogy én is féltem tőle kissé!
- Féltetted...így akarod talán mondani.
- Nem. Féltem tőle. Nem mástól féltettem, hanem attól, hogy egyszer rájön a saját roppant értékére és...na, ez nagyon komplikált dolog. Féltékeny nem voltam. Sohasem tudtam elképzelni, hogy ez a tökéletes asszony valaki emberfiába bele tudjon szeretni.
- De téged szeretett!
- Igen. Valami véletlen, vagy valami rendeltetés folytán. Öntudatlanul. De ha arra gondoltam, hogy egyszer tudatára ébred a saját tökéletességének, akkor...
- Őrültség...
- Persze, hogy őrültség. Nem is úgy volt ez a dolog, nem. Hanem úgy van, hogy én szeretem, ha valakit valamiben sajnálni tudok. Én meg akarok hatódni a magam édes, túláradó rokonszenvétől, amelyet valami hiba, valami gyengeség, valami emberi gyámoltalanság vált ki a lelkemből. De Terézben mindig csak csodálni- és imádnivalót találtam...Most, hogy az arca elfonnyadt, a teste lesoványodott, a lelke megtört, most még sokkal jobban szeretem.
- Nem gondolod, hogy ez csak hangulat?
- Lehet, de ahogy az ember megöregszik...
- Negyvenöt éves vagy, ha jól tudom.
- Vagyis a legszélső határán annak, ahol egy asszony még magát a férfit szeretheti bennem...Pedig a szerelemben ez a legfontosabb dolog.
- Romantika. Szentimentalizmus.
- Mindegy. De ez adja az önbizalom és a szerelemben való hit derűs illúzióit.
- Megunod.
- Soha. Amíg szép volt, megesett velem, hogy érdeklődésem néha elsiklott más asszonyok felé.
- Megcsaltad?
- Duhaj és mámoros férfi hetykedésből. A biztonságérzet gőgös és féktelen csapongásában kipróbáltam hódító eszközeim intaktságát. Ne nevess! Van valami férfi-igazság abban, hogy a meghódolt asszonyokat is neki áldozza s mint harci zsákmányt odadobja az egyetlen és igazi bálvány szobra elé.
- És most?
- Amióta Teréz szépsége összeomlott, azóta nem tudtam megcsalni. Azóta tökéletesen immúnis vagyok, vagyis egészen és kizárólag csak őhozzá tapadt férfias fantáziám minden illúziója.
- Ez az öregség jele. De nem baj. Adj egy csésze teát és mutass be Teréznek.
- Láttad szegény Terézt?
- Borzasztó.
- Azt hiszem, vége a gyönyörű regénynek.
- Egészen bizonyos. Teréz nagyon szép lány volt és a báró nagyon szerette őt. Ezen nem lehet vitatkozni. De most...
- No, szó fér a dologhoz. A báró bizony sokat érdeklődött más irányban is. Adél is nagyon tetszett neki.
- Futó kis kaland volt.
- Biztosan tudod?
- Vagy még annyi sem talán.
- A báró nálam is megpróbálkozott.
- Teréz idejében?
- Teréz már akkor a báró villájában lakott...
- És?
- Csak nem gondolod?
- Ajánlatot tett?
- Nem mondom. De túlságosan sokat foglalkozott velem.
- De Teréz hű volt a báróhoz.
- Teréz kissé szimpla lélek volt teljes életében. Valóságos kis bajadér. Egy gyönyörű, együgyű, lusta kis odaliszk.
- De megható volt a ragaszkodása. Erről legendákat meséltek.
- Csodálkozol rajta? annyi esze Teréznek is volt, hogy belássa: a testi szépsége még nem elég ahhoz, hogy örökre és teljesen elkösse egy férfi érdeklődését. Ehhez a szív és az agy zsenialitása is szükséges, vagy ennek hijján bizonyos angyali tulajdonságok, mint teszem, a tisztaság és hűség makulátlansága.
