Gvadányi József
szerző: Arany János
Nem tudom szerencse-e nagyobb, vagy költői érdem, ha valamely költőnek sikerül a képzelet világából oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik, s az egyűgyűbbek előtt mint valóságos élőszemélynek marad fönn emlékezete. Tagadhatlan, hogy szerencsés Körülmények nagyon elősegítik a költőt, úgyannyira, hogy olykor csekélyebb tehetségnek jut a pálma, míg a nagyobbat feledés borítja el; de miután szerencsés körülmények malasztja sem minden egykorúra terjed ki, sőt inkább nagyon ritkának jut oly mértékben, hogy teremtett alakjai mintegy a nép-mythologiába vétessenek föl: úgy hiszem, a puszta véletlenen, a szerencsén kívül, jó rész valami derékség rovására tudandó, több vagy kevesebb a szerint, a mint a mű későbbi korok bírálatát kiállja; de mindenesetre költői érdem, melynek természetét vizsgálni méltó is, érdekes is.
Gvadányi nem mondható nagy költőnek, némely műveiben költőnek is alig. Ha pedig a csínt, ízlést (s a mit közönségesen annak neveznek), a felruházást, a versbeli előadás bájait nézzük, mögötte marad saját kora költészeti haladásának is. 1787-ben lépvén föl, s attólfogva szinte a század végéig dudolván olykor vizenyős, olykor pusztán okoskodó vagy leíró és historizáló rhythmusait, úgy látszik nincs szerepe ama fejlődési nagy mozgalomban, mely egyfelől Bessenyeivel franczia minták után indulva, már-már Péczelyig haladt; másfelől Baróti-Szabó s a classicusok nyomain az ódaköltő Virághoz emelkedett; míg a harmadik fészekből, Ráday Gedeon úttörő kísérletei óta, már egy Kazinczy emelgette szárnyait; sőt épen az az irány is, melyhez maga Gvadányi számítható — a Gyöngyösi iskola — egy Csokonaiban kezde megtisztulni. Ügy látszik, mondom, az öreg „lovas generális” szakolczai magányában elmaradt mindezektől, bőven ontva négy (utóbb két) rímű verseinek iszapos árját, kocogó rímeit, melyek feltalálását nagy érdemül rótta magának, de melyekben s átalánfogva a külső poesisban fölül nem múlta, el sem érte Gyöngyösit, „a kihez fogható magyar poétát, szerinte, még nem szült anya e világra”. De ez elmaradás csak látszó, inkább külsőségekre vonatkozik: Gvadányinak olyasmi sikerült, a mi egynek sem haladottabb kortársai, egynek sem összes magyar elődei közül: csupa képzeletből egy pár alakot teremteni, mely, mint kicsinynek nagynak ismerőse, nemzedékről nemzedékre fönmaradjon.
E két alak, nem szükség mondanom: a „Peleskei Notáríus”, s a talán még népszerűbb huszár kalandor „Rontó Pál”.
Ha e műveket a kritika mostani szemüvegén tekintjük, bizonyára se a feltalálást, se az alakítást, se a jellemzést nem találjuk affélének, mi a költői szüleményt már bölcsőjében halhatatlanságra jegyzi el. Bizonyára távolról sem mérkőzhetnek a génius olynemű teremtett alakjaival, mint egy Don-Quixote, egy Gil Blas, vagy akár Tom Jones s tisztelendő Adams pap Fieldingnél. Mindazáltal, habár szűkebb körben, ép úgy élnek mint amazok, épen úgy bevették magukat a nemzeti phantasiába, honnan nem egy hamar fognak elenyészni, kivált ha időről-időre találkozik újabb elmetehetség, mely a meglevő alakot a közfejlődés igényei szerint újra öltözteti, miként ez nem rég a Notáriussal szerencsésen történt. Ily mértéke a hatásnak mindenesetre valami még akkor is, ha jó részét külső viszonyoknak, szerencsés véletlennek, vagy mint egy jeles műbíránk szokta kifejezni magát, „az idő árjának” tudnók be.
