Goethe: Werther (Szerb Antal)

Goethe: Werther szerző: Szerb Antal

„Ó könyv, melybe ezrek álma révedt!” Így kiált fel Babits Mihály egy költeményében, Homéroszról beszélvén. A Werther talán még több álmot indított el az álmok kiismerhetetlen útjára. Egy egész korszak egész olvasó emberisége számára az érzelmek bibliája volt, ez volt a könyv, amelyet a múlt században mindenki ismert, és mindenki könnyeivel áztatott. Napóleon hétszer olvasta, egyszer a piramisok alatt. Híre olyan messzire terjedt, hogy még a kínai porcelánokon is Werthert és Lottéját lehetett látni. Werther tragikus halálának hatása alatt sok fiatalember ölte meg magát, halálának körülményeiben utánozva a regény hősét.

Megjelenése 1774-ben szerzőjét egy csapásra világhírű emberré, a legismertebb német íróvá tette. Tulajdonképpen Goethe hírneve a Wertheren alapszik. Ez kissé a sors iróniája, mert hiszen későbbi nagy művei mélység, egyetemesség, formai tökéletesség szempontjából felülmúlják ifjúkori alkotását. De a kortársak szemében Goethe mindig a Werther szerzője maradt. Azt várták tőle, hogy idővel egy második Werthert fog írni, és csalódva fogadták a klasszikus tökéletességű műveket, amelyeket ehelyett a világba bocsátott. Mert a Werthert mindenki megértette, Goethe a kor közös fájdalmait panaszolja el ebben a könyvben, míg későbbi korszakainak ritka levegőjű ormaira csak kevesen tudták követni, legjobb barátai is meg nem értéssel fordultak el tőle. Csak az utókornak adatott meg, hogy az olümposzi költőfejedelmet nemcsak csodálják, hanem meg is értsék – ha nem is teljességben – művének átláthatatlan gazdagságú értelmét.

Goethe a Werther megjelenésekor huszonöt esztendős volt – de élettapasztalatokban és szellemi fordulatokban már nagyon sok mindenen ment keresztül. A Majna melletti Frankfurtban született 1749-ben, előkelő és jómódú polgári család sarjaként. A költészetet már egészen fiatalon művelte. Lipcsei egyetemi évei alatt már bizonyos szűkebb hírnévre emelkedett a rokokó ízlés zárt formáiban írt, de a szokottnál sokkal személyesebb, közvetlenebb hangú verseivel.

Igazi önmagát valamivel később, strassburgi tartózkodása alatt találta meg. Itt találkozott az első, egész lényét megrázó szerelmi élménnyel, és itt ismerkedett meg Herderrel, aki egy újfajta költészet evangéliumát hirdette neki. Herder elfordult az előző századok szárazon ésszerű, józan, gyakorlati és szabályokat tisztelő költői szépségideáljától. Felfedezte, hogy a kicirkalmazott versnél szebb az a dal, ami közvetlenül tör ki a lélekből, mint a madárból a dal, mint a sebzett emberből a kiáltás. Ő fedezte fel az eredetiség értékét. Ő hívta fel Goethe figyelmét a népköltészetnek és a félig még barbár világok nagy emlékeinek, Homérosznak, az akkor még eredetinek tartott Ossziánnak és Shakespeare-nek a szépségeire. Ezeknek olvasása közben eszmélt rá Goethe az önmaga legfőbb költői tehetségére: hogy képes minden meghamisítás nélkül önmagát adni írásaiban, anélkül hogy az olvasó azt mondaná: „mi közöm hozzá?” Mert amikor a nagy költő önmagáról beszél, az önmagáról festett képben minden ember magára ismer. Ez talán Goethe költészetnek a legfőbb vonzóereje.

Goethe műveiben szétválaszthatatlan egységet alkot az élmény és a költészet. Az életet már úgy élte meg, hogy magában az élményben már bennerejlett a későbbi megformázás, és viszont művei mind személyes élmények vetületei. „Minden egyes írásom – mondja Goethe – egy egyetemes gyónás töredéke.” Különösen igaz ez a Wertherre vonatkozóan.