- Különben szegénykének az egész élete rettegésben és féltékenységben telt el. Tudta, hogy minden ereje és minden hatalma a szépségében van.
- Ez pedig mulandó valami.
- Ettől rettegett örökké. Végre is Teréz ágrólszakadt, árva kis teremtés s meglehetősen közepes művész volt...
- A családja kitűnő.
- Régi, kopott zsentri.
- És ügyesen festett.
- A mindennapi kenyerét sem tudta volna megkeresni vele. A báró pedig úgy tartotta, mint egy...
-...No csak folytasd... Mint egy nagyvilági kurtizánt. Ami tulajdonképpen szörnyű lealázó dolog.
- De Teréz boldog volt.
- Mert szerette a bárót.
- Szerette? Komolyan mondod ezt?
- Csak nem kételkedsz? A báró nem csak gazdag, bőkezű és szerelmes Mecénás, de pompás, eszes, nagyszerű férfi is.
- Igaz, hogy külsőre nem lehetett elképzelni gyönyörűbb emberpárt.
- De most...
- Rettenetes tragédia ez. Teréz három évig volt a báró szeretője és utána két évig betegeskedett.
- A báró meghatóan gondoskodott róla.
- A báró valóságos hérosz. Középkori lovag, regényhős...Istenem, hogy ég ilyen emberek is vannak a világon!...Nincs az a férj, aki feleségét, nincs az az apa, aki egyenetlen kislányát olyan reszkető gyengédséggel ápolná...az egész világot bejárta vele, az orvostudomány valósággal kimerült szegény kis Teréz betegségének a meggyorsításában.
- És én azt mondom, hogy jobb lett volna elpusztulnia.
- Istenem...
- Igen. Eddig is csupa félelem és reszketés volt az élete...hát mi lesz most, az Isten szerelmére? A báró végre is ember és férfi...és Teréz egy szánalomra méltó, beteg roncs.
- Még mindig csinos és érdekes.
- Annak, aki nem látta azelőtt. De a báró nem érezhet már iránta szerelmet...Nem. Az emberi természet, az élet törvényei tiltakoznak egy ilyen szerelem ellen és a báró akárhogy erőlködik is, ennek a szerelemnek vége. És Teréznek nem marad egyebe, mint az asszonyi jólét...Egy trónvesztett király fényes boldogtalansága...
- Gondolod?
- Ezt Teréz is tudja. És határtalan a kétségbeesése.
- Ma este is elmegy?
- Maradjak?
- Ahogyan akarja.
- Miért sír?
- Sírok? Nem is sírok, Laci. Csak a könnyeim peregnek. Tudja, ez azóta gyakran megesik velem.
- Mióta, aranyom?
- Aranyom? Azelőtt úgy mondta: gyönyörűm.
- Teréz!
- Nem. Nem. Nem kell vigasztalnia. Olyan borzasztó a maga szenvedő, résztvevő mártir arcáról leolvasni, hogy mennyire irtózik már tőlem. És hogy mégis olyan jó és olyan önfeláldozó, ez elviselhetetlenül nehezedik a lelkemre. Laci.
- Teréz!
- Nem, nem ne folytassa, Laci. Én mindent tudok. És le is vontam már a konzekvenciákat. Hallgasson ide.
- Édes, drága Teréz, ne izgassa magát. Ha maga tudná, hogy mennyire szeretem...
- Elég! Maga sajnál, szánakozik, tűr és szenved. De nem szerelmes már.
- Szeretem.
