Gőzös a határban
| Gőzös a határban szerző: Thury Zoltán |
Mikor estefelé az utolsó gyorsvonat is elment, salukáter szemeit lezárta az őrház és aludni kezdett. Messze hátul piszkos, penészszinü falu fölött füst kóválygott, egy rész a lokomotivból, a mit arra hajtott a szél, ez nehéz és fekete volt, alatta pedig egy kékes könnyü pászma, leszorítva a házak tetejére, ez a kéményekből szakadt fel. Jobbra a tar Bükkös pipázott a feje tetején nedves, ködszerü párát... Mikor a szél megfordult, harmonika-muzsikát hozott a faluból, nem sokat, csak egy-egy hangot... Lassan-lassan besötétedett, a füst és a köd összefolyt az éggel, a mi pedig barna volt, mint valami nagy foltokkal teleférczelt koldusköpönyeg. Egy-egy fényes csillag küzdött meg vele és átpislogott rajta... Messze a házakban felgyujtották a lámpákat s most már nagyobb lármát hozott ki a szél a sinek mellé. Itt-ott énekeltek, egy hegedü is czinczogott, bizonyosan a kocsmában s az alvó kis házban fölriadtak a gyerekek és az eresz alatt keservesen vonítani kezdett a kuvasz.
Az asszony kelletlenül nézett kifelé s küldte az urát, hogy csináljon csendet. Az ember ugy állott fel, mintha nagyon lusta lenne, ámolyogva ment ki s behallszott, hogy hogyan barátkozik az ebbel.
- Csiba hej, ne lármázz édes öregem.
A kutya elhallgatott, nagy, okos fejét ráfektette a bakter csizmájára s félszemmel pislogott föl rá. Egyszerre fölugrott, körülszaglászta a gazdáját, fölnyujtotta az orrát a levegőbe és keservesen, hogy el se lehetett hallgattatni, nyöszörögni kezdett. Kijött az asszony is, meg a gyermekek is és rábámult szótlanul az egész család. Arra körüljárt mindenkit, kullogott, kedvetlenül s még mindig nyöszörögve kuporodott össze a ház előtt, a sütőkemencze padkájához dülve. Onnan jártatta körül a nedves nagy szemét az egész világon, egyszerre leejtette a fejét a sárba, mindig halkabban nyöszörgött s mikorra ijedten egymásra pillantott az asszony és az ember, mozdulatlan lett. Mind a ketten egyszerre szaladtak oda s kiabáltak rá, megrángatták a lompos kopott kóczot, a mi lefityegett a sovány testéről, de már hiába. Csak a szeme bámult arra, a merre a fejét fordították.
Az ember csendesen szólott a gyerekeknek.
- Menjetek be. Nincs semmi dolgotok itt.
Mikor egyedül maradtak, sokáig hallgattak. Az asszony szólalt meg előbb a falu felé nézve és suttogva:
- Megétették...
- Meg.
Csupa komor gond lett mind a kettőnek az arcza. Nem szóltak semmit többet, leültek a kutya mellé kétfelől a padkára, a kezük az állat szőrén babrált s bámulták maguk előtt a földet. Az asszony szemébe lassan köny szivárgott s lepergett az arczán... Vonásait eltorzította a kétségbeesés s tanácstalanul kezeit az ölébe ejtve mormogott:
- Mit akarnak tőlünk.
Az ember is beledörmögött:
- Mit, mit...?
- Ebbe meg kell bolondulni... Gondolj ki valamit. Itt hagyjuk a vasutat. Talán a pálosi báró visszavenne a kertbe, vagy bemehetnénk az erdész mellé. Ott is jobb, mint itt. Tudja az ember, hogy kivel van dolga, ha már meggyülik valakivel a baja. Én itt nem tudok tovább megülni. Nem tudok...
Elhallgattak, komor csend lett, olyan aggasztó hangtalanság, a mitől megijedtek, a mikor már sokáig tartott. Egymás kezét keresték s a férfi végigtapogatva az asszony karját, a vállára nyugtatta nehéz nagy kezét. A hangjuk suttogós lett, alig hallották meg egymást.
- Tehetünk mi arról, - panaszolt az asszony - hogy ide jött a vasut. Ha nem mi lakunk ebben a házban, jön más, ha nincs itt a ház, akkor is csak erre jár a gőzös. Minek bántanak minket? Menjünk innen.
- Hová?
- Az se baj, ha nem tudjuk, hogy hova, csak el. Éhes ránk a falu... Én látom, ha oda messze, a házak felé nézek, látom a száját is. Megesz...