Strassburg után Goethe Wetzlarba került, ahol a birodalmi törvényszéknél működött. Itt ismerkedett meg Charlotte Buff-fal, aki iránt érzett reménytelen szerelme alkotja a Werther élménymagvát. Charlotte Goethe egy barátjának menyasszonya volt, aminthogy a regényben Lotte Werther egy barátjának a menyasszonya. Egy külső esemény is nagyban hozzájárult, hogy Goethe hozzáfogott a Werther írásához: hírül vette, hogy egy ismerős fiatalember, Jerusalem nevezetű, szerelmi bánatában öngyilkos lett. Akkor határozta el, hogy megírja a reménytelen szerelem és a miatta elkövetett öngyilkosság nagy regényét.

A kortársak nagy részét és az utókorban is az egyszerűbb olvasót a Werther a témája által ragadja meg. Nem lehet általánosabb emberi témát elképzelni, mint a reménytelen szerelem, és a halálos szerelem, az, amely az embert a halálba kergeti. Ugyan nem minden ember öli meg magát, ha reménytelenül szerelmes, de azért talán a legtöbb ember fejében megfordult az öngyilkosság gondolata, amikor még fiatal volt, és szerelmi bánat gyötörte. Az emberek általában nem valósíthatják meg ezt a gondolatot, és utólag legtöbbször rájönnek, hogy jól tették – de a regényhős öngyilkossága mégis valami különös, összetett gyökerű megelégedéssel tölti el az olvasót. „Íme egy ember, aki csakugyan megtette!” – gondolja sóhajtva és tisztelettel. „És milyen okos, hogy én nem tettem meg” – teszi hozzá magában. Goethe is olyan szerelmes volt, mint Werther, de azért ő sem lett öngyilkos. Úgy segített magán, hogy leírta, hogy kiírta magából a történetet. Később azt mondta, hogy Werthernek meg kellett halnia, hogy ő élve maradjon.

Werther egyetemes hatásának másik kulcsa a szentimentalizmus. Ez a korszak kb. 1760-tól egészen 1830-ig lélektörténeti szempontból a szentimentalizmus könnyes csillagának jegyében állt. Mert a léleknek is vannak divatjai. Ma például a határozott, fölényes, tárgyilagos és az életet könnyen vevő emberfajta a divatos. Akkor, éppen ellenkezőleg, az az ember volt lelkileg előkelő, akinek érzékeny lelke volt, aki sokat és halkan szenvedett, akit a hideg és józan világ nem értett meg, és aki magányosan hervadt a halál felé. Vörösmarty híres szép sorai Szép Ilonkáról a kor összes regény- és vers-hősnőiről elmondhatók:

Hervadása liliomhullás volt,

Ártatlanság képe s bánaté.

Az emberek akkoriban érezni akartak az érzés kedvéért, gondosan ápolták és művelték érzelmeiket lelkük üvegházában. Legkivált a bánatos és halk érzéseket, a reménytelen szerelem, a lemondás, a magánosság és elhagyatottság érzéseit. Az ilyen emberek, az „érzékeny szívek”, ahogy akkor mondták, titkos világszövetséget alkottak, és megvetették azt, aki nem bánatos. Szerették bánatosságukat állandóvá tenni avval, hogy naplókba és levelekbe rögzítették. Ezeket a naplókat és leveleket azután szívesen kicserélték egymás közt. Goethe megemlékezik egy kortársáról, bizonyos Leuchsenringről, aki valósággal házalt a naplókkal és levelekkel, az érzékeny szívek írásos megnyilatkozásával.

Szentimentalizmus, levelek és naplók divatja a regénynek egy új fajtáját teremtette meg, az Én-regényt. Ilyen szentimentális Én-regény Rousseau Nouvelle Héloïse-a, amely több érzékeny szív levelezéséből épül fel. Továbbá az angol Richardson Pamelája, amely ugyancsak levelekben meséli el egy ártatlan leányzó megpróbáltatásait. A mi irodalmunkban ilyen napló- és levélregények, természetesen későbbről és részben a Werther hatása alatt, Kármán Fannyja és Eötvös József báró Karthauzija. De a műfaj legmagasabb pontja kétségkívül a Werther. A Werther is levélformában van előadva, csak a végső katasztrófáról számol be közvetlenül maga a szerző.