- Nem. Maga nem szerelmes és nem vágyik utánam. Beszéljünk őszintén. Én nem tudok magának semmit sem adni abból, amiért maga belém szeretett. Én nem az vagyok, akit maga öt évvel ezelőtt felfedezett egy képkiállításon, ifjan, szépen egészségesen, érintetlenül, sugárzóan és szenzációsan...Nem. Én egy idegen nő vagyok, egy beteg, csúnya, öreg, elhasznált szerető...Ne szóljon! Ne erőlködjön! Én tudom, érzem, látom, hallom,...igen, a szemek szánakozó pillantásából, az összedugott fejek mozdulatából, az ajkak halk suttogásából tudomásul kell vennem, hogy már csak bitorlom itt a gyönyörű, fiatal kis Teréz helyét...óh, én nem sírok, csak azóta minden ok nélkül sokszor végigfolyik a könny az arcomon, no, én józan vagyok és köszönöm magának...köszönöm, de nem gyötröm tovább, én elmegyek, igen, igen, ne rázza a fejét, vagy ha itt akar hagyni ebben a megszokott, jó meleg kis fészekben, jól van, adjon nekem itt holtig egy kis helyet, de én elbocsátom magát, igen, elbocsátom, szabadon engedem, ha nem megy, akkor elküldöm, nem kell, nem, nem, jaj Istenem, nem bírom tovább...
- Teréz!
- Nem!
- Teréz! Elég volt. Maga ok nélkül kínozza magát. Én nem tudok...
- Nem is kell!
- Nem tudja, mit akarok mondani...Látja, én is izgatott vagyok...Mit is beszélek! Nekem nincs semmi bajom, mert én boldog vagyok...
- Boldog? Szent Isten!
- Boldog vagyok, mert szeretlek...
- Engem?
- Téged. Őrülten, elviselhetetlenül szeretlek, jobban, mint a nászéjszakánkon.
- Laci!
- Teréz! Nézz a szemembe!
- Nem kellesz!
- Nem szeretsz?
- Nem.
- Esztelen! És nekem hogy megdobbant a szívem! Egy pillanatra elhittem, Teréz, hogy igazat mondasz, óh én őrült, ijedt, ostoba szerelmes.
- Igazat mondtam...
- Nem igaz. Csak nagylelkű akarsz lenni oktalan félelmedben...Teréz, csak kettőt mondok neked.
- Mondd!
- Hogy te most is, így is, mindig is szebb vagy, mint a világ legszebb asszonya...
- Laci!
- Ne szidj! Szép vagy, gyönyörű, édes, gyönyörű, egyetlen, imádandó, gyönyörű, és egyetlen kis gyönyörűm...
- Már rég nem mondtad ezt!
- Pedig most még gyönyörűbbnek látlak...Igen: ez az egyik. És a másik, hogy azt akarom, hogy...
- Hogy...
- Hogy a feleségem légy. Igen, miért ijedtél meg ettől?... Ne fuss el!...Maradj!...Várj! A feleségem leszel.
- Nem! Ne szólj! Ne őrjöngj!
- A feleségem leszel!
- Soha!
- Miért! Miért! Teréz!
- Esküszöm! Soha! Most már nem lehet!
- Teréz! Te elvesztetted az eszed!
- Soha!...Laci! Ne beszéljünk erről. Dühös vagy? Bolondnak tartasz? Ne haragudj rám. Várjunk pár hónapot. Bocsáss meg. Köszönöm. Várjunk. Majd aztán...ha pár hónap múlva is azt tudod nekem mondani, hogy te édes, egyetlen kis gyönyörűm...
- Hát visszamegy az oroszlánokhoz?
- A jövő hónapban indulok, Teréz.
- Baj. Magára nagy szükségem volna.
- Ha akarja...
- Nem. Nem, kedves gróf, kár volna, ha félreértene. Mikor beszélt utoljára vele?
- Tegnap. És tegnap is magáról.
- És csakugyan, még mindig azt hiszi?
- Tudom. Laci sohasem szerette magát olyan férfias, tiszta, érett szerelemmel.
- De hogy lehet az?
- Miért ne lehetne?
- Ilyen beteg, csúnya roncsot, mint én, nem lehet szeretni.
- Teréz, maga hálátlan, hiú, rémlátó és szántszándékkal igazságtalan önmagával szemben.
- Hogy érti ezt?
- Maga most is szép.
- Mert nem látott azelőtt...
- De aki olyan gazdag volt, mint maga, annak szabad volt valamit veszteni.
- Gondolja?
- Maradt még elég.