Első, mit e nagy népszerűség kimagyarázására, mint szerencsés mellékkörülményt felhozhatni, az olvasó közönség fejletlen állapota. Könnyű volt, mondhatná valaki, e pár alakot összeütni Gvadányinak oly közönség számára, mely nem törődött az alakítással, nem is tudott hozzá; melynek primitív képzelete, egy-két vonásból, ép úgy kiegeszíté a költő hiányos vázait, mint a mily könnyen megteremti a gyermek eleven képzelme egy vesszőből a paripát. Van benne valami. Gvadányi nem csak az egyénítésig nem jutott el; olykor még a typusból is kiesik. Notáriusa majd tanult ember. majd tudákosságban nevetséges; egyszer józan felfogással a költő véleménye tolmácsa, másszor bohócza ferdeségeiben. S e kettőség, hogy t. i. okos és balga ember egyszersmind, nincs a jellemben összeforrasztva oly módon, mint például a Cervantes nagyhírű lovagjánál, ki csak arra nézve bolond, a mi rögeszméjét érinti, egyébként okos ember lévén. Csupán egyet hozok fel. A notárius egyben-másban tanúlt, olvasott, gondolkozó férfiú Volna, ki osztályából értelmisége által kiemelkedik, habár az újabb kortól, a nagy világtól, el van maradva. A mellett igaz ember, egyenes szívű, hivatalában buzgó, a falu ügyei jól folytatásában büszkeségét helyező. Hogy illik tehát szájába végrendeletének az a cynicus helye, midőn dicsekszik, hogy bibliothékája csak 50 kalendáriumból áll, melyekbe igazat nem igazat beirkált, még hozzá is toldott, s a falusi notáriusok: „hogy ha jegyzésimel gyakran olvasgatják, a tudatlan népet ők megvakíthatják, a portiót rájuk duplán felvethetik és így ennek felét szintén eltehetik”. — Gvadányi itten, hogy az osztályt gúnyolhassa, a becsületes notáriusok typusát a semmirekellők typusává alacsonyítja le.
A magánkönyvtárak „50 kaIendáriumos” — állapota, azaz mulattató magyar könyvek ritkasága, szintén előmozdíthatá Gvadányi népszerűségét, oly közönségnél, mely a magyaron (s legfölebb latinon) kívül más nyelvben járatlan vala. Minden idő és minden néposztály meghozza bizonyos számmal a költői fogékonyságú elméket; fejletlen állapotban a mesék, énekek, — később, az olvasás, nyomtatott művek terjedtével, a históriák, kalandos elbeszélések stb. publicumát.
Ha már e számmal a létező s hozzáférhető könyvek mennyisége nincs arányban, megesik, hogy az egy-két előkapható munka addig vándorol kézről kézre, házról házra, míg érdemén kívül is népszerűvé kell válnia. Ilyforma állapot is tehető fel, kivált a Notárius megjelentekor. Az előbbi két század irodalmi hagyománya részint elkallódott, részint elavult. A XVIII-dik kevés újat hoza egész addig elő; akkor valamint később is, az irodalmi újjászületés csupán a választott elmék körében folyt, nem hatva ki nemcsak a tulajdon értelemben vett népre, hanem a jobbmódúak s tanúltabbak nagy tömegére sem. A franczia iskola még kaviár volt ennek; a latin iskola formáitól, nyelvétől visszaborzadt. Azt a néhány könyvet koptatta hát, mely leginkább megfelelt ízlésének, mert mintegy a XVII. század költészetének folytatása volt, s a megszokottság kényelmével kínálkozott. Az egykönyvű publicum legháládatosabb. Azaz, oly közönség, mely kevés könyvet újra meg újra olvas, népszerűbbé teszi az írót, mint az, melynek van módja válogatni s kapkodva olvasni. Ez a másik szerencsés véletlen, melynek részt lehet adni költőnk népszerűsége megalapításában.