Werther a szentimentális irodalomnak általában a legfőbb csúcsa. Már a cím is kifejezi a mű bánatos alaphangját: Die Leiden des jungen Werthers, az ifjú Werther szenvedései. Werther érzékeny szív, akit a világ józan ügyei-bajai nem érdekelnek, csak a természet és a szerelem. A könyvnek van bizonyos hármas felépítése, mintegy az érzékenység hármas grádusai: először a természet, azután a szerelem, azután a társadalmi érzékenység regénye. A katasztrófát közvetlenül nem is a reménytelen szerelem idézi elő, hanem Werther nagyfokú érzékenysége: egy társaságban mellőzés éri nem-nemesi származása miatt, ez keseríti el végképpen. Napóleon ezt a részt kifogásolta, úgy gondolta, a szerelem elég ok lett volna az öngyilkosságra. De Goethe a szentimentális embert minden oldalról be akarta mutatni, a társadalom felől is.

Minthogy a Werthert a világirodalom egyik legnagyobb írója írta, érzelmessége még ma, a megváltozott csillagok alatt sem hat általában sem nevetségesnek, sem erőltetettnek. Goethe a szentimentalizmusban is megtalálta az örök emberi mozzanatokat. De azért vannak részletek, ahol a mai olvasó nem állja meg mosoly nélkül. Például a következő. Werther és Lotte az ablakban állnak, és nézik a naplementét.

„Ő (ti. Lotte) könyökére dőlve állt; tekintete keresztülsuhant a vidéken, az ég felé nézett és énrám; láttam, hogy szeme megtelik könnyel, kezét az enyémre tette, és azt mondta: Klopstock! – Azonnal eszembe jutott a hatalmas óda, amelyikre gondolt, és elmerültem emlékeim árjába, amit rám idézett. Nem tudtam elviselni; kezére hajoltam, és megcsókoltam azt gyönyörteljes könnyek között.” Ma a férfinak nem illik sírnia, és Werther állandó zokogása nemcsak nevetséges, hanem ellenszenvesen férfiatlan. De a férfiasság nagyon relatív. A régi görögök és rómaiak igazán nem voltak férfiatlanok, és mégis mennyit sírnak az antik irodalom nagy emlékeiben!

De a Werther lelki tartalma nem merül ki szentimentalizmusában és nem ez az a vonása, amiért az igazi Goethe-tisztelők annyira értékelik. Goethe a Wertherben fiatalkorának állított örök emléket, és egyben minden ember fiatalkorának, aki a lelke szerint él. Werther igazi tragédiája az, hogy a lélek, amikor természetét követve a végtelenséget keresi, mindig korlátokba ütközik. Werther egy olyan nagy élmény után vágyódik, amelyben az egész mindenséget magába tudja élni – egy olyan nagy pillanat után, amelyben minden pillanat benne van. Ezt a teljességet keresi a természetben és a szerelemben. De a lélek számára ez a nagy pillanat csak mint vágy adatik meg, és nem mint megvalósulás. Az igazi fiatalság mindig valami nagy, kimondhatatlan beteljesülés felé vágyódik. Később azután az ember józanabb lesz, megtanulja, hogy üdvös korlátok közé kell szorítania belső életét, megtanul lemondani. Werther nem tanulta meg, inkább eldobta magától az életét, amely a nagy élmény nélkül értelmetlennek látszott.

És Werther, amint mondtuk, halálával megváltotta alkotóját, Goethét. Werther meghalt, de Goethe ment tovább útján, amelyet lényének kérlelhetetlen belső törvényei kijelöltek. Megtanulta a legfőbb bölcsességet, a lemondás tudományát, lelkét és művészetét szent korlátok közé fegyelmezte.