Galeotto Marzio

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Galeotto Marzio
szerző: Surányi Miklós

     Mindenekelőtt üdvös lesz, hogy megismerkedjünk e feljegyzések hősével, akinek igaz története a következő fejezetekben lesz majd olvasható. Galeotto Marzio, Corvin Mátyás magyar király udvari humanistája derék, kedélyes, kövér, furfangos és határtalanul szeretetre méltó vándor tudós volt, asztrológus, hittudós, orvos, stratéga, nyelvész és költő, szerette az aranyat, a régi bort, a könyveket és a könnyen barátkozó nőket - ezt mindenki tudja róla, aki a XV. század kultúrájába valaha bepillantgatott. Mi azt is tudjuk, hogy a magyar napkirály egyik leghűségesebb olasz mulattatója volt, aki Mátyás életének utolsó hét-nyolc esztendejében a bécsi és budai udvarok pompás és henye fényét a maga ragyogó szellemével jelentékenyen felfokozta. Nem volt a legnagyobbak közül való - Lorenzo il Magnifico azonban őt is barátai közé számította, és megemlékszik róla a komoly német Burckhardt is a reneszánszról írt munkájában. Magánélete is eléggé ismeretes. Családja olasz, magyar és német ágra szakadt, mert a derék Marzio mesternek olasz, német és magyar felesége is volt, szépen egymás után. Erkölcseihez szó fér, valamint könyveinek tudományos értékéhez is; de ez nem az ő bűne, hanem a koráé. Ő maga mindenesetre a legrokonszenvesebb formában követte el a kor bűneit. Sörényes haját, dupla tokáját és rettenetes karjait, nagy, nehéz, kövér, de finom és illatos, bársonyos, prémes doktori ruhába öltözött alakját valami mosolygós báj lengi körül, és szellemének szabad, napfényes, vidám röpködése az Arno partján virágzó rózsák körül döngicsélő méneket juttatja eszünkbe: mindenből kiszívta az édes és illatos mézet, és azt romlatlanul adta át az utókornak. Ez nagy érdem, és utódjai nemhiába büszkék Galeotto Marzióra.

A humanista életéről a múlt század végén könyvet írt egy német főnemes - Friedrich Philipp Martiusnak hívták -, aki a derék Marzio mester leszármazottjának tartotta magát. A könyv címe: Geschichte der Familie Martius, s abban a szerző úgy vélekedett, hogy utolsó éveit Galeotto a csehek országában élte.

A német genealógus ebben tévedett. Galeotto Bécsben halt meg ugyanazon a napon, amikor ura és bálványa, a nagy Matthias Corvinus kilehelte halhatatlan lelkét. Marzio mint a tudomány hőse ment ura betegágyához, és mint a szerelem mártírja vált meg az élettől. Ez a tragédia, amelyet Galeotto Marzio alázatos íródeákja - e rövid elbeszélés szerzője - egyéb alkalommal már feldolgozott, beírta Marzio nevét a halandó bűnösök és a halhatatlan szerelmesek gazdag lajstromába, egyben pedig gyarapította a bizonyítékok halmazát amellett, hogy a szerelem erősebb, mint a férfi. Erősebb, mint a tudomány, és erősebb, mint a halál. Csak egy van, ami még nála is erősebb, és ez az asszony.

De nem erről van szó. Galeotto Marzio életrajza - amelyet ama fentebb említett németen kívül magam is megírtam fiatal éveim verejtékes kutatásai alapján - egyre bővül olyan adatok hozzáadásával, amelyekkel újabban ajándékozott meg engem Isten segítő kegyelme.

Újabban rájöttem, hogy Marzio, mielőtt a magyar király betegágyához sietett volna, egy ideig Párizsban élt VIII. Károly udvarában, ahonnan Katolikus Ferdinánd az egyesített aragóniai és kasztíliai udvarba csábította. Az alábbiakban olvasható lesz a sokat élt, sokat szenvedett, de erős és üde lelkű aggastyán utolsó nagyszerű kalandja.


Az udvar Barcelonában töltötte az őszi hónapokat. Ott volt a hatalmas Ferdinánd és a hűséges Izabella minden udvarhölgye, papja, csillagásza, tudósa, vitéze és apródja. Ragyogó társaság. Szellem és szépség, erő és gazdagság tekintetében páratlan a világon. Arabok is voltak az udvarban. Arisztotelész és Platón magyarázói, titkos tudományok bölcsei, művészek és ezermesterek, ékes szavú dalnokok és csodatevő orvosok. Ég, föld, fű, fa, virág minden szépségével nekik állott szolgálatukra; az éjszakák langyosak voltak, és a tenger felől illatos párák enyhítették a nappalok tikkasztó hőségét. Földi paradicsom volt ez: a legszebb aragóniai és kasztíliai hölgyek sürögtek-forogtak ebben a paradicsomban. Minden szépség és szellem felett állt a szerelem. Ennek volt a szolgája az Éj és a Nap, Arisztotelész és Platón, a Tenger és a Föld.

A király és a királyné sokat imádkozott. Az udvar sokat csókolódzott. Tudósok, mágusok, művészek és dalnokok mint a misztériumok rendezői azon fáradoztak, hogy a szerelmesek a mennyekben érezzék magukat.

Abban az időben nagyon bölcs és célszerű gondolkodású emberek éltek a világon. Az Istennek megadták, ami az Istené, de belátták, hogy nemcsak igével él az ember, hanem szüksége van egyebekre is, amelyekkel, ég és föld, erdő és mező, ember és állat szebbé tudja tenni ezt a keserves földi világot. Sokat és buzgón imádkoztak, de jól és bőségesen ettek, s nagy művészettel és félelem nélkül aknázták ki a szerelem örömforrását. Leginkább azonban abban jeleskedtek, hogy a nemrég felfedezett antik filozófiát a zsidó és arab gondolkozás eredményeivel megtetézve, az emberi ész hatalma alá igázzák az egész természetet. Volt bátorságuk ahhoz, hogy misztikus és földfeletti dolgokhoz hozzányúljanak. Sőt a legnagyobb elmék, Leonardo da Vinci szellemi gyermekei, egyenesen azt állították, hogy a természetes és földfeletti dolgok voltaképpen egy összefüggő és végtelen spirálist alkotnak. A spirális a legtökéletesebb vonal. A végtelen kör. Nos, ezen a vonalon a földi és égi dolgok összefolynak, és csak idő és akarat, tudás és szerencse dolga, hogy a lehetetlen dolgok lehetségessé váljanak, és az ember győzedelmeskedjék az élet és halál minden problémája felett.

És akkor a tudósok költők is voltak, és művészek is, és papjai egy földfeletti szektának, amely a miszticizmus, a túlvilági tudományok, a mágia segítségével a megfoghatatlan világ erőivel rendelkezett. A következő korok az empirikus természettudományok irányában fejlesztették a kultúrát. Ez volt a nagy hiba. Mellékvágányra kerültünk, és messze eltértünk attól a bölcsességtől, amellyel a középkor és újkor összeölelkezése idején a csodák birodalma felé gravitáltunk.

A spanyol udvarban nem egy tudós volt, aki csodatételeivel megközelítette az emberi mindenhatóság eszményét. Tudományuk azóta feledésbe merült. Az egyetlen Svedenborg igyekezett kiragadni az emberi elmét a földhöz tapadt materializmus ingoványából. A legújabb időkben újra feléje fordult az emberi kíváncsiság, s lassan-lassan kibontja annak a kornak nagyszerű misztikumát. Így merül fel újra a híres varázsló, Galeotto Marzio alakja is, aki a spanyol udvarban az első rangot foglalta el Ferdinánd tudósai között.

 

1

Marzio közel járt a hetvenhez, kövér volt és fogatlan. Sűrű hajsörénye piszkosszürkén lobogott a szélben, mint egy kifoszlott, öreg, félárbocra engedett vitorla. Rengett alatta a föld, s melle zihált és sípolt, mint egy lyukas fújtató. De nagy volt a híre, és azt beszélték róla, hogy az alvilági hatalmakkal cimborál. Izabella udvarhölgyei tehát érdekes embernek találták, és szerették volna, ha megismerteti őket az ördöggel.

A tudós azonban zárkózott volt és megközelíthetetlen. Különösen azóta, amióta megpillantotta a királyné első udvarhölgyét: Ambrosia di Castellót.

Ambrosia magas volt és karcsú. Villogó fekete haja dús koronában omlott alacsony homlokára, amely alatt sűrű szemöldökei egészen összeértek, jeléül annak, hogy e hölgyben igéző erők, démoni hatalmak és forró szerelmi indulatok égnek. Galeotto Marzio nyomban lángra gyúlt, és megvallotta szerelmét Ambrosiának.

A hölgy összehúzta démoni szemöldökét:

- Lovag úr, ön téved. Én erényes nő vagyok, és nem csalom meg férjemet, aki e pillanatban Tangerben hadakozik a kalifa seregével.

Galeotto átszellemülten rajongott:

- Donna Ambrosia, ön erényes és hű. Éppen ez az, ami lángra gyújtotta az én képzeletemet.

- Azonkívül ön kissé korosnak is látszik - védekezett a hölgy.

Galeotto szeme felcsillant:

- De birtokában vagyok ám az ars magna összes titkainak. Én alkimista vagyok - suttogta az udvarhölgy fülébe -, és minden fémből aranyat csinálok a nagy Hermész segítségével.

- Don Marzio, komolyan mondja ezt?

- Az életemre esküszöm.

- Ön igazán ért az aranycsináláshoz?

Az asztrológus titokzatosan suttogta:

- Hát mit gondol, donna Ambrosia, őfelsége, a király miből győzi az évtizedes háború költségeit?

Az udvarhölgynek elakadt a lélegzete. Sokat beszéltek az udvarnál arról, hogy Ferdinánd alkimistákkal csináltatja a katonák zsoldját. Végignézett az öreg tudóson, és rokonszenvesnek találta magas homlokát, egyenes, energikus orrát és szépen rajzolt, még mindig piros és duzzadt ajkát. Ez becsületes ember, áldozatkész lovag, és atyai barátom lesz, ha szíves leszek hozzá.

Eszébe jutott a fiatal Alfonso di Millorca, a kortez legfiatalabb tagja, aki gyönyörű, mint egy kerub, halálosan szereti őt, de szegény, mint a sevillai templom egere.

Gyorsan határozott:

- Lovag úr, ön gáláns ajánlatot tett nekem?

- Imádom.

- Mivel bizonyítja be?

Galeotto szédülni kezdett a boldogságtól. Magas, lágy tenorhangja úgy csengett, mint húszéves korában.

- Soha még asszonyt így nem imádott senki.

- Mivel tudná bizonyítani?

- Istennőm, jöjj, és izzó karjaim között végy bizonyítékot szerelmem határtalanságáról - kiáltott felcsillanó szemmel.

- Ismerem ezt a dalt - mosolygott a hölgy -, ti, férfiak így szoktátok lépre csalni hiszékeny és ostoba áldozataitokat.

- De madonna, én az ars magna doktora vagyok. Elhalmozlak arannyal és drágakővel...

Ambrosia gúnyosan felbiggyesztette bíborszínű ajkát.

- Aranyaiddal kérkedel? Ha akarnám, másoktól is kapnék. Többet, mint amennyit a király kincstárában rejtegetnek. Azt kérdezem tőled, tudsz-e nekem az antik istenekéhez hasonló egészséget adni?

- Olyant, mint amilyen a mennyek lakóié.

- Hosszú életet?

A tudós átszellemült arccal tekintett az égre:

- Asszonyom, elárulom neked, hogy a kabalisztikus világ legmélyebb rejtelmét fedeztem fel egy hosszú élet verejtékes munkája nyomán.

Ambrosia maga is eksztázisba esett.

- Mondd meg nekem, Marzio...

- De csak akkor, ha ígéred...

- Ígérem!

- Esküdj!

- Esküszöm!

- De ne csalj meg! Én az egész világ felett rendelkezem. És én az egész életem értelmét, a lelkem legdrágább kincsét rakom le gyönyörű lábaid elé.

- Beszélj!

- Én birtokában vagyok az örök élet titkának.

- Örök életről beszélsz? Ezt már sok lótó-futó kabalista és asztrológus ígérte fejedelmeknek és szépasszonyoknak egyaránt. De még senki sem váltotta be fellengős ígéreteit.

- Hát Raymondus Lullus?

- Szélhámos volt, és maga is meghalt.

- Nem hiszel az ars magna mindenhatóságában?

- Ti, mágusok és doktorok csupa olyan dolgokat ígérgettek, amelyek meghaladják az emberi képzelet és vágyakozás határait. Örök élet... Nem is kezditek alább. De az apró realitások terén mit sem produkáltok.

Galeotto kénytelen volt magában igazat adni a ravasz udvarhölgynek. A mágusok az illúziók terén mindenhatók voltak, de például egy lat arany előállítása dolgában a végtelenségig húzták-halasztották csodatevő erejük bizonyítását. Ő maga is félt, hogy az apró valóságok mezején csetleni-botlani fog a tudománya. Ő tudta, amit tudott. Az örök élet titkával rendben volt, de ezt a nagyágyút időnek előtte nem akarta elsütni. Érezte, hogy maga iránt a hitet előbb más, apróbb csodatételekkel kell megszilárdítani. Szenvedélyes szerelme azonban szertelenül kitört, és karjait kitárva, szinte ész nélkül felhördült:

- Mindenem a tiéd, imádott señora! A lelkem, a testem, az örök üdvösségem, az életem...

A hölgy bánatosan legyintett:

- A provence-i dalnokok nyelve ez, akik viszont az araboktól tanulták a virágos kifejezéseket.

- De én örökké szeretlek.

- Minden apród azt teszi. Tizenöt éves korukban kezdik, és sohasem hagynak fel e szokásukkal.

- De én meghalok érted.

- Egyéb semmi? Meghalni könnyű valakiért, de valakinek élni... ez, úgy látszik, a legnagyobb feladat nektek, férfiaknak.

- Mit kívánsz, drága señora?

- Először is tudni akarom, hogy csakugyan értesz-e az alkímiához.

Galeotto megrezzent, de felemelt hangon, esküre emelt kézzel válaszolt:

- Aranyat csinálok a csodálatos és hatalmas ars magna segítségével. Az egész világot, a tengert, a hegyeket, a napot, a holdat és a csillagokat arannyá tudnám változtatni, ha elég higanyt és ként tudnék hozzá teremteni.

Ambrosia tiltakozva emelte fel a kezét:

- A csillagokat elengedem. Az udvari lovagok minduntalan le akarják hozni értem a csillagokat, de nem engedem felforgatni miattam a világegyetemet.

Galeotto megértette Ambrosiát. Előszedte féltve őrzött kincsét, Mátyás király ajándékát: száz darab finom körmöci aranyat. Az aranyakat olvasztott szénnátriumba tette. Ilyenformán olyan testet kapott, amelyben látszólag semmi arany sem volt. A preparátumot Ambrosia elé vitte. A hölgy csodálkozva meresztette szemét.

- Mi ez?

- Közönséges vasérc oldata. Szerezhetsz magadnak annyit, amennyit akarsz.

- Nos?

- Ha ehhez egy kevés ezüstöt vegyítek, és felhevítem, az egész vegyület arannyá változik.

- Ó, ha igaz volna!

Galeotto kivitte a hölgyet a város végére, a vesztőhely dombjára. Nyár végi éjszaka volt. Az őrök éjfélt kiabáltak, és a levegő reszketett a leghosszabb nap tikkasztó forróságától. A humanista felöltötte asztrológusköpenyét, és fejére csúcsos, csillagokkal hímzett föveget illesztett. Kört rajzolt maga körül a földre, és segítségül hívta a szellemeket.

- Világegyetem! Halljad hangomat! A föld nyíljék meg előttem! Fák, ne reszkessetek, dicsérni akarom az Urat. Őt, aki minden, és aki egyetlen. A szelek némuljanak el, az egek nyíljanak meg...

- Siess, siess! - unszolta Ambrosia, aki reszketett a félelemtől és kíváncsiságtól.

Galeotto az oldatot tűzre tette, a kénnátrium elpárolgott, és a tégely fenekén ott csillogott az arany.

Ambrosia felsikoltott, és homlokon csókolta a tudóst.

 

2

Ettől fogva Galeotto mindennap megajándékozta Ambrosiát egynéhány körmöci aranypénzzel. Az udvarhölgy eleinte jelen volt az alkimista szertartásoknál. Ezt becsületből tette; ez igazolta őt, amiért aranyat fogad el egy idegen lovagtól. Igazi pénzt, spanyol, olasz vagy magyar aranyat el nem fogadott volna semmi könyörgésre; de varázslat, mágia, alkímia útján előállított arany, az más. Azt ők ketten, együttes szertartáson csikarják ki a Világegyetem nagy vegykonyhájából. Ez az ars magna és a szerelem műve. Ezt el szabad fogadni a legelőkelőbb hidalgó feleségének is.

Később már megbízott Galeottóban.

- Tiszta és előkelő lelked a garancia, hogy nem csapsz be engem, mint ahogy szélhámos varázslók valódi arannyal vezetik félre a bíbornokokat, püspököket és fejedelmeket.

Galeotto összekalapálta a körmöci aranyakat, és úgy adta át Ambrosiának.

Két hónap alatt elfogyott Mátyás király hagyatéka. A humanista Ferdinánd királytól kivette egyévi járandóságát. Ez ötven arany volt. Egy hónapig abból szállította Ambrosiának a hódolat adóját. Aztán eladta könyveit, ruháinak egy részét, kényes török paripáját, fegyvereit, s aranyat és higanyt meg kénnátriumot vásárolt. Később a higanyt és az egyéb nemtelen járulékokat egészen elhagyta. Fáradt volt, kimerült, nem volt kedve és türelme az aranynak ötvözéséhez.

