A lap feldolgozottságának foka

Grünwald Béla

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Grünwald Béla
szerző: Malonyay Dezső
Művészet Negyedik évfolyam, 1905 Negyedik szám 217-226. oldal [1]

       Életrajzi adatait, fejlődése külső körülményeit nem ismervén, a legilletékesebbet, magát a művészt kértem meg, közölné velem biográfiáját.

A következő levelet kaptam tőle : "Születtem 1867 május hatodikán, Somogy-Somban. Apám gazdálkodó ember volt és így gyermekéveimet, teljes ifjúságomat a pusztán töltöttem el. Mindig hálát adok az Istennek, hogy nem valami füstös, zajos nagy városban születtem és így gyermekkori emlékeim nem keskeny zúgutcákba, vagy akár palotákba, hanem a virágos, napsütötte, a dombos Dunántúlra szállnak vissza.

Kedélyemen a későbbi, nagy városokban eltöltött évek sora nem változtatott semmit sem. Most is csak akkor vagyok igazan boldog, ha a nap süt és én künn ülhetek Isten szabad ege alatt és festhetek.

Tanulmányaimat igen fiatalon, de egy szerencsétlen korszakban kezdtem meg Pesten, a Mintarajztanodában. Négy évet töltöttem ott, mint művésznövendék. Akkoriban csak két órát volt szabad a figurális rajzra szentelnünk, és ezt is olyformán, hogy három hónapig rajzoltunk lapminták után, aztán az év hátralévő részét gipszfejek rajzolásával fejeztük be. A következő esztendőben antik szobrokat rajzoltunk és gipszfejeket festettünk fehér és feketében, míg végre megengedték, hogy természet után élőfejeket is rajzolhassunk, így ment ez tovább: szén, vörös kréta, fehér, meg fekete szín, míg végre a negyedik évben már valóságos színekkel is lazurozhattunk ...

Most már, hála Istennek, ott is más módszer van, sok minden megváltozott. Lotz mesternél is töltöttem egy fél évet.

Ezek után Münchenbe mentem, Zemplényi Tivadarral, a hol Hackl tanárnál tanultam egy félévig. Akkortájt München telve volt magyar festőkkel. Mi nagyon boldogok voltunk, hogy végre egy ilyen művészi centrumba jutottunk. Zemplényi ott maradt végleg, Csók István, meg én, a következő évben Parisba vándoroltunk. Ugyanabban az időben érkezett oda Ferenczy Károly is.

Egy vidéken és jóformán egy hotelben laktunk mind a hárman. Mindig együtt voltunk, együtt jártunk be a Julian iskolába ; az akkoriban még a Porte-St.-Denis vidékén volt. Túlságosan szorgalmasak nem voltunk, de a művészetet imádtuk és tanulmányainkat nagyon komolyan vettük. Igazi szép boldog évek, tele reménynyel, már. a pálya igazi kezdetén, de még minden felelősség nélkül.

Körülbelül három év telt el így, mindig hathat hónapig egy huzamban Parisban, míg az év másik felét otthon, a pusztán töltöttem, folyton festegetve kisebb intim stúdiumokat.

Legelső képem, amit kiállítottam, egy nyári alkonyat volt, két alakkal. Valamelyik kis sötét teremben, a régi Műcsarnokban lógott. Igen boldog voltam, hogy elfogadták. A következő évben megfestettem az "Isten kardját." Leutaztam Hódmező-Vásárhelyre, Kallós Ede barátommal. Ő magyar típusokat mintázott, én meg szorgalmasan pingálgattam. Képem a kiállításra készült, ismét egy sötét teremben lógott, fenn, jó magasan. Furcsa idők is voltak azok, szűkkeblűén viselkedtek az ifjúsággal szemben. Ha elgondolom, hogy ugyanazok a következő évben Csók István gyönyörű képét, az "Úrvacsorát", először szintén a harmadik sorba akasztották és Csók munkáját is, ha jól tudom, Vágó Pál akarata vitte le az első sorba! Alexander Bernát fedezett föl; kritikáját velem és Csókkal kezdte. Hosszasan írt rólunk és igaz szeretettel. Ettől az időtől kezdve, lehettem tán huszonnégy éves, minden évben rendesen kiállítottam a Műcsarnokban.

