A lap feldolgozottságának foka

Gr. B. L.-néhoz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Gr. B. L.-néhoz
szerző: Garay János

A lantot Isten nyújtá gyermekének,
   A föld fiának, kéjül, vígaszúl:
Hogy zengzetével enyhítné az ének,
   Ha rajta sors, vagy szíve kínja dúl,
Hogy örömét, ha keble meg nem bírja,
S fájdalma könnyét húrjain kisírja.

De adta még, hogy szépre, nagyra gyújtsa
   Az égi szikrát, mely kehiében ég;
Érdemnek a bért koszorúzva nyújtsa,
   Remegje hangját a bűn s ferdeség;
Nagynak, dicsőnek büszke hirdetője,
Korcsnak, pulyának lenne büntetője.

Oh boldog a hon, hol még szent az ének,
   Hol meghallgatják a költő dalát;
Hol férfi és nő nyelvén nemzetének
   Dalol szerelmet, istent és hazát.
A lant a nemzet éltető igéje;
Némulta – a halál előestéje.

Petrarca, Dante megzendíti lantját,
   S hallgatva csügg rajt’ szép Itália;
Húrok közé nyúl Byron, s égi hangját
   Utána zengi a tenger fia;
Ajakról ajkra száll a honfi ének,
Melyet Béranger zenge nemzetének.

Minket nem értnek Kárpátok honában,
   Nem a Dunának s Tisza partjain;
A nép sanyarral harcol kunyhajában,
   Nyűg és bilincs űl lelke szárnyain;
Főbb rétegekben idegen bálványnak
Hódol leánya, ifja e hazának.

S fejünk felett az élet, a kor eljár,
   Áldatlanul, mint a szirtlap felett;
Virágtalan tavasz, gyümölcstelen nyár
   Idő előtt ránk hozza a telet;
Mely istenségnek üdít fel hatalma,
Ha nem a szent költészet bű fuvalma?

Mi fogja összekötni e mélységet,
   Mely paloták s kunyhók közt sírverem?
Szellem s anyag közt kötni szent egységet,
   Ha nem a nyelv- és hazaszerelem?
Melyet magasztos szívvel zeng az ének,
A honfi keblű dalnok, nemzetének?...

E szent hit az, mely a költőt gyulasztja,
   Midőn elzengi honjának dalát;
E hő remény, mely kebelét dagasztja,
   Időktől óta és időkön át;
E hit miénk is, a remény reményünk,
Kik a hazának szebb jövőt igérünk.

S ha meg nem érti még a nép szavunkat,
   Ha nem fogadják bé a paloták:
Lesz még idő, midőn hangos dalunkat
   Visszhangozandják lelkes unokák!
A mag kikél, a szó megtestesűlend,
Hitünk – a szebb jövő – reánk derűlend.

És akkor, oh Hölgy, a dicsők sorában
   Nevedre is hálát mondand a nép;
Ki az elsők közt álltál fel hazádban
   Nyelvünk s hazánk védő nemtőjekép;
Ki koszorút kötöztél homlokára,
Megnyitván ajkid diadaldalára.

A győzelem kettős; miénk s tiétek –
   Miénk, kik egykor magvetők valánk:
Tiétek, akik e vetést védetek,
   S mint nap, sugárt hintettetek reánk,
Kik elhozátok a hon oltárára,
Mit az a hölgytől s honleánytól vára.

S ha lesz utókor, melynek szent hazája,
   Melynek szent lészen nyelvén ős dala:
El ne feledje, s légyen büszke rája,
   Hogy néked mind a kettő az vala.
Hogy, míg honlányaink alig valának,
Te büszkesége voltál a hazának.


Megjegyzés[szerkesztés]

  1. Angyal Dávid szerkesztő-kiadó megjegyzése: Gróf Batthyányi Lajosnéhoz van intézve a költemény. (1847.) A grófnénak ajánlotta Garay ujabb versei gyűjteményét. Forrás: Garay János válogatott költeményei, Kiadta: Angyal Dávid Remekírók képes könyvtára sorozat, Szerkesztő: Radó Antal, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Kiadó, Budapest, 1904, 322. o.