Azzal ámította el Ambrosiát, hogy sikerült neki olyan aranypénzeket előállítani; amelyek tökéletesen hasonlítanak a király érmeihez. És úgy adta neki az aranyakat, ahogy elkótyavetyélt drágaságaiért kapta az araboktól.

Ambrosia vakon bízott a humanistában, lemondott a formaságokról, és úgy szedte be tőle az aranyakat, mint egy adószedő.

Galeotto szegényedett, sorvadt, öregedett.

Ambrosia virult, gyönyörűséges szép szeme sugárzott a boldogságtól. Aranyos, selymes, gyöngyös ruháit az egész udvar irigyelte.

Az is feltűnt Barcelonában, hogy Alfonso di Millorca, a király fiatal apródja szép új paripát vett a sevillai vásáron. Tőre, tollas fövege és aranyos szögekkel kivert arab bőrcsizmája szebb volt, mint a többi udvaroncé.

Az udvarhölgyek halkan suttogni kezdtek, és féltékennyé lettek Ambrosiára. Az udvaroncok Alfonsót rágalmazták. Egy herceget és egy hercegnőt emlegettek.

Galeotto büszkén gyönyörködött hiú, páváskodó, pompás kis señorájában. Ambrosia azonban egyre késett a jutalommal. Kedves volt, gyengéd és hálás, de az öreg tudós égő szerelmi vallomásaira gúnyosan vagy szemérmében felháborodva felelgetett.

Galeotto ismerte az udvarhölgyek erkölcseit. Párizsban, Itáliában és Budán egyet-mást megfigyelt, sőt, nem kevés tapasztalatra tett szert a maga bőrén is. Mindig gyanús volt előtte az, ha egy szép és nagyravágyó dáma túlságosan védi hitvesi hűségét. Tudta, hogy ilyenkor valami titok fedi el a valóságot. Titok, amely a hölgy szíve mélyén lappang. Emlékezett arra, hogy egy ilyen esetben a hölgy a saját férjébe lett szerelmes, csak nem merte senkinek bevallani.

- Hátha Ambrosia is a hős hadvezért szereti, de szemérme tiltja ezt az udvar léha népe előtt kifecsegni!

De a következő pillanatban - mint tudós és szellemes dialektikus - kénytelen volt messze elvetni ezt a szélsőséges feltevést. Ambrosia férje messze jár, a király nevében vitézül hadakozva városokat és népeket igaz le, hogy volna módjában ilyen körülmények között a felesége szívét meghódítani?

Arról is hallott egyet-mást, hogy Alfonso di Millorca, a király apródja eszeveszett szerelemmel áhítozik Ambrosia kegyei után. De ő ismerte a szegény, ágrólszakadt, gyerekember Alfonsót. Ambrosia nagyravágyó lelke nem botlik meg egy csinos arcú suhanc éretlen vágyain. Nem tudta elképzelni, hogy az udvarhölgy ilyen együgyű és erkölcstelen módon kockáztassa jövendő karrierjét.

- Ambrosia vagy az enyém lesz, vagy senkié! - kiáltott fel egy lázas éjszakán, szerelemtől izgatott testtel fetrengve ágyában. És bizton bízott a saját emberfeletti hatalmában, amelyet ördög és pokol segítségével, Ambrosia szerelme érdekében fog felhasználni, még ha utolsó cseppjét is ki kell üríteni az ars magna kifogyhatatlan olajoskorsójának.

 

3

Ambrosia a királyi vár délnyugati szárnyán lakott. Egyedül álló pavilon volt ez, márványoszlopocskák loggiája futotta körül a kicsiny, arab stílű épületet. Éjszaka volt. A bokrok között a fülemüle sírt, a loggia eresze alatt galambok turbékoltak.

Ambrosia virrasztott. Nem volt egyedül!

- Vége a granadai háborúnak - súgta a fülébe egy fájdalmas férfihang.

- Szent isten - sikoltott Ambrosia.

- Férjed megverte a kalifa seregét.

- Ó, Jézus, ne hagyj el!

- Úgy jön vissza, mint a cézárok Rómába.

- Uram, irgalmazz nekem.

- A király és királyné országos ünnepélyre készül, hercegi rangra emeli a győztes hadvezért. Imádott úrnőm, te hercegnő leszel.

- A te alázatos, hűséges, szerelmes kis cseléded maradok.

Egymás nyakába borultak, és sírtak. Künn a galambok búgtak, és sírt a fülemüle a mogyoróbokrok alján.

- Mikor érkezik a sereg? - kérdezte Ambrosia.

- A követek azt jelentik, hogy a fővezér egy hét múlva bevonul Barcelonába.

- Hét napunk van csak...

- Csókolj meg.

- Szeretlek.

De az ölelés alatt a hölgy egész teste remegett.


Hajnaltájban a lovag búcsúzkodni kezdett.

- Maradj még.

- Nem merek. Az őrök már harsányan kiáltoznak a vár tornyában, hajnal vagyon, úrnőm, az udvar most vonul keresztül a téren, hogy a kápolnában misét hallgasson... Sietek.

Összeölelkeztek, hosszú csókban köszönték meg egymásnak az éjszaka szerelmes örömeit. A lovag kiosont a hölgy szobájából, és a derengő világosságban lebotorkált a lépcsőn.

A pavilon főkapujában egy álmos öreg mallorcai vitéz szunnyadozott. A lovag kardja hegyével bökte a kapust.

- Nyiss kaput, öreg.

Az álmos fegyvernök némán tisztelgett. A kulcsot a kapu zárjába illesztette. A rozsdás vasak keservesen nyikorogtak.

- Siess, siess, apó, az udvar ébredezik.

A fegyvernök nekifeküdt a zárnak. Beledugta a kulcsot, kihúzta, megforgatta, újra beleillesztette, feszítette, nyomta, lökdöste, hiába. A kulcs nem fogta a zárat.

- Add ide a kulcsot.

Most a lovag maga próbálkozott. Óvatosan beleillesztette a kétfontos kulcsot. Lassan, lassan, ravaszul, gyengéden, szinte könyörögve. Semmi eredmény, a kulcs nem fordult, a zár minden ostromnak ellenállt.

A lovag homlokán kiütött a verejték.

Az udvar népesedni kezdett. A kápolna tornyában megszólalt a harang.

- Szent Jakab, segíts - fohászkodott a lovag, és megfogadta, hogy aranyból készült kulcsot tesz a szent sírjára, ha meghallgatja.

Hasztalan.

- Be vagyunk zárva, uram - nyöszörgött az öreg fegyvernök. - Innen csak a jó Isten csodája szabadít ki, uram.

- Mit tegyek? - kérdezte halálos rémülettel a lovag.

- Eredj fel a torony ablakába, és ereszkedjél le kötélen.

 

4

A lovag két szempillantás alatt a torony ablakában állt. Lenézett az udvarra. Néptelen volt a környék, a kápolnához vezető úton egy lelket sem látott. Most ha Isten segítené, óvatlanul leereszkedhetnék.

A mélységet nézegette, lehet-e ugrani? A torony alatt széles árok kiszáradt ágya tátongott. Legalább tíz öl az ablaktól az árok fenekéig. Biztos és szörnyű ugrás a halálba. Kötél után nézett. Sehol semmi mentség. Ereje is fogytán. A félelem és kétségbeesés ájulása környékezte. Vége mindennek. A gyönyörű Ambrosia titka napvilágra kerül. Éppen most, amikor hős férjét várja a diadalmas nemzet. Ambrosia is, ő is elveszett. Ó, te kegyetlen, engesztelhetetlen, büntető Úristen!

E pillanatban gyengéd női kéz érintette meg a vállát. A lovag hátrafordult. Szép, fiatal kasztíliai lány állott mögötte, némán, zavartan, szemérmesen mosolyogva.

- Úrnőmet keresed, kegyelmes lovag?

A lovag ijedten bámult a leányra.

A leányka zavartan folytatta:

- Úrnőm már nyugtalankodik.

- Hát tudja?

- Vár.

- Hogyan?

- Señora Ambrosia szeret és vár.

A lovag megragadta a komorna vállát.

- Adj egy kötélhágcsót.

- Miért?

- Hogy le tudjak ereszkedni... az udvar már ébredezik... Ambrosiát halálos veszedelem fenyegeti... a kulcs nem nyitja a zárat... Gyorsan, gyorsan, az Isten szerelmére.

A komorna tágra nyitotta nagy, barna, nedves szemét.

- Hát nem most jössz, don Alfonso, a señorához?

- Én don Alfonso? Elment az eszed?

- Alfonso di Millorca... uram... Vagy tán tévedek?

A lovag elfelejtett minden veszedelmet. A szíve vadul ugrált ziháló mellében.

- Te Alfonso di Millorcát várod?

- Igen.

- A király apródját?

- Igen. Úrnőm küldött elébed, hogy mutassam az utat.

- No jó. Hát mutasd meg az utat.

És megfogta a komorna kezét.

 

5

Az udvar felébredt. A kapukat kinyitották. A harangok zúgtak. Lovak toporzékoltak a királyi palota előtt, a márványkockás téren. Az őrváltás parádéja alatt harsonák zengtek és dobok peregtek. A nap végigöntötte sugarait a boldog Barcelona felett.

Ambrosia aranycirádás, elefántcsonttal kirakott mennyezetű, arab szőnyegekkel kibélelt szobájában várta Alfonso di Millorcát, a király legszebb nemesi fegyvernökét. Türelmetlen volt, és lihegett a vágytól.

- Most megy a király misére... most pereg a dob, ahogy az őrség tiszteleg a felséges pár előtt... - gondolta magában reménykedve. - Most tele van az udvar, a kápolna; mindenki férjem győzelme fölött hálálkodik a Mindenható előtt... Most óvatosan kisurran a templomból Alfonso, senki sem veszi észre szökését... most ér a kapuhoz... az öreg kulcsár beengedi... most szalad föl a lépcsőn, duenám megfogja a kezét... ó, miért késik? holnap, holnapután már itt lehet a férjem... minden perc drága. Ó, édes, gyönyörű, egyetlen, szerelmes kis Alfonsóm!

E pillanatban kinyílt az ajtó, és a nehéz kisázsiai függöny szétbontott szárnyai között megjelent a király.

Ambrosia szerelmesen mosolygott.

- Ó, milyen boldog vagyok... hogy visszatértél... úgy vártalak.

A király dühöngött:

- Te Alfonsót vártad, az apródomat.

A hölgy gúnyosan nevetett:

- A cselédség előtt felségednek Alfonso di Millorca a neve. Csak nem árulom el az én szentség hírében álló királyomat...

Ferdinánd megrendült:

- Ambrosia!

- Jöjj, csókolj meg, uram!

A király keserűen védekezett:

- Menekülnöm kell, a kulcs nem nyitja a zárat.

Ambrosia hitetlenül rázta a fejét:

- Nem, te kémkedni jöttél vissza... te kételkedel bennem... Te megsértettél engem...

- Ambrosia, segíts, az udvar már a templomban várakozik.

- Te cselédekkel esküdtél össze ellenem.

- Nem, nem, az Istenért, segíts!

- Eredj!

- De a zár.

- A portásnál a kulcs.

- Ambrosia, segíts!

- Egy feltétel alatt!

- Mindent megkapsz tőlem.

- Nos, a férjemet nem engeded haza.

- Nem, nem, ha úgy parancsolod.

- Nápoly alá küldöd.

- A pokolba is, csak siess...

- Esküszöl?

- Esküszöm.

Ambrosia kötélhágcsót vett ki a szekrényéből. A király szeme kerekre nyílt meglepetésében. A szíve megdobbant, a féltékenység éles bárddal hasított bele a lelke közepébe.

- Hazudtál, Ambrosia. Te csakugyan Alfonsót várod...

- Uram!

- Te Alfonsót szereted... te megcsalsz engem, Ambrosia!

E pillanatban halkan megnyílt az ajtó, és beosont a szobába Alfonso lovag, a király apródja, az udvar bálványa, a lantos, a vitéz, a szerafikus szépségű lovag, húszéves mindössze, de máris számtalan szerelmi kaland legendás és megirigyelt hőse. Homály borult a szobára, s a szerelmes ifjú nem látott mást, csak egy idegen kerubot az ő paradicsomkertje kapujában. Felszisszent, és kirántotta tőrét.

Ambrosia felsikoltott, és a két férfi közé rohant.

- Gyermek, az Istenért!...

- Megöllek!...

- Alfonso!

- Bestia!

- Hallgass!...

A király is kirántotta kardját. Az ablak függönye meglebbent. A fölkelő nap sugara rávilágított. Az apród megismerte az urát. Felordított, az ablakhoz ugrott, és kivetette magát rajta. Halálos nyögése felhallatszott Ambrosia szobájába...

 

6

Az udvaron dobpergés és trombitaharsanás közepette vonult fel a király testőrszázada. Az őrváltás parádéja eszébe juttatta Ferdinándnak, hogy minden perc drága. Eszébe jutott a királyné. A homlokát hideg izzadság verte ki. Izabella bizonyára haját tépi aggodalmában és szégyenében. Ránézett Ambrosiára, és szerette volna királyi öklét arcába vágni a gyönyörű bestiának. Az árokból felhangzott a nyomorult lovag fájdalmas nyögése.

Az udvarhölgy nyugodtan kapcsolta a hágcsót az ablak párkányára.

Az udvar népes volt és hangos az istentiszteletre gyülekező nemesek sokaságától. A királynak ott kellett volna lenni az élükön, az aranyhímzésű baldachin alatt, hogy bevonuljon a kápolnába. Félelem és düh marcangolta a szívét.

- Ambrosia, segíts! - jajdult fel gyötrődve a botránytól, a szégyentől, a királyné szemrehányásaitól való rettegésében. Elátkozott asszonyt, csókot, és rettenetes gyámoltalanságában káromkodott, könyörgött és imádkozott.

- Ambrosia, segíts!

Az udvarhölgy alázatosan meghajolt.

- Felség, másszon le a hágcsón.

Ferdinánd sóhajtott egyet, és leereszkedett. A kötél másfél öllel rövidebb volt az emelet magasságánál. Ott Szent Ferdinánd kegyeibe ajánlva magát leugrott a sánc iszapos, békanyálas, bűzhödt árkába. Ez is szerencsésen sikerült, csak ruhája lett vigasztalan módon szennyes és megszaggatott. Olyan volt, mint egy viharvert harcos, éjjeli strázsa, csatából visszatért fegyvernök. De künn volt az udvaron, amely a győzelem mámorában fejedelmét várta.

Elszántan utat tört magának, és a főnemesek csoportjának közepébe rontott. Az érsek és Gonzalo de Cordova főminiszter meghökkent.

- Felséges úr, mi történt veled?

A király hallgatást intett, majd a kápolna felé mutatott reszkető kezével:

- Adjunk hálát az Urnak, és dicsőítsük az ő erejét, amellyel legyőztük ellenfelünk ördögi szándékait - szólt, és fenségesen megindult a baldachin alatt.

A főnemesek sorában rémület, csodálkozás és szent borzalom remegtette meg a szíveket.

- Mi történt a királlyal? - suttogták lázas izgalommal, és érezték, hogy nagy, szent titkok misztikuma suhant át a baldachin felett.

 

7

Az udvari történetíró, a bölcs és szent életű Ximenes pedig bejegyezte krónikájába:

...A granadai győzelem dicsőséges napjaiban is megőrizte lelke alázatosságát, és teljesítette a nép atyjának nemes és önfeláldozó kötelességét. Buzgó őrizője volt a katonai és udvari erkölcsök tiszteletre méltó hagyományainak. Jól tudván, hogy a diadalmámorban az elmék és érzékek egyaránt lerázzák magukról a fegyelem zaboláit, s könnyen ragadtatják magukat kötelességmulasztásra és duhajkodásra, éjszakának idején felkelt királyi ágyáról, és kiosont az udvaraira, maga, egyedül.

Közönséges fegyvernöknek egyenruhájában körüljárta a sáncokat és őrtornyokat, és megvizsgálta a strázsákat és virrasztókat. Joggal elmondhatjuk, hogy ezekben a napokban egyedül ő maga védte éberségével a várat, az udvart, az erődítéseket, Barcelona városát és vele az egész aragóniai királyságot. Történt egy éjszaka, hogy egy vakmerő fiatal lovag, bizonyos Alfonso, a királyné kedves udvarhölgyének lakosztályába tört be, és ott veszélyes támadást tervezett a tiszteletre méltó hadvezér hitvesének erénye ellen. A király észrevette a gaztettet, utána eredt a merénylőnek, és nemes lovagi mérkőzésben leterítette Alfonsót. Ő nemcsak legnagyobb király, de legragyogóbb hőse is a spanyol lovasságnak...

Ferdinánd király emlékének örökkévaló tisztességét nem kis mértékben gyarapította ez a lovagi kaland, és az udvarhölgyek lakosztályában, éjnek idején, a granadai győzelem mámoros napjaiban legendákat meséltek a nagy uralkodó lovagi erényeiről, és Artúr királyhoz és Nagy Károlyhoz hasonlították valamennyien.

 

8

Mi történt a boldogtalan Alfonso di Millorcával ott, a sáncok sötét, rókavermes, iszapos, hegyes karókkal kivert mélységében?

Nos, ami Millorcával történt, az egyik legszebb lapján van megírva az udvari történetíró, Ximenes doktor cicerói latinsággal megírt krónikájának. A bölcs és szent életű fejedelem - írja a krónikás - szerelmi törvényszéket ült a megtévedt apród felett, s kihallgatta őt, az ifjú hercegnőt, a hercegnő cselédjeit, fegyvernökeit, a bástya őreit és az udvarosokat, akik éjjel-nappal tudói voltak a királyi várban történt dolgoknak. A hercegnő vallomásából kitűnt, hogy az apród őt eszményi rajongással tüntette ki, és szent szerelem lángja perzselte meg a lelkét, amely felett elvesztette uralmát, de soha nem merészkedett őt a földi kéjek várába csalogatni. Megbomlott az agya - így vallotta ő is és az ifjú lovag is, aki kész volt igazsága mellett tűz- vagy vízpróbára menni. A király nem kívánta az istenítéletet, Izabella királyné őfelsége, bár arra az álláspontra helyezkedett, hogy ilyen esetben legjobb a bűnöst a dominikánusok nagyinkvizítorának általadni - de Ferdinánd úr őfelsége megbocsátott az eszét vesztett lovagnak.

