Gavalléravatás
szerző: Krúdy Gyula
Az 189*-ik év egyik hétfői hajnala volt a sors könyvében megjelölve kenézlői és pthrügyi Nyiry Berta, érettségizett diák életében abból a célból, hogy gavallérrá avattassék. Ezen a hajnalon ugyanis, amely az izraelita nőegylet majálisa után következett a kis fürdőhelyen, ez a beszélgetés folyt le virradáskor a sétányon, ahová akkorára összetolták a mulatók asztalait, hogy az itt éjszakázott urak együttesen gyönyörködjenek Benczi Gyula hangversenyében.
- Kenézlő! - mondta egy veres bajszú, rücskös arcú, de a kemény pomádétól még reggel is kacsafarok hajzatú úriember. - Kenézlő - ismételte kötekedve. - Az is falu? Csupa tolvaj lakik benne.
Nyiry Berta nyomban megértette, hogy a vidéki szolgabíró vele akar kötekedni, mert már a tánc idején, a gallyakkal díszített tánchelyen is többször sodródott melléje, és könyökével oldalba vágta őt vagy táncosnőjét. Gagyáknak hívták ezt a veres bajszú, környékbeli szolgabírót, és még nemesi származása se volt egészen kitisztázva. Csak amolyan nemes¬ember volt, akinek neve mellé zárójelben lévő kérdőjelet tett Nagy Iván a magyar nemesség lexikonában.
- Kenézlőről mindennap behoznak néhány rabot a vármegyére - folytatta a szolgabíró, és a szolyvai vizet (amelytől megsötétedik a vinkó) úgy öntötte poharába, hogy az kifröccsent a szemben ülő érettségizett diák kezére. A diák erre talpra állott:
- Az igaz, hogy a nemesi prédikátumom kenézlői is, mert ott voltak őseimnek birtokai. De a másik prédikátumom pthrügyi, ahol viszont a legerősebb torma terem Magyarországon - felelt a diák, és nagy vakmerően a szolgabíró arcába öntötte a maradék borát.
A szolgabíró már boros volt, tántorogva felállott, és a diák felé közeledett. Ámde a tegnap érettségizett diákot éppen olyan vad kedv fogta el, mint már ilyenkor szokta a fiatalembereket. A szolgabíró felé ugrott tehát ifjonti gyorsasággal, és elszántan torkon ragadta azt, mielőtt bármit tett volna. Aztán egy nagy tölgyfa derekának taszítva a szolgabírót, a fejét néhányszor a fához ütögette, miután teli torokból ordított. Hogy mit ordított: azt bizony már senki sem tudta. Még ő maga sem. A borozó urak felugráltak, mire Nyiry Berta (igazában Bertalan volt) sietve elhagyta a győzedelmes csatateret.
2
Diákos kvártélyán még ki sem pihente a hajnalig tartó mulatozást, amikor alkonyattal ágyában hallotta, hogy két úriember érdeklődik utána az eperfás udvaron. A diák hamarosan kiugrott az ágyból, hideg vízbe dugta a fejét, és azután kiszólt az ablakon:
- Jövök már, tekintetes urak!
Két tekintélyes, potrohos, komoly úriember volt a diák keresője. Az urak - az egyik a helybeli telekkönyvvezető, a másik egy nyugalmazott katonatiszt, aki egyelőre foglalkozás nélkül ődöngött a városban - leültek az eperfa alá, mint a csendőrök. Szemmel tartották a házat, mintha attól tartanának, hogy Nyiry Berta érettségizett diák megugrik előlük. Ámde a diák még mindig az éjjeli tánc és majálisi kedv hatása alatt volt - voltaképpen akkor “mulatott” kedvére, először életében (csárdások s keringők zenéjével volt telve a feje) -, és nagy bátran jelentkezett látogatói előtt, de nem mulasztott el egy nagy botot is magával hozni. Kedve volt a verekedéshez. A nyugalmazott katonatiszt, aki egyébként még idegen volt a városkában, mert csak két éve járt foglalkozás nélkül, keményen végigmustrálta a diákot.
- Tegye le azt a botot, fiatalember, nem korcsmai verekedésről van szó, mi magával nem fogunk itt verekedni, mert ketten vagyunk. Bizonyára a rövidebbet húzza; ha akarja, ezt írásban adom. Azazhogy éppen korcsmai verekedésről van szó - tért vissza a katonatiszt a megvetőleg emlegetett szólamra -, arról a csúnya korcsmai verekedésről van szó, amellyel ön ma hajnalban a közeli fürdőhelyen egyik tiszteletre méltó barátunkat, nemes Gagyák Etele urat illette, akinek a gavallérságát, ha akarja: írásban adom.
