A lap feldolgozottságának foka

Galambdúcom története

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Galambdúcom története
szerző: Iszaak Emmanuilovics Babel, fordító: Pap József
A szerző Odesszai történetek című kötetéből

– Maxim Gorkijnak ajánlva –


Gyermekkoromban vágyva vágytam egy galambdúcra. Életemben nem volt forróbb vágyam. Kilenc éves voltam, amikor az apám megígérte, hogy pénzt ad fára és három pár galambra. Ez 1904-ben volt. Felvételi vizsgára készűltem a nikolajevi gimnázium előkészítő osztályába. Rokonaim Nikolajev városban éltek, Cherszon kormányzóságban. Ez a kormányzóság nem létezik többé és Odessza területéhez tartozik. Alig voltam kilenc éves és féltem a vizsgától. Most, két évtized után, nehéz visszagondolnom arra, hogy milyen szörnyű volt akkor a félelem. Mind a két tárgyból, – oroszból és aritmetikából – legalább egyes osztályzatot kellett kapnom. Minthogy előírás szerint csak öt százalék zsidót vettek föl, még jelentékenyebben megnehezítették a dolgunkat. Negyven fiú közűl csak két zsidó léphetett az előkészítő osztályba. Ezeknek a fiúknak a tanárok alattomos kérdéseket tettek föl, senkit se vizsgáztattak olyan súlyosan, mint bennünket. Ezért kívánta az apám, amikor megígérte, hogy galambokat vásárol nekem, hogy két keresztes egyest hozzak haza. Ez mélyen a szívembe vágott, valami sajátságos éber-álomba estem, a kétségbeesés hosszú gyermekálmába. Ebben az álomállapotban mentem a vizsgára és – jobban tettem le, mint a többiek.

Tehetségem volt a tanúláshoz. A tanárok minden rossz akaratuk ellenére se vitathatták el tőlem az értelmességet és a jó emlékezőképességet. Tehetséges voltam és két egyest kaptam. Azonban minden megváltozott. Efrusszi Chariton, gabonakereskedő, aki búzát exportált Marseillebe, ötszáz rubellel vesztegetett a fia érdekében és ezért nekem „egyes” helyett „egyes mínuszt” adtak, úgy hogy az előirás szerint a kis Efrusszit vették fel. Apámat nagyon bántotta ez akkor. Hiszen hatéves korom óta minden tudományban taníttatott, ami az én számomra tekintetbe jöhetett. Ez a minuszos eset a kétségbeesésbe kergette. Személyesen akarta eldöngetni Efrusszit, vagy két embert akart felbérelni a piacon, de az anyám lebeszélte erről a gonosz szándékáról és én a következő évi vizsgára kezdtem előkészűlni, mégpedig az első gimnáziumra. Rokonaim a hátam mögött rávették a tanítót, hogy egy év alatt végezze el velem az előkészítő tanfolyam és az első osztály anyagát és miután mi mindig túlzott buzgalommal mentünk neki mindennek, három könyvet tanúltam meg kívűlről az első sortól az útolsóig, még pedig a nyelvtant, egy számtani példatárt és az orosz történelem tankönyvét. A célt elértük: a rákövetkező évben Karavajev tanár vizsgáján megkaptam az olyan nehezen elérhető jegyet: a keresztes egyest. A kis városban még sokáig beszéltek az én szokatlan sikeremről és az apám olyan büszke volt erre, hogy kínos volt és én elviselhetetlennek éreztem, hogy az ő foglalatoskodó, változatos életére gondoljak és arra, hogy olyan ellentállás nélkül fogadott minden változást és hogy a legkisebb alkalommal is örűlt vagy lehorgasztotta a fejét.

