Gilbert Keith Chesterton
szerző: Kosztolányi Dezső
Gilbert Keith Chesterton ma időszerű. Ennek tulajdonítom, hogy egyszerre két kiadócég, a Szent István Társulat és Révai siet megjelentetni két munkáját: Hévey Gyula lefordította a második könyvét, az Orthodoxy-t, Hevesi Sándor pedig testes kötetben egész munkásságáról ad tanulmányt és képet különböző köteteiből összeválogatott cikkeivel, Hagyományok és hazugságok címen.
Mikor átolvasom e két magyarra tett könyvet, és fölidézem régi emlékeimet, melyeket egykor ez a rendkívül vérmes és elmés író hagyott bennem, az a benyomásom, hogy tulajdonképpen nem is ellenforradalmár, hanem ízig-vérig forradalmár, a kereszténység, az ortodox katolicizmus forradalmárja. Olyan értelemben lázadó, mint az őskeresztények voltak a pogány világrenddel szemben, a katakombák tiltakozása a patríciusok tivornyái és értelmi kicsapongásai ellen. Csakhogy ez a konzervatív bölcselő egy nadrágtalan barikádharcos tüzével és dühével védelmezi meg a sokszorosan bebizonyított és leszűrt igazságait, nem a jövőtől jön lázba, hanem a múlttól, nem a lehetőségek izgatják, hanem az, ami van, és ennek becsét, fontosságát, szentségét egy költő bensőségével érzi, minden pillanatban, hogy tollat tart a kezében.
Chesterton, a hitvitázó, elképzelhetetlen lenne a XVIII. vagy a XIX. században, nagyon a mi korunkba tartozik. Én a nagy francia forradalom utolsó hullámverésének tekintem őt. Valójában 1790-ben született, a gondolatai akkor váltak lehetővé, mikor az enciklopedisták világboldogító, emberies eszméi megtestesültek, és a gyakorlatban, mint minden eszme, kissé elkorcsosultak. Ő, mint a titokzatos és embertől átlelkesített múlt vakbuzgó papja hisz a hagyományban, mely a formát nem öltött és értelmien kiszámított jövendővel szemben évezredek tapasztalatát és bölcsességét fejezi ki. A szertartás egyetlen jelképes mozdulatában, melyet mi talán már nem is értünk, több erő, ihlet és mélység rejlik, mint egy tucat nagyon világos könyvben, csak mélyen át kell éreznünk, s akkor, az érzés által, lehet, az okára is rájövünk. Flaubert a butaság eleven szobrát három emberről mintázta meg, Homais-ről, az istentagadóról és szabadgondolkozóról s Bouvard-ról és Pécuchet-ről, akik, mint a tudomány rajongói, csakis az értelmükben hisznek. Chesterton hasonlót mond: "A tébolyodott ember nem az az ember, aki elvesztette az eszét, sőt, ellenkezőleg, ő az az ember, aki mindent elvesztett, csupán az eszét nem." Mindamellett nem antidemokrata. Sőt, ő az igazi demokrata. Szavazzanak az élők, de a halottak miriádjaitól se vonják meg a szavazatjogot, akik természetesen a hagyományokhoz ragaszkodnak. A házasság elévült intézmény, a hitvesi fogadalom nyűg, az eskü természetellenes? Helyes, mondja, legyen szabad szerelem. De a szerelmes férfinak és a nőnek első dolga, hogy elvonul, és egy erdőben megesküszik, hogy sohase hagyja el egymást. Mert az érzés korlátot, állandóságot, örökkévalóságot akar. Íme, néhány példa, mely ízelítőt ad a gondolataiból, vagy inkább a szemléleti módjáról és a formájáról. Elvont igazságait kézzelfogható példán mutatja be, egy rikító ötlet fényével.
Népszerűségét nem kis részben talpraesett és diákosan-furcsa nyelvezetének köszöni. Első, fölületes olvasásra stílje Wilde-ére, vagy Shaw-éra emlékeztet, mely tele van fordulattal, ellentéttel. Az ő paradoxonjai azonban még rejtélyesebbek. Nem akar elbűvölni, mint Wilde, se elcsodálkoztatni, mint Shaw, csak a magától értetődő igazságot közli, olyan meztelenül, hogy éppen ettől ámulunk el. Az a csattanója, hogy hiányzik a csattanó. A víz az víz, az alma az alma, s a holdra, melyet már a sarlóhoz, naszádhoz, ezüst tükörhöz és őrült hölgyhöz hasonlítottak, azt mondja, hogy hold. Rendkívüli frissen, gyermeteg szemmel nézi a világot, tehát költő. Sohasem felejtem el, hogy pályáját 1900-ban egy verseskönyvvel kezdte (The Wild Knight). Ha nem lenne vitatársa és ellentmondója, akkor is maradna mondanivalója, mert végtelenül tud csodálkozni mindenen, ami van. "Hogy az embernek orra van - közli egy helyütt ezt a nekem nagyon kedves mondatot -, komikusabb annál, mintha valakinek Cyrano de Bergerac-orra van." Máskor pedig az érvelés hevében távoli fogalmakat vet össze, olyan megrökönyítő és nevettető ellentéteket, melyek az egyetemi évek s a Punch kedves bárgyúságait idézik. Általában nagyon angolnak érzem az ír Wilde-dal és Shaw-val szemben. Wilde és Shaw álmodozó és finom, ő kézzelfogható, testes, sokszor vaskos. Wilde és Shaw mondataiból gyakran színes rakéták pattannak ki. Chesterton sohase rakétázik. De majdnem minden mondatában van egy szemernyi dinamit.
Emberfölötti feladat hiánytalanul visszaadni ezt a látszóan egyszerű stílt. A két könyv fordítása azonban meglepően kellemes, lelkiismeretes és hű is. Szóvá kell azonban tennem, hogy íróink újabban nemigen ügyelnek a nyelvtisztaságra. Különösen a tudományos prózánál tetszik ez ki. Tradíció-t írnak a hagyomány helyett, precizitás-t a pontosság vagy biztosság helyett, abszoluté-t az egyáltalán helyett, inspiráció-t az ihlet helyett, teoretikus-t az elméleti helyett, intelligens-t az értelmes, okos vagy művelt helyett, szimbolikus-t a jelképes helyett stb., stb. Szó sincs róla, elbírunk néhány idegen szót. De gyakran megesik már, hogy egy tízszavas magyar mondat kilenc szava görögből facsart latin. Német és francia szövegben, általában az indogermán nyelvben még elcsúszik a testvéri görög-latin szó, de a mi mondatainkból kirí. Mindezt a jövő érdekében teszem szóvá. Ha negyven-ötven évvel ezelőtt csak ennyire vigyáztak volna a magyar nyelv tisztaságára, akkor ma egy tízszavas magyar mondatnak mind a tíz szava idegen lenne.