A lap feldolgozottságának foka

Guggon-ülő ipomoea

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Guggon-ülő ipomoea
szerző: Gárdonyi Géza

       Az ipomoea, - vagy ahogy én jobban szeretem nevezni a magunk nyelvén: hajnalka, - gondolom, hogy a virágkertészeknek nem valami kedvelt virága. A nagy pompa-kertekben legalább amerre én jártam, (Magyarországon kivűl napnyugat felé Párisig, és délnek Palermóig,) seholse láttam. Vélném hát, hogy csak kis házikertekben ültetgetik.
Nekem mindig volt. A ritka fajták lassankint kivesztek, de a közepes virágu ősrégi kékkelyhü, magátul kelt ki minden évben, ahova a magja lepereg.
Egyszer lugast próbáltam befuttatni vele, debizony gyéren zöldített, s a virágait is keveslettem. Azóta csak egy-egy szál van a kertemben. Május vége felé mikor jelentkezik, melléje tűzők egy olasznád-, vagy bambuszpálcát, két-három méternyi magasat, - és mind fagyig gyönyörködöm finom kis kék pohárkáiban.
Dehát kevés a virága, ritkás.
Az udvaromban áll egy kőváza, egy fiatal szomorú-nyírfának a közelében. Múzát szoktam beleültetni, vagy jupkát, vagy dracénát. Az idén azonban nem volt múzám, a jupkának is alkalmasabb helyet találtam, - a változatosság kertben különös kedves a szemnek. Hát a nagy kőkehely még junius elején is üresen állt.
Egyszer hogy a szanaszét előbujt hajnalkákra fordult a figyelmem, arra gondolok, hogy ha hajnalkát ültetnék a kőkehelybe, a kertészek ugyan megmosolyognák, de ha négy-öt tő hajnalka egymásba fonódik, bizonyára sűrűbb a virága, - nem lehet az csúnya.
Megtöltöm a kelyhet jó laza fekete földdel és ásóra veszek öt tő hajnalkát. Helyezem egyenkint a kőkehelybe, arányos távolságba egymástól. Középre meg letűzök egy méternyi vékony bambuszpálcikát.
Az öt hajnalka fonulásnak indul. Egyík-másik ráigazodik magától a pálcikára, megint másikat magam igazítok reá.
A pálcát persze gyorsan meghaladják a hajnalkák és keresik aztán hova fonódhatnának feljebb is? De nincs ám feljebb. Hát csak fonulnak egymásra. Tiz-tizenkét szálban is tekerednek egyik a másikra ujjnyi vastag egyre növő fonadékban. A pálcát elhagyott fonadék hajlik először északnak, a ház meleg fala felé, aztán napnyugatnak, délnek, még keletnek is, egyre lejebb és lejebb hajolva a maga sulyától. Mikor már félméternyinél is hosszabban lóg így a fonat, vissza igazítom a végét a pálcához. Karika-alakún. S persze nagy kedvvel fonul ujra fel a már odatekeredett fonadékon ismét.
De megint meghaladja a pálcát, megint keresi: hova mehetne feljebb? A következmény az, hogy megint hajlik a tulja, s megint visszakerül karikában a pálcára.
Közben persze megindult a virágzása. Eleinte ritkásan, de egyre sűrűbben. A kék pohárkák mindig kifelé fordulnak, különösen a felső részén a hajlatnak. A leveleket szinte takarja a virág. A guggonülésre kényszerített ipomea ilyeténképpen szinte más növénynek tetszik első tekintetre, vagy távolacskán.
Ha alkalmam volna, hogy színes fényképet közöljek erről a kék virágbokorról, bizonyára nem mosolyognának meg a kertészek. Az idén ez a bokor a kertemnek a gyönyörűsége. A nyírfa árnyékában délig is nyitva vannak az ultramarin pompáit színelő bájos virágkelyhecskék. Borult vagy essős időben meg napestig kéklenek.
A kertészet művészete is próbálgatás és próbálgatás.