Guszti
A szívem néha oly nehéz,
Morfondi, nyugtalan.
De mihelyt reám Guszti néz,
A bajnak vége van.
Őt látom mindég, mindenhol
És meg nem érthetem,
Hogy mint s miért is tetszik oly
Bolondúl énnekem?
Az a hamiskás barna szem,
S a még barnább szemöld!
Ha rá nézek, elhágy eszem,
Forog velem a föld.
Hát duzzadt telt ajka még,
S a gömbölyű kis áll ─
S van rajta még gömbölyüség,
Hogy majd megbomlanál!
S ha aztán jól megforgatom
A szilaj táncz alatt,
Mily boldogan, mily szabadon
Érezem magamat!
S ha, vére forrván, szédeleg,
S oly bizton ringatom,
És arcza keblemen piheg,
Az egy birodalom!
Ha meg reám néz kedvesen,
Hogy mást se hall, se lát
És elsimúlva keblemen
A csókból bőven ád ─
Hátamon végig bizsereg
S lábujjamon kijő ─
Oly gyönge, oly erős leszek,
Oly gyáva, oly dicső!
Mind többet, többet esdenék,
Tartson napestig ám.
S az éj is, ha rámenne még
Azt sem sokallanám.
Félek, egy nap' nem állom én,
Eloltom szomjamat,
Vagy ha nem enged, ott szivén
szívem megszakad.