- Ó, ha ebben biztos volnék!
- Teréz, ha nem tudnám, hogy mennyire szereti Lacit, azt kellene hinnem, hogy kacérkodik önmagával és...
- És?
- Velem.
- Hát maga csakugyan tűrhetőnek talál? És azt hiszi, hogy egy ilyen fonnyadt, beteg öregasszonyt is lehet szerelemmel és tartósan szeretni?
- Teréz, a magasrendű asszonynak nincs szükséges arra, hogy bennünket testének heroikus kontúrjaival, klasszikus szobrok anatómiai tökéletességével, egyéniségének szenzációs erotikumával ejtsen elragadtatásba, - a mi asszonyunknak szellemes az arca, titokzatos és mély a tekintete, művészi a testtartása, könnyed és elegáns vonalakból rajzolódik ki a termete, amely kissé hanyag és kissé degenerált és...
- És?
- De nem is ez a fontos. Igazi férfi csak akkor tud ítéletet mondani az asszony szépségéről, ha már annak lelki berendezkedésével, szívének és eszének sajátos melegével és fényével, jelenének és múltjának egész historikumával tisztába jött az intimitás szent óráiban.
- A lélekről beszél?
- Igen. Egy asszonyi arc szépségében benne van apjának és anyjának vérmérséklete, esze, jellem, műveltsége, a tej, amelyet csecsemőkorában magába szívott, gyermekszobája minden bája, vagy ridegsége, első csókja, első asszonyos gerjedelme, első tragédiája, - a könyv, amelyet olvasott, a lakás, amelyben az életét eltölti, vallása, babonája, hite, a divatról, sportról, szerelemről, vagy politikáról való véleménye, az is, hogy Bachot vagy Mozartot szereti-e jobban, az is, hogy melyik színházba, étterembe fürdőbe jár szívesen, - az minden benne van abban az érzéki képben, amely az asszony megjelenésével egyszerre a szemünkbe ugrik.
- Ha ez igaz volna!
- És ha nem is igaz? Teréz! Bevallom, nem meggyőződésből beszéltem, csak elragadtatásból. Az asszony lelke: a test.
- Látja, ezért félek én...
- Ne féljen! Az ön egész lényében van valami tropikus bujaság. És gondoljon arra: nem véletlen dolog, hogy a modern művészetben van valami egzotikus ritmus és egzotikus szín, egy kevés arab vagy indus, egyiptomi vagy forró égövi akcentus, amely új és érdekes zamatot ad neki és minden művészetek legfenségesebb tárgyának: a nőnek.
- Igen, ebben sok igazság van.
- És magából, kedves Teréz, aki azelőtt egy Praxiteles-szobor, egy antik Aphrodite volt, a betegsége Mylittát, Isist vagy Astartét formált és így még sokkal közelebb hozta a mi évezredes kultúránkon át kifáradt idegrendszerünkhöz.
- Ah...
- Maga titkok és mélységek kelyhe lett és titkok, mélységek, rendkívüliségek és szenzációs-meglepetések megismerése: ez természetes vágya a férfi-fantáziának, amely, lerakodva benne századok hosszú sorának esztétikai és erotikus élményei, bágyadt és kíváncsi mozdulattal nyúl a még ki nem próbált, meg nem unt, karikatúráig túl nem fejlesztett motívumok után.
- Ez miről jut eszébe?
- Magáról. Én meg tudom érteni László egzaktságát. Meg tudom érteni, hogy maga most még inkább tetszik neki, mint azelőtt, mert én sem tudok elképzelni hódítóbbat, mint a kígyó mozdulatú, fehér és keskeny arcú, erős profilú, kissé hajlott orrú, szőke hajú, szénfekete és felfelé haladó vonalban ívelt szemöldökű, puha ajkú, de nem kisszájú asszonyt.
- Ilyennek talál?
- És Laci is ilyennek találja.
