Gulácsy Lajos (1912)
szerző: Bálint Aladár
Odakünn ólomszínű sűrű levegő. Állhatatos szomorú eső cirógatja végig a nagy ablaktáblákat. Bent, tompa borongás, a brokáttal borított öreg szék, faragott lóca, oszlopos óra társaságában, meghitt fülkékben, falakon otthonos melegséggel fészkelték be magukat a képek.
E nyomasztó negyedórák felpattantják a képek zárait, lelkük benső titkai az ódon holmik szordinás muzsikájával aláfestve sötéten, meleg buggyanással ömlenek. Felbukkannak, torkunkat szorítják, foszladékai végig nem álmodott rémületbe ejtő álmoknak, általmegyünk háromszáz esztendők fekete hídján, alattunk titkos, végtelen vizek morajlása.
A képek. Sötét sikátorok öblében furcsa figurák, közöttük véres piros ruhában, hosszú karcsú leányalak.
A mélységből egy leány mezítelen teste sugárzik ki.
Zarándokok, füstölgő hosszú gyertyák, hervadt kertek, álomvárosok.
Púpos öreg kisasszony ül az asztal mellett fülledt szobában.
Halovány szüzek, meggyötört ábrázatok, bűnnel, gonoszsággal aláfutott fejek, figurák. Sokféle változata a pozitív, a jelenhez kapcsolt akarás, öröm negatívumának.
Múltba mélyeszti gyökereit ez a művészet, a verejtékes jelen sodra messze elkerülte, zuhogása csak mint távoli zengés hat el hozzá.
Nem a múlt művészetét ömleszti magába, nem azt fejleszti tovább, hanem a múlt irodalmilag átélt emlékeit, a múlt hangulatait, ahogy borús, szenvedő líráján tovább rezegnek. Emlékei más, kevésbé dekoratíve gondolkodó művészt rég hamis utakra tereltek volna. Ő piktori értékekre váltja azokat és ahogyan kifejezi, elmondja látomásait, az nemes, színtiszta piktúra.
Gulácsy lírai művész. Pikturájából hiányzik a kemény férfias akarat, feszítő erő, termékenység és ahogy eddigi fejlődéséből látjuk, önmagából, letompult, rezignált muzsikájából egyhamar nem lendül ki. Ennek a monoton egy színre hangolt művészetnek határain bévül asszonyi érzékenység szeszélyes idegesség vibrál, s cikázik.
Hangja piktori de művészetének elemei, módszere ellenkezik mindennel, amit az organikus piktori kifejlődés kitevőinek ismerünk. Véletlenek, misztikus eredetek, előre nem sejtett zökkenések hullámvonala szeli át képeinek keletkezését. Csupa olyan mozzanat, mely gyöngíti, rontja az öntudatosságába vetett hitet.
Öntudatossága, művészete labilis, amilyen labilisnek látjuk mi, ugyanígy érzi ő saját magát a természet előtt, a mindenséghez való kapcsolatát azonmód titkosnak és kevéssé pozitívnek érzi ő is.
Ezért távolodunk el tőle néha, művészete olykor ezért idegen és céltalan nekünk, és ezért érezzük néha megdöbbentő módon a közelségét, misztikus igazságainak célját, okát és szuggeráló erejét.
Ingadozik, azonban ritka dekoratív érzése, nagyszerű ösztöne átsegíti őt sok rejtett örvényen.