Azt is lehetne mondani, hogy műveiben az érdem inkább a tárgyé, mint a költőé. Választott tárgyai oly közel érintik a magyar nép-életet, alakjai annyira ismerős körből vannak szedve, hogy már ezáltal bizonyosan tetszeniük kellett. Mellőzve, hogy a tárgyválasztás már költői érdem, alább e pontra még visszatérünk.
Végre az „idő áramlása” — szintén a külső tényezőkhöz tartozik. Gvadányi, a nyomás által, melyet a 80~as évek a nemzeti szellemre gyakoroltak, megtörve találta Notáriusa útját, egy oly satiráét, mely főleg az idegen ruházat ellen irányul.
De mindez elégtelen költőnk alakjai népszerűségét igazolni.
A közönség fejletlen állapota nem bizonyítja még, hogy a mit kedvébe fogad és tartósan felölel, az el lehet minden költői becs nélkül. Sőt a művelt fajta közönség hamarább téved e részben, mint a parlagi józan ész. Az ízlésnek korszakos ferdeségei már művelt, de félreművelt olvasó-közönség átka; mely soha sem érinti a tulajdon értelemben úgynevezett népet, ennek dalait, regéit, költői világát. Elannyira, hogy ha ez utóbbinak valamely költői alkotás tetszik, huzamosan, firól-fira; kell lenni vagy a szerkezetben, vagy a jellemzésben, vagy az előadásban oly talpraesett valaminek, a mi e népszerűséget költőileg is indokolja. Látni fogjuk alább, hogy e részben Gvadányinak is vannak érdemei.
A könyvek ritka voltából merített ok sem elégséges kimagyarázni, miért épen Gvadányi könyvei váltak oly kapóssá. Mert habár eleinte szűk vala is a népszerű mulattató irodalom, mégis volt néhány terméke, s a század vége felé mindinkább szaporodott azok száma. Miért nem szorítá háttérbe Gvadányit egy sem? Miért, hogy a mindenféle Záton herczegek el nem törlék a Notárius, a két kalandor emlékét? Miért hogy a középrendnél annyira népszerű „Etelka” is csak mint puszta név — minden alak nélkül — maradt fenn, míg amazokkal egyszersmind az alak is benyomult a nemzeti phantasiába? Egy példa itt helyén lesz. Gvadányi könyveivel egy régibb munka versenyzett a népszerűségben, szinte korunkig: Haller „Hármas Istóriája” — a XVII-ik századból. A ki ez utóbbi kapóssága főokát a népnél megfigyelte, az tudhatja, hogy kedvességét nem az első részben foglalt Nagy Sándor-féle kalandoknak, nem is a harmadikban leírt trójai veszedelemnek köszöni, hanem a „Példabeszédek” czímű középső résznek, mely az úgynevezett „római gesták” nyomán formába kerekedő elbeszéléseket tartalmaz, s így költői érdekű. Íme a köznép parlag, de józan izlése hogyan találja meg a helyes útat kedvenczei választásában.