Karavajev tanár jobban tetszett nekem, mint az apám. Karavajev pirosképű, hirtelen haragú ember volt, igazi moszkvai diák, alig harminc éves. Vidám arcán világos pirosság virágzott, mint a parasztifjúkén, akik nem végeznek nehéz munkát. Az arcán egy szemölcs volt, de ez nem hatott kellemetlenűl és egy kis hamuszürke szőrpamacs nőtt ki rajta. Karavajeven kívűl még a gondnok helyettese is ott volt a vizsgán, Pjanicki, aki a gimnáziumban és az egész kormányzóságban fontos személyiségnek számított. A gondnokhelyettes a vizsgán Első Pétert kérdezte tőlem és erre hirtelen egészen halálra váltam, a vég közeledését éreztem, a szellemem mintha ki lett volna száradva, az önkívület és a kétségbeesés örvényébe bámúltam.

Nagy Péterről Pucikovics tankönyvéből mindent tudtam és tudtam azonkívúl Puskin költeményeit. Zokogástól meg-megszakított hangon szavaltam a költeményeket. Az előttem levő eleven emberi arcok hirtelen begördűltek a szemembe és összekeveredtek egymással, mint egy új játszma kártyái. A szemem alján kavarogtak, mialatt én reszketőn és majdnem összerogyva, sebesen, minden erőmből kiabáltam a Puskin-verseket. Sokáig kiáltoztam és senkise szakította félbe ezt az őrült ordítozást és helyenként megakadó darálást. A sötét bizonytalanság és a közeli megszabadulás lélekzetfojtó tudata alatt, amely hatalmába kerített, csak a Pjanicki öreg, előrehajló arcát és ezüstszürke szakállát láttam. Nem szakított félbe és csak Karavajevnek szólt, aki büszke volt rám és Puskinra:

– Micsoda nemzet, – suttogta az öreg – ezek a ti zsidóitok, az ördög lakik bennük...

S ahogy elnémultam, így szólt hozzám:

– Jól van, mehetsz, kedvesem...

Az osztályból kiléptem a folyosóra, a fehér falnak támaszkodtam és lassanként felébredtem a görcsös ébrenálomból. Orosz fiúk játszottak körülöttem, a gimnázium harangja nem messzi függött a lépcsőtől, a kis őr egy benyomott széken szundikált. Ránéztem és lassanként magamhoz tértem. A fiúk mindenfelől közeledtek. Csúfot akartak űzni belőlem vagy talán csak játszani akartak velem, mire hirtelen Pjanicki jelent meg a folyosón. Elment mellettem, egy pillanatra megállt, a zubbonya lazán csüngött a hátán és a vállán. Széles, húsos háta úgy nézett ki, mintha mondani akart volna valamit az öreg és én feléje mentem.

– Gyerekek, – mondta a gimnázistáknak – ne nyúljatok ehez a fiúhoz, – és a kövér kezét barátságosan a vállamra tette. – Barátom, – fordúlt Pjanicki, a kurátor helyettese, hozzám – közöld az apáddal, hogy fel vagy véve az első osztályba...

Pompás csillag fénylett a mellén, az érdemrendjei zörrentek és nagy, fekete, egyenruhás alakja feszes lépésekkel távozott. A teste úgy siklott a komor falak között, mint egy csónak egy mély csatornán és eltűnt az igazgatósági iroda ajtajában. A kis szolga ünnepélyes körülményességgel teát vitt be neki, én azonban hazaszaladtam az üzletbe.

Az üzletünkben vevő volt, egy paraszt, aki határozatlanságában vakarózott. Amikor apám megpillantott, otthagyta a parasztot és minden bizalmatlanság nélkül elhitte a közlésemet. Meghagyta a segédnek, hogy zárja be az üzletet és a Szobornája-uccába sietett, hogy címeres gimnázistasapkát vásároljon nekem. Ugy viselkedett, mint egy őrült. Az anyám alig tudott eltépni tőle. Anyám sápadt volt e pillanatban és megértette az esemény sorsterhelt jelentőségét. Megsimogatott és ismét kedvetlenűl lökött el magától. Ugy gondolta, meg kellett volna várni, míg az újságok közlik a felvettek nevét, az Isten megbüntet és az emberek kigúnyolnak, ha az egyenruhát ilyen túlságosan korán vesszük meg. Sápadt volt, sorsot olvasott a szememből és fájdalmas szánalommal nézett rám, mert arra gondolt, hogy a mi nemzetségünkben mindig minden félrement.