Egymásután következtek "Krisztus születése" és "Est az erdőn". Ezzel a két képemmel nyertem el a "Műbarátok" ösztöndíját. Most már Münchenben rendes műtermem volt és a Glaspalastban is gyakran kiállítottam. Az ottani kritika elég elismerőleg nyilatkozott munkáimról. Első képem, amit a kormány megvett, az "Összeesküvők" volt. Ezután egy kirándulást tettem boldogult Eisenhut Ferenccel Kairóba, honnét újból Münchenbe tértem vissza. Itt szerencsétlenségemre egy nagyobb történeti képet festettem, a melylyel nékem sem volt több sikerem, mint más kollegáimnak. Ez a millennáris évre esik, és most következik egy új korszak életemben.

Hollósy Simon barátommal, a kivel régi idők óta jó barátságban éltem, elhatároztuk, hogy közös iskolát csinálunk. Neki már volt egy Münchenben jól ismert iskolája, de a küzdelmek annyira kifárasztották, hogy új, friss erőre volt szüksége. A sors véle engem hozott össze. Mindketten éreztük, hogy csakis itthon lehetünk boldogok, és csak hazánk földje lehet művészetünk melegágya. Elhatároztuk, hogy a nyári hónapokat itthon, Magyarországon fogjuk tölteni és magunkkal hozzuk tanítványainkat is. Lehettek úgy negyvenen, volt köztük minden országból való. Budapestre épp a millennáris kiállítás megnyitásakor érkeztünk. Itt minden ragyogott, mindenütt ünnep volt. Az Abbázia-kávéházba alig mertünk beülni; ott, ahol mindenki ünnepi ruháját vette magára, az a harminc-negyven festőtanítvány, mestereikkel együtt, olyan siralmas kopottan nézett ki. Estére csak jobb kedvünk lett mégis ; elmentünk meghallgatni egyik legjobb cigány zenekarunkat A rég nem hallott nóták új életre keltettek bennünket és egy, valameny-nyiünknek felejthetetlen éjjel után, másnap Nagybányára utaztunk.

Ott már velünk voltak Thorma és Réti is.

Nagybánya gyönyörű erdei és ege aztán úgy lekötöttek, hogy, bár még egy-kétszer visszatértem Münchenbe, de aztán végre is ott megtelepedtem, megnősültem és most már boldog apa és nagybányai polgár vagyok. Ezekről az évekről most nem is írok. Mindez oly közel van még amahhoz, hogy tán jobb lesz várni vele. Várjunk... hiszen az is csak úgy elmúlik, mint a többi. (Kitüntetéseim: Műbarátok Köre 1500 forint ösztöndíja, Lipótvárosi Kaszinó 2000 koronás díja. Paris : bronz érem, St.-Louis: bronz érem, Római díj.)"

Ennyit mond magáról Grünwald Béla s jellemzi őt ez a levél, jellemzi az is, ami a sorok között van. Hogy milyen egyszerű, egyenes, szerény ember, és milyen nyílt, derűs, bízó lélek, milyen egészen művész!

És így jellemzik őt művei is.

Az összefoglaló képzelőtehetség Grünwaldban nem emelkedik soha olyan döntően irányító befolyásra, hogy a tisztán jelképesen egyénítő legmodernebb iránynyal tartson. Művészete, bizonyos fokig, felszabadultabb realizmus, amelyben az impresszionizmus nem jut annyira kifejezéshez, mint például Katona Nándor művészetében.

Szeret nagy masszákkal, súlyos ellentétekkel dolgozni, dekorativ hatások iránt rendkívül finom az érzéke formában és rajzban emlékeztet a múlt évtizedek német munkáira, rendesen megvan képein a librettó, de anélkül, hogy a mű artisztikus komolyságának egy parányit is ártana.

Grünwald, a szó modern értelmében, elbeszélő művész. Ezért érti meg őt könnyebben a n#gy közönség. Az "Est a Karámban", a sejtelmesen derengő holdfénynyel, komoly művészi alkotás, de illusztrációnak is beillenek ; "Isten kardja", a "Völgyben", a "Bércekközt", és valamennyi képe, amelyen figurális résznek is jut szerep, teli van közvetetten cselekménynyel.