A mi Gvadányi választását illeti, hogy annyira méretes körből vette tárgyait és alakjait: ez ép úgy fordulhat vala ellene is, ha nincs jóravaló költői tehetsége érdekessé tenni a mindennapit. A népies phantasia nem a megszokott dolgok elbeszélése, hanem a csodás, kalandos felé hajlik; s az akkori közönség bizonyára nem oly eseményeket várt egy könyvtől, minő egy falusi notánus utazása Budáig és vissza. Érezte költőnk állása e nehézségét a publicummal szemben. A gúnyos mód, a mint e felől nyilatkozik előszavában, művészi öntudatról tanúskodik. „Ezen falusi notáriusnak is — úgymond — a munkája nem mindennek fog tetszeni. Egyike azt fogja előadni, hogy Szathmár vármegyéből Budáig tett utazás nem hosszas, azért is emlékezetre való dolgokat nem igen foglalhat magában és hogy az útjában történt viszontagságok is mind csekélységek. De ha hoszszabb utazások leírásában gyönyörködnek, uttasítom őket Magellán és Cook utazások olvasására, ha ez is rövid volna, Columbus és Americus Vespucius utazásokra, vagy pedig scythák, vandalusok, francusok, normanusok, sclavusok vándorlásaira. Ha Jeruzsálembe jeruzsálemi János királyt fogják kísérni, tudom meg fog Palaestináig az üstökük izzadni... Ha mind ezek sem tetszenek, már a dologba tovább én sem mehetek: hanem kérdezzék meg azon angyalt, ki Ádám első atyánkat a paradicsomból kikergette: hogy a szegény Ádám merre bujdosott? A harangodi pusztának vagy pedig a Jászságnak vette-e útját? — A szegény notárius, mivel Mahomettel a holdvilágon keresztül nem utazott, hanem csak Budára ment, hosszasb utazását nem irhatta.” Mintha mondaná: „Ti kacskaringós históriát vártok tőlem: de tudja Pál, mit kaszál.”
Nem találom végre igazságosnak, letudni valamely költő érdeméből, hogy az „ídő árja” segíti; föltéve, hogy e külső segítséggel költőietlen módon vissza nem élt. Melyik nagy költő nem egyszersmind kora teremtménye; s a mint egyrészről onnan meríti táplálékát, úgy viszont főérdeme épen abban áll, hogy kifejezője bír lenni a közhangulatnak, s irányt jelöl, midőn ez irány még csak homályos sejtelem a sokaságnál. Gvadányi is ha előkészítve találta útját, ez szerencséje, de nem von le érdeméből; ha pedig, csak részben is, képes vala a közérzületet tolmácsolni, ez becsületére válik költészetének. Én nem tanulmányoztam az 1790-dik évi magyar divat történetét, de tekintve, hogy a Notárius 1788. újévre jelent meg, nem csalódom talán, ha a nemzeti visszahatást a magyar öltözet tekintetében, főleg a Gvadányi népszerű könyvének tulajdonítom.
Most már, noha kimért terünkhöz képest csak rövideden, azt fogjuk előadni, mit tett Gvadányi maga, ez egy pár fő alakja megelevenítésére.
Először is arra törekedett, hogy képzelt alakjait önmaga személyétől elszigetelje, külön válaszsza.
Az általa e végre használt eszközöket részint külsőknek, részint bensőknek lehetne mondani.
Külső eszköznek veszem az elhitetés ama módját, miszerint a költő majdnem okiratilag bizonyítja, hogy alakjai valóságos élő személyek voltak, s hogy az események mind úgy történtek, a mint ő elbeszéli. Midőn a Don-Quixote első kötete megjelent, valaki, Cervantesen túl akarván tenni, szintén adott ki egy könyvet a híres lovag viselt dolgairól, Cervantes a II-dik kötetben úgy boszúlta meg magát, hogy vetélytársa könyvét maga Quixote úr kezébe juttatja, ki nagy indignatióban tör ki, mennyi hazugságot összeirt ő róla az a másik. S mindjárt hiteles személyek előtt, bizonyítványt ad ki, hogy a vetélytárs könyve hazugság, az az igazi csak, a mit Cervantes írt róla. Az ily fogás, bár frivolnak tetszik és komoly műben az is volna, rendkívül hatásos arra, hogy a költött alakot valóságos élő személynek képzeljük; hiába tudja eszünk, hogy ez csak oly költemény mint a többi, akaratlanul hat ránk az ily cselekvények meglepő közvetlensége.
