Guy de Maupassant mint művészetkritikus
szerző: Malonyay Dezső
A nagy, a legnagyobb francia elbeszélő, Maupassant örökbecsű munkáit jól ismeri a magyar közönség is; irodalmi hagyatékában maradt vagy harminc kötet elbeszélés, regény, útirajz és ezt kiadták már számtalan formában s minden európai nyelven. Halála óta (1893 július 6.), de még élete négy utolsó s iszonyú esztendejében is, sokan megírták élettörténetét, mint kritikussal azonban, senki sem foglalkozott vele s összes művei kiadásából is kifeledték azokat a cikkeit, amelyeket a XIX. Siécle című lapba írt 1886-ban „A Szalon” -ban (Au Salon) címmel.
Jóformán senki sem tudja, legalább is, mindenki elfeledte, hogy az utolsó nagy, egészséges francia elbeszélő ilyesmivel is foglalkozott.
Pedig, mint a Siécle emberei vallják, Maupassant nem a mások biztatására, a maga jószántából vállalkozott ez érdekes kísérletre s a Siécle, természetesen, csak örömmel fogadta a világhírű író ajánlkozását.
Maupassantnak megvolt a maga véleménye a művészetről, kivált a művészeti kritikáról, kivált arról a kritikáról, amellyel a napi sajtó árasztja el s téveszti meg igen sokszor a nagy közönség vélekedését. A cikkek a Maupassant egyéb írásait is annyira jellemző szép nyelven s világos, egyszerű logikával vannak megírva; nézetei eredetiek, vélekedésében bátor, sőt vakmerő, nem durva, de egészségesen jókedvű. Összesen öt cikket írt; közöljük itt ebből az öt cikkből azt, ami általános becsű s érdekelheti a magyar művészeket, a magyar írókat és a mi közönségünket is.
*
Hölgyeim, Uraim, ha úgy tetszik, tegyünk néhány sétát együtt azon a nagy képvásáron, amelyet, sohase tudom miért, Szalonnak neveznek. Nehogy azonban azt tessék gondolni, hogy a művészetbiráló urak módjára a festés művészetéről készülök elméleti előadást tartani! ... A világért se tenném s minden okom megvan rá, hogy ilyesmit ne cselekedjek. Legfőbb okom, hogy én bizony egy csöppet se értek ahhoz a mesterséghez, amelyet nem gyakoroltam s amelyet meg nem tanultam. Azonban tudok hozzá éppen annyit, ameny-nyit kritikus társaim tudnak, de fölöttük meg van még az a határozott előnyöm is, hogy én bevallom járatlanságomat, sőt e járatlanságot kedvezőbbnek tartom az ő tekintélyeskedésüknél.
A festészet terén különben, csakúgy, mint az irodalomban, zenében, héber nyelvben vagy a gyógyítás tudományában, alapjában véve, ki nem ismeri magát senki s a legegyszerűbb, a legbecsületesebb eljárás, ha ezt beismerjük, amit azonban senki nem cselekszik, se a közönség, se a kritikusok, se a festők.
Könnyű ezt bebizonyítani.
Kezdjük a kritikusokon.
Tegyük fel, hogy közülök valamelyikben csakugyan megvan a szemnek az a nagyon finom és nagyon ritka hivatottsága, amely a modern művészt művésszé avatja, amely a művésszel veleszületik s ami hiányzik a mai művészek jó hattized részéből. Nos tehát, ha a kritikusban megvan ez a hivatottság, dehogy is írna az a festésről, festene a jó ember.
De, mondjuk, van a kritikusban ilyen született festői rátermettség, akkor meg hiányzik belőle a mesterség tudása, azé a bonyodalmas, azé a nehéz mesterségé, amelynek megtanulásához sok esztendő munkája szükséges.
De a festészetnek, éppen mint az irodalomnak, meg van az a sajátossága, hogy bárki elhitetheti magával: én értek hozzá!. .. Pedig, alig ért hozza valaki. Aki helyesen megfirkant egy levelet, már azt hiszi: tudnék írni én is, holott sejtelme sincsen arról a küzködésről, azokról a töprengésekről, arról a titkos kínszenvedésről, amiken az író keresztül vergődik, míg a szavakba belé tudja adni azt a miszteriózus életet, ami művészetté avatja az írás mesterségét, így, aki végigsétál egy tárlaton, lelkiismeret furdalás nélkül már ítéletet is mond a festőkről ─ ─ s mi jusson?... Azon a jusson, mert lát. Én látok gondolja, ─ tehát tudok is!