Eddig szól a krónika. Mi tudjuk, hogy megbocsátott neki a győztes hadvezér, a férj is, sőt maga a hercegnő is megbocsátott Alfonsónak, példát adván arra, hogy magasztos lelkek nem élnek vissza azzal a hatalommal, amelyet a sors kezükbe juttatott. Mindössze az történt, hogy a herceg őkegyelmessége, a férj, maga mellé vette Alfonsót fegyvernöknek a Nápoly ellen indítandó háború tartamára.

- Hadd legyen módja az Istennek magának igazságot tenni. Ez lesz az ő istenítélete. Ha elvész a háborúban, akkor bűnös szándékai voltak, ha megmarad, akkor ez tűz és víz próbájánál hitelesebb bizonyság lesz ártatlansága s jószándéka mellett.

Magában pedig hozzátette:

- Majd lesz rá gondom, hogy az istenítélet kiderítse az igazságot.

Így aztán mindenki megnyugodott a király ítélkezésében, csak Ambrosia és Alfonso éreztek halálos aggodalmakat. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy egy keveset a király is nyugtalankodott. Hátha úgy dönt a háború istene, hogy Alfonso bűnös volt és... Ez Ferdinándot előre is mélyen elszomorította, mert ő tisztának akarta látni Ambrosiát még a tűz és víz, ördög és pokol, háború és Isten ítélete ellenében is.

De nem akart méltatlan lenni a saját emberfeletti kegyelmében, és látszólag hevesen helyeselte a herceg ötletét.

 

9

Egyfolytában harminc napig ünnepelte az udvar a szép Ambrosia férjét.

A győztes hadvezért a király hercegi rangra emelte, kinevezte főtengernagynak és hadvezérnek, s megbízta őt, hogy seregével Nápoly alá menjen, s rendet csináljon az aragóniai ház birtokain. Galeottónak elszorult a szíve. Eszébe jutott a szép Aragóniai Beatrix, Mátyás király özvegye, akinek ő a budai és bécsi várban felolvasója volt. A királyné most Budán és Esztergomban várja, hogy Mátyás utóda, Ulászló cseh király, akit a magyarok is uralkodójukká választottak, feleségül vevén őt, visszaültesse a trón bíborába, ahol oly vakító fénnyel ragyogott az ő szőke szépsége.

Ferdinánd király most a franciákkal való szövetségben, Beatrix ősi fészke, a nápolyi Cartello felé nyújtotta a kezét. Galeotto ezen is mélyen sajnálkozott. Nem az aragóniai házat, nem Nápolyt és nem Beatrix királynét féltette, hanem Ambrosiát. Ambrosiától távol lesz a férje. Ez az ő szerelmes szívét borongós aggodalommal töltötte el. Ő egész életében legjobban szerette, ha imádott hölgyére maga a hites férj vigyáz. Ez a legbiztosabb és legolcsóbb őre az asszony erényeinek. Saját érdekeit szerette a férjek kezébe tenni le, s most határozottan nyugtalanította, hogy Ambrosia ismét támasz nélkül marad.

Csekély vigasztalást talált abban, hogy a király Alfonso di Millorcát rendelte a hadvezér mellé fegyverhordozóul. Néhányan csúfosan évődtek is vele:

- No, magister Marzio, ezt aztán egészen kedvére rendelte a felség. Férjet és udvarlót egy csapásra elküldött a gyönyörű hercegasszony mellől. Ördögi szerencséje van illustrissimének. Vagy tán ezt is az ars magna segítségével praktikálta ki doktorságod? - kérdezték tőle az udvar lézengő lovagjai.

Ambrosia ezalatt Alfonsóra és az istenítéletre gondolt. Egész éjszaka alatt azon törte a fejét, hogy miképpen menthetné meg lovagját a haláltól és önmagát a leleplezéstől. Hajnaltájt eszébe jutott neki Marzio.

Magához hívatta az asztrológust, és orvosságot kért tőle lidércnyomás és szédülés ellen. De ez csak színlelés és ravaszság volt, hogy felkeltse a tudós szerelmes szánakozását.

A lovag a hold hatalmát emlegette, és tanácsolta Ambrosiának, hogy az erődítmények egy félreeső pontján idéznék föl a nyájas égi istenasszony szellemét.

Ambrosia visszautasította. Galeotto erre Venust ajánlotta, a mindenható anyát, aki gyermekeit a szerelem áldásaival gyógyítja. Ambrosia felsóhajtott:

- Mit ér nekem a szerelem minden ajándéka, ha egyszer itt kell hagynom ezt a szép világot?

- Beteg vagy csakugyan, galambocskám, hogy ilyen sötét gondolataid vannak? - kérdezte aggódva a tudós.

- Félek a haláltól.

- Ó, te még gyerek vagy, és olyan egészséges, mint Ida hegyén az istenasszonyok. És én kimondhatatlan szerelemmel őrködöm feletted.

- Szeretsz? - kérdezte kacéran Ambrosia.

- Szeretlek, gyönyörű madonnám, és megvédelek a betegség és halál rontó szellemei ellen - lihegte a lovag.

- Hatalmadban van?

Galeotto gőgösen legyintett:

- Egészség, szépség, erő és életöröm áldását osztom a nagy Mercurius és a csillagok hatalmából. Úr vagyok az élet és halál minden rejtelme felett, isteni madonnám!

- A halál felett is? - suttogta szívdobogva Ambrosia.

- Enyém az örök élet titka - jelentette ki méltósággal a tudós.

Ambrosia szédült.

- Az örök élet titka... Ó, Marzio! Én úgy szeretnék örökké élni...

- Élni fogsz...

- De ha tudod az örök élet titkát, miért nem ajándékozod meg vele az emberiséget?

A tudós fájdalmasan felsóhajtott:

- Mert a hatalmam csak egyetlen, csak egyetlen halandóra szól. Csak egy embert tudok felruházni az örökké való élet isteni adományával. Csak egy teremtményt tudok megmenteni a halál eredendő átkától.

- És miért nem mented meg magadat?

- Mert téged jobban szeretlek önmagamnál.

Látnivaló, hogy Galeotto Marzio csakugyan beleesett abba az őrületbe, amelyet szerelemnek hívnak a költők és az asszonyok.

 

10

Nem szabad azt hinni, hogy Galeotto csak el akarta csavarni a fejét donna Ambrosiának az örök élet meséjével. Az öreg tudós nem kérkedett, nem füllentett, nem zsarolt szerelmet, mert egyenes és őszinte lélek volt, habár az aranycsinálás terén meg is engedett magának némely szemfényvesztő furfangosságokat. A szerelmet Galeotto komolyan vette. Az örök élet titka pedig csakugyan a birtokában volt, mert ismerte - a korabeli asztrológusok, mágusok, alkimisták és okkult doktorok közül egyedül ő ismerte - a XIII. században élt híres Raymondus Lullusnak, a minden titok királyának halál ellen való orvosságát.

Ez a Raymondus Lullus az úrnak 1235. esztendejében született. Aragóniai hidalgók ivadéka volt, és ifjú korában Barcelonában, a hódító I. Jakab udvarában élt. Harmincéves korában már világhírű mágus, kabalista, csodadoktor és álommagyarázó, csillagász és alkimista, aki halottakat szólaltatott meg, elemi csapásokat elhárított, kiirtotta a királyi palotából az egereket, és esőt támasztott, valahányszor az aragóniai mezőket eltikkasztotta a kánikula heve. Voltak neki tükrei, amelyekkel távoli városokat meg tudott gyújtani, a geometria és fénytan segítségével előidézte mérföldekre fekvő tárgyak képét, sziklákat mozdított ki helyükből, mocsarakat szárított fel tisztára a kabala számjegyeinek a segítségével, s hogy mindezt nem az ördög, hanem az emberi bölcsesség és tudomány segítségével csinálta, bizonyítja az, hogy V. Kelemen pápa, miután gondosan megvizsgálta e nevezetes ember életét születésétől a haláláig, Raymondus Lullust a boldogok soraiba iktatta.

Ez a nagy tudós, miután születése helyén, a Baleári szigetcsoporthoz tartozó Mallorcán több hónapig vezekelt, felmászott a sziget közepén végighúzódó Porfir-hegylánc csúcsára, ott állt a hegyfokon, bozontos hajába belemarkolt a szél, nagy hullámok csapódtak a szikla lábaihoz, ég, víz, levegő egybeolvadt, egymást ölelgette, csókolgatta, és Raymondus Lullus úgy érezte, hogy eggyé lett az Alkotóval. Érezte, hogy mágikus tudományának eljutott a zenitjére. Érezte, hogy uralkodik és parancsol, teremt és rombol, ahogy jókedvének tetszik, és felforgatja a természet törvényeit, megállítja az időt, és elűzi a földről a Halál hatalmát, csak akarnia kell.

Raymondus Lullus itt találta meg az örök életet adó csodaelixírt, amelynek az Ars Magna Lulli című könyvében receptjét is adja. Az elixír aloé, mirha, sáfrány, kénsav, narancshéj, higany, szegfűszeg és kömény párlatából készül, amelyet kakastejjel kell keverni az év leghosszabb éjszakáján tíz ártatlan leánykának. Az elixírt egy év alatt tizenkétszer kell kenés és belélegzés útján használni annak, aki le akarja rázni magáról a halál bilincseit.

Raymondus Lullus először magán próbálta ki az elixír hatását. Aztán egy udvarhölgyet ajándékozott meg a mágia e hatalmas vívmányával. A hagyomány itt egymásnak ellentmondó változatokat jegyzett fel az Ars Magna Lulli történetében. A legkomolyabb forrás szerint, amelynek Galeotto is gondolkodás nélkül hitelt adott, a megajándékozott udvarhölgy az elixír használata után egy évre meghalt. Raymondus Lullus kétségbeesett. Vándorbotot vett a kezébe, és bekopogtatott a lovagok és püspökök udvarába, amint azt VIII. Bonifác pápa, III. Fülöp francia király, IV. Sancho kasztíliai fejedelem és I. Edvard angol uralkodó krónikásai feljegyezték. Űzte, hajtotta a bánat és a lelkifurdalás.

Kereste a mágusokat, a kabalistákat, hogy a világ minden tudományát kimerítve megtalálja a magyarázatát annak, miért halt meg az elixírtől az isteni señora.

Végül egy ír félszigeten aznap, amikor a Hold a Skorpió jegyében állott, kéthónapi koplalás és elmélkedés után, kabalisztikus betűösszerakások alkalmával kiolvasta a mágia könyvéből, hogy az örök életet adó kvintesszencia csalhatatlan orvosság ugyan a Halál megsemmisítő ereje ellen, de egy embernek csak egyetlenegyszer szabad igénybe venni a csodatevő elixírt. A második esetben nem életet, hanem halált ad annak, aki felhasználja.

Raymondus Lullus élete ettől fogva a bánat és vezeklés szent határtalanságában emésztődött. Siratta szerelmes hölgye halálát és a maga halhatatlanságát. Végzete, hogy nem tudott meghalni, napról napra jobban elgyötörte. Kereste és könyörögte a halált, számtalan kalandban vett részt, harcolt a hitetlenek ellen, sokszor elfogták, megostorozták, éheztették, beásták a homokba övig, és meztelen testtel kitették az ég éhes madarainak, a kóborló sakáloknak, a mérges viperáknak prédául, a marokkói parton egy szál deszkára kötözték a kalózok, és nem tudott meghalni.

 

11

Éppen virágzottak a cseresznyefák, a város mint a rózsavíz gőzében, úgy úszott a párás, illatos, szerelmes tavaszi éjszakában. Marzio kivezette hölgyét a város végén lévő tornatér tisztására.

Ambrosia szorosan összefonta nyaka körül arab selyemsálját, és magas sarkú cipőjében, amelynek hegyes orra elöl hetykén felkunkorodott, kényesen csoszogott a márványkockákon.

Az ars magna doktora bő barna köpenye alatt varázsszereket, füstölőt, tömjént és hosszú botot rejtegetett.

- Don Marzio, én félek, hogy te régi pergamenek és hazug mágusok után indulsz, és nem tudod az örök élet titkát megfejteni.

Galeotto magához vonta a kételkedőt:

- Ismered Raymondus Lullus és Ambrosia történetét?

- Ki az az Ambrosia? - szisszent föl az udvarhölgy.

- A minden titkok királyának imádott szerelme.

- Őt is Ambrosiának hívták?

- Éppen mint téged, barátnőm.

- Ez sokat mondó jel.

- Az örökkévaló asszonyt Ambrosiának hívják.

- Mi történt Lullus kedvesével?

- Ahogy a bűvös italt megitta, egy év múlva meghalt.

Ambrosia megborzongott.

- Látod, Marzio! Te is megölöd hölgyedet.

- Én nem! - kiáltott fel a lovag lelkesülten, és két ujját eskü gyanánt az ég felé emelte. - Raymondus Lullus önző volt, és előbb önmagán próbálta ki az elixír hatását.

- És ő is meghalt?

- De csak Isten különös könyörületéből. Ahogy szerelmét elvesztette...

- Miért kellett meghalni Ambrosiának?

- Mert a szellemi hatalmasságok úgy rendelték, hogy az örök élet elixírjét mindig csak egyetlen ember kaphassa Istár királyné tulajdon kezéből. Emberkéz hiába adja azt embertársának.

- Hogy érted ezt, Marzio?

- Úgy, hogy a Hold hatalmas szelleme megtermékenyíti az elixírt, és az első ember, aki használja, halhatatlanságot nyer tőle. Ha a szellemet kegyelmes kedvében találom, megkapom tőle az ötödik elemet, az örök élet folyadékát, mellyel képes vagyok az anyagot átváltoztatni, embereket, állatokat és tárgyakat láthatatlanná tenni, ólmot, higanyt és rezet arannyá nemesíteni, kiszáradt fákat újból virágzásra fiatalítani, sziklából forrást fakasztani, égi harmatot borrá változtatni, szelet, esőt, meleget varázsolni, emberi testet halhatatlanítani...

- Ó, de gyönyörű - suttogta Ambrosia. - Hogy kell használni az elixírt, magister?

- Az elixírt hét napig kell ülepedni hagyni a Torcella hegyfok legmagasabb csúcsán, hogy hétfőn a Hold, kedden a Mars, szerdán Merkúr, csütörtökön Jupiter, pénteken Venus, szombaton Saturnus, vasárnap végre a Nap szelleme áldja meg bűvös erejével. Aztán az elixírt két hét alatt kell kenés és belélegzés útján magába fogadnia annak, aki az örök életet szomjúhozza. Ez a tizenkét állatjegy miatt szükséges, mert ők uralkodnak az ég pitvarában, és ők irányítják az emberi test egyes tagjainak fejlődését.

Ambrosia szenvedélyesen felkiáltott:

- Ó, ezt én is tudom. Ebben igazad van, Marzio. A Kos jegye a fejen uralkodik, mert a kosnak ebben van az egész ereje.

- Úgy van - helyeselt Marzio.

- A Bika a nyakon és a tarkón, mert a bika ezekben a tagokban erős különösképpen.

- Ó, a te fehér elefántcsontból való gyönyörű nyakad!

- A karok és kezek az Ikrek alá tartoznak, mert ezek az ölelés jegyei.

- Isteni Ambrosia, elájulok a vágytól és szomjúságtól!...

- A Rák a mellre és az ehhez szomszédos szervekre van hatással...

- Ambrosia, égi pír suhan át szemérmes arcodon...

- Az Oroszlán a szív, száj, tüdő és máj felett uralkodik, a Szűz jegye az ember gerincén fut keresztül.

- Ambrosia!

- A Mérleg a bőrnek, veséknek, a Skorpió a csípőknek...

- Ó, meghalok érted, édes, édes, édes...

- A Bak a térdeknek... a Vízöntő a lábaknak...

- Ó, Ambrosia, neked van a legszebb lábad Aragóniában...

- A Halak a lábfejnek urai. Jól tudom az anatómiát? - kacagott kacéran a szép Ambrosia.

Galeotto letérdelt az udvarhölgy előtt, és a ruhája szegélyét csókolgatta.

- Jól mondod, madonnám, és a felsorolt tagokat kell egymás után következő éjszakákon gondosan bedörzsölni. A vasárnap arra való, hogy néhány cseppet megigyál belőle, mert ez a léleknek szól, erősítésül az örökkévaló élet elviselésére.

Ambrosia kezét nyújtá a tudósnak, és gyengéden felemelte őt. Aztán ravaszul megkérdezte tőle:

- Hogy fogom használni a bűvös szert, magister? Szükséges ehhez a te segédleted?

Marzio agyát elöntötte a vér.

- Raymondus Lullus maga kenegette be Ambrosia testét.

Ambrosia elkedvetlenedett.

- Akkor nem kell az elixír...

Marzio elsápadt.

- Én nagyon szeretném...

- Mit?

- Hogy a pontosság kedvéért magam adjam neked...

- De én nem engedem...

- Becsukom a szemem...

- Az érintésed...

- Nem szeretsz, madonna? Akik szeretik egymást, azok nem irtóznak egymás simogatásától.

Ambrosia sírva fakadt.

- De én szégyenlem magam.

Galeotto megölelte a remegő asszonyt, és szívéből megsajnálta. Ujjongott a lelke, hogy ily mennyei ártatlanságot adott neki az ég. Megvigasztalta:

- No, drága kis leányom, ez nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az elixír hatása beálljon.

- Magam is használhatom? - kérdezte feléledő reménykedéssel Ambrosia.