A mi nemzetségünk férfiai mindig bíztak az emberekben és a tetteik mindig meggondolatlanok és koraiak voltak. Sohase volt szerencsénk. Nagyapám anakidején Bjelája Cerkov városban rabbi volt, istenkáromlás miatt elkergették. Még negyven évig élt sanyarú foglalatosságban, idegen nyelveket tanúlt és nyolcvanéves korában kezdte elveszteni az eszét. Ljev nagybátyám, apám testvére, Volosinban tanúit a talmudiskolában. Mikor kilencvenkettőben be kellett vonúlnia, dezertált és megszöktette a kievi katonai intendáns leányát. Kaliforniába utazott ezzel az asszonnyal, Los Angelesbe, ott. azonban elhagyta és egy örömtanyán halt meg négerek és malájok között.. Az amerikai rendőrség megküldte nekünk a. hagyatékát, – egy nagy, barna, megvasalt bőröndöt. Vassúlyzók voltak benne, néhány fürt női haj, egy imaköpeny, ősrégi ruhák, aranyfogantyús korbácsok és virágtea dobozokban, amelyek olcsó gyöngyökkel voltak díszítve. Az egész családból már csak az őrült Simon bátyám élt, Odesszában, az apám és én. Apámnak határtalan bizalma volt az emberekhez; rájuk pazarolta egész lelkesedését és. szeretetét. Ezt nem viselhették el az emberek és megcsalták. Az apám azt hitte emiatt, hogy egy gonosz sors vezeti az életét, egy kikutathatatlan lény, amely mindenütt üldözi őt. És igy én voltam az egyetlen az egész családban, aki az anyámnak tartást adott. Mint a legtöbb zsidó, kistermetű és vézna voltam és a sok tanúlás miatt főfájásban szenvedtem. Ezt mind látta Ráchel, az anyám, akit az apám koldúsgőgje sohase vakított cl és aki sohasem osztozott abban a hitében, hogy a mi ősrégi nemünk egykor hatalmasabb és fenségesebb lesz, mint mások a földön. Nem várt nekünk semmi sikert és nem akart új egyenruhát vásárolni. Csak azt engedte meg, hogy a fényképésznél egy nagy képet rendeljek. A címeres sapkát azért mégis megvásároltuk.

1905. szeptember 20-án kifüggesztették a gimnáziumban az első osztályba felvettek jegyzékét. Ebben a jegyzékben az én nevem is szerepelt. Minden rokonunk odament, még Sojl is, nagyapám fivére. Szerettem ezt az öreg szájalót, mert halat árult a piacon. Kövér keze nedves volt, állandóan halpikkelyek fedték és hűvös, csodálatos világok szaga érzett rajta. Különösen az 1861-iki lengyel fölkelésről szóló hazudozásaival tűnt ki a közönséges emberek közül. Jóval azelőtt korcsmáros volt Sojl Szkvirben és látta, ´hogyan lövik agyon első Miklós katonái Godlevszki grófot és a többi lengyel fölkelőt. Most tudom, hogy Sojl csak egy vén üresfejű és naiv hazudozó volt. A meséit azonban nem felejtettem el; mert pompásak voltak. És ez az ostoba Sojl is elment a gimnáziumba, hogy a listán elolvassa a nevemet. Este ott táncolt és zajongott szerény ünnepélyünkön és nem törődött azzal, hogy senki a világon nem szerette. Apám örömében bált rendezett és meghívta a barátait. Gabonakereskedők, birtokügynökök voltak ezek és utazók, akik mezőgazdasági gépeket adtak el a mi kerületünkben. Az utazók minden paraszttal és földbirtokossal gépeket vásároltattak; ezek féltek tőlük, mert nem lehetett előlük vásár nélkül szabadúlni. Minden zsidók között az utazók a legtapasztaltabbak és a legvidámabbak. A mi estélyünkön chasszid-énekeket daloltak, amelyek csak három szóból állottak, de ezt a három szót nagyon sokáig kellett énekelni, számtalan különös változattal. Ezeknek a hangoknak a megkapó szépségét csak az érzi, aki a húsvéti ünnepet chasszidok közt élte át, vagy aki Volhiniában meglátogatta a lármás zsinagógákat. Az utazókon kívűl eljött hozzánk az öreg Liebermann is, aki engem a Tórára és az óhéber nyelv olvasására tanított. Nálunk Monsieur Liebermannak szólították. Besszarábiai bort ivott, többet a kelleténél, a hagyományos selyemrojtok kilógtak vörös mellénye alól és az én tiszteletemre óhéber nyelven beszédet mondott. Az öregúr talpraesett beszédben gratulált a szüleimnek, és azt mondta, hogy a vizsgával minden ellenségemet legyőztem, minden kövérképű orosz fiút, a mi gőgös gazdagjaink fiait. Igy győzte le az ókorban Dávid, a zsidók királya, Góliáthot, és amint én diadalmaskodtam Góliáth felett, úgy fog a mi kitartó népünk a szelleme által diadalmaskodni az ellenségen, ki most körűlvesz minket és a vérünkre les. Mr. Liebermann zokogott, amikor ezt mondta, könnyes szemmel még több bort ivott és azután vivát-ot kiáltott. A vendégek körükbe vonták és egy régi négyest kezdtek táncolni vele, mint az esküvőkön, zsidó helyeken. Mindenki vidám volt a bálunkon, még az anyám is bőségesen ivott, holott nem szerette a vodkát és nem értette, hogy lehet egyáltalában szeretni a pálinkát. Ezért minden oroszt bolondnak nézett és fel sem fogta, hogyan élhetnek zsidó asszonyok orosz férfiakkal.

