Gróf Festetics Györgyhöz
| Gróf Festetics Györgyhöz szerző: Kis János |
Régen csudálom már, bölcs gróf, érdemidet,
Régen nézem némán dicső tetteidet:
Örömömnek, mellytől belől hevíttetem,
Már tovább kiható lángját nem rejthetem.
Tudom inkább szeretsz tenni szép dolgokat,
Mint szíveden kivűl venni jutalmokat:
De nézd kegyes szemmel még is áldozatom:
Méltó figyelmedre tiszta indúlatom.
Nem azon futtatom képzelődésemet,
Hogy szép tollú szárnynyal fűzze énekemet,
Mellyel képmutatók játékpiacára
Szálljon s mérget hintsen Syrenek módjára:
Nem, nemes szivű gróf, magad is meglátod,
Igaz szív szól benne, nem színes barátod:
Cifrázatlan szókra fakad ki, a mi ver
Szívemben; így tenni egy csapodár sem mer.
Örökké tündöklik az igazság fénye,
Nem úgy mint a játszó elme költeménye;
Sebesen szívre hat a szívnek tétele,
A képmutató nyelv soha nem ér vele.
A festő pemecsek sokszor hízelkednek,
De szépet alkotni bármint törekednek,
Olly súgári vagynak az igaz szépségnek,
A mellyek truccolnak minden mesterségnek.
Oh vaj ha lehetnél beszédink tanúja
Ott, a hová nem fér színesség gyanúja,
Ott, a hol baráti szoros karikánkban
A mi szívünken van, csak az forog szánkban.
Csak egyszer hallhatnád, mikép emlegetünk,
Mikor csak négy fal közt hangzik dicséretünk.
Ez a gróf, így szólunk, nagy dolgokra készűlt,
Ha kiben, őbenne hazánk hív fiat szűlt:
Népe dicsőségét melly forrón szereti,
A sebes szárnyú hír mindennap hirdeti;
De ezen istennek ezer nyelvű szája
Sokszor szokott lenni hazugság postája:
Ki gróf Festetics György szép lelke mértékét
Keresi, kérdje meg Balaton vidékét:
E tájt, melly Édenné alkatott általa,
Mellynek ő hív atyja s megáldó angyala.
Itt, e fél pusztában egy esméretlen nép,
Mellytől eddig félve futott az igaz szép,
Most a csinosságot s elmés ékességet
Tiszteli s azoknak kedves temjént éget.
Már a kereskedés, melly azelőtt nála
Gondos észre s munkás kézre nem talála,
A magyar tengeren zászlóját mutatja,
S a bőség szarvából javait hullatja.
A szelid Musáknak templomok épűlnek,
Kik új Pindusoknak bámulva örűlnek:
Kivált Keszthely, mellynek fenmarad a neve,
Mesterség dajkája s kis Athena leve,
Hol rózsás ösvénye nyílt a dicsőségnek,
Oltár készűlt minden kegyes istenségnek:
S az is, kitől legtöbb áldást nyer életünk,
S kit még is, fájdalom! hidegen megvetünk,
Ceres, szent jusába visszaállíttatott,
S méltó papok tesznek néki áldozatot.
Dicsőség kedvese, bölcseség példája,
Kit halhatatlanná tesz sok szép munkája,
Tettidről hirdetni melly sokat kellene
Annak, a ki rólad méltán éneklene.
Az az egyenes szív, mellyel mindeneket,
A kiken fényleni szemlélsz érdemeket,
Becsülsz, kegyességed láncával körülvészsz,
Felemelsz, ápolgatsz, s hasznosb pályába tészsz;
Az a buzgó lélek, a melly mindenfelől
Nemes szándékokat gyorsan mozdít elől,
Kérés nélkül tesz jót, hogy tett, elfelejti,
S legtöbbszer akkor ád, mikor más nem sejti:
Melly koszorút fűznek ezek homlokodra!
Melly tárgyak lennének magasztalásodra!
De nem elég néked ragyognod érdemmel,
Ékesíted is azt ritka szeméremmel.
S megtiltod nagy áron vett dicsőségednek,
Hogy meg ne jelenjék előtte szemednek.
A kérkedés méltó, hogy szégyennel hallja
A dicséretet, melly őtet csak csúfolja,
De hogy a nemes szív tündöklő virtusa
Dicséretét vegye, van arra szent jusa.
Bár azt a szemérem ellenzeni nem szűn,
Maga igaz képét látni nem lehet bűn.
Vedd el te is, bölcs gróf, azt a dicséretet,
Mellyet buzgó szívvel nyújt a köz szeretet.
Mert valahol vagynak hazánk bölcs fiai,
Mindenüvé hatván fényed sugárjai,
Egy sincs ki közöttök nem áldja nevedet,
S velem virágokkal nem hinti fejedet.
Oh sok szép gyümölcsét szedd veteményednek,
Messze nyúljon arany fonala éltednek!
S ti gyönyörű idők, lassan repűljetek,
Gróf Festetics Györgyöt kik nekünk szültetek!