- Az ég és csillagai segítségével...

Ambrosia nyakába borult a tudósnak, és elárasztotta arcát örömkönnyeivel. Aztán hirtelen felkapta fejét.

- Hogyan van az, Marzio, hogy ezt még nem próbáltad ki magadon, vagy nem adtad el valamelyik hatalmas pápának vagy fejedelemnek?

Marzio elkomolyodott.

- Már sokszor kísértésbe jöttem. Legutóbb Bécsben, a magyar király halála előtt. Az isteni Matthias Corvinus betegeskedése alatt sokat vívódtam magamban. Óriási felelősség ám ez, gyönyörű madonnám! Képzeld el, hogy Mátyás királyt fölruházom az istenek halhatatlanságával! Az egész emberiség sorsát megváltoztatom. Országok és népek elvesznek és támadnak, a világ egyetlen ember hatalma alá kerül, s az, az ember lassanként az egész földkerekség minden apraját-nagyját a saját képére formálná...

- Lehetséges ez?

- Ez volna a természetes következménye annak, ha egy ilyen emberfölötti ember, mint Matthias Corvinus örökkévaló életet kapna a Merkúr hatalmából. Sokszor tépelődtem azon, hogy nincs-e itt a pillanat, és az ember, aki király és katona, tudós és nagy férfiú létére alkalmas erre a végzetes szerepre. Hogy nem Isten rendelése-e megragadni azt az alkalmat, és véglegesen elintézni az emberiség sorsát...

- Miért nem tetted meg?

- Féltem, hogy egyszer megbánom... Hogy egyszer eljön majd valaki, egy asszony talán, akit szeretek, és akit nem tudok másként meghódítani...

- És eljött? - kérdezte démoni kacérsággal Ambrosia.

- Az Isten végtelen kegyelméből... - felelte rá áhítattal Marzio.

- Hát annak is juthatott volna a folyadékból? - kíváncsiskodott az udvarhölgy.

- Nem - felelt szilárdan és zordonul a tudós. - Én csak egy embert tudok megvédeni a halál hatalmasságától.

- Miért van ez így? - kérdezte az asszony.

- A túlvilági szellemek ezt bölcsen elrendezték. Ha egyik ember át tudná adni az elixírt a másiknak, a bűvös ital kézről kézre járna, és lassanként az emberiséget halhatatlanná tenné.

- Nos? - kérdezte Ambrosia elégedetlenül.

- Ez az Isten akarata ellen való volna, mert ő szent felsége az embert halandónak teremtette... És hogy néha-néha mégis kivesz egyet a halandók közös sorsa alól, ez az ő legszentebb kegyelmének ritka és kiváltságos megnyilatkozása.

Ambrosia még mindig nyugtalankodott:

- Mondd meg lelkedre, mester Marzio, te még nem használtad az elixírt?

A tudós esküdött:

- Az Ég, a Föld, az Isten és Sátán verjen meg engem és minden gyermekemet, ha ez valaha eszembe is jutott.

- Hogyan van ez, Marzio?

- Önző vagyok, drága királynőm...

- Önző?...

- Igen. Én nem akarok örökké élni, mert nem akarom elveszteni azt, akit szeretek. És azt akarom, hogy te élj örökké, madonnám, és én, ameddig Isten kimérte éltem határát, gyönyörködni tudjak a te szépségedben és szerelmedben.

Ambrosiát egészen meghatotta ez a szerelmi vallomás.

 

12

Ambrosia így szólt a tudóshoz:

- Jó. Tehát hozd el nekem a nagy elixírt, amely a testet a csapások, baj, betegség, gyengeség és halál ellen megvédelmezi. Akkor a tied leszek, és nem hagylak el soha.

Galeotto agyát elöntötte a vér.

- Elhozom neked a nagy életelixírt; de annak csak az veszi hasznát, aki elébb elég a szerelemben. Jöjj, és izzó karjaim között perzseld meg magadat, lángoló szenvedélyemben égj el, hogy új életre születhess az örökkévaló szerelem oltárán.

A hölgy szelíden ringatta hollófürtös fejét.

- Elébb a nagy titkot! Aztán végy engem, a te szerelmes szolgálódat.

Ambrosia ugyanis huszanhat éves volt, s a barcelonai udvarnál ily előrehaladott korban már az összes hölgyeknek megvolt a véleményük a szerelemről. Csókra nyújtá mandulatejjel illatosított kezét, és égő szerelemtől reszkető hangon szólt:

- A mi szerelmünk oly magasztos, oly csodálatos, oly emberfeletti, hogy megaláznók azt, ha kitennők a hanyatló kor, a betegségek, a korai halál és a hideg, néma sír borzalmainak. A mi szerelmünk az örökkévalóság számára fogamzott. Eredj, hozd el a varázsitalt, s ne kívánd bennem a halandó asszonyt.

És megáldá őt, és topázgyűrűt húzott a lovag kövér ujjara. A topázgyűrű a hűség és tiszta szerelem jelképe.

Galeotto hitt az asszony szavainak.

Ambrosia is elhitte, hogy a halál ellen való elixír csak akkor hat, ha az ember előbb megégeti halandó testét a szerelem égig érő lángjaiban. És elhatározta, hogy erre a szent szertartásra Alfonso lovag segítségét használja fel.

Éjfél körül fogadta az ifjút.

Alfonso búskomor arccal lépett a hölgy elé.

- Meg vannak számlálva napjaink - köszöntötte a ragyogó Ambrosiát, aki szebb volt és kívánatosabb, mint valaha.

- Csak most kezdődik a szép és diadalmas élet - felelt titokzatosan az udvarhölgy.

- Én a harctérre megyek.

- De dicsőséggel visszatérsz.

- Uriás sorsa várakozik rám - suttogta szomorúan az apród, Dávid király bibliai történetére célozva. - Férjed, aki féltékeny és bosszúálló természetű ember, olyan helyre állít, ahonnan nem lehet elfutni az olasz golyók elől.

- De rajtad nem fog a fegyver, sem a méreg, sem a betegség, sem a halál ereje.

Alfonso búsan csóválta a fejét.

- Lesz rám gondja a vezérnek.

- Semmi hatalma feletted.

- Ki véd meg engem?

- Én - felelte gőgösen a hölgy.

Alfonso szeme felcsillant.

- Nem engedsz a háborúba?

- De igen.

A lovag legyintett.

- Akkor végem van.

Ambrosia sejtelmesen mosolygott.

- De feletted lebeg az én szerelmem, és a szerelem mindenható. Az én szerelmem megvéd minden veszedelemtől.

Alfonso rosszat sejtve, kutatólag nézett az asszony szemébe. Ez az asszony frázisokat mond, és szinte küldi őt a pokol torkába. Így akkor szoktak az asszonyok beszélni, amikor valakitől meg akarnak szabadulni. Ő sokat tartott a szerelemről, de abban kételyei voltak, hogy egy udvarhölgy szerelme jó védőpajzs volna a puskagolyók ellen. Nyugtalan lett, és kissé gorombán kérdezte:

- Hogy érted ezt, hercegnő?

Ambrosia ünnepélyes hangon válaszolt:

- Kezemben van az örök élet titka.

- Ah!

- Hallottad hírét Raymondus Lullusnak?

- Nem.

- Villanova barátja, minden titkok királya volt ő. Kedvesét, Ambrosiát és önmagát halhatatlanná tette egy csodálatos elixírrel, amelyet egy északi hegyfokon kevert össze a túlvilági hatalmak segítségével.

- Nos?

- Nos, ez az életelixír a birtokomban van.

- És?

- És én azt odaadom neked.

- Honnan szerezted ezt a bűvös szert, Ambrosia?

- Ez az én titkom, drága Alfonsóm.

Alfonso egész testében remegett.

- Valóságot beszélsz?

- Úgy segítsen meg engem a boldogságos szűz!

Alfonso letérdelt és a hölgy ruhája szegélyét csókolgatta. Ambrosia melléje roskadt a földre. Sírtak. Mind a ketten égi elragadtatást éreztek, és túláradó lelkük átölelte egymást. Kettőjük között Ambrosia volt a legboldogabb. Szinte leborult a saját nagysága előtt. Arra gondolt, hogy ő a legnagyobb, a legszentebb és a legszebb a világ összes asszonyai között. Mert ő a szerelem kedvéért éppúgy le tud mondani a halhatatlanságról, mint Gaelotto Marzio.

Mert Ambrosia erősen érezte, hogy meg tudja hozni ezt az áldozatot.

...És elégtek ők a földi szerelem égig csapkodó lángjaiban.

 

13

Galeotto Marzio félt, hogy az udvar henye és profán légkörében nem kapja meg a túlvilági hatalmasságok támogatását, Raymondus Lullus elixírjének összeállításához. Ezért otthagyta az udvart, elvonult a Baleári-szigetek egyikére, Mallorcára, amelynek eper- és szőlőbokrai között hat napig sanyargatta érzéki örömökben elpuhult testét. Ezalatt megtisztult. Lesoványodott, haja, szakálla megnőtt, és körmei kezéről, lábáról letöredeztek, tüske, csalán és hegyes kavicsok szaggatták meg meztelen talpát, ahogy az mágushoz és csodatevő anachorétához illik. Csak fügével, mandulával, naranccsal táplálkozott, és forrásvízzel oltotta szomját. Naponta tizenhat órát imádkozott; a Torella hegycsúcson didergett a harmatos éjszakákon; azután leszállt az artai cseppkőbarlangba, patkányok, siklók és mérges bogarak közé; vadvizek iszapjában fetrengett, és cserepesre süttette a bőrét, ha nyugtalan gondolatai támadtak, és visszavágyott a saragossai udvar puha párnái közé. Szóval szerelmes volt, és élvezte az égi szerelem kellemes mártíromságát.

Mikor így megtisztult és erősnek érezte magát a mennyei titkok befogadására, görcsös botot ragadott, és fölmászott a sziget közepén végighúzódó Porfir-hegylánc csúcsára, amely keleten mint egy bástyafal, függőlegesen szakadt a tenger partjára. Nagyszerű hely volt ez, közel a Naphoz, lebegve a sós víz fölött, mint egy sasmadár vagy héja, aki belenéz a Napba, és meg sem rezzen a szempillája.

A tenger eszeveszetten hánykolódott. Felhő nem mutatkozott az égen; északi szél vagdalt bele mégis a zöldesfehér víztömegekbe. Nagy hullámok csapódtak a tenger színe fölé, toronymagas, vékony kúpok emelkedtek föl a habokból, s a hullámokon karcsú vízimadarak repültek keresztül a kilőtt nyíl sebességével. Ezek ily játékosan fürdetik acélos idegekkel áthálózott tollpárnás testecskéjüket. Galeotto ott állott a hegyfokon, bozontos hajába belemarkolt a szél, s megrázta üstökét, mintha sikoltozva kérdezné a rajongótól:

- Szereted?

- Imádom - nyögött a félmeztelen férfi, és e pillanatban kéjes vágyakozás nyilallt át a szívén - mint a felhullámzó habokon keresztül a vízisirály -, hogy legjobb volna levetnie magát a sistergő vizek mélységébe.

- Hiszel az örökkévaló szerelemben?

- Hiszek - sóhajtott Marzio, és úgy érezte, hogy megnyílt előtte az ég, s a csillagok birodalmának titkai bontogatni kezdik szeme előtt titokzatos keblük szemérmes mélységeit.

Megrészegedett az örömtől, és a jó reménység meleg cirógatását érezte a szívén.

- Megtalálom az örök élet titkát.

Körülnézett. Ég, víz, levegő egybeolvadt, egymást ölelgette, csókolgatta, és megtermékenyítette körös-körül. A föld, amelyen állott, belezuhanni látszott a tengerbe. Eggyé vált vele, mint ősanyjával, akiből lélegzett az idők végtelen kezdetén. Az egész természet együtt lélegzett, és úgy dobogott heves, vérmes, lázas, szerelmes lüktetésben, ahogy halántékán dobogott a szívéből feláramló vér. Eggyé vált a csillagokkal, a levegővel, a tengerrel és földdel, amely fölött úgy lebegett, mint az eszme, a lélek, a megnyilatkozott ige.

- Egy vagyok az Alkotóval - ujjongott égi elragadtatásban, és érezte, hogy uralkodik és parancsol, teremt és rombol, ahogy jókedvének tetszik, és felforgatja a természet törvényeit, megállítja az időt, elűzi a földről a Halál hatalmát, és megrázza a világegyetem pilléreit. Csak ki kell ejtenie az isteni Ambrosia nevét.

- Ambrosia. Szeretlek.

...És ott, a Torella-csúcson elkészítette az Ars Magna Lulli receptje szerint való elixírt, amely Ambrosiát megóvja a Halál ölelésétől.

Aztán leszállt a Pálma-hegység teraszos lejtőjén, és egy ferences rendi kolostorban kipihente hatnapos fáradalmait.

Tiszta patak mellett leheveredett, és ráhajolt a vízre, hogy szomját enyhítse a csobogó hullámokban. A víz tükrében meglátta püffedt, öreg, kócos szakálltól begyöpösödött arcát.

- Pfuj! Ilyen arccal nem léphetek Ambrosia szeme elé - dadogott elrémülve, és borotválókészülékét keresgélte tarisznyájában. - Micsoda öreg, kócos szakállú, pergamenbőrű, ráncos nyakú öszvér lesz az emberből, ha egy hétig nem viseli gondját a külsejének!

Aztán gyanakodni kezdett, hogy talán nem is a saját képét látja ott a kis patak tükrében. Hátranézett, hogy nincs-e mögötte valami öreg zarándok, csavargó keresztes lovag, éhenkórász lantos avagy menekülő zsidó. Ám egyedül volt a víz partján, fülemilék, fecskék és csókolódzó galambok társaságában.

- Én vagyok hát ez a kiaszott kolduló barát, ez a kék bőrű, fonnyadt tavalyi füge, ez az aszú szőlőfürt? - gúnyolódott keserűen magával, mialatt lassan megborotválkozott.

Amikor rendbe hozta magát, kissé megvigasztalódott.

- Hogy öreg vagyok, és fakó? Nem tesz semmit. Aragóniai lovagnak nincsen kora. Az arab háremhölgyek rózsapirossá és ifjúságtól illatossá teszik a legöregebb szultánokat is. A szívem fiatal, és vágyaim, mint a csókolódzó galambok, a párját hívó fülemile és a fészekrakó fecske.

Így vigasztalódott Galeotto, szerelmes öregurak módjára, és még hozzáfűzte:

- Ami bennem szépségből és deliségből hiányzik, azt pótolja Ambrosia halhatatlan ifjúsága.

Aztán betért a franciskánusokhoz, és hatalmas ebéddel csillapította éhségét.

 

14

Galeotto szép kis ezüstkulacsban nyújtotta át Ambrosiának a mindenható elixírt.

Ideje is volt, mert úgy hírlett, hogy a hadsereg két hét múlva hajóra száll, és Nápoly felé vonul.

Ambrosia szívdobogva vette át a drága ajándékot. Alig várta, hogy eljöjjön az éj, és az apród homlokára ő maga kenje fel az első cseppeket.

Lassan múlt az idő. Ambrosia befeküdt a kelet-ázsiai szőnyegekkel leterített ágyára, és szerelméről ábrándozott. Egyszer csak ijedten felugrott.

- De mi lesz, ha Alfonso az ő halhatatlan ifjúságában hűtelen lesz hozzám?

Eszébe jutott, hogy a férfiak szerelme amúgy sem állandó. Erről az öregebb udvarhölgyek hajmeresztő történeteket tudtak mesélni virrasztások alatt. Mármost Alfonso halhatatlan lesz, ő maga pedig mindennap öregebb és csúnyább. Nos?

Ez leírhatatlan izgalomba ejtette Ambrosiát.

- Meg fog csalni, ez lesz a köszönet! - kiáltotta önkéntelenül, és foga összevacogott a félelemtől.

- De hisz te is megcsaltad öt! - súgta neki egy gonosz hang, talán a lelkiismeret ádáz, gúnyos szava.

- Az más - riadt fel a hölgy -, de én azért szeretem. És többé nem is csalom meg soha.

Ezzel megnyugtatta magát, és újra azt az eshetőséget méregette, hogy Alfonso egyszer elhagyja őt, akiért lemond az örök élet gyönyörűségeiről.

- Ez rettenetes volna - gondolta felháborodva. - És az egész világ kigúnyolna érte. Íme megvan a halhatatlanság záloga, csak követnem kell Marzio mester utasítását, és örökkön örökké élek és uralkodom a férfiszívek felett. Királyok és hercegek, bíborosok és püspökök omlanak le lábaim elé, és én kész volnék itt hagyni ezt a gyönyörű örökkévalóságot, hogy megmentsem magamnak Alfonso ideig-óráig tartó, bizonytalan szerelmét?

Aztán arra gondolt, hogy mily szép volna, ha az idők végtelenségéig szemmel tarthatná az emberek viselt dolgait, népek sorsát, uralkodók nagy tetteit, ég és föld változásait, pápák sorát, városok keletkezését és romba dőlését... ó, gyönyörű lehet örökké élni, és mindent tudni, látni, soha nem rettegni a haláltól, és egyenrangúvá lenni a halhatatlan istenekkel.

E pillanatban némi lelkiismeret-furdalást érzett. Úgy gondolta, hogy ezeket a gonosz gondolatokat az ördög sugalmazza neki. Ő teszi kíváncsivá a dolgok örökkévaló titkaira, a kíváncsiság bűnével csábítja őt a sátán, mint egykor Évát a paradicsomban.

- Mi lenne, ha én venném be az örök életet adó elixírt, és Alfonsót az ég kegyelmére bíznám? - súgta neki a sátán, de ettől a gondolattól nyomban visszaborzadt Ambrosia.

- Ez szörnyű önzés volna, és hálátlanság Alfonsóval szemben.

- Hát Galeotto? - sziszegte gúnyosan a sátán.

