A lap feldolgozottságának foka

Garay Alajos: Betulia hölgye

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Garay Alajos: Betulia hölgye
szerző: Arany János
A kritika első alkalommal a Szépirodalmi Figyelő 1861. I. évfolyam, 45. lapban jelent meg, —y. jegygyel.

BETULIA HÖLGYE. Hősköltemény, hat énekben. Irta Garay Alajos. Kiadja Sujánszky Antal. (Emich, Pest 1860.)

Egy tiszteletre méltó név osztályosa, ki maga is tisztelendő állást foglal el, Garay Alajos, hat énekes eposzt ír, a nélkül, hogy a sajtó valamit szólna hozzá, kivéve, hogy tudatja megjelenését. Im ez a mi irodalmi állapotunk. Egy eposz, még ha merőben el volna is hibázva, sokkal ritkább tünemény, semhogy észrevétlen, nyom nélkül szabad legyen átsuhannia. Még a haldoklónak is megadják a keresztvizet. Jut eszünkbe, hogy mikor Dózsa Dániel Zandirhámja megjelent, mindenki várta a bírálatot, főleg a Királyhágón túli közönségünk. Vajjon mit mond rá Pest? Igaz-e, hogy Dózsa e művében megtalálta a magyar eposzi formát? Igaz-e, hogy e költemény oly kitűnő, mint már előre hirdették? — Pest azonban nem szólt, Pest hallgatott mélyen, kivéve egy divatlapot, mely épen nem állt nagy hírben kritikái jóságáról. Egy erdélyi költő mutatá be ott is, és talán a baráti viszonynak is része vala az elragadtatásban, melylyel ítéletét tolmácsolá. A pesti kritika ezt sem bánta, semmit sem bánt, — mert nem létezett. Nem akarjuk a fönnjegyzett munkát Zandirhámmal semminemű párhuzamba tenni, csupán mint időjelet hozók fel, és fogyatkozásaink szunnyadó öntudatának akaránk egy szelid ujjnyomintást adni.

Betulia hölgye: mi ez? kérdhetik sokan a mai bibliátlan kor növendékei közül. Egyszerűen: Judith és Holofernes története. A hős héber asszony, kinek magasztos honszerelme és hitrajongása megszabadítja nemzetét a fenyegető zsarnok igától, mindenkor méltó tárgya vala a képző és szóló művészeteknek. De amazoknak inkább. A tárgy természete hozza magával, hogy különösen a festészet nagyobb sükerrel oldhatja meg Judithban feladatát, mint például az eposz, vagy dráma. Judith elhatározása s a végrehajtás között nincs az a küzdelem, mely egy drámának bonyolodással, nincs az a terjedtség, mi az eposznak eseményekkel szolgálhatna. Az egész érdek a főmomentum, a fejvétel körűl pontosodik össze: ide festő kell, hogy felfogja a pillanatot. Oly művészet, melynek előadási módja nem a térben valamely pillanat, hanem az időben hosszabb-rövidebb szakasz betöltése, bajosan fog Judithból — daczára az eddigi kísérleteknek — valami kitűnőt teremteni.

Szerzőnk érzeni látszott tárgyának e nehézségét: mégsem riadt vissza az epopoeától. Nem levén Judithtal mit tennie hat éneken keresztül, — mindent elkövet, hogy kinyújtsa a nem nyújtható anyagot. Már a kezdet, az úgynevezett propositió elárulja, hogy nem vala képes egységet hozni művébe. Az ily propositió néhány szóba az egész eposz lényegét be szokta foglalni. Olvassuk az Iliász, az Odyssea kezdetét. Szerzőnk két külön tárgyat ígér zöngeni: 1. az asszur zsarnokságot, 2. Judithot. Már Itt kezdődik a dualismus. És valóban az első ének csupán előzménye, de nem indoka annak, a mi azután történik. Nebukadnézár legyőzi Arfaxádot: ez a fő eseménynyel semminemű benső kapcsolatban nincs. Épen így a második ének nem indokol semmit és semmi által nincsen indokolva, Judith előbbi viszonya férjével egészen kívül esik a cselekvény határán. Oly epizód, mely a fő mesével semmi lánczolatban nincs. De nem is lánczolat, a mi ez eposzban történik, csupán néhány külön szem láncz, feloldva minden kapcsolatból A mi benne fő esemény volna, a negyedik ének vége s az ötödik teljesen kimeríti. A többi nem életműves fejlődés, hanem gépszerű külső ragaszték, mely lemállik a fő eseményről. Szóval e hőskőlteménynek semmi compositiója, semmi csontváza nincsen: a gerincztelenek közé tartozik. Merő epizódokból áll, s a fák sokaságától nem látjuk benne az erdőt.

Régi hibája epicusinknak, hogy nem dolgoznak terv szerint. Lyrai hevüléssel ragadának tollat még legjobbjaink is, mintha egy ódába kezdtek volna. Nagyjában körűlgondolák a történetet; minden egyéb a pillanatra, az ihlet perczére lőn bízva. Innen az áradozás, a descriptiók iránti nagy előszeretet, a lyrai ömlengés, mihelyt alkalom van rá; ellenben pedig a mesének ziláltsága, az egész és részek közti aránytalanság, a sok „inepte molitur”, mely semmi méltó eredményre nem visz. Egy nemzet sem nyögte hosszasabban a latinság jármát, mim mi, mindazáltal epicusaink (Zrínyit kivéve) azt nem tanulták el Virgiltől, a mi legméltóbb vala eltanulására: a compositiót. Nem vették észre, hogy az Aeneisben helye van minden sornak, szónak, hogy a költő nem áradoz tetszés szerint jobbra balra, hanem bölcs kiszámítással, mondani, fukar ökonomiával rengeti a részeket az egész alá, a csekélyebb fontosságút a lényegesb alá, minden részecskét külön kikerekít, hogy aztán a kerek egészbe olvaszsza s több efféle. Majd azt kell hinnünk, hogy a mi klassikai műveltséggel kérkedő embereink Virgilt soha sem olvasták egészben, hanem csak egyes részeit ismerték, másként alig lehetséges, hogy a compositió iránti érzékök három hoszszú század folytán föl ne ébredt volna.

„Betulia hölgye” osztozik eposz-irodalmunk e hibáiban, s még neveli azokat. Leírásokban helyezi fő érdemét. Mindjárta mű elején hosszú festéseket kapunk: az este, a reggel, — látszik, hogy a költő nem siet, rá ér. — Nála a jellemzés is csak leírás. Nem mondom, hogy ezek közt nincs szép, különösen annak találtam a „Libanon czédrusai” rajzát, melyeket égre dobálás közben megmeredt óriásoknak képzel; de a nagyobb rész, a képek, hasonlatok stb., melyeket használ, jóformán ismeretesek. A nyelv, a költői szólam tokhelyt erőteljes, a verselés (hexameter) többnyire jól gördül: de mindenik a Vörösmarty epochájának viszhangja és pedig bizony gyengébb viszhangja. A hatméretű versben hiátusok, rossz hangzatú helyek, kénytelenségből eredt toldások vannak; a dictio is alább szállt; s ha azon irodalmat, melyet e költemény mesterül vall, az arany-korhoz számítjuk: „Betulia hölgye* számára mindenesetre valamely olcsóbb érczet kell kijelölnünk.