Gyászének

A Wikiforrásból
Gyászének
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos

HASSZÁN ÁGA NEMES ASSZONYÁRÓL.
(Morlak nyelvből.)

Mi fehérlik ott a zöld berekből?
Hó esett ott, avagy hattyu úszik?
Volna hó, elolvadt volna régen,
Volna hattyu, elszállt volna eddig.
Nem hattyú, se' hó, mi ott fehérlik,
Hanem Hasszán Ága ezer sátra.
Ő ott fekszik harczon nyert sebében,
Hozzá látogatott anyja, húga,
Nője szeméremből jönni késett.
Mikorára pedig sebe enyhűlt,
Ezt üzente hű feleségének:
«Ne várj engem többé udvaromban,
Se házamban, se cselédeim közt.»
    Hogy a nő e zokszót meghallotta,
Megmeredve állt ott bánatában.
Kapu alján lódobogást hallván,
Arra vélte, ura Hasszán jött meg.
A toronyba ront, hogy lerohanjon.
Fut utána két kedves kis lánya,
Féltve hívják keserű könyekkel;
«Nem atyánk, Hasszán, lovai jöttek,
Pintorovich, a testvéröcséd jött.»
    És leszállt a Hasszán felesége
És öccsét ölelve jajveszékel:
«Látod, öcsém, mily szégyenbe estem,
Én kivetve, ez öt gyermek anyja!»
    Hallgat öccse, veszi tarsolyából
Karmazsin selyembe göngyölítve
A váló írást, hogy menjen vissza
Anyai házába ─ szabadjára,
Hogy akármely férfié lehessen.
    Hogy a gyászos váló-írást látta,
Homlokon csókolta két fiát és
Arczon csókolgatta két kis lányát,
De bölcsőben fekvő gyermekétől
Keservében nem tud elszakadni.
De elrántja haragos testvére,
Rögtön emeli a fürge lóra,
Igy viszi a nehéz szívü asszonyt
Atyja ősi csarnokába vissza.
    Rövid napra ─ még egy hét se telt el ─
Rövid napra már sok úri kérő
Asszonyunkat özvegy fátyolában
Asszonyunkat feleségűl kérte.
    Java köztük az imoszki Kádi.
Sírva esdekelt a nő öccsének:
«Életedre kérlek és követlek,
«Ne adj engem máshoz életemben!
«Mert szegény árváimat ha látnám,
«Érzem, hogy a szívem megszakadna!»
    Nem hajt az szavára, eltökélten,
Hogy Imoszki Kádijához adja.
Ám a jó nő kéri szakadatlan,
Küldj legalább levelet, oh testvér,
Az imoszki Kádinak e szóval:
«Szívesen köszönt az ifju özvegy
«S kér mindenre ezen levelével,
«Hogy ha idejösz suátjaiddal,
«Hozz nekem egy hosszu, sűrü fátyolt,
«Hogy elmenvén Hasszán háza mellett,
«Kedves árváimat meg ne lássam!»
    Olvasván e levelet a Kádi
Suátjait rögtön egybegyűjti
S útnak indúl szép menyasszonyához,
Elvivén a kért fátyolt magával.
    Szerencsésen az úrnőhöz értek,
Szerencsésen jöttek véle vissza.
De mikor Hasszán házához értek,
Az öt árva ráismert anyjára
S hívták: «Oh, jer vissza csarnokodba,
«Vacsorázz' meg édes gyermekiddel!»
Búsan hallja Hasszán felesége,
Fordul a suátok nagy urához:
«Oh hadd álljanak suát paripáid
«Perczre csak a kapuban! Hadd adjak
«Ajándékot még kis gyermekimnek!»
    Megálltak a kapuban s az úrnő
Adott ajándékot a kicsiknek:
Aranyrojtos csizmát a fiúknak,
A lányoknak szép abaruhákat,
És a gyámoltalan csecsszopónak
Kis palástot ─ hadd hordozza egykor.
    Ezt meglátva oldalt Hasszán Ága
Szól nagy búsan öt kis gyermekének;
«Mellém jösztök, óh szegény kis árvák,
«Kővé lett a ti anyátok keble,
«Megfagyott az, nem tud könyörűlni.»
    Ilyet hallván Hasszán felesége,
Haloványan rogyott a pallóra;
Reng a palló s lelke elszállt, látva
Hogy szülötti tőle menekűltek.