Gvadányi József: A peleskei nótárius pokolba menetele
| Gvadányi József: A peleskei notárius pokolba menetele szerző: Arany János |
A PELESKEI NOTÁRIUS POKOLBA MENETELE.
Gvadányi József, a nyugalmazott „magyar lovas generális” a PELESKEI NOTÁRIUS szerzője, e czím alatt, mint tudjuk, három munkát írt és adott ki: első a Peleskei notárius Budai útazása; második ugyanannak Pokolba menetele, végre az utolsó: Elmélkedése, betegsége, halála és testamentoma. Ezek elseje legismertebb; az utolsó inkább tanköltemény, melyben a szerző saját gondolatait és szavait adja notáriusa szájába. A Pokolba menetel eddig annyira ritka volt, hogy irodalmi régiségeink fáradhatlan búvára Toldy sem tudott felőle néhány évvel ezelőtt egyebet mondani, csupán, hogy Baselben jött ki, 1792-ben. Azóta mint a lapokból tudjuk, e ritka könyvnek egy példánya a hódmező-vásárhelyi gymnasium könyvtárában előkerűlt, s egy másolata már föntisztelt literatorunk birtokában van. Egy másikat Török Károly ref. tanuló e lapok szerkesztőjéhez küldött be, s midőn neki dicséretes szorgalmáért, melylyel az eredetit, lapról-lapra, betűről-betűre — még betű alakjai megjelölésével és nyomdahibái megtartásával is — lemásolta, nyilván köszönetet mondunk, egyszersmind e pár sor ismertetéssel nem látjuk át, miért kellene fukarkodnunk addig is, míg avatottabb toll az egészet nyilvánosság elé hozza.
A Peleskei notáriusnak pokolba menetele csakugyan Baselban és 1792-ben nyomatott. Formája kis 8-adrét, lapszáma 65. — Rövid előbeszéd után, melyben az író balmagyarázatok ellen védi szatíráját, következik maga a munka: Álom a pokolrul. Itt a szerző — mert egy szóval sem tudatja, hogy notáriusa beszél — azon kezdi, hogy „az álmok jobbára csak képzelődések, melyek a léleknek henyéléséből támadnak” stb. és így előre megrontja az illusiót, melyet pokolbeli látása gerjeszthetne. Miután így kijózanított, akkor fog hozzá elmondani, hogy „istennek különös kegyelméből az őrző angyal vezérlete alatt megengedődött neki a következő dolgokat látni” stb. De az őrző angyal nem vezeti őt oly módon, mint Virgil Dantét a pokolban: többé nem hallunk róla semmit.
Elindulván, szép kies helyen találja magát, hol két út tűnik szemébe. Egyik jobb kéz felől, igen „göcsörtös, járatlan és tele tüskékkel,” kevesen járnak rajta, mert ez a virtus útja. Ő elébb ezen indul meg, de csakhamar átcsap a balkéz felőli útra, „a nélkül azonban, hogy a virtustól el akart volna távozni.” Bezzeg ott van sokaság, mindenféle világi pompa. Gavallérok, papok, nemesek, kalmárok, kőmívelők (a mint a juvelierek-et igen találóan nevezi), orvosok, törvénytudók, bírákok stb. tolongnak a széles úton, van ünnepély, táncz; kényelmes fogadók, szóval minden világi boldogság. Egy mellék úton — úgy hogy a virtus útján látszanak járni — mennek a képmutatók. A katonák legtöbb része is a balfelőli úton halad, teli dicsekvéssel. Azután egy csoport asszony, „kik férjeiket csupán pénz kedvéért szerették” — a többi közt egy „Dáma”. Erről akarván kérdezősködni, „notáriust vagy város szolgát keres”, de nem talál s zavarba jő, hogy tán nem is a pokolba viszen ez az út, hanem a mennybe, különben nem volna ily szűke a notáriusnak. — Csak is ennyi czélzást találunk arra, hogy az elbeszélő nem maga az író, hanem a peleskei notárius. A mint így haladnak, egyszer csak azon veszik észre, hogy egy csaptató ajtó által a pokolba rekedtek. Ott különböző szenvedőket talál. Első a szabók csoportja. Érdekesebb egy könyv-áros, ki azért lakol, mert boltja „igazi könyvek bordellája s a legmocskosabb és legbotránkoztatóbb könyvek gyűjteménye volt.” „Mit szóljak — így panaszkodik a könyvárus — midőn a többiek csak tulajdon munkáikért kárhoznak el, nekem és valamennyi könyvárosoknak a mások munkáiért kelletik szenvedniek!” — Azután a kocsisok következnek: odább a bolondok, szeleberdik, ostobák és fecsegők csoportja; majd a hízelkedők, egy rossz biró; a csizmadiák és suszterek, továbbá a kalmárok, ötvösök, kőmívelők (e szónál, mely a kőmívestől helyesen meg van különböztetve, mivel szebb hangzású a mai ékseerárús?) — távolabb zajong egy nemes ember, kinek egy másik, jól elpáholva, szemére hányja, „hogy a közembereket, parasztokat, zsidókat, czigányokat” a nemes ember megveti, „azt hiszi, hogy az ő eleinek híre és neve ő reá is háromlik, elmulasztja az által minden maga mívelését és nemes levelével együtt semmire kellő marad e társaságban.” Egy tóban kofák és kerítő asszonyok úszkálnak, odább oly atyákat talál, kik gyermekeiknek nagy gazdagságot hagyván, ezért elkárhoztak, a közmondás szerint: szerencsés fiú, kinek atyja pokolba ment. Egy csoport bűnhődése az, hogy mindig azt kiáltja: „oh vajha, oh bárcsak!” azaz: tettem vagy ne tettem volna e jót, e rosszat; másik így kiált: „az isten irgalmas!” t. i. életében is így tett és szabadon vétkezett, a bűnbocsánat reményében. Még a festőkkel, szerelmes vén asszonyokkal, a véletlen kimultakkal, patikáriusokkal, borbélyokkal akad össze; az utóbbiak bűnhődése az, hogy Tantalus módra kapkodnak a czitera után (még akkor nem volt guitár, de a borbély csak borbély volt) azután a balkezűek és magukat kendőző rút asszonyok csapatja esik sorba; olyanok, kiket az elmulasztott kötelesség érzete gyötör, kik botránkoztató példájukért lakolnak; még egyszer a vendégfogadósok, arra, mindjárt Júdás, ki, midőn szemére veti, miért adta Urunkat oly olcsón, azt feleli, a mily fukar néppel volt ügye, egy fillérrel sem adott volna többet. És így tovább. A vége az, hogy miután Mahometet kellően kicsúfolta vallásáért, a szerző újra menti magát, hogy írásával nem akart „botránkozást adni” vagy valakit sértegetni.
A munkácska, nem, mint a más két rész ismerője gondolná, versben, hanem prózában van írva, itt-ott nem minden elmésség nélkül, de általában, még a PELESKEI NOTÁRIUS első részéhez mérve is, csekély mű-alakítással.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.