Ő nem típusokat: egyéneket lát.

Színeiben gazdag, rendesen erőteljes : valóra törekvő kolorista.

Nem a színproblémákat, keresi, de megragadják őt azok az ecset alá kínálkozó szín-problémák, amelyeket közvetetlenül a természet kínál néki; a hány átélt nap, megannyi témával lett gazdagabb fogékony művészi lelke.*

A helynek, és órának géniusza uralkodik rajta.

A fogamzási processzus nála nem belülről kifelé, de megfordítva, éppen kívülről befelé történik. A legritkább esetben végződik ez művészi egyéniségének rovására. Éppenséggel nem azt akarjuk mondani, hogy Grünwald akármit egyenlően jól megtudna festeni. Ily fotografikus hajlamok nem élhetnek egy igazán költői lelkületben.

Festésmodora igen érdekes.

Épp oly alkalmas az aprólékos csöndélet festéséhez, mint a legszélesebb, legegyszerűbb s mégis érzésteli víziók megörökítéséhez.

Derült, szinte könnyelmű optimizmusában sok szerencsés fatalizmus fér meg s ez is művészete üdeségét szolgálja. Hány, meg hány képe kallódott el, -- egy kicsit talán kereste, de inkább festett újat, semhogy a régivel tovább törődjék. Majdnem behunyt szemmel lejt keresztül az élet sáncain. Amit érez, azt cselekszi, hiszen az érzése tiszta, alacsony szándéka soha sincsen. Szerelmes lett, tehát, szerelmére hallgatva csupán, megnősült; történt egyszer, hogy bájos fiatal hitvesével készült vissza Nagybányára, valahonnan messziről; azt tudta, hogy pénzéből nem futja Nagybányáig az útiköltség, - - de, majd akad útközben jó barát, gyerünk ! . . . Elsőosztályú vasúti jegyet vásárolt, éppen kitellett pénzéből az út felére ... És találkozott útközben egy jó baráttal, és szépen hazaérkeztek Nagybányára, így tehát, hogyne bíznék a sorsban, optimista hogyne lenne! Amikor olyan bizonyos, olyan természetes, hogy e világon minden jól sikerül! . . .

Ez a jóbanhivés rendkívül dús életörömet áraszt műveire. Nagy kvalitás ez, jóformán magában elegendő arra, hogy képeit mindenütt, mindenki, mindig örömmel szemlélje.

Míg Katona Nándor elbájol, de egyszersmind fájdalmas érzést is ébreszt, amikor a nézőt gondolkozásra kényszeríti, — Grünwald olyan, mint a vidáman pezsdülő, üdítő ital. Megérti és megérzi őt a legprimitívebb ember s élvezi a kényes, a művelt, a válogatós ízlésű is. Szinte pihen képei mellett a néző. Valamennyi oly világos, mind oly magától érthető, józan és mégis költői.

Mily szép álmai lehetnek! Mennyi artisz-tikus emlék, minden művészi fix idea nélkül! Naivságukban csorbítatlanul vonulhatnak el lelki szemei előtt a gyönyörű zöld erdők, a nyári napsütötte zöld hegyek, a melyek az ő képein igen reálisak, ritkán olvadnak a távol ködébe és erős árnyékokat vetnek. Igazi hegyek és dombok, és virágillat és friss szénaillat árad róluk. Egei többnyire azúrosak, felhőinek rajza határozott. Szereti ő tudni, hogy miben gyönyörködik!

Talán alakjai festésében a legmagyarabb s ott nyoma sincs nemzetközi művész műveltségének.