A nyugalmazott katonatiszt meglehetősen lóhátról beszélt a diákkal, mire az még ki nem józanodva így felelt:
- Az ön gavallér barátja másodszor is megkaphatja tőlem, amit keresett.
- Miután ön az erdőn át elmenekült előle! - vetette fel fejét a nyugalmazott katonatiszt, mintha mindenáron a diák megszégyenítése volna a célja. (Aminthogy ezt számtalanszor akár írásban is kiadta volna este a vendéglőben, ahol a megvert Gagyákkal volt találkozója.)
Ámde most közbeszólt a helybeli telekkönyvvezető, aki fuvolás, merengő, ábrándos ember volt, mindenkivel jóban akart lenni az egész világon, mert mulatságok idején végigvándorolta az asztalokat, és szívesen részt vett a koccintgatásban, közbeszólt tehát csillapítólag:
- Nézd, fiam, Nyiry Berta, én az apádat is ismerem. Itt van a birtoka nem messzire tőlünk. Öreg ember már, kár volt szégyent hozni a fejére. Én ott voltam a “jelenetnél” ma reggel, a főhadnagy úr nem volt ott, de szent becsületszavamra mondom, hogy vedd komolyan a főhadnagy úr szavait.
A diák kérdőleg nézett a főhadnagyra. Már reszketett minden ízében, szerette volna a husángot a látogatók közé vágni, aztán átugrani a kerítésen.
- Mi kartellvivők vagyunk - mondta most komoran a főhadnagy. - Elégtételt kérünk öntől sértett barátunk részére. Reméljük, ha sérteni tudott, azt is tudja, hogy mi a következménye a sértésnek.
A diák hallgatott, voltaképpen csak most látta, hogy milyen fatális helyzetbe keveredett, bár regényekben már többször olvasott ilyen dolgokról. Az ember azt hinné, hogy mindez csak a regényekben történik. A telekkönyvvezető azonban megint segítségére volt, mert elővette a kockás nadrágjába varrott kis zsebből dupla fedelű ezüstóráját, amelynek lapján ugyan nem voltak mutatók, de az óra fedele tekintélyesen csattintott:
- Nézd, fiam, mondd azt a főhadnagy úrnak, hogy majd megnevezed a megbízottaidat, és mi nyomban eltávozunk. Nekem különben is dolgom van a dalárda választmányi ülésén. Nem volna kedved, főhadnagy úr, velem tartani?
- Engem a dolgom megsértett barátunk mellé szólít - felelt a nyugalmazott katonatiszt. - Halljuk tehát, hogy kit nevez meg segédeinek?
- Fogalmam sincs róla - felelt a diák, és minden tagjában szörnyű izgatottságot érzett. A szíve úgy dobogott, hogy szinte fájt.
- Hát majd gondolkozzék, fiatalember. Írásban adom önnek, hogy én a föld alá is utána¬megyek, ha netán megint az erdőbe akarna szökni - szólt gúnyosan a főhadnagy, és köszönés nélkül elhagyta barátjával az eperfás udvart, miután már néhány asszonyféle azt kiabálta a tornácról, hogy a diákot meg akarják gyilkolni. Asszonyok, még ha nincs is meg a kellő műveltségük: hamarább megérzik a veszélyt, mint a férfiak. A diák, maga sem tudta, miért: a kapuig kísérte ellenfele barátait, de a nagy botot hátrafont kezében lógatta. Még nem lehetett tudni, hogy nem kerül verekedésre a dolog. Ez lett volna a legjobb, s utána nyugodtan átaludni az éjszakát.
3
Másnap, miután a diák kétségbeesett üzenetet küldött atyjának, megérkezett falusi otthonából az a tiszteletre méltó, öreg úriember, akinek létezéséről már hallottunk. Sáros, istrángos, közönséges szekerén jött, hogy a diák már szinte szégyellte, hogy sürgönyzött atyjáért. Nem, az öregúr korántsem látszott olyan kemény, kifogástalan úriembernek, mint a főhadnagy. Sőt elegancia dolgában még a jóindulatú telekkönyvvezetővel se vehetné fel a versenyt. Kopott, falusi ember volt, aki sietségében bizony nem öltözködött úgy, mintha fotográfushoz készülődne. Egyetlen szóval sem tett fiának szemrehányást, amikor a történteket meghallotta.
