Guy de Maupassant
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Valaha mindenki őt olvasta. Még emlékszünk arra az időre - a múlt század végén s e század elején -, mikor az utcán, a fiatalembereknél vagy a vasúti fülkében az utasoknál, vagy a hintaágyon cigarettázó asszonyoknál csak az ő könyveit láttuk. Olvasóközönsége az irodalmároktól és hercegnőktől kezdve a hordárokig és bolti-lányokig terjedt.
Rövid történetei, ezek a dévaj és kegyetlen, édes és borsos históriák, egyszerre jelentek meg a szerelem és halál vörös-fekete pompájában. Akkoriban a szókimondás bátorsága meglepte az embereket. Aztán hatott az író egyénisége is, kivel távolból, ismeretlenül is, mintegy személyes kapcsolatban éltek. Harmincegy éves korában jelent meg az első könyve, s negyvenhárom éves korában meghalt. Akhilleuszi fiatalsága volt. E tizenhárom év alatt egy könyvtárra valót alkotott, hat kötet regényt, tizenhat kötet elbeszélést, három kötet útirajzot. Akadt olyan esztendő, melyben öt könyve röppent ki a könyvpiacra. Hallottak királyi tiszteletdíjáról, villájáról és jachtjáról, a Bel-Ami-ról, melyen a tengert szokta járni. Beszéltek arról, hogy munka közben, fáradtságának leküzdésére éterrel élt, később morfiumot, kokaint is használt. Ismerték rettenetes végét, mely fiatalon ragadta el íróasztala mellől, öngyilkossági kísérletét és utolsó hónapjait a passy-i elmegyógyintézetben. Ezek a hírek regényes kerettel vették körül alakját. Amint olvasták könyveit, érezték mögöttük a századvégi tragikus kortársat is.
Ennek a varázsnak ma már vége. Úgy látszik, minden írói halhatatlanságnak van egy lázas, izgatott korszaka. Ez az a divat, mely elmúlik. Utána következik az a folytonosság, mely nem múlik el. Ma távolabb vagyunk műveitől időben és lélekben, de értéküket inkább meg tudjuk ítélni. Guy de Maupassant a világ legelső elbeszélői közé tartozik.
2
Aki kíváncsi életére, az vajmi kevés adathoz juthat. Életrajzírói mind zavarban vannak. Ő maga ezt állította: „Az én életemnek nincs története." Beszéljünk tehát a normandiai kastélyról, melyben született, iskolaéveiről, gyermekcsínyjeiről? Elmondjuk, hogy az 1870-1871. évi francia-porosz háborúban mint önkéntes vett részt? Közöljük, hogy a párizsi tengerészeti minisztérium, majd a közoktatási minisztérium hivatalnoka volt, és szeretett a Szajnán evezni, vidám pajtásaival, tornaingben, napbarnított arccal? Vagy idézzük ezt és azt a szerelmét, Lecomte du Nouyt és az utcalányokat? Hiábavaló lenne. Mindez nem jellemző rá.
Élete akkor kezdődik, mikor édesanyja ajánlólevelével bekopogtat Flaubert-hez, 1873-ban, s atyai barátja az irodalomra fogja. Ezek az inasévek az írás ciklopszánál jobban érdekelhetnek bennünket. Huszonhárom éves korától harmincegyig, indulásáig, mesterénél marad, ki a maga módján neveli a kezdő párizsi írót. Vasárnaponként javítgatja kéziratait. Gyomlálja a fölösleges jelzőket, mondatait fölforgatja. „A tehetség - mondja - hosszú türelem." Sétálni küldi, és aztán száz sorban megíratja vele, mit látott. Fiókjába téteti munkáit, önfegyelemre szoktatja, eléje tárva a választást, hogy vagy él, vagy ír, vagy életművész lesz, vagy művész, s még hozzá intézett leveleiben is prédikálja azt az egészségtelen íróhigiéniát, melynek a croisset-i remete könyörtelen követője. „Szóval, kedves barátom - szólt Flaubert Maupassant-hoz -, maga nagyon is kelletlennek látszik, és unalma lesújt, mert idejét kellemesebben is fölhasználhatná. Kell, értse meg, fiatalember, kell, hogy többet dolgozzék. Úgy sejtem, maga kissé munkakerülő. Sokat evez, sokat tornászik, nagyságos úr. A művelt embernek nincs szüksége annyi testmozgásra, mint az orvos urak állítják. Ön arra született, hogy verseket írjon, hát írjon verseket! A többi semmi, és elsősorban semmi a mulatsága és egészsége." Maupassant pedig így emlékszik vissza ezekre a leckékre: „Arról van szó, mondotta Flaubert, hogy mindazt, amit ki akarunk fejezni, kellő ideig és kellő figyelemmel kell szemügyre venni, hogy fölfedezzük oly sajátosságát, melyet senki sem látott, senki sem mondott ki. Mindenben van valami ki nem fürkészett dolog. Hogy leírhassuk a lángoló tüzet vagy egy fát a síkon, álljunk meg e tűz és fa előtt mindaddig, míg egyáltalán nem hasonlít semmi más fához és semmi más tűzhöz."