A boldog napok azonban még csak később következtek. Az anyám napjai voltak, aki mindennap örült, mikor a gimnáziumba indulásom előtt vajaskenyeret kenhetett nekem és amikor az üzletekbe ment, hogy iskolaszereket vásároljon nekem: palavesszőtartót, perselyt, iskolatáskát, papírkötésű új könyveket és fényes fedelű füzeteket. Senki a világon nem éli úgy át az új holmikat, mint a gyermek. Megreszketnek egy-egy új dolog szagára, mint a kutya, amelyik a nyúl nyomát érzi és úgy viselkednek, mint a bolondok, egy olyan állapotban, amelyet később ha felnőttek, lelkesedésnek neveznek. Ezt a tiszta gyermekérzést az olyan holmik birtokában, amelyeknek enyhe nedvesség- és hűvösségszaguk van, az anyám is átélte most. Egy egész hónapig élveztük az iskolának ezt az örömét, a feledhetetlen hajnalt, amikor az alig megvilágított asztal szélén teát ittam vagy a könyveimet csomagoltam a táskába. Csak egy negyedév múlva gondoltam ismét a galambdúcra.

Mindent előkészítettem, – egy rubel ötven kopeket és egy dúcot, amelyet Sojl egy ládából csinált nekem. Barnára volt mázolva. Tizenkét pár galamb részére voltak fészkek benne, a tetején faragott lajtorjafokok és egy külön rekesz, amelyet én eszeltem ki, hogy idegen galambokat odacsalogassak vele. Minden készen volt; vasárnap, október 20-án akartam épen az Ochnickája-uccába menni. Nem sejtettem, hogy szerencsétlenség vár rám.

Ez a történet, amelyet elbeszélek, az első gimnáziumba való belépésem, 1905 őszén történt. Miklós cár akkor adott az orosz népnek alkotmányt. Ronda köpenyű szónokok álltak fel a tanácsház előtti lámpaoszlopokra és beszédeket tartottak a népnek. Az uccákon lövöldözés hallatszott és az anyám nem engedett el az Ochnickája-uccába. Október 20-ának reggelén egy fiú a szomszéd házból a rendőrbiztosság előtt eregetett sárkányt és a vízhordónk abbahagyta a munkát és bezsírozott hajjal és vörös arccal a Rübnája-uccába ment. Ott láttuk, hogy a Kalisztov pék gyerekei egy tornabakot cipeltek az uccán és a kocsiút közepén tornagyakorlatokat végeztek. Senkise háborgatta, sőt Szemernikov rendőr biztatta őket, hogy magasabbakat ugorjanak. Szemernikov selyemövet hordott és a csizmája úgy ki volt takarítva ezen a napon, mint még soha. A szokatlanúl öltözött rendőr nyugtalanította leginkább anyámat. Miatta nem akart elengedni. Én azonban kerülőúton mégis kijutottam az uccára és elértem az Ochnickájára, amely messzi a pályaudvar mögött feküdt.

