Gernyeszegen
szerző: Gyulai Pál
Maros, Maros s te vén kastély a dombon,
Látlak megint hát oly sok év után!
A régi nyárfák még mind ott virúlnak,
De hajh, ti már nem ismertek reám;
Ifjú helyett, akit ti ismerétek,
Előttetek most egy agg férfi áll.
Járjak be újra minden régi helyet,
A húnyó emlék végsugárinál!
Megismerém a lépcsőt csarnokával,
A kis szobát, a tölgyfa-ablakot;
Hányszor keltett föl, hányszor ringatott el
Nem messze a malom zugása ott.
Hányszor bolyongtam a nagy árnyas kertben
A rigó füttye most is üdvözel,
S a rózsa, jázmin bokra hossza sorban
Lehajlik hozzám s mintegy átölel.
Oh ifjuság korán hervadt virági,
Emléketök nem örömet fakaszt!
Akkor hazám halálos sebbe' vérzett,
Zord tél követte a rövid tavaszt.
Hű gyermekként virasztottam felette,
És mardosott kegyetlen fájdalom,
Mindent, de mindent végkép veszni hittem,
S el-elsiratta bús-komor dalom.
De vígasztalt a kastély grófja gyakran,
Tanúm reá ez a tágas terem,
Ez asztalnál, ha későn fenmaradtunk,
Hazánk ügyéről elbeszélt velem.
«Bízz' a jövőben - mondogatta többször -
Nagyobb vészt is már átküzdött hazánk;
Ha hű marad a nemzet önmagához,
Egy újabb hajnal fog derűlni ránk.
És úgy történt. Maga is küzdött híven,
Ki nem fáradva, amíg csak lehelt.
Bort adjatok, bort, Celna ó borából,
Üritsem emlékére a kehelyt!
Oly honfi volt, milyen kevés van köztünk,
Akit nem önzés, hiuság vezet,
Hanem az erkölcs és a kötelesség.
Őrizze sírját hű emlékezet!
Ti unokái, szép reményű ifjak,
Haladjatok mindig az ő nyomán,
Gonddal nevelt föl erre jó anyátok,
A fenkölt lelkü, ritka honleány:
Még egy kehelyt! Hadd ürítsem reátok!
Multat, jövőt im egybe foglalom,
Olvadjon össze folyton újabb fényben...
Sok nem lehet, mit értetök iszom.
S te vén kastély, maradj, állj fenn sokáig!
Kinek kitártad egykor kebeled',
Az ifju, mint agg, újra látni vágyott,
Hálás szivével. Hajh, Isten veled!
Vaj' látlak-é még?... Már kevés időm van,
Érzem, közelget síri éjjelem;
De emléked, mélyen szivembe vésve,
Holtig kisér s a sírba száll velem.