1881-ben megjelent a Gömböc, melyet Flaubert is remekműnek tartott. Dolgozószobájának ajtaja ekkor becsapódott, és tíz évig nem is nyílt ki. Itt írt, naponta reggel héttől déli tizenkettőig, anélkül hogy ajtója mögül bármily hír kiszivárgott volna. Sohasem nyilatkozott irodalmi kérdésekről, még barátjainak sem. Arcképeit nem engedte közzétenni. Gőgösen, az író önérzetével védelmezte magányát, ellentétben azokkal a szerény műkedvelőkkel, kik folyton magukról és „küldetésük"-ről beszélnek. Az író „küldetése" az, hogy jót írjon. „Csak munkánk a közönségé - jelentette ki -, személyünk nem." Ebben a fölfogásban, a toll és munka becsülésében van az ő mély erkölcsisége.
3
Először versekkel jelentkezett. Érdekes ezeket tanulmányozni. Dallamosságuk vajmi kevés. Csak a szótagszám és rím köti össze a szavakat. Minden sorban egy arcél, minden szakban egy mozdulat, minden fejezetben egy kis történet. Majdnem szétpattan tőlük a vers abroncsa. Maga a nyelvezet nem töredékes, nem ráutaló, nem siető, mint a lírikus álombeszéde, hanem kényelmes, megépített, visszamutató. Semmi szertelenség, túláradás. Ha olykor akad egy-egy szín - a havas táj, a holdas éj, a verőfényben tobzódó mező leírása -, az ésszerű és természetes, szinte szóról szóra megtaláljuk leendő munkáiban. Verseiben is alakok szerepelnek, kik esznek, isznak, alusznak, közvetlenül beszélgetnek, s ízes kifejezésekkel szalonnázzák mondanivalójukat. Versek a kötet címe. Nyugodtan ez is lehetett volna: Próza. Mégpedig jó, keményveretű, maupassant-i próza.
Dolgozószobája titkát, a kezdet nyomait itt sem leljük. Előttünk van, készen a próza mestere. Arról beszél, amiről majd később, az örömről és csömörről, a pusztán és szalonokban, egy diáktréfáról, egy adomáról, melyet biztosan megmarkol, a rémületről, mely háta mögött áll, és vállára akarja tenni kezét. Hősei tagbaszakadt, vidám suhancok, melles, bő étvágyú tanyai némberek, és ő maga, ki már semmiben, senkiben sem hisz. Ebben a magban ott szunnyad, ami majd megszületik, minden árnyalatával. Hangja, az izgalom pillanataiban is, tartózkodó, józan. Fordulatok nélkül nevén nevezi a dolgokat, nem félve, hogy hatása ezáltal csökken. Érzik az ereje. Művészete majdnem eszköztelennek rémlik.
Ez az egyszerűsége döbbent meg bennünket minden munkájában. Minden a helyén van. Semmiféle műszóval nem férkőzhetünk közelébe. Amit ír, az lélegzik. Bemutatja embereit és magukra hagyja. Mindig bizonyos távolságban van attól, amit mond. Személytelen és tárgyilagos? Nem az. A személytelenség lehetetlenség, és a tárgyilagosság nem emberi tulajdonság. Ellenben a művész el tudja érni ezt a látszatot, s közlési formául használja, hogy a tartózkodás, mint feszítőerő, közvetetten, annál jobban visszaverje benső líráját. Följegyezték, hogy gyakran az élet után dolgozott, és sok alakja élt, így a Gömböc is, Adrienne Legay személyében. De ez nem fontos. Az a fontos, hogy alakjai a papíron is élnek.
Egyik eddig kiadatlan, 1887-ben keltezett levelében, melyet ebben az évben (1923) fedeztek föl, így nyilatkozik erről: „Éppoly kevéssé hiszek a naturalizmusban és realizmusban, mint a romanticizmusban. Érzésem szerint ezek a szavak egyáltalán semmit sem jelentenek, és csakis arra szolgálnak, hogy az ellentétes vérmérsékletű emberek perlekedjenek. Nem hiszem, hogy a természetesség, a valóság, az élet conditio sine qua nonja egy irodalmi munkának. Az, hogy valamilyen munka van, egy sajátos, meg nem nevezett és meg nem nevezhető dolognak tulajdonítható, melyet észlelünk, de nem elemezhetünk, akár a villamosságot. Ez az irodalmi fluidum, melyet homályosan tehetségnek vagy lángésznek nevezünk."
4
Érjük be mi is azzal, hogy csoda volt, s tovább nem lehet magyarázni sem a művészet eszközeivel, sem egyébbel.
Gaston Vorberg hannoveri elmeorvos tanulmányában terhelt voltát hangsúlyozza, s ezzel indokolja, hogy oly sötéten látott, s szellemi elborulása előtti munkáiban igyekszik is kimutatni, hogy térnek vissza, a betegség hatása alatt, a dúlt idegrendszer rémei. Csakhogy egészséges ifjúkorában is „szomorú Biká"-nak hívták barátai, és akkor írta több versét, mely előre tükrözi minden leendő szorongását. Le kell mondanunk, hogy testi mivoltában értsük meg őt, és el kell fogadnunk a költőt, ki embereket teremtett, föltárta az életet a maga hiábavalóságában, sokkal érzékletesebben, mint a pesszimizmus elvont bölcselői, s állandóan látta a két komor nemtőt, a pogány vágyat és a barbár elmúlást.
Utolsó szava ez: „Sötétség".