Elég egy haladó gőzmozdonyt látni, hogy egy gépészmérnök ismereteivel bírjunk?
Már pedig, a kritikus azt hiszi, eleget tud, mert látott sok haladó vonatot, ─ ─ vonatot vagy képeket, ha úgy tetszik. És ítél! ítél, áldást osztogat, biztat, bátorít, helyesel, elítél, osztogat dicséretet és gáncsot, áraszt sötétséget és világosságot. És cselekszi mindezt a saját vélekedése nevében, a saját elméletei ─ vagy ami még rosszabb, a saját részrehajlatlansága alapján.
Ha a klasszikus iskola híve, úgy megveti az újítókat; ha elméleteiben forradalmár, halomra gyilkolja cikkeiben a szépművészeti iskolákat.
Ha pedig „részrehajlatlan”, úgy nem ért sem ehhez, sem ahhoz s biztat mindenkit egyforma nagyképűséggel.
A festők pedig, évről-évre, dühöngenek ezek ellen a próféták ellen s ekközben áhítozzak, sőt szorgalmazzák ugyanazoknak magasztaló sorait, akiknek véleményét megvetik.
Ki mondhat tehát kritikát a festőkről?
A közönség?.... Ha a kritikus aránylag nem ért hozzá, a járókelő közönség meg teljesen semmit sem ért hozzá.
A közönség megyén képeket nézni, éppen úgy, mint ahogy a kis gyermekek nézik a képeket. Érdekli elsősorban a kép tárgya; iparkodik megérteni, keresi magát az eseményt, tanakodik, ugyan kihez is hasonlít ismerősei közül az az ábrázolt alak?...
─ Nézzed csak! Juliska, oda nézz! Az a kövér asszony nem hasonlít Bafour asszonysághoz ?
És kacagnak.
Ha valaki magyarázná nekik, mennyi a rejtelmes, mennyi a bonyodalmas egy sikerült műalkotásban ─ ─ a majom éppen úgy elcsodálkoznék egy markába nyomott ketyegő zsebórán.
*
Hogy megértsük azt a művészetet, amelyet a mai nemzedék keres, ahhoz a szemnek olyan finomsága, olyan érzékenysége szükséges, amilyen kevés emberben van meg. És igen kevés festőben. Olyan szem kell hozzá, olyan fogékony, annyira finom, mint a leg-szubtilisabb muzsikus füle, amely az árnyalatok egyetlen megpillantása révén érzi, látja, tudja az összes szomszédárnyalatokat, a legösszetettebbeket, a legkényesebbeket s ezt érzi, tudja, látja kéjes gyönyörűséggel.
Az ilyen szem finomsága és gyakorlottsága megkülönbözteti a legrejtettebb átmeneteket s élvezi végtelen örömmel azokat az akkordokat is, amikről a tömegnek sejtelme sincsen.
A tömeg, amelynek művészeti nevelése még nem teljes és soha nem is lesz teljes ─ nem ismer csak néhány színt, az anyaszíneket, azokat, amelyekről az ó-kori poéták is daloltak már. Mert az ó-koriak nem ismerték az árnyalatokat, csak úgy nem, mint a hangokat, a festészetet épp oly kevéssé, mint a zenét. Az ó-kori írásokban alig néhány színről történik említés. Volt érzékük a rajz iránt, szerették a formák harmóniáját, a mozdulatok kecsességét, de a mesterséges színek rejtelmes szépségéről mitsem tudtak, mint ahogy nem tudtak annak a zenének elbűvölő hatalmáról, amely a modern ember ideges lelkét gyötri meg.
Apránként azonban, lassan-lassan, kinyílt az emberi szem.