Az az erőteljes, kissé primitív életerő, amely férfiaiban és nőalakjaiban nyilvánul, tanúskodik a magyar származású művészről. Szereti a történelmi zsanért, amely tág teret nyújt intenzív és atavisztikus képzelt világok megértésére; ha művészetén és egyéniségén nem is veszünk észre semmi faji jelleget, az összbenyomásban magyar zamat van. Ő, úgyszólván, topográfiáé magyar. Megérzi a tótot, de az a mi tótunk. Megérzi a németet, a románt, - - de azok is a mieink. Édes hazánk gyermeke valamennyi. Nem is járt ő külföldi tájakat, csak külföldi iskolákat. Nem is érezhette ő jól magát egy kifejlett kultúra közepette, amely a festőiségnek, az általa annyira átérzett festőiségnek oly kevés anyagot nyújt. Mily kár, hogy a közelmúlt században nem élt ilyen Grünwaldunk! Mi sok szép érdekeset, és sajnos, örökre eltüntet őrizhetett volna meg fajunk életéből. Mennyivel többet mondott volna el, naivul kedves megfigyelései révén, mint az a néhány nagyképű históriai vászon, amelyek gyakran oly szomorítóan komikusak. Székely Bertalan pompás történelmi vázlatait, Madarász Viktor becses alkotásait egészítette volna ki egy ilyen zsánerszerűbb magyar históriai festő. Mert, a történelmi képen épp az egészségesen zsánerszerű a legkevésbbé halandó. A művészet evolúciójában rendesen a legrégibbet s a legújabbat szoktunk helyesnek vallani. Ez nyilván egyoldalú felfogás, mert hisz minden haladás az ellentétek közt mozog. Ma a legelvontabbat tartják legérdekesebbnek a művészetben; valljuk erősen, hogy a művészet a legnagyobb szubjektivitásban kezdődött s ismét, ha olykor túlságosan kalandos úton bár, de szüntelen keresi az egyénit.

Grünwald képeit szemlélve, önkéntelenül azt gondoljuk: a bizonyos fokig egyénített reálizmus talán mégis a legigazibb !. . . Annyi bizonyos, hogy a nemzeti kultúrák legteljesebb és épp legegészségesebb korában rendesen az egyénített realizmus virágzik.

Legvilágosabban így jut érvényre, ebben a keretben, az a nagy dualisztikus elv, amellyvel mindenütt találkozunk : test és lélek, plusz és mínusz, him és nő, stb... Anyag is vagyunk s így szeretjük a realisztikusan festett moha illatát, a valószerűen festett napsütés melegét, szeretjük a természetből közvetetlenül eltulajdonított lombárnyékot, szeretjük, úgyszólván, bőrünkön is érezni a déli szél mámorosító cirogatását, szeretjük azt, amit Szinyei Merse s Grünwald ege, tája, oly hűen ereznünk ad. Szeretjük az északi szél derűs zordságát, amint azt egy norvég és svéd művész képén szinte dideregve érezzük. Szóval: szeretünk anyagi énünk valamennyi érzékével gyönyörködni és élvezni. Ez azonban nem zárja ki, hogy egy fejlettebb lény által érzett hangulatokat megfestve látván, szintoly gyönyörűségben részünk ne lehetne. A tavasznak nem csak szimbólumát szeretjük látni, de vágyunk illatára is; az őszi tájban jelképzett elmúlást közvetetlenebbül megértjük, ha a képről a lehullott lomb avatag illata is izgatja érzéki énünket.

Inkább lebilincsel egy emberileg érző alak öröme vagy szenvedése, mint egy típusé, aki talán csak úgy erezne, olyan homályosan, mint egy visszajáró kóbor lélek, elmúlt századok fátylain keresztül. A túlobjektiv alakokba kénytelenek vagyunk átönteni saját érzelmeinket, míg az igazán egyéni és aktuálisan fölfogott s megfestett alakok belénk sugalják érzelmeiket: reánk kényszerítik örömüket és fájdalmukat, így szárnyalnak át vélünk eszményibb világba.

A keresztény felfogás, amely az elfajult pantheizmust váltotta föl, azokat az embereket állította példának elénk, akik az élettől elfordulnak s annak csábításai, de tanulságai iránt is siketfülüek. Szükséges reakció volt ez a római-görög kultúra brutálisan elfajult anyagiassága ellen, de azután maga a reakció csapott túlzásba. Épp úgy megakarták csonkítani az emberi lényt, mint a legállatiasabb materialisták; kijelentették, hogy az egész látható és érezhető világ bűnös, és ennek veszedelme alól csak úgy szabadulhatunk, ha a testet irgalmatlanul elsenyvesztjük !... Mintha gyökér nélkül virágozhatnék a virág ! Különös, hogy ma, ugyan más alakban, de ismét fenyegetőzik ilyen irányzat. Ismét kezdenek tetszeni a sovány, sápadt, a négykönyökű alakok, az őskeresztény művészet groteszk soványságai jelentkeznek a modern túlzók művészkedésé-ben. Akadnak, a kiknek már az ilyen árnylények is túlreálisak s a szeplőtlen fogantatás igen szent, de igen önkényes gyakorlatához szegődnek. E magasztos lényeket bírálni bajos, minden organikus és evolucionisztikus alap hiányzik hozzá ; elődjük nincsen, bízvást remélhetjük tehát, hogy utódaik sem lesznek.