- Ismerem azt a Gagyákot. Szakácsné volt az anyja a főispánéknál, azért lett szolgabíró - mondta az öreg Nyiry Berta, a hosszú bajuszát pedergetve. - Mit akar az ilyen ember az én fiamtól? Majd én móresre tanítom.
A diák szívén valamely derűs sugár villant végig mostani zivataros állapotában, amikor azt hallotta, hogy az apja hajlandó vállalni ügye elintézését, habár nem volt valamely áldozatkész ember az öreg. Különösen a pénzzel fukarkodott, mert mint mondá, neki sincs belőle elegendő. Kis termetű ember volt a nagyra nyúlott fia mellett, de lelke erős. Keményen tudott szembenézni, akár a fiával, akár mással. Káromkodással és borral élt.
- Gagyák! - mondogatta a diákkvártélyban járkálva. - Majd adok én neki, ha még eddig nem talált emberére. A fiam megfogta a torkát, én beverem a fejét - fogadkozott a mokány öregúr. - Fiam, te ne törődj semmivel, senkivel, csak tanulj tovább. - Csak akkor jutott eszébe az öregnek, hogy a fia már közepes eredménnyel átesett az érettségi vizsgán, de szavait nem szeretvén visszavonni, így módosította őket: - Igen, tanulj, mert a tanulás akkor sem árt, ha az ember letette a vizsgát. Én most elmegyek, és megkeresem annak a főispáni szakácsnénak a fiát.
Az öregúr elment kopott, régen tisztogatott csizmáiban, kikoptatott kabátjában, kalapjában, amely ócskaságánál fogva már aligha volt komolyan kalapnak nevezhető. Elhaladtak léptei a gimnáziumsor házikói előtt, és igen büszkén kopogtak. Mintha csak azt mondták volna: én vagyok annak a fiúnak az apja, aki a szolgabírónak megszorongatta a torkát. - Az öregember valamiképpen büszke volt erre a dologra, mert mások az apák, és mások a fiúk. Verekedés: nem szégyen - vélte még az öregúr -, csak akkor szégyen, ha az embert megverik. - És a fösvény ember, aki rendesen a fiánál lakott, ha a városban volt dolga, most benyitott a városi nagyvendéglőbe, ahol a déli sernél az urak szoktak találkozni. Megígérte Gagyáknak, akit éppen ott talált, hogy a fia után majd ő tekeri ki a nyakát, miután a kenézlőieket ért sérelem reá is vonatkozik. Gagyák, mint mondták, a konyhán át menekedett a lovagiatlan falusi úriember elől. Az apáknak valóban semmiféle párbajkódex szerint nincs jussuk a fiaik lovagias ügyeibe avatkozni.
- Ne tegye tönkre a fia jövőjét, Berta bátyám - vetette közbe a telekkönyvvezető, aki véletlenül ugyancsak a serházban tartózkodott.
Délután az öregúr két ócska karddal tért vissza a fia lakására. A kardokat a hóna alatt vitte végig a városon.
- A vaskereskedőtől kértem kölcsön - mutogatta a fringiákat a városi ismerőseinek -, mert azt akarom, hogy komoly kardpárbaj legyen. Ne pedig csak olyan komédia az üres Komjáthy-féle pisztolyokkal. Az egyik karddal megy a fiam, a másikkal én. Valamelyikünknek csak sikerül levágni a Gagyák fejét.
- Apám - kiáltott fel ifjabb Nyiry Berta, amikor az öregúr elmondta kalandjait a városban -, minden lovagias szabály ellen vétettél.
- Csak bízd rám a dolgot. Az első teendő az ellenséget megfélemlíteni - mondá hamis szemhunyorítással az öreg.
A rozsdás kardokat megmutatta a háznépnek, és véleményt kért tőlük, hogy vajon alkalmatosak e azok egy emberfő lenyiszálásához.
- Lehet - mondták borzongva az asszonyok.
Délután vívóleckét adott fiának az öreg, mégpedig az udvar kellős közepén. Igaz, hogy a ház kapuját bereteszelték, hogy távol tartsák a kíváncsiakat, de a kerítéseket, lyukakat, kandikáló¬helyeket amúgy is elözönlötték a szomszédok. A gyerekek pedig a ház előtt lombosodó akácfákra másztak.
Az udvaron a fiatal és az öreg Nyiry Berta hallatlan kardcsapkodást kezdett.
- Csak vágj, mint a répát - kiáltozta az öreg, miután csizmáit levetette a produkcióhoz. - Csak bele, mint a tökbe. Ne félj, a kard nem durran, mint a pisztoly. Vágni, vágni, kibírja ez az ócska frakk. Volt nekem párbajom Eperjesen jogász koromban, tudom én, hogy mit kell tenni. Behunyni a szemet, és belevágni még a saját apjába is.