Az olasz iskola adott ragyogó koloristákat, akik mindég kemények egy kissé, bár csodálatosak s a németalföldi iskolák ölén születtek azok a pazar emberek, akik egyetlen szín fokozatos változataiban tudták meglátni s tudták visszaadni az árnyalatok végtelenségét. Egy falatka szövet, amelyet Rembrandt festett, két szomszéd-tónus, amelyet e hasonlíthatlan mester keze helyezett el, megtanít bennünket, hogy amit feketének hittünk, az nem fekete s abban a ragyogó feketében több a szín, több a gazdagság, a változatosság, több a nem is sejtett s a hódító báj, mint Rubens káprázatos vásznain. Ez az ember tanított meg végre bennünket, mily kevés a jelentősége a képen a kép tárgyának és ő tanított meg bennünket, hogy valamely műalkotás sajátságos szépsége, a benső, az intimus, a meg sem magyarázható szép mennyire nem az a szép, amit az emberi szem, a tudatlan szem szépnek szokott találni.
Hány csodálatos arckép s megannyi csúnya vén ember arcképe közönséges, szinte komikus nyárspolgárok arcképe; csak kacagnánk, ha csupán az ábrázolt alak kifejezésének emberi voltát néznők. És elnémult bámulat ébred bennünk, mert a művészet teljes cs miszteriózus kifejezései, nem pedig egy-egy emberi fej kifejezései!
A kép tárgyának, csakugyan, nincs a festészetben értéke egyéb, mint ez: a művésznek, akár ábrázol olyasmit, amit megállapodás szerint szépnek szokás tartani, akár ábrázol olyat, amit a szokás csúnyának mond, kötelessége csupán az, hogy találja meg s mutassa be tárgyának értelmét és minden értékét úgy, hogy alkotása művészi legyen, akár tárgya szépsége mellett, akár tárgya csúfságának ellenére. Alkotásával hasson meg bennünket s nem a mesével, amit képe ábrázol. Mert azt az egyszerű és közvetetten hatást, amit valamely dolog vagy valamely esemény gyakorol érzékeinkre és lelkünkre, nem szabad összetévesztenünk azzal a nemesebb s mennyivel szövevényesebb hatással, amit annak a dolognak vagy eseménynek ábrázolásában megnyilvánuló művészet gyakorol. A legborzalmasabb, a legvisszariasztóbb valami válhatik csodálatraméltóvá egy nagy művész ecsetje vagy tolla alatt.
Igen ám, de a közönség és számos kritikus ─ ─ írók ─ ─ rákényszeritették a festőkre az irodalmi pikturát; követelik a képtől, hogy meséljen, régi mesét vagy újat, meséljen az ó-kor történetéből, a néhai emlékiratokból, akár szomorú, akár vidám, legtöbbször valami érzékcsiklandozó históriát, vagy meséljen valamit a lapok törvényszéki rovatából s ez éppen olyan veszedelme a festés .művészetének, mint amilyen veszedelem a művészíró munkájának a kapós tárcaregény.
Mert a tömeg, mitsem sejtvén arról a művészi gyönyörűségről, amely a nézés révén támad az agyban, nem lát s nem érez, csak naivul; múzeum vagy képkiállítás éppen csak annyi neki, mint a megrajzolt s megfestett olvasmány.
De akad a közönség körében is, akit a természet megáldott ily művészi gyönyörűségre termett fogékonysággal és ezek, végre is, majd csak felülkerekednek; hanem kevesen vannak, ritkák, elvesznek a tömegben s hangjukat későn halljuk meg, nagyon későn.
Nos tehát, ki az illetékes, kinek van joga véleményt mondani? A festőknek?
Szó sincs róla. És azért, mert: lehetetlen, hogy elfogultak, részrehajlók ne legyenek minden olyan társukkal szemben, akinek más a temperamentuma, mint az övék, tehát más úton jár, mint ők.
Például: Puvis de Chavannes azokat az álmokat keresi és marasztja, amelyek az ő szemei előtt vonulnak el, az ő festő-poéta szemei előtt.
Már most hogy értené s hogy tudná elfogulatlanul méltányolni Meissonnier nagyítóüveg alá való pikturáját?
Az álmait iparkodik vászonra adni Gustave Moreau is, de micsoda aprólékos pontossággal! ... Vajjon csodálta s megértette őt Cour-bet, az a markos, bárdolatlan kolorista?
A Szépművészeti iskola emberei, azok a hagyományokkal telített szabatosak, mily fölényesen vonogatják vállukat Manet vagy Monet előtt, mindenki előtt, akit a közszokásos magatartás lázit, aki megveti az iskolás rajzolást s a szabályok szerint beállított képet, keresvén ehelyett a tónusok gyorsan rebbenő harmóniáit, keresvén azt az igazságot, amit az elődök még meg nem találtak. Mert ha a természet maga nem is változott, de módosult az emberi nézés s ráismer szavakkal ki sem fejezhető színekre is már.