Mennyivel melegebb, igazabb, mert egészségesebb Grünwald művészete, amely nem kívánja, elméletekre támaszkodva, megelőzni a természet bölcsebb evolúcióját. Nem törődik ő azzal, milyen lesz az ember százezer év múlva, — szerényen beéri a jelennel, amely Isten csodáiban oly gazdag, hogy gyönyörűségét alig győzi közölni velünk a művészet.

Valószínű, hogy a színharmóniáknak és színdisszonanciáknak, csakúgy mint a forma disszonanciáinak és harmóniáinak fiziologikus hatását majdan alaposabban megismerve, a művészek öntudatosabban és rendszeresebben fognak építeni az ismeretlen világba. Tény, hogy bizonyos színproblémák megoldása legfinomabb, legbensőbb érzelmeink megértetésére rendkívül alkalmasak; való., hogy a formák világa szintén ilyen elvont törvényeknek hódol, - de épp ezt kell összeegyeztetni tudnunk a lehető reálissal, mindaddig, amíg lelkünk nem bír majd áthatni más világokat is. Azok a világok azonban épp oly kevéssé lesznek önkényesek, mint ez a világ, - melyet ismerünk.

Grünwald Béla nem a távolba vesző hátterek embere. Ő csak azt festi szívesen, amit egészen jól lát. Nem simítja együvé a végtelent a végessel, néki a földi egy többé kevésbbé korlátozott tömör világ, a melytől a határtalant kiszámíthatatlan távolság választja el. Neki az ég az ég, a föld a föld, nyugodtan bevárja itt a percet, a melyben talán átröppenhet amoda, a végtelenbe.

Helyesen !... Szép ez a mi földünk s egyelőre beérheti véle az ő ecsetje is.

Ezért érezzük magunkat mi is olyan otthon képei előtt. A mi világunk is az a világ, amelyben ő művészileg él ; dombjai, útjai, hegyszakadékjai régi ösmerőseink. Meg vagyunk győződve, hogy mindeme helyeken mi is töltöttünk már egy-egy boldog órát.

Úgy tudjuk, Grünwald jelenleg Rómában, Fraknói Vilmos püspök, a magyar művészet fenkölt lelkű istápolójának, római magyar művészházában dolgozik. Kíváncsiak vagyunk, hogy az a színekben ugyan pompás, itt-ott a magyar vidékekre emlékeztető, de mégis oly melankolikus, a múlandóságra szüntelen figyelmeztető táj, mily befolyással lesz Grünwald művészetére ?. ..

Vajjon, duzzadó, folytonos derűben viruló életöröme nyer-e egy kevés zamatot abból a megadással teljes nagy melankoliából, amelyet a legnagyobb olasz művészek remekeiben találunk ?... Megnyilik-e lelke a szánalom érzetének, ami öntudatosabbá avathatja szerencsés optimizmusát?...

Reméljük, csak gazdagodni fog egészséges művészi egyénisége s nem veszít el semmit abból az ifjú és merész tettvágyból, amit benne kiváltképen szeretünk.

A régi művészet, közvetetlenségben és mélységben, sokkal értékesebb a modern művészetnél. A renaissance s a megelőző kor művészei hazájukhoz, a szó topografikus és néprajzi értelmében is, hívek maradtak. Nem vitte őket vasút világgá, Amerikát, Ázsiát, Egyiptomot illusztrációk révén sem ismerték, s ezáltal a jótékony korlátozás által a körülöttük lévőnek alaposabb megismerésére voltak utalva. Még az akkori egyes iskolák kizárólagoskodását is ma már szinte kvalitásnak tekintjük; a bizan-tinus művészet formaszegénysége és merevsége ma már épp úgy gyönyörködtetnek bennünket, mint a régi olasz iskolák kezdetlegességei

Zichy Mihály, e kozmopolita s emberismerő művész kifejtette egyszer, mi módon kellene művészeket nevelni... A természet szemlélete s némely művész óriás tanulmányozása az, amire ő bíztat s amit ő föltétlenül szükségesnek tart, minden egyéb külső befolyás kizárásával.