- Eh, most nem őróla van szó...Laci gyengéd és apai szemmel néz és a megszokás kényelmes álláspontján önmagának szuggerálja, hogy a megszokás kényelmes álláspontján önmagának szuggerálja, hogy én kellek neki...De az idegen szem...Mondja, a maga szemével vagy a Laci szemével néz engem, barátom?
- Ó, ha meg merném mondani!...Így, ahogy most maga itt ül előttem, a világ legszebb lábát...
- Igen, a lábamnak nem tett kárt a sok szenvedés...
- Sohasem láttam ilyen törékeny, finom és karcsú bokákat.
- Mondja inkább, hogy kissé sovány vagyok...és az alsó végtagjaimnak nincsen plasztikája...
- A maga lába Watteau, Greuze és Lawrence gyönyörű vonalú kompozíciója. Nézze, milyen hosszú, gyengéd vonalban szélesedik itt ki s a térd alatt, mint egy karcsú amfora nyaka, hogy szűkül össze újra egy finom átmenetben. Ó, Teréz, bocsássa meg nekem, hogy úgy odatapad a szemem és ne vegye a kéjenc, hanem az amatőr extázisának, ha ajkamat e liliomokhoz érinteni merem...
- Elég...ön részeg...eszeveszett, vakmerő kalandor.
- Teréz, ne fusson...nem tudom, mit tettem...
- Elég! Takarodjon innen! Utálom!
- Hallgasson meg, Teréz!
- Vigyázzon, mert segítségért kiáltok. Őrült, gyáva, becstelen gazember!
- Teréz, hát csakugyan igaz? A báró megkérte a kezét?
- Maga is hallotta!
- A báró barátja mesélte. Az oroszlánvadász.
- Hol akadt össze a gróffal?
- Egy portré dolgában jár nálam és elmondtam neki, hogy magát is most festem. Meg kellett mutatnom neki a félig kész képet...
- Ki engedte meg?
- Haragszik? Hiszen maguk intim jó barátok.
- Ki mondta?
- Ő maga. És úgy látom, hogy fülig szerelmes magába.
- Érdekes különc. Kitelik tőle.
- De jó ízlése van.
- Ejnye, de banális bókjai vannak, kedves professzorom.
- Nézzen kissé balra. Így. Ebben a megvilágításban, becsületemre mondom, maga a legszebb asszony a világon.
- Kétezer dollárért.
- Goromba. Ha nem tekinteném, hogy tulajdonképpen kollégák vagyunk, abbahagynám az egészet. Erről jut eszembe, maga már sohasem fest, Teréz?
- Sem időm, sem kedvem, sem tehetségem.
- Pedig tudnék egy nagyszerű modellt.
- Aktot?
- Eltalálta. Aktot - tükörből.
- Azt hiszi? Nem látja, hogy leromlott a testem?
- Amit a ruhán keresztül látok, az a leggyönyörűbb akt.
- Csalódik.
- Megnézte már a testét, piktorszemmel, Teréz?
- Csak az ijedt és hiú asszony szemével néztem meg.
- És?
- Nagyon elszomorodtam.
- Lehetetlen.
- Ahhoz képest, hogy mi voltam még két évvel ezelőtt...Különben nem tudom. Lehet, hogy csakugyan kicsit pesszimista vagyok. Mondja, kedves professzor, maga csakugyan azt hiszi, hogy még beválnék modellnek?
- Ha én egyszer egy Danaét festhetnék magáról!...
- Megpuhult a húsom...a hátam hajlott lett, a mellem elvesztette klasszikus formáját. Nem bánom, nézzen meg...így, csípőig még csak megjárja talán...mit gondol?
- Teréz...maradjon így...az Istenért!...ez a vonal a nyaktól a gerincoszlopon át a derékig...ez a nyak...Teréz, magának sejtelme sincs a teste szépségéről...nem...hagyjuk abba kicsit, bevallom, hogy remeg a kezem és lángba borult a fantáziám.
- Akarja látni az egész aktomat?
- Teréz!
- De őszinte véleményt!