Gvadányi, minden előpélda nélkül a magyar irodalomban, rájött e módjára az elhitetésnek. Nemcsak hogy a történet elbeszélését magok az illető személyek szájába adja (Rontó Pál is ott érdekesebb, hol maga beszél), hanem máskép is lehetőleg igyekszik azt a meggyőződést támasztani olvasóiban, hogy alakjai élő személyek voltak, s az események valóban megtörténtek. Notáriusa első részéhez élőbeszédet ír, melyszerint annak kéziratát Borsod megyéből kapta, s az egész könyvben nem is árulja el, hogy ő a valóságos szerző. Igaz, hogy a III-dik részben elárulja magát, midőn a notárius, hallván fiától, hogy az ő budai útja kinyomatva közkézen forog, csodálkozik rajta: „mert azt más orrára nem kötöttem — úgymond — magam sem vettem pennára”. Ez ellenmondás: de úgy kell lenni, hogy a közönség, szokatlan lévén az ilyesmihez, nagyon is szaván fogta Gvadányit, nagyon is elhitte neki, hogy a notárius maga írta le budai utazását; elannyira, hogy a szerző szükségesnek látta a III-ik részben, a gyengébbek kedveért bevallani, hogy a peleskei jegyzőnek semmi köze az ő poétai dicsőségéhez. Egyébaránt e III-ik részben sem tágít attól, hogy a notárius valóságos élőhaló egyén; összegyűjti körébe néhány közrendű tisztelőjét a Peleske táján eső falvakból, kik előtt a notárius formaszerű testamentomot tesz, s mindenik aláírja és megpecsételi, az aláírások és locus sigillik zárván be a könyvet nagy hitelességgel. Hát még, hogy siratja el a III-ik részhez írt „ajánló levelében” „Nincsen már az élők közt a szegény notárius — úgymond — nem is fog már Budára több utazást tenni, mert most nem zsufa fakóján (izabella), hanem Szent-Mihálynak karórágó paripáján vágtatott az örökkévalóságba, melyért is szomorú gyászba öltöztettem múzsámat, hogy sirassa meg esetét, s a vért szomjúhozó Párkákat átkozza meg; de meg is érdemli ezt „egy olyan jeles Hazafi, a kinek neve a késő jövendőségnél is emlékezetben lészen.” — Ki ne hinné el neki, hogy igazán szívéből fájlalja a „jeles Hazafi” halálát, kit sem a hortobágyi bikák, se a tiszafüredi vasas németek, se a Csörsz árka hullámai, se a pesti osztriga és idegen ruházat el nem pusztíthattak, s íme most a „Párkák” — iszonyú keze kitörlé az „élők seregéből” Hasonlóan igyekszik Rontó Pált is élő személynek bizonyítni, elannyira, hogy máig sem tudjuk, létezett-e valósággal ily egyén, vagy Gvadányi állította elő merőben mint typust, az előtte oly ismeretes huszáréletből. Ide járul az a nagy közvetlenség, melylyel alakjainak családi és más életbéli viszonyaira kiereszkedik; vagy midőn a notárius meghalván, azonnal beszövi a „sirató asszonyok énekét” — valamint Rontó Pálba is — mikor egy koldússal csavarog — a „koldús énekét” — s több efféle, de a mi már az alakítás benső eszközeihez formál átmenő hidat.
Shakespeare a költői alkotás erejét valahol így fejezi ki; „a költő tolla a légi semmit bizonyos alakkal, lakhelylyel és névvel ruházza fel” — (the poet's pen turns them to shapes, and gives to airy nothing a local habitation and a name). Bizonyára a környezetnek, melyben az ily költött alak él, jár-kél, mozog, tárgyismerő s talpraesett rajza igen sokat tesz, hogy magát az alakot is oly igaznak fogadjuk el, mint környezete. Úgy hogy a költő, ha ebben derekas, felét már jóformán megtette alakító munkájának; hátra levén a másik, mindenesetre nehezebb fele, maga a jellem. Gvadányi az alakítás ez alsóbb régióiban, a környezet biztos rajzában ritka jelességgel mozog, mely virtuositása nagyon elősegíti, hogy alakjait élő lény gyanánt fogadjuk. Hol az apró körülmények ennyire egyeznek az előttünk ismeretes valósággal, szinte lehetetlen, hogy a bennök járó-kelő egyén ne legyen valódi. Kivált notáriusa első részében meglepő eme körrajz biztossága. Meghatározza a tiszaháti falut, honnan a notárius kiindul, s „kecsegés” Szamos mellől. Lóháton more patrio. Lova zsufa fakó: felteszi hátára a nyerget, kulacsát az első kapára köti, iszákját a hermecz szíjára. Viszen szalonnát, sőt vereshagymát. Az abrakos tarisznyában, kefe és lóvakaró mellett, egy szép fehér czipót. Elbúcsúzik családjától, az egész községtől. Mielőtt felülne a lovára, megrántja üstökét. Indulásakor egyet rikkant, s nyargalva megy a falu farkáig. De ott megveregeti lova nyakát s csak lassan léptet. — Ime oly részletek, melyeket minden nagy útra induló közsorsú magyar lovas így tett volna hasonló esetben: mégis mennyi elevenséget kölcsönöz egy notárius alakjának! Kövessük még egy kissé.
