Goldoni
szerző: Kosztolányi Dezső
I.
Ez a szakadatlan trécselés a piaci lármát hozza eszembe, s azt a velencei teret, melyen Carlo Goldoninak, a fiskálisnak és költőnek bájos rokokó szobra áll, parókás fővel, dévaj mosollyal a zsibongó élet forgatagában, a bódék mellett, ahol törökparadicsomot, kókusztejet árulnak, s limonádés kutacskák csobognak. Boldog az az író, akit ilyen találóan jellemez egy másik művész. Ez a szobor több, mint megannyi vaskos tanulmány és drámái mellé írt széljegyzet. Íme, egy jó megfigyelő, aki huncutul összecsippentett, éles szemével mindent lát, az otromba és piszkos csőcseléket éppúgy, mint a finomkodó és romlott nemesurakat, de nem mond ki mindent. Gúnyosra fodorodó, elmés ajkán látni, hogy sok titkot a bögyében tart. Bölcs ember. Tudja, ha a nobilékkel összetűzne, könnyen leüthetnék okos fejét, mely pedig oly élvezettel ül kissé kövérkés nyakán. Azzal a bottal, mely kezében van, csak sétál. Komolyan nemigen ver meg vele senkit. Legföljebb megfenyíti azt, akit lehet. Nem is bot ez. Csak afféle sétapálca.
Mégis forradalmár ez a kedélyes, derült bácsi: egy színpadi zendülő, egy drámai előfutár, aki elsőül szakít a commedia dell'arte hagyományaival, a maszkok alá csínján odacsempészi a népet, a gondolásokat, a halszagú kofákat, a hetrefüles inasokat, akik a mindennapi élet nyelvét beszélik, s fölszabadítja őket, polgárjogot ad nekik, minekelőtte elkövetkezik a forradalom. Sorsát nem is kerülheti ki. Párizsban hal meg, száműzetésben, a nagy revolúció első dübörgésénél.
II.
Ez a mosolygó tréfamester – úgy rémlik – személyes ismerősünk. Velencében, a szülővárosában, sohase mulasztjuk el, hogy ne tisztelegjünk nála. Csak szobra áll a piactéren, a halak, a feketekávé s a gyümölcsök illatában, de ez a kecses remekmű oly élő, mintha szemtől szemben látnók őt. Sétapálcáját szorongatva figyeli az ő népe sürgését-forgását, soha el nem apadó zsivaját, a kofákat, a matrózokat, a pákosztos utcagyermekeket, kik mély mivoltukban bizonyára azóta sem változtak, hogy a gondolákat benzin röpíti előre, s az utca eleven zaját az ablakokból kihangzó rádió is megszerzi. Parókás fején háromszögletű kalap, a XVIII. század ízlésében. De jól táplált, kövérkés arcán huncut, cinkos mosoly, mely barátkozni látszik mindazzal, ami az utcákon folyik. Ügyvéd volt, s a velencei köztársaság diplomatája. Mint vígjátékíró sem tagadta meg ezt a két mesterségét: fiskális maradt, aki szegény védencei mellett tört lándzsát, s diplomata, aki a francia forradalom kitörése előtt észrevette, jogaiba iktatta a népet, nem hunyt szemet az élet semmiféle megnyilvánulása előtt, széttörte a merev commedia dell'artét, csak külsőségeiben tartotta meg kereteit, új tartalommal, új szavakkal töltötte meg. Azt mondhatnók, hogy megnyugtató pocakjával, s derűs életszemléletével is forradalmi jelenség. Színdarabjaiban egyre többet szerepelnek az agyafúrt, csalafinta szolgák, a bájos, talpraesett komornák, látszólag mint mellékalakok, de voltaképp mint főalakok. Még a régi rend uralkodik, emészt és szendereg. Álmában – a költészet álmában – azonban már látja, hogy a nép a cselekmény titkos intézője, s a sorsok intézője.