Bealkonyodásig tartott a vívólecke, amely valóban a környékbeli népek megelégedésére végződött. Az öreg keményen állotta a sarat, mindvégig buzdítólag kiáltozott, akármilyen szakadások is mutatkoztak viseltes kabátján. - Kár, hogy nem hoztam el a bundámat, az tovább bírná a harcot - mondogatta, amikor a kabát kibuggyanó béléseit nézegette. - De a fiatalember se lustálkodott, bátran, félelem nélkül vívott az apjával, néha még meg is kergette az öreget, hogy az a kapuig érve, pardont kért.
A vívólecke után apa és fia lefeküdtek. A fiú ment a fal mellé, mert még mindig környékezték lelki félelmek. Az öreg az ágy külső részében helyezkedett el, már csak a pipázás miatt is.
- Hm - mondta éjfél felé, miután ő sem tudott elaludni. - Az én időmben a fiatalemberek lányok miatt vesztek össze. Ma pedig már egy falu kedvéért is. Romlik a világ.
4
Miután a lovagias mérkőzésnek olyan füstje volt már a városkában, hogy a rendőrkapitány kijelentette, hogy azt a szokásos táncteremben megvívni nem lehet, a helybeli laktanyát választották a szekundánsok a párbaj színhelyéül. Ifjabb Nyiry Berta csak aznap reggel ismerkedett meg a segédeivel, miután az apja dugdosta őket. Két öregúr volt a segéd, nyugalmazott vármegyei tisztviselők, akik örvendeztek, hogy még valamely szerephez jutnak az életben, amikor voltaképpen már félreállították őket. Az öregúr instrukciói szerint szerkesztették meg a jegyzőkönyveket, amiután id. Nyiry Bertának apránkint eszébe jutott minden momentum ama régi eperjesi párbaj idejéből.
- Ne írjátok bele mindig a jegyzőkönyvbe annak a korcsmának is a nevét, ahol a tárgyalási jegyzőkönyvet felvettétek. Ez félreértésre adhat alkalmat, ha majd bíróság elé kerül a dolog, mint ahogy reménylem is. A bíróság, látván a felvett jegyzőkönyveket a Betyárhoz meg a Hársfához címzett korcsmákból, azt hihetné, hogy nem voltatok mindig józanok. Elég a dátum meg az óra... Sajnos, nálunk nincs Nemzeti Kaszinó, hogy odabiggyeszthetnénk a jegyző¬könyv élére: felvétetett a Nemzeti Kaszinóban. A vezető segédet válasszátok meg, de ha ez nem megy simán: sorsoljatok. Kalapból vagy sapkából. A tallér feldobása már divatját múlta.
- Hát még? - kérdezték az öregurak.
- Ne engedjétek, hogy a fiam megölje Gagyákot, mert nekem is számolnivalóm lesz vele Kenézlő megsértése miatt - felelt félelmetesen id. Nyiry Berta. - Egy hordó sörrel várlak vissza benneteket.
Mindezek után természetesnek látszanak a következő események. Szegény Gagyák, aki józanul igen jámbor ember volt: oly izgatottságot érzett a párbaj idején a laktanya vívó¬termében, hogy szinte engedelmesen nyújtotta előre a bal karját, hogy azon ifjabb Nyiry karcolást vágjon. A helybeli orvosok kitágították a sebet, hogy az legalább vérezzen, aztán fekete kendővel Gagyák nyakába kötötték a karját.
Meg volt elégedve mindenki a párbaj lefolyásával. Még a nyugalmazott katonatiszt is, mert szerette lezárni a rábízott lovagias ügyeket.
A párbaj után a társaság átvonult a laktanyával szemközt levő vendéglőbe, ahol valóban csapra volt ütve már a söröshordó. Az extraszobában id. Nyiry pedergette a bajszát.
- Az első lépés a gavallérság felé - mondta id. Nyiry, amikor fiát sértetlenül megpillantotta.
- Az első lépés a gavallérság felé - ismételte ifjabb Nyiry, amikor az öregúr valóban kihozatta az ígért söröket.
A kibékült ellenfelek egymás mellett ültek az asztalnál. A diák megsimogatta a szolgabíró karját:
- Valóban nagyon fáj? - kérdezte, mikor Gagyák felszisszent. - Igazán nem akartalak bántani.
És örök barátságot kötött Gagyákkal, mint gavallérok között szokás.