Nagy-Károlyba érvén, megnevezi az útczát, a hova száll, egy ismerőséhez. Bélteki bort isznak. De a ló dézsából kapja a vizet, nincs válú a kúton. Piricsei collegája dadogva beszél. A Nyírségen keresztűl jól él dinnyével. Debreczenben egy szűcshöz száll a Csapó-utcába. Lovát pinczegádorba kénytelen kötni, mert a szűcs nem tart istállót. Ennie adnak, de bort nem tesznek fel: így hát neki kell gazdálkodni a kulacsból. Reggel, mikor a veres toronyban négyet üt az óra, felkészül s útnak indul. De borát megitták, útba kell ejtenie a „Fehérló” fogadót, hol diószegivel tölteti meg kulacsát. Vesz még a piacon (mit mást Debreczenben?) fehér czipót (a kenyérsoron, persze) és fenék szappant. Ügy aztán kiballag a „Látókép” — csárdáig; hol erősítésül pohár ákovitát kér; következik a Hortobágy. Itt a leírás minden sora egy-egy kép a pusztai életből. Hogyan állítja meg a gulyás egy nem oda! rikkantással a bőszült gulyát, mely aztán a kúthoz és sóhelyére vonúl. Hogyan fordítja meg a bográcshúst. Hogyan tesz egy darab orsfát (reves fatapló) a notárius pipájára. Később, a bikákkal történt kalandja után, a juhász mikép gyógyítja meg borsos pálinkával, s ajándékoz neki hevedert törött (nem készített, csak nyersen puhára tört) bőrből. — Füreden, senki terhére nem akarván lenni, hova szálljon egyebüvé, mint a helység házához, hol a helység gazdája gondoskodik magáról s lováról. Másnap nem érvén falut, tüzet rak és szalonnát süt:
Pányvára lovamat jó fűbe kötöttem, |
Budapesten minden máskép fordúl. Ott a környezetnek nem élethű rajza, hanem satiricus túlzása levén a czél: a notárius alakja is elveszti a támaszt, mely eddig emelte képzeletünkben. Itt volna már szükség, hogy alak és jellem önállóan érvényesítse magát. A parlagi, de tiszta, romlatlan magyarság összeütközése az idegent majmoló fővárosi szellemmel, számtalan comicus jelenetre adna alkalmat. Szerző e helyen korbácsot ád hőse kezébe, mely sokszor nem a comicumé, nem a satiráé — hanem egyszerűen — korbács. Kit elől-utól talál, mindennek vastag tréfát vagy gorombaságot mondat vele. Itt már a notárius személye alig személy többé, hanem csupán Gvadányí bosszúságának hordozója, az idegen divat majmai ellen. Élő alakból egy eszmévé párolgott. A költő alig engedi többé, hogy a notárius rovására nevessünk: környezetére hárítna minden comicumot. Olykor a furcsát egészen kívül eső dologban keresi; például, mikor a notárius végig néz egy budai rácz temetést s a szertartások leírásában csúfondáros kedvét találja, mint rendesen a míveletlen ember szokta más vallásnak czeremóniáit nevetség tárgyává tenni. Szóval a notárius okosabb ember mint egész Budapest, s olyan ember, ki nem érti a tréfát. Szinte jól esik midőn — mert zsufa fakójának jó vevője akadván, eladta — a szathmári görög sátoros szekerére ül, hogy haza menjen Peleskére, hol a család és falu ügybajai ismét eszünkbe juttatják, hogy ő volt a mi kedélyes notáriusunk.