Szükségesnek tartja a komponálást is, de csak annyiban, hogy szerinte megengedhető már a fiatal művésznek is azt, ami lelkében kifejeződésre vágyik, lehetőleg naivan visszaadni.

Határozottan nagy veszedelem, még a legerősebb művészi individualitásra nézve is, az a tömérdek s többnyire értéktelen műtermék, amelyek ma özönükkel agyonárasztanak bennünket. Ha egy szép melódiát elhangolt zongorán, vagy verklin gyakran hallunk, kevésbé lelkesedünk érte, mint akkor, amikor tisztán hallottuk. Ideje volna, hogy takarításhoz lássunk a művészet templomában, kikorbácsolva onnét a merőben üzleti haszonra dolgozó kufárokat. Egyéb politikai és társadalmi okok miatt boykottáltak már tisztességesebb természetű vállalkozásokat. Óvni kell elsősorban a fiatal művészt, azután a közönséget, aki a művészetet élvezni tudja és akarja, óvni kell attól az izlésrontó mételytől, amelynek csiráit a selejtes művészeti termelés hinti.

Fontos szerep jut e tisztító munkában külföldet járó művészeinknek, és azoknak, akik a művészt külföldi útjára segítik.


Egy kis direktíva csak hasznára válnék a mohón útrakelő fiatal művésznek, aki még gyakorlatlan, kritikai látása nincs, még szeme nem bír azzal a biztossággal, amire szüksége van az idegen új világban. Természetes, hogy ami fogékony művészeinket hevesebben kapja meg odakünn az őket környező élet, újságával, inkább csábítja, mint a műremekek, amelyekben azt a nékik idegen, új természetet és életet a leghatalmasabb mesterek rögzítették vászonra. Pedig éppen a mohóság teszi olykor meddővé a külföldi tartózkodást. Az a másmilyen természet s az a másmilyen élet gyakran inkább csak zavart okoz, a lélek ama rejtett műhelyében, ahonnét művészetük alkotásai oly misztikus módon kerülnek elé.

Más a régi műremekek hatása a leiekre. Távolabb állanak tőlünk s magasan fölöttünk. Azokból tanulhatjuk meg: mennyiben szükséges a külvilág formáihoz ragaszkodni, és mennyiben szabad egyéníteni. Ezt azért látjuk tisztábban, jobban, a különféle elmúlt korszakok remekein, mert valamennyi alkotáson ugyanazt az alapelvet találjuk meg mindig a művész belvilága és a művész környezete közt lévő kölcsönhatásokban, ugyanazt az alapelvet minden remeken, különféle művészi alkalmazásokban.

Ez az, amit a külföldet járó művésznek, hazájáról soha meg nem feledkezve, néznie s tanulnia kell.

Azzal a veszedelemmel szemben, hogy a régi mesterek tanulmányozása, esetleg másolása, az egyéniség rovására történhetik, figyelmeztetnünk kell a fiatal művészt arra, hogy mindig a legrokonabb s éppen az egykorú az, ami az egyéniséget leginkább veszélyezteti. Nem a régi mesterek, inkább a divatos kortársak!

Még valamit, e jámbor óhajtások kapcsán !

A magyar művész nem igen jár el elég messzire. Lám, Grünwald a messzebb Keleten is talált olyasmit, amivel művészi fejlődését üdvösen szolgálta. Kár, hogy csak néhány német, francia s olasz várost tekint meg az utazó magyar művész, holott távolabb is találna nagyot, s ami fajtánkkal rokonabbat. Ma már nincsen messze Afrika s Ázsia, megdöbbentően nagyszerű műemlékeivel — és ott találna a magyar művész ős népet, talán rokonokat, akik valaha bölcsőnket vették körül!... Áttettebb értelemben ugyan, de hasznosan értékesíthetné keleti tapasztalatait a művész s talán eredetisége is érintetlenebbül kerülne haza. Az a nagyszabású naivitás, amelyre Egyiptomban, Szíriában és a kis-ázsiai partokon lel, esetleg mélyebb akkordokat érinthet a művész lelkében, mint a nyugati kultúra akárhány remekműve.