Tessék, nézzük csak az új, a modern szöveteket. Ki mondja meg szóval, milyen a színük? Nézzük a khinai sárgákat és rózsaszíneket, a vöröses lilák egész gammáit, a rózsaszínű lilákat, a narancssárgás-lilákat és azt a számtalan új zöldet, amit szemünk ma már megkülönböztet, de nevet még nem találtunk számukra.
Vajjon a realisták, hatalmas zsenijük ellenére, tudják kellően méltányolni Watteau ecsetjének báját?
Nap-nap után, mily kicsinyléssel beszélnek a modern ecset mesterei a régi festés egy-egy mesteréről. Ingres mily türelmetlen volt Delacroix iránt! Delacroixt szidták s kicsinyelték összes kortársai és így járt Corot, így Miilet és így sokan.
*
Ha tehát senki nem illetékes, ha senkinek sincs jussa véleményt mondani a festészetről, mit keresünk a kiállításon? Képeket megyünk nézni, egész naivul, amint az jó polgáremberhez illik. Sétálunk teremről-teremre, mint a többiek, nézegetjük egymást s a képeket, hallgatjuk, amit más mond s elmondjuk azt egymásnak is. Színről s rajzról hallgatunk, egymás ízlése felett nem vitatkozunk.
Nézzük a képeket és a festőket is, azaz: keresgetjük őket, hogy ez vagy amaz a piktor miért választotta ezt vagy amazt a témát. Nyomozgatjuk szándékát, eszméit, érzékenységét s megkeressük, mivel iparkodik lekenye-rezni a magunkfajta egyszerű embereket. Óh! micsoda szép keleti hölgyek henteregnek a tarka kanapékon, soha szultán olyan szépeket nem látott! Micsoda gallus vagy frank vitézek! Milyen rettenetes a szemük s milyen hatalmas kenderszőke bajuszuk van! Milyen borzasztó és milyen megható jelenetek, micsoda kifejezésteljes gesztusok! A kis gyermekek nem győznek csodálkozni:
─ Papa! oda nézz! hogy haragszik az a bácsi!
Vagy:
─ Óh, mama! milyen beteg az a néni!
Sajnálkozzunk egy kicsit a piktorok felett!
Belépvén a Szalonba, mintha ütés érné az ember szemét, fáj a szemnek az a sok nyers szín s az az erőszakos világítás; a fájdalom apránként migrénbe tompul át. És így bódor-gunk teremről teremre, mind riadtabban. Vakít a sok erőszakosan harsadó szín, kápráztatnak az izzó aranykeretek, szinte keressük: nem árulnak itt afféle füstös üvegű pápaszemeket, amilyeneket napfogyatkozás alkalmával kínálnak az utcán? . . .
Sokkal kényesebb, finomabb művészet a piktura, semhogy az a merő árnyalat megtűrné az ilyen tömeges beraktározást. Vegyük hozzá, hogy ahány kép, az mind megannyi más világításban, más és más helyen, más és más körülmények között készült s hogy hatása teljes legyen, ugyanolyan világításban kellene bemutatni.
És a váratlan szomszédságok! Mily kako-fónia! .... Piros tülekedik a pirossal, kék gyomrozza a kéket, mintha kétségbeesetten verekednének, hogy így egymásmellé kényszerítették őket. A finom s gyöngéd munkát agyoncsapja a színeiben hivalgó sok nagy vászon. Ordítanak s az üvöltés elnyomja emezek szelíd suttogását.
Az ember azonban hozzátörődik mindenhez. És megyünk, megyünk, mind fásultab-ban, teremről, teremre. . . .
Amióta, elég meggondolatlanul, két cikket írtam a Szalonról, már sokan kérdezték tőlem: ─ Ugyan! hát ön is képeket gyűjt?
Hasztalan tiltakozom, hiába esküszöm ártatlanságomra, becsületességemet hiába hánytorgatom, csintalan mosollyal bólintanak: jó! jó! ismerjük az effélét!