Szerkezete Gvadányi műveinek a legegyszerűbb. A notárius első részében útleírási, Rontó Pálban ugyanaz, életirással párosítva. De ez szerintünk nem volna baj. Ő nem akart se víg epost, se víg regényt irni. Aztán Cervantes compositiója sem egyéb útleírást szerkezetnél. Fő baj az, hogy a notárius alakját nem tudta egészen kivinni s alapeszmével — az idegen viselet elleni nemzeti oppositio — költőileg egybeolvasztani. Rontó Pál alakja — de csupán az övé, Benyovszkié nem — összeállóbb: de ez meg semmi méltó eszmével nincs kapcsolatban, csupán a kalandok újságingere teszi érdekét. így, bár Gvadányi a víg jellem alkotásban nevezetes kezdeményező marad: művei értéke nem terjed tovább, csak a meddig ez alakítás sikerűlt.
A notáriusnak, mint mindenki tudja, három része van. Első a „Budai utazás” — mely legnépszerűbb, legjobban is megérdemli. Másik a „Peleskei Notárius Pokolba menetele.” — Igen ritka könyv, melyről még ezelőtt pár évvel az irodalomtörténet nagy búvára Toldy, sem tudott egyebet, mint hogy Baselben 1792-ben nyomták. Most már egy példánya előkerült, s tudjuk micsoda. Prózában írt 65 lapnyi munkácska. En valószínűnek tartom, hogy e formában csak vázlata akart lenni egy versben kidolgozandó II-ik résznek: de miért, miért nem, Gvadányi ráunt, s így adta sajtó alá. Tartalma, hogy a notárius élve leszáll a pokolba és leírja a látottakat. De a notárius alakja benne úgyszólván semmi: alig egy-két helyen vehetni észre, hogy ő beszél. Jellemrajza benne nincs. Harmadik rész: „A Falusi Notáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma.” — Ebben van egy kevés tárgyiasság a környezetre nézve: de az „elmélkedésekben” a költő össze nem állólag keveri egybe a maga józan bölcseletét a notárius és környezete bizarr ötleteivel; egyszersmind az utóbbiak szájába oly dolgokat adva, melyek jóval fölülmúlják azok eszme- és tudáskörét. Ami benne cselekvény-forma van: röviden ennyi. A notárius egészsége gyengülvén, elmélkedik az emberi sors változásáról, s hogy e bölcselmi tárgyat megvitassák, összehíja a kis-náményi orgonistát, az angyalosi notáriust, a tyúkodi mestert, a lázári molnárt, a gyarmati kovácsot, a tóthfalusi hídvámost s a komorzáni oláh harangozót. Ezek együtt elmélkednek, vitatkoznak: míg a notárius hirtelen rosszul lesz, de a felesége meggyógyítja. Újra sessiót tart, hasonló philosophusokkal mint elébb; hosszú vitatkozás után elájul. A felesége szeretne Géczbe küldeni Toty (ty-vel, nem Tóti) Dorkó kenő-fenő asszonyért, de az már meghalt, küld tehát a szathmári borbélyért, s miután a notárius ismét rosszabbul lesz, stafétát jurátus fiának Pestre, ki hazajővén az atyjával sokat beszél: de a notárius hirtelen recidiváz, meghal, testamentomát felbontják s elolvassák. — Toty Dorkó boszorkány életirása hosszasan be van szőve, de az első részben nem szerepel oly módon, mint a színpadi bohózatban: a notárius kalandjainak összekötése e boszorkánynyal Gaál József szerencsés ötlete.