- Mi köze az egészhez Galeottónak? - kérdezte megütközve a hölgy.

- A derék öreg tudós habozás nélkül lemond a kedvedért a halhatatlanságról...

- Ez igaz - szeppent meg Ambrosia, és úgy érezte, hogy nem szabad Marzio önfeláldozását ily rútul kigúnyolni. Meghatottan és elérzékenyedve gondolt a vén tudós szerelmére, és elborzadt arra a gondolatra, hogy megcsalja őt. És majdnem elhatározta már, hogy az elixírt ő maga használja fel Marzio iránt való hálából és gyengédségből.

De e pillanatban látogatót kapott. A bölcs és szent életű Ximenes atya kopogtatott be hozzá, és izenetet hozott a királytól. A király találkát kért tőle.

Ambrosia összerázkódott. Egy negyedórával előbb fogadta meg, hogy többé nem fogja megcsalni Alfonsót. És íme! Most nem tudja visszautasítani a királyt.

- Hát jól van, történjék meg, ha a király úgy kívánja - gondolta magában -, de ezzel szemben legyen Alfonsóé az örök élet ajándéka. Ezzel expiálom őt.

És büszke boldogsággal ünnepelte magát, hogy a szerelméért ily emberfeletti áldozatra képes. Kicsit azonban még elbeszélgetett a szent életű történetíróval.

- Ismeri atyaságod Raymondus Lullus történetét? - kérdezte tőle vidáman.

Az atya összeráncolta homlokát.

- Lullus mester agyafúrt, szédelgő, lapos erszényű szájhős, szemérmetlen szoknyavadász és arabok, boszorkányok, latrok, csepűrágók, kötéltáncosok, útonállók, sőt zsidók cimborája volt, de annyi bizonyos, hogy birtokában volt az örök élet titkának.

- Igazán? - kiáltott fel ujjongva a hölgy -, ezt bizonyosan tudja?

- Ez történeti tény - jelentette ki zordonan az atya. - De nem az Isten, hanem az ördög segítette ehhez.

- Az mindegy - szaladt ki a szó Ambrosia száján, de szerencsére ezt nem hallotta Ximenes, minthogy nagymértékben süket volt szegény.

- Be is bizonyította ezt... - folytatta az atya.

- Önnönmagán, ugye?

- Önnönmagán is, és egy udvarhölgyön...

- És az udvarhölgy belehalt...

A történetíró gúnyosan mosolygott.

- Honnan tudja ezt?

- Galeotto mondta.

- Galeotto szamár - jelentette ki Ximenes fensőséges nyugalommal. - Hallott valamit harangozni Lullus és Ambrosia történetéről, de az igazságot képtelen kihámozni az egymásnak ellentmondó verziók közül.

- Mi hát az igazság?

- Az igazság - kezdte Ximenes haragos és vitatkozó hangon -, hogy ő is, Ambrosia is éltek a csodatevő elixírrel.

- Hát két ember is használhatja azt?

- Az elixír egy és oszthatatlan.

- Nohát?

- Vagyis akárhány részre osztjuk azt, a lényege és csodatevő hatása érintetlen, egész és tökéletes.

- Biztos ez, tisztelendő atyám?

- Bebizonyosodott. Raymondus Lullus először önmagát, aztán Ambrosiát ruházta fel az örök élet ajándékával. Aztán elment nagy zarándokútra.

- Miért?

- Ifjúkori bűneiért kellett vezekelnie.

- Mit követett el?

- Elhagyta nejét és gyermekeit. És felesége, donna Iviza belehalt fájdalmába. Ezért kellett előbb Lullusnak megtisztulnia. Először kolostorba vonult, hat hónapig böjtölt és imádkozott. Aztán harminc évig bolyongott a földön. Végre megnyílt előtte a kegyelem. Egy északi hegyfokon bevette a csodaszert. Aztán kipróbálta. Két hónapig nem evett, nem ivott, elszenvedte az égető nap, a csontokat átjáró misztrál, a vihar, a jéghideg zápor, az álmatlanság és fáradalmak összes kínjait. Kihívta maga ellen a dögvész és láz szellemét. Még emlékezett a kaldeusok tanításaiból, hogy az ember feje ellen fordítja a mérgét az átkozott Idpa, élete ellen a kegyetlen Namtar, nyaka ellen a gyalázatos Utugu, melle ellen a vészt hozó Alal, belei ellen a gonosz Gigim, keze ellen a szörnyű Telal; sorjába mindezeket felingerelte, magára idézte, s azonkívül még a gnómokat és a manókat, amelyek az ember közelében tanyáznak, az éjszakai erőszaktevőket, amelyek ölelésének sem férfi, sem nő nem tud ellenállni, a mocsarak lidércét, a kárhozatos nemtőket, az egek megzavaróit, az ingoványok magzatait, a pokol bűbájosait, a boszorkányokat, az incubusokat és a succubusokat... de azok nem vehetének rajta erőt, habár meggyötörték őt, de temérdek kínokat szenvedtetének vele. Meghalni azonban nem tudott.

A tudós történetíró lélegzete elakadt, nyeldeklője kiszikkadt, mint kánikulában a kút. Ez volt az oka, hogy lihegve, krákogva és fulladozva abbahagyta előadását. Büszkén és diadallal figyelte áldozatát.

Ambrosia szédült.

- És mi történt hölgyével? - kérdezte halálos, remegő izgatottsággal.

- Azt is én tudom hitelesen. Ezek a Marzio-féle történetírók...

- Mi történt a hölggyel? - sürgette lihegve Ambrosia.

- Öreg anyóka lett az isteni Ambrosiából. Amikor Raymondus Lullus visszatért Barcelonába, egy kút mellett találta őt, ahogy fiatal lovagokat csábítgatott magához sikertelenül.

- Elég, elég! - kiáltott magánkívül a hercegnő. - Ne rágalmazd a szerencsétlen hölgy emlékét.

- Eszem ágában sincs. De egykori okmányok bizonyítják. Raymondus Lullus megbánta, hogy örök életet adott az isteni Ambrosiának. Eltitkolta magát.

- Nem halt meg a hölgy?

- Csak száz esztendő múlva, isten irgalmasságából.

- És Lullus?

- Az is az ég különös kegyelméből, bűnbánatának és vértanúságának jutalma gyanánt. A pálmai egyházban temették el, az Úrnak 1325. esztendejében.

 

15

Ambrosia eleget tudott. Habozás nélkül hitelt adva Ximenes előadásának, megállapította, hogy az örök életet adó elixír két személyre is hatásos. Hogy aki másodszor használja, az sem hal meg attól, sőt száz esztendeig él, és csak Isten különös kegyelméből hagyja el ezt a nyomorult világot.

Nagy megnyugvást érzett. Ha először ő használja az elixírt, a hatás: örök fiatalság és örök élet kéje. Alfonso is örökké fog élni, azonban éppen úgy öregszik, mint egy közönséges halandó. Ez a legszebb és legmegnyugtatóbb megoldás.

Két hét alatt felhasználta Galeotto balzsamjának felét. Utána két napig ájult szenvedésben feküdt az ágyban. Férje, az udvar, a király halálosan megrémültek. Doktorok jártak ki és be Ambrosia ágyasházába. De senki sem tudta felébreszteni. Ekkor Galeottót hívatták a király parancsára.

- Mentsd meg őt! - szólt a király reszkető hangon, könyörögve és fenyegetve egyszerre.

Galeotto lehajtá a fejét.

- Uram, nagy dolgot parancsolsz.

- Tudom - felelte Ferdinánd -, a jutalmad is nagy lesz.

- Kis villát szeretnék Mallorca szigetén, az akác-, mandula-, eper- és narancsfákkal övezett Pálma városának közelében.

- Megkapod.

- De kis szőlőt is hozzá, gyümölcsössel és olajpréssel, hogy ott tölthessem gondtalanul békés öregségem napjait.

- És még száz velencei aranyat - tette hozzá a kegyes király.

- És?

- Hátasparipát, szerszámmal, fegyverrel, ahogy lovaghoz illik, Marzio.

- És halálom után?

- Márvány síremléket a pálmai templomban.

A tudós szomorúan csóválta a fejét.

- Özvegyeimről és gyermekeimről vajon ki fog gondoskodni, felséges uram?

- Tudtommal nincs feleséged, Marzio.

- De lehet - válaszolta gőgösen a tudós.

- Ő az én pártfogoltam lesz - szólt a király ünnepélyesen...

Galeotto elment a beteghez. Megnézte. Keresztet vetett rá, és mindenkit kiküldött a szobából. Leült a padlóra, és kabalisztikus kísérleteket végzett egy nagy fehér pergamenlapon. A maga és Ambrosia nevéből tennurát készített. Ehhez a hetedik Saphirosnak, a férfias szilárdságnak és a nyolcadik Saphirosnak, a passzív női hatalomnak segítségét kérte. Majd a két név betűit sorban egymás alá írta, végül az egyik sor mindegyik betűjét a másikkal helyettesítette. Ezt huszonnyolcszor megismételte, s ezalatt az égen feltűnt a Hold nyájas arculata. Galeotto a Hold felé fordult, s egy tányéron valami furcsa anyagot vett elő, mely kiszárított béka fejéből, bika szemeiből és fehér mák magvából, tömjénből és lúdvérrel leöntött mirhából készült keverék volt. Ezt meggyújtotta, és először a Hold, aztán Ambrosia felé lóbálta kabalisztikus szavak kíséretében.

- Ambrosia, tied az örök élet titka - suttogta végül az ájult hölgy felé.

A hercegnő felemelkedett, és csodálkozva nézett maga körül.

- Te vagy az, Marzio? Mi történt velem?

- Halhatatlanná lettél, drága szép madonnám!

- Megtörtént a csoda?

Galeotto boldogan bólintott.

Ambrosia kiugrott az ágyából, és határtalan erőt, egészséget és rugalmasságot érzett minden tagjában.

 

16

Az első reggeli alatt Gonsalvo herceg, a halhatatlanná lett Ambrosia di Castello férje, ámulva vette észre, hogy az ürüszeletek, a pávahús, az olasz hagyma, a picenumi füge, a sózott halak és a friss gyümölcsök oly óriási mennyiségben fogynak el a felesége aranyozott tányérján, olyan roppant tömegben és oly szédítő gyorsasággal, hogy a gyönyörű fiatalasszony egészségét kezdte félteni.

- Señora, ne felejtsd el, hogy most keltél fel a betegségből, s még vigyáznod kell a gyomrodra - szólt rá apai gyengédséggel.

A hercegné csodálkozva meresztette nagy ibolyakék szemét Gonsalvóra.

- Nem értem, mit beszélsz.

- Túlságosan mohón étkezel.

- Én?

- Csak szeretetből mondom. Nem sajnálom tőled.

- Mit?

- A pávahúst.

- Még meg sem kóstoltam.

- Egy teljesen kifejlődött pávakakas felét már elfogyasztottad. Pedig kemény és rágós ez a hús, öreg páva húsa pedig megrontja a gyomrot, és erős lázt okoz.

A hercegnő nagy adag sajtot vett gyönyörű fehér ujjai közé, és mohón harapdálta.

- Még egyáltalán semmit sem ettem - jelentette ki ártatlanul, és értetlenül vonogatta vállait. Gonsalvo egy ideig szomorúan nézegette az ő feleségét. És eszébe jutott a biblia egy fejezete, amelyben írva van, hogy az asszonyok telhetetlenül fogyasztják a hús zamatos csemegéit, s aztán megtörlik ajkukat, mondván, hogy nem ettek semmit. Ez nemcsak a pávahús és a pármai száraz sajt kapcsán jutott az eszébe. Öreg udvarhölgyek, udvari szerzetesek és Isten tudja, honnan a föld alól előbújt kézből olvasók, jövendőmondók, javasasszonyok mindenféle pletykákat sugdostak fülébe. Kutatva nézett a hercegnő szemébe. A két fényes, derült, tiszta szem oly édes ártatlansággal állta tekintetét, mint a báránykák, őzek és angyalok az olasz festők képein. Mintha bele volna írva a szemek szivárványhártyájába:

- Még nem is ettem semmit.

Ambrosia jóízűen falatozott, s közben arra gondolt, hogy a halhatatlan istenek nektárral és ambróziával éltek. Mi lehetett az? Ezt legközelebb meg fogja kérdezni Galeottótól. Annyi bizonyos, hogy ő nem érez sem éhséget, sem jóllakottságot. De mégsem tudja abbahagyni az evést, mert az étel földöntúli kéjt okozott neki. Testi és lelki kéjt, olyant, aminőhöz hasonlót csak az ölelkezések legmegrázóbb pillanataiban érzett. Megállapította, hogy ez csalhatatlan jele az ő halhatatlanságának. Az olümposzi istenek boldogsága ez, az örök életű és magasabb rendű lények előjoga ahhoz, hogy minden életműködésük tökéletes gyönyörérzetben jelentkezzék. A vére mégis nyugodtan folydogált ereiben, kissé álmos volt és merengő. Mintha álmodnék.

Lopva arra gondolt, hogy ezt nemsokára Alfonso is érzi majd, ha felhasználta az elixír megmaradt részét. Alfonso is halhatatlan lesz. És visszatér a háborúból, és ők ketten úgy élnek majd, mint Jupiter gyermekei. Aztán eszébe jutott, hogy ha már a puszta létezés, a lélegzés, az evés, a gondolkodás ilyen boldogságot ad, milyen mennybe ragadó gyönyört adhat a szerelem a halhatatlanoknak! Reszketett az izgalomtól, s alig várta, hogy a nagy titoknak birtokába jusson.

Ránézett a hercegre. Gonsalvo hatalmas alkatú, délceg, széles vállú, tar fejű, ötvenöt esztendős férfi volt. Arcán az erő és gőg ragyogása. A hangja, mint az oroszlánordítás. Határozottan tetszett Ambrosiának, és csodálkozott, hogy eddig még nem is vette észre.

- Olyan, mint az olümposzi istenek atyja, a villamos Jupiter. Kár, hogy őt nem tehetem a halhatatlanság boldog részesévé - gondolta magában elérzékenyülve.

És néhány pillanatig azon törte a fejét, hogy ezt a derék, öreg hőst, aki oly ártatlan lelkű, és oly hiszékeny, mint egy óriás gyermek, kárpótlásképpen szintén részesíti a mindenható elixír néhány cseppjének áldásában. - Istennő férje ő, hiába - szűrte tovább a gondolatait -, néhány száz esztendőre joga volna neki is, ha már nem futja számára a halhatatlanságból.

És a király?

A király oly nagylelkű és oly jó. És úgy szereti őt! Az egész világ tiszteli, és a pápa, az egyház, a keresztény népek oly sokat várnak az ő hatalmas karjától. Nem volna-e hálátlanság kizárni őt az örök élet isteni adományából? Vagy ha nem is örök élet, de egy évezred vagy egy fél, esetleg háromszáz esztendő minden bizonnyal megilletné őt.

- Ezen még gondolkozom - tette föl magában a hercegné, mert szíve kiáradt, és adakozó kedvében az egész világgal jót akart cselekedni. Igen, mind több és több barátja, szolgája, hódolója és pártfogoltja jutott az eszébe. Öreg dajkája, aki oly rajongással gondozta gyermekkorában, s aki most oly féltő gonddal őrködik jó hírnevén és biztonságán.

- Ő is kap egy cseppet. És a királyné is kap. Ximenest sem hagyom ki, szegény öreg fickó oly szenvedélyes szerelemmel ragaszkodik régi pergamenjeihez, görög és latin kézirataihoz és bibliáihoz.

Aztán eszébe jutott néhány kedves rokona, nővérének kis hosszú fürtű fiacskája, aki oly édesen kacag. Az udvari apródok között van egy tizenhat esztendős, iruló-piruló, kék szemű és szőke hajú gyermek, Germániából való. A Rajna mellékéről, egy várból ragadták el harcoló katonák csecsemőkorában. Nagy váltságdíjat reméltek érte. De úgy látszik, a kis gróf szülei meghaltak, s a csöppség itt az udvari dámák között nevelkedett fel, mint egy kis rózsaszín malac. A királyné észrevette, megszerette és besorozta az apródok közé. Oly szép, mint egy kerub. És még csak tizenhat esztendős. Mire ő húsz-huszonnégy éves lesz... Ambrosia megrázkódott, és heves vágyat érzett, hogy neki is juttasson egy cseppecskét... Ez a halhatatlanok előrelátása.

Az ablak előtt nagyot sikoltott Ambrosia kedvenc papagája.

- Szent isten, mintha ez az állat megérezte volna, hogy én most az örökkévalóságot osztogatom! És ő is kér néhány rongyos kis évszázadot.

Erről vadászsolyma, hátasparipája és kutyája jutott az eszébe.

- Ó, ezeket nem tudom nélkülözni! Egy cseppet nekik is...

Gonsalvo herceg türelemmel vizsgálta felesége arcvonásait.

- Gyönyörű ez az asszony, s mintha most valami túlvilági fény ragyogna az arcán.

Aztán hirtelen felemelkedett.

- Ambrosia, kedves vendég vár az ajtó előtt. Majd el is feledkeztem róla.

- Ki az? - kérdezte az asszony felvillanó két ibolyakék szeme.

- Galeotto Marzio, az ars magna doktora.

Ambrosia bosszúsan rándított a vállán.

- Ah, az a vén fecsegő. Nem szeretem, ha sokat érintkezel vele.

A hercegnőnek csak most jutott az eszébe, hogy egy Galeotto Marzio nevű ember is van a halandók között. Ez volt az egyetlen, akiről megfeledkezett az örök élet fölött való ábrándozásában.

 

17

Ambrosia kisietett a lovagteremből. Úgy látszik, nem akart Galeottóval találkozni, mert furdalta a lelkiismerete, hogy oly sok hálátlansággal vétkezik a derék öregúrral szemben. Az asszonyok mindig neheztelnek arra, aki ellen bűnt követtek el.