Iván Nikodimies, a galambkereskedő, állandó helyén ült ott. Galambokon és házinyulakon kivül még egy pávája is volt. A páva kiterjesztett, ragyogó farkával egy létrafokon ült és szenvedélynélküli, pompás fejét forgatta mindenfelé. Az egyik lábára zsinór volt kötve, amelynek a másik vége Iván Nikodimies fonott székéhez volt erősítve. Ahogy odaértem, mindjárt megvettem az öregtől egy pár rózsaszínű galambot, pompás, bokros farkúakat és egy pár búbosat, és egy zsákba rejtettem, a mellemre. Egy galambpár megtetszett a rövid, erős csőre és a barátságos kinézése miatt, de az öreg nem akarta ideadni a maradék negyven kopekemért. Nekem pontosan, negyven kopeket ért. Az öreg azonban többet kért érte és elfordította tőlem sárga, a madarász emberkerűlő szenvedélyétől barázdált arcát. Végül is, amikor Iván Nikodimies látta, hogy nem jön más vevő, odahívott és a dolog úgy végződött, ahogy én akartam. Mégis rosszúl végződött a nap.

Délben vagy valamivel később egy magascsizmás férfi ment át a főtéren. Kissé szétvetett lábakkal járt, viharvert arcában élénk szem szikrázott.

– Iván Nikodimies – szólt mentében a madarászhoz – szedje össze a holmiját. Városunk jeruzsálemi nemessége alkotmányt kap. A Rübnája uccában agyonverték Bábel nagyapját...

Ezt mondta és könnyű léptekkel haladt el a kalitkák között, mint a mezítlábas földműves a szántáson.

– Ostobaság, – mormogta Iván Nikodimics, – ez ostobaság! De az után elkezdte csomagolni a nyulait és a pávát és negyven kopekért a ke zembe nyomta a krjukovi galambpárt. A mellemre rejtettem és néztem, amint az emberek menekűlésszerűen hagyják el az Ochotnickáját. Utoljára Iván Nikodimics a pávával a vállán. Ugy űlt ott, mint a nap a nedves őszi ég bolton, úgy ült, mint a csöndes junius a rózsásan csillogó folyóparton, úgy űlt, mint az égetően forró julius a magas, hűvös fűben. Utánanéztem az öregnek, míg csak el nem tűnt a cipészszékével és a kedves kalitkákkal, ame lyek tarka kendőkbe voltak bugyolálva. A piac már üres volt és nem messzi lövések hallatszottak. A pályaudvarra szaladtam, keresztűl a kerten és egy üres uccába rohantam, ahol egy halom szétgázolt, sárga föld volt. Az ucca végén kerekes székben ült Makarenko, akinek mind a két lába hiányzott és aki különben ezen a kerekes széken járt körül a városban és cigarettát árult. A fiúk a mi uccánkból cigarettát vettek tőle, a gyermekek szerettek és én fölfelé szaladtam hozzá az uccán.

– Makarenko, – mondtam elakadó lélekzettel és a nyomorék vállát simogattam – nem láttad Sojl-t, a nagyapámat?

Nem válaszolt. Kemény arcának vöröses kövérsége mintha átlátszó lett volna. Rettenetes izgalomban hajlongott ide-oda a székben, felesége Katyuska, fenekével, mely olyan volt, mint a puha vatta, szorgoskodott körülötte és a holmikban turkált, amelyek szerte feküdtek a földön.

– Mi minden van itt, – kérdezte a lábnélküli ember és egész testével elfordúlt az asszonytól, mintha előre sejtette volna a rossz zsákmányt.

– Tizennégy bokavédő, – mondta Katyuska, anélkül, hogy a tartásán változtatott volna. – Hat takaróhuzat és most még megszámolom a főkötőket!

