Gyönyörű Páris
szerző: Aszlányi Károly
Ifj. J. H. Rosny regénye - Pantheon
Ezt a furcsa francia regényt «romantikus politikai regénynek» nevezhetnők; hiszen ez jellemzi végig: az aktuális politikai elemek keveredése az örök érzelgősségekkel. Jókora gyerekes reakció, a mai Oroszország iskolakönyvbe illő elképzelése, Romanov-romantika, Raszputin-ügy, Petljura-ügy egyrészről - másrészről romantikusan túlzsúfolt típusok és túlzsúfolt nézetek; ezekben hurcoltatja meg az ifjabb Rosny politikai nézeteit; vagy értékeléseinek bőségszarujában, amiben gyakran maga sem ismeri ki magát. Van itt ázsiai arc, amely «őrült, de szép»; orosz hercegnő, aki «gyermeki, de bosszúálló»; prostituált, aki «romlott, de jólelkű»; és festő, aki lángoló, kedves, szimpatikus, gáncsnélküli lovag; ilyenformán a történet passzív, de leghatásosabb alakja. Apró politikusok, jellemző párisi exisztenciák, akik a magukcsapta szennyes kis árban úszkálnak; «fényes, de titokzatos» exisztenciák; első- és másodrangú stricik, akik kivétel nélkül nyilatkoznak a bolsevizmusról. Kedvesen, franciás őszinteséggel: egyik sem állítja túlmakacsul, hogy ért a dologhoz, vagy, hogy ismeri a mai Oroszországot.
Azonban az ifjabb és «kisebbik» Rosnynak ez a kis kiruccanása a politika és aktualitás síkjára, nem válik nagyképűvé. Nem támaszt túlzott igényeket, ami a meséből is kiderül: Valicin hercegnő, akit a bolsevista bakák meggyaláztak, testvérkéjét megölték - egy fillér nélkül, rongyosan, de bosszúért lihegve, Párisba érkezik. Itt összeakad egy bájos, rendőri felügyelet alatt álló virággal, akinek örök barátságot fogad, azért hogy magát teljesen megalázza (!). Miután a kis Valicinről többízben kiderül, hogy hercegnő, gazdag barátja akad, aki vagyonáért még a testét sem kívánja, lévén nemcsak Gazdag Ember, hanem Jó Ember is. A hercegnőt ezenkívül még a Boldog Szerelem is eléri; sőt, bosszúszomját is kielégítheti, amikor az a Baratrov, aki a bakák vezetője volt annakidején, alázatosan térdet hajt előtte és a kis Valicin egy biztos golyóval megöli őt. Miután halottjait megbosszulta, önnön életét boldog révbe vezette, váratlanul önmaga ellen fordítja a fegyvert és kioltja fiatal életét. Hogy miért, a beható pszichoanalízis ezt is meg tudná magyarázni. Rosny azonban nem tudja.
Az Ariane óta különös hévvel vetik magukat a franciák Oroszországra, főleg az orosz nőre. De hogyan? Amíg Kipling mesevarázslata mindig etnográfiai, nép-pszichei valóságokon virágzik ki, addig a francia utazó-típus legpolitikusabb regénye is részben a fantasztikumban gyökerezik, mert a számára exotikus miliőt mindig csak a képzeletéig engedi jutni, az értelméig sohasem. De a hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ami meggyőződés és lelkesség van Rosny regényében, az nem az orosz-sors irányában nyilvánul meg; az egész politikai szembekötősdi nem más, mint ágaskodás a közönségsiker egy formája felé. De őszintén csillogóvá válik Rosny egyébként komolyas tekintete, ha Párisról beszélhet, Gyönyörű Párisról, amely valójában sokkal, de sokkal jobban érdekli bolsevizmusnál, Valicin-hercegéknél, Baratrovnál és külpolitikánál. Ekkor van igazán elemében és itt érezzük csak, hogy tud írni, színesen és észrevétlen technikával, amikor Párisról ír, Páris erényeiről és hibáiról egyforma lelkesedéssel, mint az igazi szerelmeshez illik. És éppen ránk, magyarokra van különös varázsa, látni, hogy némely vidékeken az emberek még ma is, mindig saját magukba szerelmesek.