Galeotto vidáman és boldogan lépett a hadvezér elé.

- Kegyelmes hercegem, engedd meg, hogy hadba indulásod előtt tisztelettel köszöntselek.

A herceg kegyesen leültette maga mellé a tudóst, és nagy kupa bort rendelt a számára. Galeotto ivott. Rengeteget ivott.

- Reggeliztél már? - kérdezte kegyesen Gonsalvo.

- Ó, még nem volt időm ily haszontalan földi dolgokkal bíbelődnöm, uram. Könyvemen dolgoztam.

- De azért jól bírod a bort.

- Hát ha még ettem volna valamit - mosolygott a tudós, és ismét felhajtott egy öblös ónkupával.

A herceg bizalommal legeltette szemét az asztrológus piros, nyájas, kövér arcán, és ő maga is felmelegedett. Ivott, aztán megszólalt:

- Illustrissime! Min dolgozol most?

Galeotto csintalan arcot vágott, és magas tenorhangján nagyot kacagva, gúnyosan megkérdezte a herceget:

- Mióta érdeklődnek a hadvezérek a tudósok könyvei iránt?

- Engem érdekel a titkos tudomány, amelynek te felkent papja vagy. Úgy hallom, hogy a kézjóslás törvényeit szeded rendbe az utókor számára.

- Ez igaz - hagyta helyben a humanista. - Galeotti Martii Verniensis chiromantia perfecta című művemben ennek is végleges szabályait adom. De most az emberről értekezem. De promiscua doctrina cím alatt.

- Tudományos könyv?

- Angelo Poliziano óta annyi mély és megdönthetetlen bölcsességet még senki sem szedett rendszerbe, hercegem. És ne gondold, hogy ez is olyan, mint az elmúlt sötét századok dialektikája.

- Ördögi tudomány?

Galeotto ivott, és hangosan, hosszan és szíve mélyéből hahotázott.

- Ti mindent a szegény, nyomorult ördög számlájára írtok, ami csak kevéssé is ellenkezik a szentatyák vagy az arab Arisztotelész-kommentárok szószátyárkodásával. A régiek szillogizmusokkal, dialektikával, tézisekkel, antitézisekkel és szintézisekkel dobálództak, és ezt nevezték filozófiának. Mi, felvilágosodott és tudományos fők a természet megfigyelése és törvények logikus levezetése révén keressük az igazságot.

- A te könyved is ilyen? Miről szól a könyved?

Galeotto ünnepélyes hangon válaszolt:

- A fejezetek címei:

Az emberek nevei
Asztrológia
Mérleg
Avicenna, Galenus és Hippokratész tévedései
Az emberi test nedvességei
A szerelem
A filozófusok
A csillogó ég
A víz
A betegségek
A zodiakus
A nők
A termékenység
Az ölelkezés különböző módja
Demonológia és necromantia
Az üdvözülés titka

Gonsalvo tágra nyílt szemmel bámulta a tudóst, aki újra megtöltött egy kupát, és fenékig kiürítette a címek felsorolása után. Sokáig mereven és csodálattal nézte ezt a lobogó sörényű, vidám és duhaj vén legényt, ezt az illatos és kikent-kifent öreg piperkőcöt, hogy hol jut ideje és ereje ily töméntelen tudomány összegyűjtésére. Végre bátortalanul megszólalt:

- Azt is hallottam, hogy te az élet meghosszabbításához is értesz.

- Orvos vagyok, herceg - felelt Galeotto szerényen, de jelentőségteljes vállvonogatással.

- Tudom, tudom, de azt mondják, te nemcsak betegeket gyógyítasz, de eleve is meg tudod óvni az embert az ártó szellemektől...

- Ha jó tanácsaimat elfogadják - vágott közbe Galeotto -, és a csillagok utasításai szerint ápolják egészségüket.

- Igen, igen, de én úgy értem, hogy te a halál ellen is tudsz orvosságot.

Galeotto meghökkent.

- Ez túlzás - felelt óvatosan.

- Te csak szerénykedel.

- Élet és halál ura egyedül a Teremtő.

- De a mágia...

- A mágia is az ő végtelen bölcsességéből és mindenhatóságából táplálkozik.

A hadvezér haragra lobbant.

- Galeotto Marzio, én most háborúba megyek.

- Dicsőség és győzelem legyen osztályrészed!

- De nekem rossz sejtelmeim vannak.

- Az ég veled lesz. És a csillagok...

- Eredj a pokolba a csillagaiddal. Én biztos akarok lenni...

- Miben?

- Hogy nem történik bajom... Hogy engem nem fog kard és golyó... hogy betegség és balszerencse kikerül... hogy sebezhetetlen leszek, mint Achilles... hogy élve kerülök ki a harcokból...

A tudós lelkesen közbevágott:

- Megkérdezzük a halottakat... Próbát csinálunk vízzel és tűzzel, galambokkal és vadászó sólymokkal, megnézzük a tenyeredet...

- Nem elég, nem elég...

- Aranyból készült bika alakjával ékesített amulettet adok neked, amely szembetegség, daganatok és szerelmi betegségek ellen megvédelmez...

- Hallgass, Galeotto Marzio... én örökké akarok élni, Marzio! Érted? Én azt akarom, hogy ments meg engem a halál borzalmaitól! Marzio!

Galeotto homlokán kiütött a verejték. A hadvezér folytatta:

- Ha te meg tudsz menteni a haláltól, neked adom egész Mallorca szigetét.

- S ha nem? - kérdezte rosszat sejtve a tudós.

- Akkor fejedet vétetem.

Galeotto felugrott, és kitárta karjait.

- Akkor hívjad a poroszlót.

- Nem tudod megtenni?

- Nem.

A lovagterem ajtaja felpattant, és poroszlók léptek Galeottóhoz.

A tudós hirtelen a legények közé rontott, és sörényes fejével szétöklelte őket. Jobbra-balra hullottak a zsoldosok, és Galeotto, mint egy fürge, fiatal mén, magas ívben átugrott a földön fetrengőkön. Aztán nyílsebesen kiiramodott a tölgyfa ajtón, és leszáguldott a lépcsőn.

A hadvezér csak bámult ekkora erő és ily nagy ruganyosság láttára. Hatvanöt éves ember!

- Ez csakugyan az ördögök cimborája - szepegett magában, és dühösen, félelmében és szégyenében nagyokat rúgott a zsoldosokon.

- Uram, ez maga a sátán - nyögött az egyik poroszló, aki törött lábbal vergődött a márványpadozaton.

- Ez Belzebub - lihegett egy másik, kinek kilenc foga fordult ki a tudós ökölcsapása alatt.

 

18

A királynak rossz éjszakája volt. Nehéz álmok gyötörték, rémképeket látott, és szinte elviselhetetlenül vágyakozott a gyönyörű Ambrosia után. Amikor az udvarhölgyre gondolt, hirtelen elhatározta, hogy a nápolyi háborút haladéktalanul megindítja, vagyis eltávolítja az udvartól Gonsalvót, a férjet. De ezzel kapcsolatban az is eszébe jutott, hogy a háborúra még korántsem készült fel, és szövetségese, a francia király sem tartja időszerűnek Itália meghódítását. A pápától is félt, Miksa császár álláspontjával sem volt tisztában, a spanyol nép fáradt volt, és megunta a háborút, a zsoldos hadsereg is sok pénzbe került, s a kincstár csak úgy kongott az ürességtől.

Tanácsosaitól sok jó tanácsot kapott, de mivel az egyik sürgette, a másik ellenezte a háborút, tulajdonképpen semmi hasznát nem vette a tanácsoknak.

Lázas nyugtalansággal hánykolódott ágyában, és roppant gondjai elől minduntalan a szép Ambrosiához menekült vágyban és képzeletben. Reggel felé már egészen kimerült, és elátkozta az egész európai politikát.

- Ambrosiának van a legszebb szeme egész Aragóniában - gondolta türelmetlenségében és izgalomban holtra fáradt lélekkel, és maga elé képzelte a magas, karcsú hölgyet, a hölgy villogó fekete haját, amely dús fürtökben omlott le alacsony homlokára, a szemek felett majdnem összeérő dús fekete pihéket, amelyek azt jelentették, hogy a lélekben igéző erők, démoni hatalmak és forró szerelmi indulatok égnek. - Szeme azonban ibolyakék, ami a születése pillanatában uralkodó Venusnak a Szűzzel való konjunktúrájában leli magyarázatát - gondolta magában a király, aki jártas volt az asztrológia tudományában, és büszke volt erre a tehetségére.

A spanyol király birodalmában felkelt a nap, és, az udvar benépesült az államférfiak, katonák és papok, külföldi követek és ügyes-bajos alattvalók seregével. Ferdinánd kora reggel intézte az ország dolgait.

Most is maga elé rendelte a minisztereit. A kincstárnok jelentette, hogy az állampénztár üres.

- Tudom - legyintett Ferdinánd -, meg kell szorítani a zsidókat.

- A zsidókat kiűztük az országból - jegyezte meg a pénzügyminiszter szemrehányó képpel.

- Vissza kell hívni a gazembereket - rendelte a király.

- De a nép ellenezni fogja.

- Be kell a népet csukni!

- A termés gyalázatos.

- Körmenetet kell rendezni esőért.

- A hadsereg szétzüllik. A csapatok szökdösnek.

- Meg kell tizedelni őket.

- Az angolok háborúra készülnek ellenünk.

- Megverjük őket. Nekem van a legnagyobb flottám a világon.

- Igenis. De a hajók rozogák, és a kalózok a felét szétlopkodták.

A király dühbe jött, és ordítva hívta Gonsalvót, a vezért.

- Rossz híreket hallok. Éhség, lázadás, nyomorúság, ellenséges támadások fenyegetik országomat.

- Hirdess, felséges uram, keresztes háborút.

- Ki ellen?

- A törökök és az afrikai arabok ellen, felséges uram.

A király gondolkozott.

- Ennek nincsen már hatása az istentelen Európára. De a keresztes háború jó eszme, hasznos gondolat.

A hadvezér szeme felcsillant. A király összevonta szemöldökeit.

- Keresztes háborút hirdetek a nápolyi király és a pápai hűbérállam ellen.

- Ah!

- Igen, meghódítom Dél-Itáliát, Szicíliát, Ischia szigetét és Campagnát. Megelőzöm a franciákat és Miksa császárt, akik tudtommal fel akarják maguk között osztani a szép Latiumot.

Gonsalvo elsápadt.

- Kemény dió. Nehéz ügy. És mikorra tervezed, felséges uram, a hadjáratot?

- Nyolc nap múlva indulsz. Te vagy a keresztes csapatok főparancsnoka.

A hadvezér letérdelt a király elé, és megcsókolta Ferdinánd kezét.

- A király akarata parancs - hebegte magánkívül a fájdalomtól, hogy ismét itt kell hagynia a szép Ambrosiát.

A király is Ambrosiára gondolt, és alig tudta eltitkolni ujjongó örömét.

- Isten vezérelje kardodat - mondta Gonsalvónak, és megáldotta kedves hadvezérét. - Feleségedről és családodról majd gondoskodni fogok.

A hadvezér kitámolygott a teremből. Ferdinánd pedig elküldvén az országnagyokat, fal felé fordult, és békésen elszenderedett. Most már tudott aludni.

 

19

Ferdinánd király a háború megindítása előtt összehívta mágusait, jövendőmondóit és csillagászait. Tudni akarta, hogy a sors miképp rendelkezett a háború kimeneteléről.

A mágusok nem sok jót jövendöltek. Majdnem egyhangúlag azt olvasták ki a csillagok konstellációjából, hogy sok vér haszontalan folyik el az olasz erősségek előtt. Az egyik a Cassandra-jóslatot megtoldotta azzal, hogy Ferdinánd szövetségese, a púpos és buja Károly francia király összejátszik az aragóniakkal és a pápával, és rettentő kelepcét készít a spanyol ármádiának.

- Ezt Miksa, a nyugat-európai szent birodalom császára fizette meg - súgta Ferdinánd fülébe Ximenes, a vén történettudós.

A király börtönbe vettette a csillagjóst.

A másik egyenesen azt olvasta ki a madarak repüléséből, hogy a hadjárat a legnagyobb hajóhad teljes megsemmisülésével ér véget.

- Kinek van legtöbb hajója a világon? - kérdezte Ferdinánd Gonsalvótól.

- Neked, felséges uram.

- Hát akkor, hogy mer így beszélni ez a vakmerő fickó, ez az eszelős vén barom? - mutatott a reszkető asztrológusra Ferdinánd.

Ximenes megadta a választ.

- Mert a nápolyi Fernando zsoldjában áll.

A király az asztrológus fejét leüttette.

A harmadik dögvészt és bujakórt jövendölt.

- Ez VIII. Károly embere - adta okát a jóslatnak Ximenes.

A király nagy dühvel kiáltott rá embereire:

- Mit hozzátok elém ezt a sok ostoba megvesztegetett semmiházi fickót? Hol van Galeotto, az én hűséges emberem?

Mindenki elsápadt. Gonsalvo szeretett volna a föld alá süllyedni.

- Hívjátok ide Galeottót!

- Galeotto eltűnt.

- Megszökött?

- Az ellenséghez szökött.

A király magánkívül volt a dühtől és keserűségtől. Úgy érezte, hogy mindenki elhagyta őt, és Galeottót eltették láb alól, mert féltek, hogy ő a háború mellett nyilatkozik. Felordított fájdalmában, és kiadta a parancsot:

- Galeotto Marziót, mielőtt a nap kétszer leáldozik, hozzátok elém, ha a poklok fenekéről kell is megkeríteni.

- Élve vagy halva! - tette hozzá Gonsalvo.

- Élve! - kiáltott a király. - Egy haja szálának sem szabad meggörbülnie.

- Galeotto veszedelmes csaló - jegyezte meg a hadvezér. - Galeotto olasz, és sokat élt az aragóniai Beatrix, a nápolyi királylány udvarában. Az ő szíve az olaszokhoz húz, és könnyen megtörténhetik, hogy lépre csal bennünket...

- Elég! - kiáltotta Ferdinánd. - Marzio veszedelmes ember, de hatalmas mágus és nagy tudós, és övé az örök élet titka...

Gonsalvo mosolygott és ájuldozni kezdett. Hát már a király is tudja ezt?

 

20

Galeotto Marzio meg sem állott a torellai kolostor kapujáig. Marzio nem volt gyáva ember, de ismerte a hadvezéreket, akik háború előtt felette ingerlékenyek és meggondolatlanok. Tudta a történelemből, hogy ilyenkor kényes helyzetbe kerülnek a haruspexek, akiknek lelket kell verni katonákba, szenátusba, hadviselő népekbe, királyokba és vezérekbe; de még nagyobb bajba jut ilyenkor a mágus és asztrológus, akitől a nagyurak mindenféle lehetetlenséget követelnek. Az nem okozott Marziónak gondot, hogy a nápolyi hadjárat kimenetelére nézve a legragyogóbb auspiciumokkal kecsegtesse Gonsalvót. Tudta, hogy az itáliai népek szinte sóvárogják a hódítót, s ha Matthias Corvinust nem ragadja el a hirtelen halál, a Hunyadi-ház lobogóját már a Castello Nuovón suhogtatja a nápolyi déli szél. Diadal, zsákmány, könnyű hódítás: ezt már régen megjósolta a királynak, de megrémült, ha arra gondolt, hogy az udvarban híre ment a Raymondus Lullus-féle örök életet adó elixír titkának.

Ez rettentő veszedelem. Minden hadba induló vitéz követelni fogja tőle a csodaszert, s ő szörnyű dilemma elé kerül. Vagy engedelmeskedik, s akkor mindenkinek elkészíti a Mercurius csodakenőcsét, vagy mindenkitől megtagadja azt. Szentséges isten, az első esetben már a háború elején kitudódik, hogy az elixír csak egyetlen embernek hoz áldást, a többinek pedig gyors és kikerülhetetlen halált; tehát éppen azok pusztulnak el legelébb, akik...

Galeotto szeme itt felcsillant. Az ördög borzasztó gondolatot súgott a fülébe.

- Igenis, készítsd el a szert Gonsalvo számára... Ez a legbiztosabb bosszú! Ambrosia akkor függetlenné lesz és...

A tudós csüggedten horgasztotta le gondterhelt fejét.

- Nem, Ambrosiában bízni nem lehet. Ambrosia gyönyörű, édes, kívánatos és összehasonlíthatatlan; de asszony; hiú és állhatatlan; nagyravágyó és fiatal. És ha özveggyé lesz, új házasság után néz. És férjéül nem egy öreg, szegény, csavargó humanistát választ, hanem valakit a rang és mód fejedelmei közül... Ez nagyon valószínű. Gonsalvót tehát nem ésszerű dolog eltenni láb alól.

Galeotto többé nem gondolt erre a sátán sugalmazta gonoszságra...

Gonsalvo csak éljen, és vigyázzon Ambrosia asszony tisztaságára - gondolta magában sok és érthető önzéssel. - De az is kétségtelen, hogy a kritikus napokban nem lesz tanácsos emberek szeme elé kerülnöm. A király türelmetlen. Nem sok időbe kerül, és a csapat elindul Itália felé. Addig tehát elrejtőzöm itt a torellai barátok között.

Bölcs és hasznos meggondolás volt ez, és Galeotto becsengetett a zárda kapuján. Szívesen fogadták, és cellát adtak neki. Bőséges lakomák, jó mallorcai bor, temérdek régi könyv és pergamen állott a vendég rendelkezésére, és Galeotto gondolta, hogyha Ambrosia nem volna a világon, kedve kerekednék élete alkonyát Szent Ferenc jámbor gyermekei között, a kolostor hűs árkádjai alatt olvasgatással és könyveinek irogatásával eltölteni.