– Főkötők! – ordított Makarenko tikkadón és olyan hangot adott, amely sírással hangzott. – Katyuska, Isten úgy látszik kiválasztott engem, hogy mindenki helyett bűnhődjek! Mások nagy bálákban hordják el a vásznakat, ezeknek úgy megy a dolguk, ahogy csak kívánják, de mi csak főkötőket szerzünk...

Az uccán gyönyörű asszony szaladt végig, az arca izzott. Fezeket tartott az egyik kezében és a másikban egy göngyöleg szövetet. Boldogságtól megőrülő hangon hívta össze a gyerekeit, selyemruhája és kék blúza uszályként lobogott repűlő teste után és nem hallotta Makarenkot, aki a székével követte. A kerekek csikorogtak. A nyomorék görcsösen mozgatta az emeltyűket, de nem érte be.

– Madám! – ordított sivítón, – az Isten szerelmére, honnan szerezte a gyapotvásznat, madámocska!

Ám a lobogó ruháju asszony nem volt már ott. Szembe vele vágtatva fordúlt be egy szekér a sarkon. Egy parasztfiú állt rajta egyenesen.

– Hova futnak az emberek? – kérdezte a suhanc és fölemelte a vörös gyeplőt a gebékről, amelyek a szünet alatt ugrándoztak.

– Az emberek a Szobornitéren vannak, – esdekelt Makarenko, – ott vannak mind, te, galambocskám, hozzál mindent ide, amit össze tudsz szedni... Mindent megveszek tőled...

A suhanc hallotta a Szoborrá szót és nem várt tovább. Előrehajolt és rácsapott a tarka szekereslovakra. A lovak mint a juhok ugráltak fel piszkos hátsórészükkel és elvágtattak. Az ucca üres és sárga maradt, mint volt és a nyomorék csak most tekintett rám. – Hát talán Isten választott ki engem, – mondta mintegy élettelenűl

– az Istenfia vagyok nektek?...

És Makarenko kinyújtotta utánam a kezét, amely tele volt leprafoltokkal.

– Mi van a zsákban? – kérdezte és megfogta a zsákot, amely melegen pihent a szívemen.

Kövér kezével a galambok között vájkált és egy cseresznyeszínűt húzott elő. A madár felfelé álló lábbal feküdt Makarenko kezén.

– Galambok, – mondta Makarenko és csikorgó kerekekkel jött felém,

– galambok, – ismételte, mint a viszhang és arcúiütött.

Teljes erővel sújtott, összeszorított ököllel, a galamb szétzúzódott a halántékomon, Katyuska vastag vatta-feneke megforgott a szemem előtt, leestem az új egyenruhában a földre.