Lázit ez a gyanú s nincs mód védekeznem ellene, íme, kijelentem nyilvánosan, hogy képet nem kaptam és nem is fogok kapni egyetlen kiállító festőtől sem. Bevallom, e kijelentés nem esik túlságosan terhemre s nem is olyan túlságosan könnyelmű, mint amilyennek látszik. Agyafúrt nép a piktor! És jó kereskedők. Ha cserébe a dicsőségért, amit a kritikustól kap, ad valamit, olyasmit ad, amin egyébként túl bajosan adhatna. Azonban mi, írók, mi sem vagyunk ügyetlenebbek! Tessék csak elolvasni, amit barátságból, potyára adunk valamely lapnak vagy frissen indított folyóiratnak: az a cikk, az az elbeszélés alig ér többet a fehér papirosnál, így a meg nem fizetett kép is, mert a talentum is árúcikk. Szegény meg nem vesztegethető kritikusok! Micsoda kínszenvedésnek vannak ők kitéve! Mint a tanú, aki eskü alatt vall, esküszöm, hogy csak igazat mondok és elmondok minden igazat.
Éppen belekezdtem az igazmondásba ma reggel, amikor érkezik a postás s hoz vagy negyven, ötven levelet. Az első:
Kedves Barátom, kérlek, ne feledkezzél meg beszámolódban X. barátnőnk sikerült szép arcképéről. Lekötelezed öreg cimborádat, aki feltétlenül számít reád. „A második:
Kedves Uram, barátaim egyike igen sikerült tájképpel vesz részt az idei kiállításon, engedje remélnem, hogy az a jó viszony, stb. stb.” Aláírva: egy igen szép asszony, akinél gyakran s pompásan ebédelek. A harmadik:
Kedves Öregem, légy kedves X-hez, aki remek dolgot állít ki. Számítok rád s már ígéretet is tettem nevedben. „A negyedik:
Uram, egy hölgy, aki szerencsés volt önnel ebédelni a minap s akivel ön oly lebilincselő beszélgetést folytatott, íme bátorságot vesz, hogy szives érdeklődésébe ajánlja, stb. stb.” És milyen csinos, de mennyire csinos ez a hölgy!
Az ötödik:
Édes, aztán ne feledkezzél Z-ről! Örömet szerzel nekem és én nem szoktam hálátlan lenni. „A hatodik:
Kedves és igen tisztelt Kartárs úr, olvastam remek kritikáit, engedje meg, hogy különös figyelmébe ajánljam Z. barátomat, aki...”
Ez is Z-t ajánlja!?... Az ember belepirul, de hát mit csináljon az ember!...
*
És kaptam levelet szenátoroktól, képviselőktől, akadémikusoktól, kaptam a csizmadiámtól, borbélyom két festőre hívta fel figyelmemet s valami kitűnő hajkenőcsöt is ajánlott; mosóném ajánlatát az inasom közvetítette. (Egy szegény tájképfestőre mos a derék asz-szony.) Kaptam levelet befolyásos hölgyektől, akiknek lehetetlen nemet mondani; kaptam igen bájos hölgyektől, akiktől mindent remélhet az ember és kaptam hölgyektől, akiknek nincs jogom nemet mondani. És kaptam maguktól festőktől, akik igen bölcsen úgy okoskodnak: maga fűtsön, aki melegen akar maradni!
A kérések, az igéretek s a bókok eme özöne zuhogott reám, elolvadtam, mint meleg esőtől a jégcsap. Csak azok nem írtak s azok érdekében nem írtak, akiket tehetségük is eléggé ajánl.
Mégis, lelkiismeretem nem hagyott nyugton. Küzködtern magammal négy napig, kerestem a kibúvót mindenfelé.
Bekopogtattam a jelesebb kritikusokhoz. „Legyen szeretetreméltó!” ─ tanácsolta ez. „Legyen könyörtelen!” biztatott amaz, mindketten a világ leközönyösebb hangján. És íróasztaluk teli volt levéllel.
Egy-egy írásra ráismertem.
Gondoltam: megyek valami paphoz, meggyónok. . . . Hátha megkérdeznék egy zsűritagot: hogy utasítanak vissza egy olyan képet, amelyet sokan és nagyon ajánlanak?
A zsűritag megsúgta: „Kedves levélben társaimra kenem a visszautasítás vádját”.