A kolostor lakói kedvesek voltak és vidám természetűek; a régi kút kávájára piros vadrózsák indája kúszott fel, és hattyúk úszkáltak a sekély medencében; a bokrok alján fülemüle csattogott, és a feketerigó torkaszakadtából utánozta az elnyújtott, tiszta, meleg és panaszos hangokat. Galeotto nyomban megállapította, hogy a laikus emberek a fülemüle énekét könnyen összevéthetik a rigó silány erőlködésével. Ez a művészet és az utánzás, a művész és a dilettáns, a tudomány és a szélhámosság örök küzdelme egymással. Az ügyesség megtévesztő módon tudja szimulálni a művészetet - gondolta magában enyhe felháborodással, és elhatározta, hogy ennek a gondolatnak külön fejezetet szentel készülő könyvében.

- Te alkimista vagy? - szólította meg egy csontos, vörös képű, nagy orrú fráter, aki már régen a léptei nyomán settenkedett.

- Ki vagy te, testvérem? - kérdezte Galeotto.

- Jacopo vagyok, laikus fráter, Szent Ferenc harmadik rendjéből. A marhák és a kecskék gondozója. Én nyírom a birkákat, és én fésülöm a gyapjút. A kertre is én ügyelek, s értek a sajt meg a seprőpálinka készítéséhez.

- Mit akarsz hát az alkímiával?

- Azt beszélik a páterek, hogy te a fekete mágia papja vagy, a sátán cimborája, és a szellemek, ha akarod, úgy tódulnak eléd, mint az én birkáim, ha belefújok hosszú nádsípomba.

- Hazugság és túlzás - védekezett Marzio.

- Pedig egyebet is beszélnek rólad este a dormitóriumban.

- Nos?

- Hogy te vagy Raymondus Lullus, a mallorcai szent.

- Az már két évszázaddal ezelőtt meghalt Afrikában.

Jacopo a vállát vonogatta.

- Nono, ezt könnyű mondani. Raymondus Lullus nagy szélkergető volt, s a gvárdián azt mondja, hogy ma is él még, járja a világot, és nem tud meghalni soha.

- Miért?

- Mert ő megfejtette az örök élet titkát.

Galeotto elrémült. Hát még itt is Raymondus Lullus szelleme üldözi! Szinte megkönnyebbült, amikor Jacopo újra megszólalt:

- No, azért nincs mit félned, uram. Akár te vagy Raymondus Lullus, akár nem. Itt nem lesz bántódásod. Bízd magad rám. De van egy kikötésem.

- Nos?

- Nekem is adsz néhány cseppet az örök élet italából.

Galeotto összecsapta a kezét.

- Örökké akarsz élni, Jacopo?

- Miért ne? - vonogatta vállát a fráter. - Félek a haláltól. És olyan kíváncsi vagyok, hogy mi lesz itt száz vagy ezer esztendő múltával.

Galeotto foga vacogott. Ha már Jacopo, az együgyű marhapásztor is örök életre áhítozik, hova fusson el az emberek elől? E pillanatban érezte, hogy az ő élete mától fogva örök rettegés és üldöztetés közepette telik.

 

21

Jacopo, a kertész és marhapásztor rövid idő alatt meghitt barátjává lett Galeottónak, habár kölcsönösen irigyelték egymást. A fráter fájó szívvel sóvárgott a lovag aranygombos nádpálcája, finom brabanti gyapjúból készült talárja, zafírköves gyűrűje és elefántcsontból való foga után, amelyet a tudós aggastyán úgy rakott ki és be a szájába, mint egy furcsa, de hasznos ékszert.

- Hej, ha nekem csak két ilyen rágószerszámot készítenél, domine! - sóhajtozott a barát, és elpanaszolta, hogy gyermekkorában kolerát kapott, igaz, hogy a salamancai Szent Szűz képmását gyomrára tették, meggyógyult, talpra állt - dicsértessék érte az Isten anyja -, de évekig kólika gyötörte, és aközben mind a két fogsora kihullt.

Galeotto vigasztalta a frátert, de magában azt gondolta, hogy ez az egyetlen boldog ember a világon. Ennek nincs gondja, kínja, vágya, izgalma, nincs Ambrosiája, és nincs kétsége a tudomány és az ars magna mindenhatóságában. Ez nem vándorol országról országra, nem viaskodik asztrológusok, udvarhölgyek és nagyurak kegyetlen, kapzsi és ostoba önzésével, ez nem veszíti el a pénzét a kockán vagy versenyfogadáson, ezt nem furdalja a lelkiismeret elcsábított asszony bosszúja, duhaj, részeg orgia, élethalál kaland, viszonzatlan szerelem, vesztett játszma és vakmerő hazugságok után, ez mindig jókedvű, megelégedett, nyugodt, csendes és együgyű, mint a fák, virágok és háziállatok. És neki, Galeotto Marzio Narsicensisnek, a Plátói Akadémia tagjának, Lorenzo il Magnifico barátjának, Philelpho legyőzőjének, Ferdinánd király első asztrológusának nincsen hol lehajtsa fejét.

Így gondoltak egymásra Marzio és a barát, de azért szerették egymást, és együtt baktattak a legelésző juhok és kérődző szarvasmarhák után.

A barátok két napig szívesen látták Galeottót, aki vidám tréfákkal, pajkos dalokkal és egyiptomi bűvészmutatványokkal szórakoztatta a szerzeteseket. De a harmadik napon gyanakodni kezdtek.

- Ki lehet ez a kövér ingyenélő?

- Az ördöggel cimborál.

- Valami istentelen mágus. Gyilkos, útonálló, hamiskártyás kalandor.

- Francia kém.

- Eretnek.

- Fel kellene jelenteni a szent inkvizíciónál...

És csakugyan titokban értesítették a torellai helytartót.

- Veszedelmet hárítunk el ezzel árva fejünk felől - igazolták magukban gyáva árulásukat.

Egy reggelen, amikor Galeotto az éneklő madarak füttyét hallgatva Ambrosiáról ábrándozott a repkénnyel befuttatott árkádok alatt, lélekszakadva rontott eléje Jacopo...

- Domine magister, királyi zsoldosok járnak a zárdában.

- A király hadra készül a nápolyiak ellen. Szénát és zabot rekvirálnak.

- Eszük ágában sincs. Valami nagy prófétát keresnek...

- Talán a gvárdián híre jutott el ő szent felségéhez.

- Fenét. Valami Galeotto doktor után kérdezősködik a kapitány.

Marzio meghökkent, és hirtelen körüljáratta tekintetét. Egérutat keresett, amelyen megugorhatnék a király emberei elől.

A következő pillanatban zsoldosok özönlötték el a zárda udvarát. A szerzetesek kezüket tördelve settenkedtek a katonák nyomán. A csapat kapitánya Marzióhoz lépett.

- Üdvöz légy, nagy doktor, Galeotto Marzio! Excellenciádért őfelsége, a király tűvé téteti Kasztíliát és Aragóniát.

A szerzetesek körülvették a tudóst, és diadalmasan mutogatták rá csontos ujjaikkal:

- Mindjárt tudtuk, hogy ő az, akit az Úr Hispánia megmentésére küldött. Áldott legyen, ki az Úr nevében jő.

- Miért rejtőzködtél el, illustrissime, ez egyszerű szerzetesek között? - kérdezte nyájasan a kapitány. - Téged a király oldala mellett kíván látni az ország, amely hódolattal gondol a világ legelső asztrológusára, a nagy mágusra, aki országok és népek sorsát igazgatja varázspálcájával. Hiszen egyedül te ismered a halandó emberek közül az örök élet titkát.

Galeotto szerényen szabadkozott, de belül, a szíve táján a félelem halálos hidegét érezte. Alig tudott dadogni dühében és megrökönyödésében.

- Jó nekem itt, e csendes árkádok alatt.

- Szó sincs róla! - kiáltott a kapitány, és csapatjával körülfogta a tudóst. - Őfelsége még ma hallani kívánja véleményedet.

Lovat vezettek Galeotto elé, és maga a kapitány tartotta a kengyelvasat a tudós lába alá. Galeotto felkapaszkodott a paripára, és savanyú képpel nézett hűséges cimborájára.

- Jacopo, áldjon meg az Isten.

Jacopo a szemét törölgette.

A kis csapat fürgén poroszkált a torellai dombok alatt kanyargó úton, amelyet még római légiók építettek Pompeius prokonzulsága idején. A kapitány úgy vigyázott Galeottóra, mint egy elrabolt menyasszonyra.

 

22

Kétszer huszonnégy óra elteltével Galeotto a király előtt állott. Ferdinánd úgy fogadta őt, mint ahogy a külföldi követeit vagy tábornokot szokás. Trónszéken ülve felesége, a szent életű és bölcs Izabella is kegyesen mosolygott a tudós felé, akit bíborköpenybe bújtattak, beillatosítottak, aranylánccal ékesítettek, és úgy vezettek az uralkodó pár elé.

Galeotto gőgös nyugalmat erőltetett magára, ám belülről reszketett, és pokolra kívánta az egész ceremóniát. Ahogy végignézett az országnagyok, udvarhölgyek, testőrök, papok, tudósok és cselédek ünneplőbe öltözött lelkes és áhítatos során, mindenki szeméből kiolvasta, hogy benne az örök élet titkának megfejtőjét látják.

- Szörnyű bajba kerültem - gondolta magában kétségbeesett dühvel és elszánt dacossággal. - Ha nem teljesítem kívánságukat, ezek keresztre feszítenek engem, vagy fogukkal tépnek szét, mint a fenevadak.

Érezte, hogy újra kísérti a sátán.

Egy pillanatig azon tűnődött, hogy roppant mennyiségben elkészíti a varázsitalt, és szétosztja közöttük. Micsoda kavarodás lesz ebből! Az egész udvar megtébolyodik, az emberek eszeveszett óriás orgiában ünneplik belépésüket a halhatatlanság előcsarnokába. Egy megőrült Olümposz lesz ez, senki sem fél az Istentől, a túlvilági büntetéstől, tettei következményeitől, mindenkiben kialszik a felelősség lámpája, amellyel a test durva ösztönein keresztül világít az istenfélő lélek. Senki sem ad többé törvényre, szokásra, erkölcsre, rendre, a családok felbomlanak, titkos viszonyok napfényre kerülnek, a kapzsiság, bosszú, irigység és gyűlölet minden korlátot ledönt önmaga körül, a részegek szörnyű bacchanáliákat csapnak, a gyermekek kicsúfolják szüleiket, szolgák az uraikat, zsoldosok a vezéreiket, papok az Istent, népek a királyt, mert mindenki sebezhetetlen lévén, megszűnik a földön a büntetéstől való félelem. Ez lesz az első hatása Raymondus Lullus halál ellen való orvosságának: általános zűrzavar, fejetlenség, őrült, részeg, vad tombolás, az emberek egymásnak esnek, mint az éhes fenevadak, és csókban, kéjben, ölelésben, verekedésben és öldöklésben zabolátlan dühvel fetrengenek a véráztatta földön. De a pokoli orgia után nemsokára elkövetkezik a nagy Mercurius bosszúja. Mindannyian elpusztulnak ők, mert avatatlanok voltak, és bitorolták a szent folyadék titkát. Mint a dühöngő vihar, úgy száguld végig a spanyol udvar felett a szellemek haragja. Rakásra hullik a tobzódó tömeg a halál kaszája alatt. Kihal és néptelenné válik Ferdinánd udvara, s az elnémult Barcelona megtelik halottakkal. És aztán? Azután minden kincs, szépség, hatalom az ő ölébe hullik. Ő pedig odarakja azt Ambrosia kicsinyke lába elé. Ambrosia lesz a félsziget királynéja, aki halhatatlan szépségében és ifjúságában úgy uralkodik Kasztília és Aragónia felett, mint ahogy a szent Istár a csillagos ég sötétkék boltjain. Ez volna igazi diadala neki és az örök életet adó kvintesszenciának. És ez egykettőre bekövetkeznék, s ő, az öreg és fáradt mágus, még láthatná az isteni Ambrosiát Ibéria trónján.

Galeotto körülnézett, és megpillantotta a királyné háta mögött a csodálatos asszonyt, aki halhatatlanságának tudatában sugárzott az erőtől, szépségtől és boldogságtól. Ambrosia nyugodtan és fenségesen nézett rá. Ilyen lehetett az Olümposzon uralkodó Juno, vagy az Ida hegyén versengő Pallasz Athéné, a maga derűs és mozdulatlan fenségességében. A többiek mind mosolyogtak, tekintetükkel simogatták, és szemük pillantásával hízelegtek neki. Maga a zord hadvezér, Gonsalvo tengernagy szinte bocsánatkérőleg nézett rá, és az ajkai remegtek. A király magához intette, és nyájasan szólt hozzá:

- Üdvöz légy, nagymester! Hogy szolgál a kedves egészséged? Sokáig nélkülöztelek királyi udvaromban. Pedig az országnak szüksége van rád.

Galeotto szíve felmelegedett. A király oly kedves bensőséggel dadogott, mint egy hízelgő gyermek. Az udvarnokok szeméből tisztelet és csodálat sugárzott. Az asszonyok szerelmes szemmel kacsingattak rá. Az asztrológusok reszkettek.

Marzio megsajnálta őket. Nem, ő nem tudja bántani ezeket a derék gyermekeket. Ő nem veszi lelkére, hogy szép, finom, kedves barátai az ő kegyetlen kezéből kapják a halált hozó mérget. Inkább elszenvedi a mártírok minden megpróbáltatását.

Az ünnepélyes fogadtatás után Galeotto négyszemközt beszélt a királlyal. Megvallotta neki, hogy Merkur csodatevő kvintesszenciáját már elhasználta, kimerítette, visszakérhetetlenül odaadta annak, akit legméltóbbnak tartott a halhatatlanságra.

- Ki volt az a vakmerő, aki el merte fogadni azt, ami egyedül engem illet Isten rendeltetése szerint? - bőszült fel a király.

Galeotto hallgatott.

A király rettenetesen indulatra gerjedt.

Galeotto hajthatatlan maradt. Hiába kérte, fenyegette, éheztette, gyötörte a király, a tudós nem árulta el féltve őrzött titkát. Bebörtönöztette; sötét, mély cellába dobatta, s álmából minduntalan felverette, hogy a kétségbeesés és őrület nyissa meg a száját. A humanista néma volt és hű az ő halhatatlan szerelmeséhez.

 

23

Ferdinánd király maga is elfáradt. Éjjel-nappal kínozta a kíváncsiság, hogy vajon kicsoda bírja a halhatatlanság isteni adományát a föld lakói közül. A pápa? Miksa császár vagy Károly, a franciák királya? Vagy talán éppen a nápolyi király? Vagy Beatrix, Mátyás özvegye, akiről hallotta, hogy nemcsak hatalmas és lángeszű, de ragyogóan szép asszony is, és nem lehetetlen, hogy szerelmével babonázta meg a kéjvágyó Galeotto Marziót?

Miután tudósaival, papjaival és bíráival hasztalan tanácskozott, kimerült, elkábult, kétségbeesett, és vigasztalás után áhítozott. Magához kérette Ambrosiát, hogy az ő karjai között pihenje ki magát.

Megbízta Ximenest, hogy szóljon a hercegnőnek.

Az öreg történetíró szomorúan ingatta fejét.

- Uram, felséges úr, te méltatlan személyre pazarlod királyi gyengeségedet.

- Mit beszélsz, Ximenes?

- Ambrosia asszony megcsal téged is, ifjú lovagokkal szerelmeskedik.

- Hazudsz! - förmedt a tudósra Ferdinánd, s szíve vadul dobogott a féltékenységtől. - Ambrosiát irigyli az udvar, a vén udvarhölgyek kígyót-békát kiáltanak rá, és te, vén öszvér hitelt adsz a rágalom szavának. Ambrosia szent.

Ximenes meghajtotta magát.

- Ximenes, jöjj vissza - kiáltott a király. - Mondd meg őszintén, te nem hiszel Ambrosia tisztaságában?

- Az udvarnál beszélik...

- Eh, beszélik... locsogás, irigység...

- Alfonsót, az apródot emlegetik.

- Az régen volt... tudom... megtévedt szegényke... megbánta... én megbocsátottam.

Az öreg krónikás reszketve hajlongott.

- Az más... meg tudsz bocsátani nekem is, legalázatosabb rabszolgádnak, felség?

A király megkönnyebbült. Hát csak Alfonsóról van szó. Akkor minden jól van. A szíve kissé fájt, de oly erősen s vágyakozott Ambrosia után, hogy minden más érzést elnyomott a gyönyörű pásztoróra előérzete.

A király sohasem találta ily szépnek és kívánatosnak az ibolyakék szemű, fekete hajú señorát. Ambrosia szemei túlvilági fényben ragyogott, és a szava úgy zengett, mint citerák és hárfák zenéje. Szájából leírhatatlanul édes, mámorító és illatos lehelet áradt. Testének is valami égi illata volt, és ahogy a király hálótermébe belépett, mintha lábai nem is érintették volna a kisázsiai szőnyegeket. Szinte lebegett és úszott és imbolygott a kéjben, mint egy magas, karcsú, könnyű virág.

Ferdinánd maga is égi elragadtatásban úszott. Úgy érezte, hogy magáért ezért az asszonyért is érdemes volna örökké élni és örökké ifjúnak maradni. Igen ám, de Ambrosia megöregszik... Eh, majd jön utána más! Az Ambrosiák a földből bújnak ki, mint az ibolya az első tavaszi istenáldás után. Az asszonyok megvénülnek, de mindig új generáció lép az elfonnyadt helyébe. A teli rózsák szirma lepereg, de az ágacskákon új bimbók fakadnak. Sokszor elnézi az udvarhölgyeket, akik egyszer csak lemondanak a szerelemről, sötét ruhát öltenek, szemérmesen eltakarják kiaszott keblüket, és az udvar elé vezetik fölserdült leányaikat. Ez így megy évről évre, s valószínűleg így lesz évtizedek és évszázadok múlva is. Mennyi új szépség, mennyi eljövendő asszony? És az ember elöregszik, a meg-megújuló generációk pedig örök fiatalságban váltogatják egymást. Nem borzasztó ez, hogy szakadatlan sora jön még az Ambrosiáknak akkor is, amikor mi már nem tudjuk követni az ő szerelmi röptüket?