Grünwald bizonyosan hazahozza Rómából is az ő költői közvetetlenségét és tisztaságát, egyenes úton járó igaz lelkét, művészi szeretetreméltóságát. Római képei előtt is tanakodhatunk majd: mi a megkapóbb, a lebilincse-lőbb azokon a kis és nagy vásznakon ?... Az érintetlen hamvú őszinteség ? A művészi becsületesség ?.. .

Az igazi gyermekmesékben van olyan művészet, amilyennel ő színben, valőrökben s olykor a kép tárgyában is szolgál.

Milyen primitív kedvességű mese, például, nagy képe: "A három királyok".

... és elindultak Napkeletről a három királyok, és mentek, mendegéltek, ragyogó napsütésben, tiszta kék ég alatt, viruló olajfák mentén, derékig virágos pázsitban, és vezette pedig őket a betlehemi jászolhoz, a Megváltó bölcsőjéhez, a pompázó fiatal tavasz. . .

-* Jelentősebb műveinek sorozatát szinten ő közölte velem; keletkezésük sorrendjében : 1. Esti szürkület (átfestette, később elkallódott ; 2. Isten kardja (átszúrta a takarítónő, elkallódott); 3. Ave Maria (magántulajdon) ; 4. Krisztus születése (államtulajdon) ; 5. Alkonyat az erdőn (Bischitz-család tulajdona); 6. Összeesküvők (államtulajdon); 7. SzentCsalád (elkallódott) ; 8. IV. Béla (elkallódott) ; 9. Est a Karámban (államtulajdon); 10. Fürdő fiú (Andrássy Tivadar gróf tulajdona); 11. Szegény vándor ember (Kohn A. tulajdona); 12. Patak partján (Révai Ödön tulajdona) ; 13. Fehér ház este (Kohn A. tulajdona); 14. Műteremben, (államtulajdon); 15. Hegyoldal; 16. A klastrommező Nagy-Bányán (Károlyi Mihály gróf tulajdona); 17. Pataknál (Ligeti Miklós tulajdona); 18. Fáradt vándor (Ráday István tulajdona) ; 19. Illusztrációk Kiss József költeményeihez (Révai testvérek tulajdona); 20. Isten kardja (államtulajdon); 21. Völgyben (Károlyi Mihály gróf tulajdona); 22. Esős táj, (államtulajdon) ; 23. Bérezek között (államtulajdon) ; 24. Holdvilágos táj (Kádár Antal dr. tulajdona) ; 25. Hajnal (Lovrich Gyula dr. tulajdona); 26. Holdvilágos táj. 27. Havas szénaboglyák, (Jánossy Béla dr. tulajdona) ; 28. Napsütés hóban, (Révai Mór tulajdona); 29. Hegyoldal (Lovrich Irtván dr. tulajdona); 30. Itatás (államtulajdon); 31. Nyíres (Giergl műépítő tulajdona); 32. Szakadás (a markó-utczai főreáliskola tulajdona); 33. Kirándulás (gyurgyókai Zilahi Simon tulajdona) 34. Kora tavaszi kirándulás (Jánossy Béla dr. tulajdona); 35. Tuniszi utcza, pasztel (Singer Sándor tulajdona); 36. Ruhaszárítás (államtulajdon); 37. Három királyok ; 38. Esti táj, 39. Interieur, (Steinfeld Béla tulajdona); 40. Cigányleány, vázlat; 41. Vásár, (Steinfeld Béla tulajdona); 42. Nagy-Bányai hetivásár (Basen Gyula tulajdona) ; 43. Illusztrácziók Zalán futásához (Lampel-Wodianer cég tulajdona); 44. Domboldal; 45. Otthon, (a szegedi múzeum tulajdona); 46. A római magyar festőház, este (Fraknói Vilmos püspök tulajdona); 47. Kairói részlet, (Somssich József gróf tulajdona).