– Ki kell irtani a magjukat, – mondta Katyuska és fölnézett a fő-kötőkről, – gyűlölöm a magjukat és a büdös férfiaikat... Még valamit mondott a magunkról, de nem hallottam többé! A földön feküdtem és a szétzúzott madár belei lecsúsztak a halántékomon. Összecsavarodva lógtak le az arcomon, a vér befrecskelt és befolyt a szemembe. A galamb lágy zsigerei a homlokomra tapadtak és én behúnytam az egyik szememet, amelyik még nyitva volt, hogy ne lássam magam előtt a világot. Ez a világ kicsi és borzasztó volt. Egy követ láttam magam előtt, egy követ, mint egy nagy állkapcsú öreg asszony arcát, nem messzi tőle egy darab zsineget és egy maréknyi tollat, amely még lélekzeni látszott. A világom kicsi és borzasztó volt. Behúnytam a szemem, hogy ne lássak, a földre szorítottam magam, amely megnyugtató csöndben feküdt alattam. Ez a széttaposott föld semmikép se hasonlított az életünkre és arra, amit az élettől vár az ember. Messze innen valahol béna, de fürge lovon nyargalt a szerencsétlenség. A patkók csattogása lassanként elgyöngült és széjjelrebbent. A csend, a fájdalmas csend, amely néha elborítja a gyermekeket a szerencsétlenségben, elmosta a határt a testem és a mozdulatlan föld között. A földnek nedves mélység, sír és virágszaga volt. Éreztem az illatát és minden félelem nélkül sírtam. Végigmentem egy idegen uccán, amelyben fehér dobozok hevertek szanaszét, mentem, véres tollakkal díszítve, egyedűl a kocsiút közepén, amely vasárnapiasan tisztára volt seperve és olyan keservesen sírtam, tiszta szívből és olyan boldogan, mint többé soha az életben. A fényes táviróhuzalok zúgtak a fejem fölött, egy szorgalmas kutya szaladt előttem és egy mellékutcában egy ingújjas fiatal paraszt széjjelzúzta Chariton Efrusszi házában az ablakrámát. Fakalapáccsal zúzta széjjel és egész testével nekilendűlt az ütésnek. Sóhajtva mosolygott jóindulattal mindenfelé ittasságában, izzadságosan és erővel telten. Az egész ucca zúgott a fa recsegésétől és a szétröpülő forgácsok szilánkjaitól. A paraszt csak azért zúzta szét az ablakot, mert kedve támadt rá, hogy erősen mozogjon és szokatlan szavakat bökjön ki egy idegen nyelven. Kiáltott és énekelt, kék szemét tágranyitotta, mígnem az uccán egy menet mutatkozott, amely a tanácsháztól jött. Szakállas öreg emberek karon vitték a cár képét, szentképes egyházi zászlók inogtak a menet fölött, és haragragyulladt vénasszonyok törtek előre feltartóztathatatlanúl. Az ingújjas paraszt a menet láttára a mellére szorította a kalapácsot és a zászlók után szaladt, mialatt én megvártam a processzió végét és útat törtem magamnak a házunkhoz. A házunk – üres volt. A fehér ajtó tárvanyítva volt, a galambdúc mellett a fű össze volt taposva. Csak Kuszma nem hagyta cl az udvart. Kuszma, a ház őre, a csűrben ült Sojl holtteste mellett és a halottat öltöztette.

– Ugy hord a szél téged, mint egy kis forgácsot, – szólt az öreg, amikor megpillantott, – miért maradtál oda egy örökkévalóságig? Látod, mit tettek a nagyapánkkal?

Kuszma az orrát fújta, elfordúlt és a nagyapa nadrághasítékából két csukát vett elő. Két csukát dugtak nagyapába: egyet a nadrághasítékba, a másikat a szájába és bár a nagyapa halott volt már, az egyik csuka még élt és reszketett.

– A nagyapánkat ölték meg, más senkit, – szólt Kuszma és odadobta a csukákat a macskának, – nagy szidalmakkal kergette el a népet... Öt kopekeseket kell a szemére tenned...

Tízéves voltam akkor és nem tudtam, minek kell pénz a halottaknak.

– Kuszma, – suttogta – ments meg minket...

Rárohantam a béresre, átöleltem az öreg, hajlott hátát és felhúzott vállát és a kedves hát mögött megpillantottam a nagyapám arcát. Fűrészporban feküdt Sojl benyomott mellel, szétkuszált szakállal, durva cipővel a meztelen lábán. Széjjelvetett lába piszkos, kékeszöld és merev volt. Kuszma vesződött vele, azután felkötötte az állát és még mindig azon tünődött, hogy mit kezdjen a hullával. Szorgoskodó gonddal sietett ide-oda, mintha kincset kellene őriznie a házában és csak akkor nyugodott meg, amikor megfésülte az elhúnyt szakállát.

– Mindet összeszidta, – szólt mosolyogva és szerettei nézte a hullát, – ha tatárok jöttek volna az útjába, elkergette volna őket, de oroszok jöt tek orosz asszonyokkal és parasztokkal, – a parasztok nem szivesen kímélik az embert, a parasztokat ismerem...

A házőr fűrészport szórt az elhúnytra, ledobta az asztaloskötényét magáról és kézenfogott.

– Menjünk az apádhoz, – mormogta, miközben egyre erősebben szo rította a kezemet, – apád reggel óta keres. Csak meg ne haljon félelmében.

És az adófelügyelő házába mentünk, ahová a szüleim a pogrom elől el rejtőztek.