Ehhez a módszerhez én nem folyamodhatom.
És ekkor határoztam el, hogy nyilvánosan meggyónom helyzetemet s kritikámban N. A. (Nagyon Ajánlva) betűvel jelzem azokat a képeket, amelyeket csábító szép hölgyek protezsálnak, A. (Ajánlva) betűvel barátaim, az akadémikusok, a szenátorok, képviselők s érdemes szállítóim pártfogoltjait, a kis a betű jut azoknak, akik maguk ajánlották figyelmembe magukat, S. A. (Semmi Ajánlás) betűvel jelzem azt a nyolc-tíz képet, amelyekkel senki sem törődött.
Meggondoltam.
Hátha csak a számát említeném meg azoknak a képeknek, amelyek végett senki sem zaklatott?... Igen, de így meg több név jutna beszámolómba, mint amennyi a kiállítási katalógusban van! Mert pártfogolták nálam még a visszautasítottakat is.
Elsodort az ár engem is. Lelkiismeretemet elringatta az önzés, elcsábított egy-egy bájos mosoly emléke és eszembe jutottak barátnőink remekül terített asztalai. . . .
Töredelmesen bocsánatot kérek azoktól a kritikus társaimtól, akik hozzáférhetetlenek; akire se kérés, se könyörgés, se hízelgés nem hat, az vesse reám az első követ! . . . Én elveszett, én megrontott és megvesztegetett kritikus vagyok, igen, az vagyok, ─ ─ és én vagyok az egyetlen! ... A többi mind, mind érintetlen maradt! Bocsánat nékem! Óh, bocsánat nékem!
Azzal kezdtem: senkinek sincs joga azt állítani, hogy véleménye csalhatatlan a festészet terén.
Bezzeg a szobrászatban mindenkinek tájékozódva kéne lennie, mert hisz mezítelen emberi testet, többet vagy kevesebbet, de látott mindenki s módja adva vagyon az összehasonlításhoz.
De ez se használt!
A kép faragó művészete, úgy, ahogy azt a legrégibb kortól folyvást művelik, egyszerű, mint a pékmesterség. Miben áll? Ábrázolni márványban, gipszben vagy agyagban egy férfit vagy egy nőt, mindig ugyanazt s alig változó két-három pózban. . . .
Az illető táncolhat, birkózhat, sírhat, nevethet, dühösködhetik vagy könyöröghet anélkül, hogy testének alakja változnék, mert misem hasonlít kevésbbé egy élő emberhez, mint éppen egy márványba faragott ember. Ahány élő ember, megannyi más termet, más formák, más arányok. Nincs kettő, aki hasonlítana egymáshoz, míg a márványba faragott ember bizonyos körülmények között mindig ugyanaz, lehetetlenül és konvencionálisán szép.
Az írók már jóideje kiábrándultak a hősökből, akik oly nagyok, oly szépek, nemesek, bátrak és nagylelkűek, akik megmentik az ártatlan leányzókat, megfékezik a nekivadult paripákat, leöldösik az árulókat s térdet hajtanak a fehérhajú aggastyán atyák előtt és végül az erény apotheozisában nősülnek meg.
A festők is, már jóideje, szabadulni iparkodnak a szép izmok s a nemes magatartás iskolájából, nem rafaeleskednek, az egész emberi természet kifejezésére törekesznek s a dolgok lényegében keresik a szépet.
Csak a képfaragó nem mozdul. Faragja, egy örökkévalóság óta, a szép törzset, a szép karokat, a szép lábszárakat, úgy, ahogy a görög szobrok reánk maradt roncsain látja, azokon a görög szobrokon, amelyek épp oly kevéssé hasonlítanak a modern emberhez, mint csillag a paradicsomalmához.
És a közönség ott sétál a sok egyforma fejű, egyforma testű, fenséges gesztusú vagy kecses márványfigura előtt, gőgösen mormogva: „Ugyancsak szép biz' ez! Szép az ember!”
Ugyan, kedves felebarátom, tekints magadra! Nézzed meg feleségedet, leányodat, fiadat, apádat, anyádat, cselédeidet, tekints át a szomszédba! Van-e közöttünk egy is, akinek olyan a karja, olyan a lábaszára?
