Georgi, a borbély
szerző: Gelléri Andor Endre
- Füst Milánnak!
A kis borbélyüzletben lappang a fény. Megnől, amikor a lámpa levegőt kap; megijed, összehúzza magát, amikor nem mozdul se a szél, s az ember.
A borbélymester, köpcös, iszákos ember - nagyot sóhajt.
- Romlás, romlás - azt mondja.
- Mit mondasz? - kérdi a felesége s maga elé nyújtja a karjait tapogatva. Vak, hat éve, hogy nem lát semmit. Olyan mint egy nagy halom rongy az asszony, de szája van, orra s benne még a két vak, hideg szeme.
A borbély, Georgi nem felel néki. Annyiba se veszlek, mint egy legyet, gondolja haraggal. Eh, eleget ugráltál a szívemen, duzzogja, amikor még kacérkodni tudtál. Most kushadj, örülj, hogy enni adok néked. Ki vagy te? Vakasszony, koldus. Elengedlek s átmegy rajtad a kocsi.
- Romlás, romlás - suttogja hangosabban s kitép egy szál szőrt a füle mögül.
- Sírsz? - mordult hirtelen az asszonyra, - hát sírj csak. Te, te jóféle. - Ki látott már vakot sírni? - méltatlankodik Georgi.
S hiába, legszívesebben csak az jön vissza a fejébe, hogy - romlás, romlás. Egyszer missziós gyűlésen volt. Esett a hó, jött a karácsony, bement egy fülledt szobába s ott az emelvényen állt egy nyugalmazott ezredes. Georgi bement, hogy tisztuljon, javuljon. Ne kívánja, hogy Domoszlovi kitörje a lábát; hogy a Békicset rajtaérje a rendőri biztos: nincs fertőtlenítő szere az edényébe; hogy Krugács hússzor használ egy állkendőt s a Szipánál, uram bocsáss, a saját hajában is nyüzsögnek a tetűk. Pár imaszót akart mondani; azt hitte csengetnek majd s felmutatják az ostyát. Ehelyett az ezredes elkezdte őt s a többi jelenlévőt szidni. Az ezredesnek nehezen járt a lélegzete s minél jobban kiabált, annál rosszabbul érezte magát. S amint itt fulladozott, kiabált, mintha az utolsó óráját élné. S épp azért viszolygós is volt minden szava... hogy a szegénység gyalázatossá változott... az ember nem nyelhet le egy falatot se... kinézik, éhes farkasszemekkel... lopnak, bujálkodnak... káromkodnak... piha - s az ezredes megrázta a két csontos öklét - ámde megver a Sátán titeket, jön - mondta - s a fületekbe tüzet gyújt, a szívetekre viperát eriszt - majd a hadastyán nem győzte tovább a kiabálást s a szemét szomorúan a földre szegezve így szólt még: romlás, romlás.
Azóta Georgi folyvást ismételi ezt. Ezzel, mintha el tudná mondani az egész életét.
Dühödten néz a feleségére: ez, ez a banya az oka mindennek.
- Mondd csak, Jozefa, nem udvaroltam én a Kürgács leányának? Erre felelj!
- Udvaroltál - bólintja engedelmesen az asszony.
- Szép lány volt, szűz, igaz vagy nem?
- Szép lány volt, szűz, úgy amint mondod, apuska.
- Gúnyolsz?
- Nem gúnyollak, apuska - elhallgat s megtörten mondja - ládd, de én vak vagyok.
- Mit mondott nékem a Kürgács? - folytatja a borbélymester - imhol van tizenkétpár lovam. Ihol van tizenkét kocsisom, Jó, ne légy fuvaros, légy borbély. Veszek neked széket, tükröt, miegymást. Jó, maradj a szakmádnál. Ha kell, hát ustorral behajtom hozzád a kocsisaimat vendégnek.
- S ki volt a te apád, Jozefa? Mint a bolha. Ugrálós, hencegős, iszákos, hazug. Elverte anyádat, megcsalta a barátait s a végén karácsonykor is lopott. Még szerencse, hogy felakasztotta magát. Hát ide keveredtem én.
- Azt mondd meg, el akartalak én venni téged? Szólj! Milyen volt az inged, mondd?
A vak asszony egészen nyugtalan lesz: - Ne bánts - s a falat tapogatja.
Georginak hirtelen megcsillan a szeme, belenéz az estébe: - Elhallgass - mondja, - jön valaki - a hangja susogó lesz, - nagy úr, köpenyes.
Kinyitja az ajtót s a csengő csillen. Aztán megfordítja a borbélyszéket a levegőnek.
- De rég nem láttam nagyságodat - mondja hízelkedve s kendőt bont.
A vak asszony az orrával szimatolja: ki lehet az, aki bejött s miért nem mukkan.
- Hogy-hogy erre tetszik járni? Hallom, hogyne hallanám. Hja, sok a dolga nagyságodnak.
Megy s a szíjon fenni kezdi a borotváját.
- Oszt a kocsi már mind tele van? - kezdi újra.
Az asszonya kész nyugtalanság. Csak merné megkérdezni: ki ül a székben, - oldalt előre hegyezi a fülét: hátha ős is hallaná a nagyságos beszédét. De most az ura is susog, majd odalép hozzá s megfogja keményen a csuklóját: - Idefigyelj, Jozefa, itt van ő, eljött érted. Visz.
- Kicsoda? - kérdezte az asszony. A borbély odahajolt hozzá:
- A halál - súgta neki.
- Eressz, Mátyás, - rémüldözik az asszony.
- Itt van ő, beszélj, mi a bűnöd, aztán menj, elvisz a nagyságos úr. Ne cifrázd. Mondd meg a nagyságos úrnak... mikor csaltál meg utoljára?
- Muszáj - nyögi az asszony - azt néki megmondanom?
A borbély úgy tesz, mintha a halálnak súgna: - Halál - susogja, - meg kell-e egy ilyen boldogultnak mondani: mikor csalt meg utoljára?
S mintha hallaná a haláltól, ráförmed a vak nőre: - Okvetlenül.
- Engedj letérdelnem - nyögi az asszony, - úgy könnyebben megy.
Leereszkedik a földre, mellére hajtja a fejét, nagyot sóhajt: - Oh, itt a halálom.
- Kivel, - ordítja a borbély.
- Nem tudom. Igazán nem tudhatom. Jött és elment.
- Miért nem szóltál nékem akkor? - ordítja a felszarvazott.
- Nem tudom - siránkozik a szegény asszony -, nem tudom. Jött és elment, jött és elment. Istenem... Nem kiálthattam neked a kocsmáig... - Úgy beszél, mintha már akkor is vak lett volna.
- És szeretted?
- Szeretted? szép volt? megcsókolt? - kérdezte volna még a borbély ólálkodó szemmel, vagy talán kérdezte is... de aztán mást gondolt s azt mondta neki: - Be leszöl zárva reggelig - , mert azt gondolta, elvágjam a nyakad? megfojtsalak? üljek miattad? Soha!
- Bezárlak - mondja neki, - bezárom az ajtót, ablakot, itt maradsz reggelig s csináljon veled, amit akar a halál. Hova megyek? eliszom a késemet!
Becsapja a műhelyajtót, rázárja az asszonyra. Valami kis vidámság is van benne azért, hogy ivók és kártyások közé kerül hamarosan... Ez az ígéret. De mi a valóság? Az égre néz, mely oly mérhetetlenül sötét és magas; s hirtelen valami összeszorítja a borbélymester szívét, „Romlás, romlás” - motyogja maga elé s befordul a sarkon.