Gondolatok a békéről
szerző: Barcsay Ábrahám
Ányos Pálnak
Szűnjetek már ércből ordító mennykövek,
Királyok játéki, – pusztító eszközök!
Térjen szelíd gazda vissza mezejére,
Vigyen kénkő helyett jó trágyát földjére.
Elűztétek szegényt messze kunyhójából,
Ágyú-színt tettetek búzás pajtájából.
Egyik fiát viszik Cyclopsok magokkal,
A mást anyja látja menni lovasokkal,
Leányi, ha szűzek, csuda, mert már vének,
Nincs fi a vidékben, férjet nem lelének.
Ősz hajra szegezték kínos pártájokat,
Meddőség foglalta hült nyoszolyájokat.
Egész Európa ilyen nyavalyában
Fetreng, és romlását neveli magában,
Több a hadakozó, mint a szántó-vető,
Több a pap és here, mint a kereskedő.
Ez lőn vége büszke királyok dolgának,
Kik önnön-kényöknek mindent áldozának,
Két fortéllyal bírják földnek gyermekeit,
Vasbékóba tették országok kezeit:
A szegénység első, második a rabság,
Azzal tűnt az erő, ezzel a szabadság!
Mindenütt erőszak szörnyű vesszejével
Sétál, s agyarkodik éles fegyverével.
De mikor Jupiter nyögő nemzetekre
Teként, porban tapadt kínos emberekre,
Mikor a természet önnön igazságát
Visszakéri megint ember szabadságát,
Akkor fut Lycaon farkas-társaival
S menedéket keres erdők vadaival.