Nézte, nézte Ambrosiát, és mind jobban megerősödött lelkében a meggyőződés: meg kell vásárolnia Galeottótól az örök élet titkát. Csak férfi és király az, aki a halhatatlanságnak hasznát tudná venni. Az asszony amúgy is örökkévaló az ő folytonos változatosságában és megújulásában. Csak a férfi hal meg az ő ifjúságának múlandóságában.

Magához ölelte Ambrosiát. Az asszony teste hűvös volt, és szeméből diadalmas gőg lángja csapott ki.

- Ambrosia, nem szeretsz már engem? - fakadt ki a király.

Az udvarhölgy gúnyosan kacagott.

A király meghökkenve bámult az asszony arcába. Ez az Ambrosia, aki hűséges kis cselédkéjének mondta magát azelőtt, és ki nem fogyott az alázatos és találékony szerelem gyengédségeiből, most rideg és unott egykedvűséggel fogadja az ő királyi hódolatát.

- Mi történt veled, becstelen személy?

A hölgy kacérság nélkül, kegyetlen közönnyel felelt:

- Felség, neked mindig léha szerelmeskedésen jár az eszed, én pedig... unatkozom...

- Unatkozol? - hebegett a király - ...unatkozol a karjaim között?

Ambrosia ásítozott, és kinyújtóztatta fehér, ruganyos, hűvös, illatos párductestét.

- Ambrosia, te mást szeretsz? - hördült fel a megbántott fejedelem. - Az apródot szereted?

- Nem szeretek senkit.

A király megragadta Ambrosia kezét.

- Megőrültél, asszony? Szeretőd van? Hűtlen lettél hozzám? Hát igaz az, hogy te Alfonsót szereted?

- Nem tehetek róla.

- Nem szeretsz?

- Nem.

- Nem félsz tőlem, vakmerő cseléd?

Ambrosia kiegyenesedett. Egy fejjel látszott magasabbnak a királynál. Ajkát felbiggyesztette, és felhúzta dús fekete szemöldökét. És mélyen zengő, lassú szavaival megszólalt:

- Nem félek semmitől.

- Nyomorult bestia! - üvöltött a király. - Éretlen gyerkőc, hitvány zsoldos szeretője, céda, buja némber, katonák cafrája, nem félted rongyos életedet?

- Nem.

- A szeretődét sem?

- Azét sem.

A király magánkívül őrjöngött dühében.

- Mi történt veled, becstelen személy?

- Én nem félek senkitől és semmitől.

- A haláltól sem?

- Attól legkevésbé. Engem nem lehet megölni.

- Nem lehet megölni?

- Nem! És Alfonsót sem lehet.

- Ugyan?

- Mert mi halhatatlanok vagyunk - csattant fel az asszony, és pillantása végigvillámlott a király elképedt, falfehér, megmeredt arcán.

Ferdinánd torkán alig fért ki a rekedt, kínos kérdés.

- Galeotto Marzio?

- Igen - vágott vissza Ambrosia hetykén. - Galeotto nekem adta az örök élet italát.

- Neked?

- Nekem, ha éppen tudni akarod, felséges király.

Ferdinánd megsemmisülve rogyott az ágyára.

- Hát ezt tette velem Galeotto Marzio? - hörögte tehetetlen dühvel.

 

24

A király meggondolta magát. Belátta, hogy Galeottóval szemben nem használ az erőszak. Még aznap felhozatta börtönéből Marziót, dús lakomára hívta meg, és bocsánatot kért tőle a szenvedésekért. Szemrehányást nem tett neki, hogy az örök élet áldásában hitvány, gyenge, esendő asszonyt részesített.

- Tudod-e, hogy Ambrosia könnyelmű, erkölcstelen személy?

Marzio szólni akart valamit, de elcsuklott a szava, és a szíve reszketett, hogy rosszat hall Ambrosia felől.

- Már a mézeshetek alatt megcsalta az urát.

- Ki tudja, mi igaz az udvar mendemondáiból - nyögte ki végre nagy keservesen.

- Alfonso, az apród, a szeretője...

- Mondják, de nem hiszem.

- De én egyszer tetten értem őket.

- Uram!

- Engem is megcsalt a bestia!

- Mit mondasz, felség? Hát te is?

- Én is - felelte fejét lehorgasztva a király.

Galeotto szédült.

- Nem tudom elhinni...

- Kérdezd meg őt magát...

- Bevallja?

- Dicsekszik vele. Szemérmetlen, gyalázatos szemét.

- Mégis ő a legszebb asszony Aragóniában - sóhajtott magát megadva Galeotto.

- A legszebb és legrosszabb...

- Alfonsóval csalt meg? - kérdezte öntudatlanul a humanista.

- Nem akarod hinni? Alfonso az ajtóm előtt teljesít szolgálatot. Tegyen tanúságot ő maga a céda asszony hűtlenségéről.

A király csengetett.

- Alfonso urat akarom.

Belépett az apród. Megállt az ajtóban, ránézett a királyra és Galeottóra. Aztán felnézett az égre, kifordult a szeme, tántorgott, karjait kitárta, hirtelen megfordult, hanyatt esett, és élettelenül nyúlt el a szőnyegen.

Galeotto az apródhoz rohant, és élesztgetni kezdte. De egyszerre vad rémülettel ugrott el a haldokló testétől.

- Az elixír, az elixír! - jajgatott eget verő fájdalommal. - Ambrosia, mit tettél velem?

- Mi történt? - kérdezte a király.

- Nézd, fenség, az ifjú mellén ezt a szörnyű fekélyt - mutatott az apród feltépett zubbonya alá Marzio.

- Mit jelent ez, domine?

- Így jár mindenki, aki Raymondus Lullus kvintesszenciáját bitorolja, uram! Így járt amaz Ambrosia is, a nagy Lullus kedvese.

A király borzadva nézte a földön fekvő holtat.

- Hát csakugyan igazat beszéltél, Marzio!

Remegő félelem rázta meg a királyt. Galeotto szeméből pedig kicseppent a könny. Hát Ambrosia ezzel az éretlen fickóval osztotta meg a saját gyönyörű halhatatlanságát.

 

25

Alfonso halála nyilvánvalóvá tette, hogy a nagy Mercuriussal nem lehet léha játékot űzni. Az örök élet titkát az egekben és föld alatt lakozó szellemek újból elfátyolozták az emberek szeme elől... ameddig nem születik meg új Galeotto Marzio, aki Raymondus Lullus törvényeit újra meg tudván fejteni, hatalma alá igazzá a mágikus erőket.

Maga Marzio is megdöbbent. Őszintén megvallva, egész idáig remélte, hogy talán saját maga is megoszthatja az örökkévalóság kéjét a halhatatlan Ambrosiával. Azért hiába, mégiscsak az volna igazi jutalma az ő határtalan és minden áldozatra kész szerelmének. Egy bölcs, nagyszerű, tapasztalt, tudós férfiú, egek és poklok titkaiban mágus, majdnem mindentudó és csaknem isteni bölcsességű aggastyán, egy új Juppiter, az istenek atyja örökkön-örökké, folytonos tavasz napsugarában, a halál megvetésében, az örök élet biztonságában büszke, terebélyes öreg tölgy: ez ő. És egy rózsás arcú, hajlékony, izzó szívű, kacagó, pajkos nimfa, szerelmes, kék szemű, fekete hajú istenlény, aki kimeríthetetlen ifjúságával táplálja az ő szerelmét: ez Ambrosia. Nos, ez a két halhatatlan ember századokon és évezredeken át járja a világot, hol a jeges északot, hol a forró déli zónát, hol a tengert, hol a sivatagot választva lakóhelyéül, átéli az emberiség gyönyörű haladását, a tudományok minden vívmányát, minden népek és vidékek életének szépségét... tulajdonképpen ez volna a szép, ez volna a boldog jutalom.

De hát ezt nem lehet. Íme, a nagy és kegyetlen Mercurius nyomban megbosszulta magát. Kár, hogy Ambrosia adott Alfonsónak is a halhatatlanság kelyhéből. Miért tette ezt? Bizonyosan megszédült szegény. Hiszen olyan fiatal és oly szánakozó lelkű. Alfonso könyörgött és fenyegetőzött és sírt a háború borzalmaitól való érthető rettegésében. Ambrosia szíve megesett. Az asszonyoknak oly könnyen lágyul el a szívük.

Nagyon fájt ez Galeottónak, de mégis megbocsátott az eltévelyedettnek. Szinte már sajnálta a szép, délceg, dalos ajkú, szerelmes szívű ifjút. Bizony kegyetlen gyorsasággal végzett vele a sors. De legalább intő jel, hogy többé ne kívánja meg senki Mercurius életitalát, s békét hagyjanak neki, a nagy titok papjának. Mintha ezt is az ő kedvéért intézte volna a mindenható ég.

Galeotto elhatározta, hogy nem tesz szemrehányást Ambrosiának. Bizonyára eléggé szenved ő a bánat és lelkiismeret-furdalás szörnyű súlya alatt. És szép disztichont költött a boldog ifjú halálára.

De az egek mágikus erői, úgy látszik, nem elégedtek meg Alfonso feláldozásával. Másnap meghalt egy udvarhölgy, aki az éjszakát a királyné előszobájában töltötte, amely előtt éppen Alfonso viselte az éjjeli díszőrség terhes szolgálatát.

Néhány órával később megbetegedett, és görcsök között kimúlt Alfonso szép arab paripája. Aztán a paripa lovásza. Harmadnap meghalt Ambrosia szolgálóleánya, aki szeretője volt a lovásznak. Meghalt a hercegné papagája s a papagáj mellé rendelt kis szerecsen gyerek is.

Galeotto megborzadt. Hát mindenki elpusztul, aki a két bűnös közelében élt?

Az udvarban páni rettegés tört ki, és az emberek nyakra-főre menekültek. Ximenes, az öreg tudós pestist és döghalált jövendölt. Ferdinánd, hogy elejét vegye a zendülésnek, Gonsalvót a hadsereggel együtt sietve hajókra ültette, és Nápoly felé irányította. Barcelona elnéptelenedett, maga a király és királyné is a tengerpartra menekült, mert a városban maradt csőcselék fellázadt és istenítéletet követelt. Körmenetek járták a várost, és Ambrosiát keresték, hogy máglyára vessék, azzal engeszteljék meg a haragvó egeket.

 

26

A hadsereg elvonult, az udvar és a főnemesség nyugatra menekült, Barcelonában nem maradt senki más, csak a betegek, a földönfutók, a zavarosban halászó csőcselék, a sírásók, akik a halottakat eltemették, a sekrestyések, akik szakadatlanul kongatták a harangokat, és a papok, akik könyörgéseket mondtak, és az imádság pajzsát tartották az Úr haragja elé.

Néhány nap múlva kelet felől nagy tömegek özönlöttek Barcelonába, jajgató, siránkozó, vértől és sártól piszkos próféták, akik durva keresztet emeltek a magasba, vezeklők, akik véresre korbácsolták hátukat, és jajgatva kérték az Isten irgalmát.

A város újra benépesedett, s az idegenek összekeveredtek az otthon maradt barcelonaiakkal. Ott megtudták, hogy mindennek a királyné udvarhölgye, a tábornagy felesége, a gőgös és halhatatlanság után áhítozó Ambrosia hercegnő az oka.

Ambrosia elhagyatva, kétségbeesés közepette bújt meg abban a toronyszobában, ahol a király és az apród kalandja lejátszódott. Remegett a rémülettől, és tanácstalanságában hol az Isten, hol az ördög segítségéért rimánkodott. Mit ér most a halhatatlanság, amikor vérszomjas fenevadak ólálkodnak a donjon árkában, ahol egykor a szerelmes Alfonso fetrengett a halálugrás után! Ambrosia érezte, hogy meghurcoltatás, szégyen és kínszenvedés várakozik rá, amelyből csak a halál édes megváltása árán szabadulhat meg. Most látta, hogy a halhatatlanság a legszörnyűbb istencsapása, pokoli átok, szörnyű sors, a leigázott szellemek bosszúja azért, hogy hűtlenül visszaélt Raymondus Lullus örök életet adó italával. Örök élet, örök szenvedéssel: ez az elkárhozott lelkek méltó büntetése, s Ambrosia kimondhatatlanul félt, hogy a büntető Isten az elevenen való elkárhozást szabta ki örökkévaló osztályrészéül.

Lenn, a vártorony körül őrjöngő üvöltéssel kereste őt a csőcselék. Egy részük máglyát rakott, hogy elégessék a boszorkányt, az ördög átkos szeretőjét, s hogy a láng megtisztítsa a bűnnel és betegséggel megfertőzött levegőt. Ambrosia borzadva nézte a szurkos fahasábokat, amelyek lángra kapva az ő reszkető, verejtékező, kínban rángatódzó testét fogják perzselni időtlen időkig!

- Galeotto, segíts! - kiáltotta öntudatlanul, széttárta karjait, és meredt szemmel bámult a csillagos ég felé, mintha onnan akarná leidézni a mindenható mágust.

A torony alatt elnémult a tömeg, hirtelen dermesztő csend váltotta fel a tomboló zsivajt, és Ambrosia ettől a halálos némaságtól még jobban megrettent, mint a fenyegetések, átkok, szidalmak és jajgatások előbb még égbe kiáltó hangversenyétől. Szívdobogva a donjon ablakához lépett, és lekémlelt a tornatérre.

A tér közepén mágusok hegyes süvegével, aranycsillagos, hímzett köpenyében, varázsvesszejével, füstölőivel és óriás kabalás könyvekkel kezében, félelmetes arccal, villogó szemmel, ott állt Galeotto, és szózatot intézett a néphez.

- Ó, balga emberek, eszeveszett dühöngők, Isten ellen lázadt baromi csorda, ti bűnt bűnre halmoztok az ég parancsai és a természet törvényei ellen. Megveszett birkák módjára rohantok a biztos halál felé. Nem veszitek észre, hogy így összezsúfolva egymást gyilkoljátok meg dögvészes leheletetekkel? Nem látjátok-e, hogy a csecsemő kifordul anyja karjaiból, és a temetetlen halottak fölé rakásra hull a siratóasszonyok tömege? Menjetek szét, dobjátok el rongyaitokat, tisztálkodjatok meg a tenger hullámaiban, verjetek sátrat az erdőkben, öltözzetek fehér gyolcsba, és ne táplálkozzatok, csak datolyával, fügével, erdei vadak húsával, amelyeket még nem fertőzött meg a pestis áruló szelleme. Hagyjátok el ezt a várost, mert bizony mondom nektek, itt kő kövön nem marad, megnyílik a föld, lángok robbannak ki a mélységből, és a romok alatt leli halálát, aki idejekorán nem tud menekülni.

Galeotto ezután meglóbálta füstölőjét, köpenye alól kihúzta fekete-vörös-arany lángokkal hímzett mágustarisznyáját, belemarkolt, s nagy csomó fehér port hintett a füstölő fölé. Szempillantás alatt vörös, lila és kék lángok lobbantak ki a parázsból, s az emberek rémülten hátráltak a pokoli tűzijáték elől. A mágustarisznyából aztán serpenyőt vett ki Marzio, folyadékot öntött rá, meggyújtotta, s a máglya alá tartotta. A szurkos faágak kigyúltak, kékeslilás lidérclángok csak úgy nyargaltak végig a máglyán, a hasábok recsegtek-ropogtak, lángba borult a sok gyantás fenyő, s az egész tornatér tele lett lélegzetelállító füsttel, hulló sziporkával, égető cseppek szétfröccsenő záporával. Galeotto pedig lapáttal szórta a máglyára a fehér homokot, amelyet indiai bűvészek receptjei szerint kevert össze, a félelmetes tűzijáték céljaira. Robbanások rázták meg a levegőt, a tömeg szétszaladt, és eszeveszett futással menekült Barcelonából. Galeotto pedig úgy állt a lángok előtt, mint a tűz, a pokol istene, a halhatatlan Plutó.

Amikor kitisztult a tér, Galeotto felrohant Ambrosiához, és a remegő hercegnő lábai elé térdelt.

- Ambrosia, jöjj velem, míg a tömeg észre nem tér, és vissza nem özönlik az elhagyott városba.

Ambrosia a tudós karjai közé omlott, ájult tehetetlenségében csüngött Marzio hatalmas, erős mellén, melyben a világ legjobb, legmelegebb és legszerelmesebb szíve dobogott.

...A pestisjárvány megszűnt, az udvar visszatért Barcelonába, Gonsalvo diadalra diadalt aratott a nápolyi vizeken, s a győztes hadvezér feleségét maga Izabella királyné vezette vissza a barcelonai udvar ragyogó fényébe. Ambrosia szebb volt, bűbájosabb és hatalmasabb, mint valaha. Az emberek belenyugodtak az ő halhatatlanságába. A király boldog volt, ha megízlelhette a csodálatos asszony olümposzi csókját. Lovagok, katonák, tudósok és apródok sóhajtozva követték apró lába nyomát. Mindenki félt tőle, és mindenki imádta. Ő pedig isteni szeszéllyel osztogatta kegyeit az alattvalók között. Idővel gyönyörű gyermekeket szült. Leányai örökölték halhatatlanságát, s elszéledtek a világon, fejedelmek, költők, művészek és katonák ezreit boldogítva halálos ölelésükkel. És itt járnak közöttünk diadalmas, gőgös, kárhozatos asszonyi szépségükkel, és a férfiak ma is elhullanak értük, és odaadják halhatatlan lelküket, ha egy napig feleségül bírják az örökkévaló Ambrosiát. És jó cserét csinálnak.