- Öreg piktorember vagyok s tudom, hogy maga csak a szakértő véleményére kíváncsi...Várjon, bezárom az ajtót...
- De diszkrét lesz, professzor?
- Tudom, hogy mivel tartozom ezért a kitüntetésért.
- Nos? Nem beszél? Petyhüdt és formátlan a testem? Professzor, én félek...maga olyan furcsán néz...Emlékszem, az iskolában azt szokta mondani, hogy a túlságosan fehér bőr tésztaszerűvé teszi a női idomokat. Nos? Teszt? Gipsz? Vagy vatta? Puha? Széteső? Dekomponált? Unalmas?
- Teréz...a homlokomat kiverte a verejték. Bocsásson meg, csak dadogni tudok. Teréz, maga gyönyörű...- Gyönyörű?
- Istenemre mondom, életemben még nem láttam ilyen szép modellt.
- Komolyan mondja ezt?
- Sírni szeretnék elragadtatásomban, Teréz. És milyen sima, bársonyos lehet ez az epidermis, milyen sikamlós és ruganyos lehet a gyengéd érintésre...
- Megengedem...
- Gyönyörű, édes...ó...bocsánat...
- Elég! Szégyenlem magam.
- Festők között...
-De nekem nem lett volna szabad! Istenem, azt hiszem, nagy bűnt követtem el.
- A művészet...
- Hagyja a nagy szavakat. Romlott bestia vagyok.
- Ne sírjon...
- Hagyjon! Menjen ki az atelierból! Fel akarok öltözni, elmegyek és többé nem jövök ide...Borzasztó...édes, drága, egyetlen, gyönyörű szerelmem...ha te tudnád, hogy hova süllyedtem!
- Teréz, ha így látom magát, ahogy a fürdőkádból kilép, úgy érzem, hogy maga a paradicsom Évája, ahogy Isten a teremtés mámoros ihletében megmintázta őt. A tisztaságnak, a jó illatoknak és drága keneteknek alabástrom-edénye. Maga körül kitisztul a levegő, valami üde, életadó, egészséget, vidámságot lehelő légáramlat nyomul a tüdőre, mintha tavaszi mezőn, jól gondozott virágoskertben vagy májusi záporral meglocsolt erdőben csatangolnék a legszebb nimfa karján. Szebbnek látom a világot, nagy tervek születnek agyamban, nótára szeretnék gyújtani, mert részeg vagyok a színek, vonalak, illatok szimfóniájától és hálát adok neked, hogy megmutattad nekem az emberi élet leggyönyörűbb titkát.
- Ó, te édes, drága, kis fiam!
- Nem is merem elhinni, hogy ez, aki itt reszket és didereg ujjong és sír...ez a nyomorult, éretlen suhanc, ez a kóbor kutya, ez az ágrólszakadt, éhenkórász fickó én magam vagyok.
- Te gyönyörű kis Narcissusom! Szeretsz?
- Imádlak.
- Mondd csak azt, hogy szeretsz, hogy tetszem neked, hogy kedved telik bennem, hogy kívánatosnak találsz, hogy meg voltál elégedve velem. De miért vagy olyan szomorú, kis fiam?
- Arra gondolok, hogy két hónap múlva a báró felesége leszel...
- Hát aztán?
- Aztán elhagysz engem...
- Elhagylak? Hát igen...Igaz. Talán elhagylak. A báró külföldre visz és különben is, tisztességes asszony akarok lenni kis fiam, tiszta, hűséges, becsületes asszony...Pedig nagyon szeretem a gyerekes, rózsás, durcás, lelkes kis arcodat és nagyon szomorú leszek utánad...de ennek így kell lenni és örökké hálás leszek neked, aki visszaadtad az önbizalmamat, az egészségemet, a szépségemet, az életet, a hitet...köszönöm, kis fiam.
- De én öngyilkos leszek.
- Nem. Mire hadnagy leszel, megvigasztalódsz és szeretettel gondolsz rám, hogy én mutattam meg neked az utat...Ezért szinte irigyellek téged.
- Teréz, szeretlek.