Rontó Pál és gróf Benyovszki Móricz kalandjai ismeretesbek, hogy sem itt e könyvről szükség volna bővebb fejtegetést adnunk. Minden iskolásgyermek elolvassa még ma is. Csupán fentebbi megjegyzéseinket ismételjük, hogy az alakítás csak a huszár személyében sikerült, s leginkább addig, míg ez maga beszéli kalandjait. Mihelyt a Benyovszkiról szóló II-ik részben, a költő veszi át a szót: azonnal vége az elevenségnek. A szibériai kaland, a szökés, Afanázia, Madagascar stb. még azután is érdekelnek, de ahhoz már a költői érdeknek semmi köze. Legfelebb a Rontó Pál személye körül marad valami a comicus hatásból, melyet ránk fiatalkori alakja tett.
Ennyiben határozódik Gvadányi működése az alakító költészet terén: mert „istenmezei polgárja” — már teljességgel nem alak. E név alatt írt ugyanis egy satirai munkát az 1790-ki országgyűlésről, következő czímmel: „A mostan folyó országgyűlésnek satyrico-critice való Leirása, amelyet egy Isten mezején lakó Palócznak színlelése alatt irta azon buzgó szívvel biró Hazafi, akinek pennájából folyt ki a Falusi Notáriusnak Budára való utazása” stb. Az ajánló levélben aláírva „istenmezei Polgár”. Itt a néven kívül alig van valami, ha csak az ilyet nem veszszük valaminek, hogy a palócz, ha kedve szerint végződik a diéta, haza megy — úgymond — Istenmezejére, lefekszik szobája fűlt kemenczéjére, ott eszik sült tököt szájának ízére. Prosit.
A satirában Gvadányi inkább vastag, mint elmés. Orczy gúnyoros helyein több a csín, a finomság, a só. De talán ép ezért lehetett nagy hatása a magyartalanság elleni csúfolódásnak. Ad captum írt. Mennyiben folyt be Gvadányi műve az 1790-ki magyar divat felkarolására, nem tudom, de hogy, habár e tárgyban a törvényjavaslat megbukott is, történt némi intézkedés: azt Gvadányi maga írja Notáriusa III-ik részében. „Budán, ezer hétszáz és a kilenczvenbe' az országgyűlésén együtt lévén szembe', egy szívvel-lélekkel meghatároztatott, nagy büntetés alatt ki is adattatott, hogy ki ki a nemzet köntösében járjon, fiscalis actiót fejére ne várjon. De ezen rendelés csak a nemességet illesse, nem a pórt vagy paraszt népséget” stb. Ennek daczára már 1795-ben tele a költő szája panaszszal a rendelések meg nem tartása miatt.
Gvadányi magyarsága jó hírben áll, maga is tartott rá. Mindazáltal hiányzik abból az erély, a rövidség, a szabatosság, mely utóbbi tulajdonokra nézve Gyöngyösivel ki nem állja a hasonlítást. Ama terpedtség, mely a múlt század vége felé prózán versen uralkodik az író tömegnél, magyarságát inkább negatív, mint positív érdemnek tünteti fel. Mindazáltal a mai germanisált kor haszonnal forgathatja könyveit.
Gróf Gvadányi József született Rudabányán, Borsodban, 1725. Mint nagyatyja, Guadagni Sándor, császári tábornok I. Leopold alatt, ő is katonai pályára lépett, végig szolgálta a hétéves háborút, 1773-ban tábornokságra emelkedett, s 1783-ban, miután 43 évi szolgálata alatt tizennégy táborozásban vitézkedett, nyugalomra lépvén, azontúl szakolczai házánál élt a tudománynak és irodalomnak. Több számra menő verses könyvein kívül nevezetes munkája egy nem fordított, hanem önállóan compilált egyetemes történet: „A világ közönséges históriája”, — melyet a VI-ik kötetig vivén, belehalt, decz. 21-én 1801. Méltó mindenesetre, hogy neve a jók között emlékezetben maradjon.