Nyisd ki szemedet az utcán, nézd azokat a gólyalábúakat, akik hármat lépnek egyszerre, meg a kis pocakosokat, akik gurulnak! Tekints körül az uszodában, amint felebarátaid vacognak a piros úszónadrágban! Jussanak eszedbe a legszebb női testek, amiket életedben láttál, csak egy is hasonlított közülök Vénuszhoz? És ha felöltöztetnek ezeket a márvány Vénuszokat?!...
Jó közönség, mindent elnyelő, mindent megemésztő jó közönség, ideje, hogy dühbe jöjjünk ezen a sok gömbölyű szépségen, ezeken a hurka tagokon, ezeken az Apollókon s összezúzzuk ezeket a banális istennőket!
A képfaragás, éppen mint a színpad, ott rekedt a konvenciók kátyújában s nem is veszik észre, mint küzködik a festészet és például a regényirodalom, hogy ugyanonnan szabaduljanak. . . .
*
Ha akadna valaha egy szépművészeti miniszter, egy igazán intelligens miniszter, ─ ─ az bizonyosan igy határozna:
Ne legyen többé szépművészeti miniszter s a szépművészeteket hivatalosan ne igazgassa senki.
A szépművészeteket az állam többé nem protezsálja.
Az évi Szalon megszűnik.
Igen, de ilyen miniszter soha nem akad.
Mert az évi Szalon nem egyéb, mint a földművelésügy vagy a kereskedelem mintájára protezsált festészet egyenes következménye. Már pedig, ha a protezsáló merőben alacsonyabb művészi szinten áll, ha tudatlanabb, járatlanabb s kevesebb ízlésű, mint a prote-zsált, ─ ─ ilyen helyzetnek keserves a következménye.
A miniszter járatlansága túlságosan evidenssé lévén, alapítottak Művész-Egyesületet a Szalon rendezésére: siketnémák helyett Bábel tornyának munkásaihoz folyamodtak.
Mi az eredmény ?
1. A festészet ── a nagyközönség szemében egy kalap alá került a hizlalt baromfi-kiállítással.
2. Sajátságos akrobataság tenyészik és fejlődik a művészek körében, hogy ki csípi el el az idén az állam által kipécézett nagy érmet?!
A festő, mint vizsgán a kis diák, lesi a jutalmat, ─ ─ tehát jó kalkulusra dolgozik s nem a művészet jegyében.
Fő, hogy munkámat meglássák, észrevegyék s első sorba jussak. Tehát jó nagy vásznat! És nagyot kennek teli, terringettét, de milyen nagyot! . . . így a miniaturistákból Puvis de Chavannesok lesznek; azok, akik hivatottak finom, szelíd képecskék festésére, kulisszákat mázolnak, mert a hatás a fő! így bódítja meg a Szalon a művészi rátermettséget. És ezt nevezik állami műpártolásnak.
3. És egy-két nap alatt ilyen nagy vászon el nem készül, hónapok, esztendők munkája ez s azalatt alig jut néhány óra az igazi hivatottság művelésére, legfeljebb a falat kenyérért kanyarint néhány piaci vásznat a Szalonra készülő piktor. És így, esztendőről-esztendőre.
4. A miniszternek, vagy a viceminisztereknek, akik a festés művészetéhez csak annyit értenek, mint egyéb művészetekhez, vannak művészi elveik is. Ugyanígy lehetnek főzési elveik is. De náluk a hatalom s miután nagy érmet, kitüntetést, megrendelést az állam ad, miután képet az állam vásárol ─ ─ tessék azt követelni, hogy a boldogtalan piktor ne törődjék velük.
Az állam vásárol képeket ─ ─ ez rendben volna, de az a baj, hogy mielőtt vásárol, választ is a kiállított képek közül.
És mit mond a gyakorlat?
Amióta a Szalon áll, két-három kivétellel, ahány remekmű megfordult a Szalonban, az magántulajdonba jutott, holott az állam kiválaszthatta volna és módjában volt meg is vásárolni, mielőtt más hozzányúlhatott volna.
Egy mód volna! Bíznák a véletlenre. Kalapba az összes képek numerusát s a legfiatalabb miniszter, vagy a legifjabb képviselő húzzon, bekötött szemmel, vagy harminc-negyven számot! így megeshetnék, hogy valami érdemeset is vásárolnának, hisz a véletlen vak s olykor értelmesnek is mutatkozhatik ...