- A tied vagyok.
- Gyönyörű Teréz!
Valld be, hogy kicsit fáj a szíved mégis.
- Kicsit.
- Laci neked vőlegényed volt...
- Az első vőlegényem...De talán jobb is így.
- Én sajnálom szegényt.
- Hát...igen...most kezdődik a szomorújáték.
- A haláltánc.
- Voltál az esküvőn?
- Csak nem teszed fel rólam!
- Hát égbekiáltó ízléstelenség volt. Ha valaki elveszi a szeretőjét, surranjon be egy kora délelőtti órán az anyakönyvezető hivatalába, írja alá a szerződést és tűnjön el az emberek szeme elől legalább egy évre. Laci ehelyett nagy egyházi esküvőt rendezett, díszmagyarral, botos násznaggyal és nászindulóval. Laci esze elment.
- Az asszony kívánta. És én nagyon megértem. Ő mindenáron tudni akarta, hogy a férfi a házasságát büszkén vállalja-e ez egész világ előtt. Ez, úgy látszik, szükséges volt az önbizalma erősítéséhez.
- De a taktika hibás volt. Így ki kellett derülnie, hogy Laci milyen nagyot bukott. Közülünk senki sem volt ott.
- Én láttam néhányat.
- Hát mégis ott voltál?
- Titokban meglestem. Bevallom.
- Ki volt ott?
- Az oroszlánvadász, két fiatal kártyás, aki tartozik Lacinak. Egy ágról-szakadt ulánus kadett.
- Egyéb senki?
- A társaságból senki. Egy pár művész, a festőakadémia rektora, néhány újságíró, a báró gazdatisztjei, és egy sereg kétes egzisztencia.
- Szóval egy tucat a Teréz szeretőiből.
- Ugyan!
- Hát te nem is tudod?
- A lány maga volt a hűség és rajongó szerelem.
- Amíg szép és egészséges volt. De ahogy megcsúnyult, mindenkinek odaadta magát.
- Lehetetlen. Ezt csak az emberek szennyes fantáziája találhatta ki. Nem is érthető. Hogy egy tündöklő szépség három évig hű a barátjához: ez nem csak szerelmet jelent, de azt is jelenti, hogy a lelke tiszta, temperamentuma normális és van erkölcsi érzéke és asszonyi szemérem.
- A lány pedig olyan hűséges volt, mint egy makulátlan feleség az ő imádott urához...
- De megbetegedett és a szépségének java elveszett...
- Ez ok lehetne ara, hogy a férfi lazítson a hűség kötelékein.
- A báró esetében megfordítva történt. Laci akkor határozta el, hogy Terézt feleségül veszi.
- Tehát most már a hála is hűségre kötelezte a lányt. Csúnyán és betegen kezdeni el azt, ami sugárzó szépségében eszébe sem jutott...
- Ez az. Egy asszonynak elég, ha egyszer, csak egyetlen egyszer észreveszi, hogy a férfiak felett való hatalma veszélyben van...ez a kétségbeesés őrületébe kergeti. Rettenetes tragédia ez. Én tudom, Istenem, én tudom. Ettől kezdve szívdobogva, reszketve, ijedt szemmel lesi a férfiak szemét. Mindenkiét, a sofőrét, az orvosét, a lakájét, a házmester, a liftes, az újságárus, a pedikűr, a vasúti kalauz, a szobapincér szemét, hogy ezt, borzasztó tragédia ez és nincs az a kockázat, amit az asszony ne vállalna azért, hogy azt a lángot fellobbanni lássa...
- Rettentő.
- Én meg tudom érteni Terézt.
- Szegény.
- És tetszem is neked? Ne mondd, hogy imádsz. Nem azt akarom hallani. Mondd csak azt, hogy tetszem neked, hogy kedved telik bennem, hogy kívánsz, hogy meg vagy elégedve velem. Laci, drága uram...azt az egy szót mondd, hogy...azt az egyetlen egy szót mondd csak, hogy gyönyörűm!...