Gonosz asszony

Gonosz asszony szerző: Tóth Endre

[1]

„Mért nem konok, mért nem bátor?
Csak azért is elhervasztom…
Elhervasztom…!”
S férje urát, mivel jámbor,
Epeszti a gonosz asszony.
Ajkárul a szitkozódás mérge
Rontja a ház tiszta levegőjét;
Megtöri a jámbor embert végre
S ráboritják – halottlepedőjét!
A halottkiséret tompán mormog rája:
,Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

Lánya szép volt és – szerelmes.
„Férjhez adlak… másnak adlak…
Oda adlak…”
Szegénykének szeme nedves,
Reményei megszakadnak.
S elhervad a kelletlen férj mellett
Ifjusága teljes koszorúja.
Gonosz asszony! tied a lehellet,
Melly a fátyolt sirhalmára fújja.
Ujr felzudúl a tompa moraj rája:
,Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

Fia is volt… s önfiát a
Vagyonából – kicsűrölte,
Kicsűrölte!…
Lett belőle korhely, kába
S rablókint szállt a börtönbe.
De koronkint kikiszabadulván,
Hazajáró lélekként kisérti;
A természet magát megboszulván
A fiu az anyát vérig sérti…
S az egész országon végig kiabálja:
,Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

Árva leány unokája
Volt még vele végesvégre…
Végesvégre.
„Te’s gonosz vagy, lusta, gyáva…”
S átkozódik a jó égre.
S a kis árva, mint a kit az Isten
Kézen fogva vezet a gonosztul,
Nem törődvén a jövővel mitsem,
El a széles nagy világba pusztul.
Azt suttogja a fű lába nyomdokába:
,Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!”

S azóta a gonosz asszony,
Ősz fürtökkel, vad szemekkel,
Mély szemekkel…
Hogy rutabbul össze asszon,
Ácsorog az… emlékekkel.
Ki elűzte övéit magátul,
Egyedül áll élte estéjében;
Csak az árnyék áll mögötte, hátul,
Mutogatván a határt setéten.
S azt susogja dermedt félelmes magánya:
,Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’