Emberek jöttek.
Két nagy szál legény. Az egyiknek kendőbe kötött holmi volt a kezében, a másik pedig puskát emelt a vállán. Hangosan beszéltek, olyan parancsolásformán s a nélkül, hogy kinálásra vártak volna, letelepedtek a padkára a bakter mellé.
- Egy kis vizet ha adna az asszonyság, nem halna belé, - mondta az egyik.
Az asszony szorongva kelt föl és ment vizért, a férfi pedig komoran nézte a jövevényeket és elhuzódott tőlük.
- Nono, tán haragszik szomszéd?
A másik, a puskás, kedélyesen vágott bele a szóba.
- Tán mert jobban fut a lova, mint az enyim, a kit most elvesztegettem. Tizenkét forintot adtak érte. A másikért meg semmit. A kutyának se jó már, csupa csont. Azt meg agyoncsapom, a mint hazaérek. Minek a ló, ha van vasut?
- Minek hát?
- Igaz. Szalad az jobban, mint az állat, meg viszi a követ, meg a buzát, meg a rozsot.
- Meg a pénzt is.
- Azt is.
- Hát aztán mit akarnak vele?
- Semmit, csak éppen hogy jöttünk nézni, hogy hogy halad. Szép az. Igaz, hogy most már mi mehetünk kántálni, de hát az is szép, ugy-e koma?
- Velem van valami bajuk?
- Nem, csak éppen hogy bejöttünk. Mondom itt a komának, hát a szomszédot csak meglátogatjuk. Bakter, hát okos ember. Majd csak megmondja, hogy hova kössem fel ezután a számat, ha enni akarok. Meg az asszonyét, meg a gyereknépét... Mert hát ha valaki még a masinához is ért, hát annak tudni kell az élethez.
A másik ráhagyta, hogy ugy kell lenni a dolognak s összenéztek a bakter feje fölött, a mitől az megdermedt és hol az egyikre, hol a másikra nézett. Nem hangosan, de ugy, hogy átérzett minden hangján a félelem, szólalt meg végre benne a harag.
- Velem ne csináljanak bolondot. Menjenek haza. Este van. A becsületes ember ilyenkor haza megy.
- Egyik haza, másik nem.
Az asszony jött a vizzel, de akkor már indultak a parasztok.
- Nem isznak?
- Nem, csak éppen hogy a szivességét akartuk belátni. Hát köszönjük...
Az ember is, meg az asszony is utánuk bámult s aztán bementek a házba. Benn csunyán serczegett a lámpa s nehéz zsiros korom libegett lomhán a levegőben. Az asszony ki akarta nyitni az ablakot, de a férfi rémülten megfogta a kezét.
- Ne, ne... Ott lehetnek még... - Aztán engedett s leesett egy székre. - Mindegy különben, mindegy. Az már nem segít... Mondani kellett volna nekik egy pár jó szót, hogy: emberek, én éppen olyan szegény kutya vagyok, mint ti. Én nem vettem ki egy falat kenyeret sem a szájatokból. Én szeretek mindenkit, gyermekem van kettő, meg te... Most már mindegy.
Egyszerre eszébe jutott valami s ő maga tárta ki az ablakot és kikiabált a sötétbe:
- Emberek! Hej! Jöjjenek vissza!
Nem felelt senki, csak besivított a szél és lobogtatni kezdte a lámpát. Künn már egészen sötét lett... A férfi betette az ablakot, előhuzta a függönyt is s csendesen visszament az ablakhoz. Mintha hangosan gondolkozott volna, ugy beszélt tovább.
- ... Meg lehetett volna beszélni velük. Most már mindegy.
Az asszony összegubbaszkodott a sarokban a fogas alatt s belesüppedt a fejével a szoknyákba, a kabátokba, a melyek kipárnázták a szögletet. Ugy reszketett, mintha a hideg rázná s néha nyögött: jaj, jaj... A férfi az asztalra könyökölt s a gyerekekre bámult. A kis fiu meg a leány egymáshoz tapadva feküdt az ágyban... közben felet meg fertályt ütött az óra, a férfi pedig beszélt tovább.
- ... Én ma meghalok. Meg, meg, ezen már senki sem segít. Akkor menj a bátyámhoz. Valamit ad majd nektek az állam is, lesz annyi meggondolása az uraknak...
Az asszony följajdult.
- Ne mondd, nem igaz!
- Igaz, igaz... Ezek nem jöttek hiába ide. Várnak valahol, bizonyosan a váltónál. Hát most már mindegy... - Mikor megint a gyermekekre nézett, elsírta magát. - Szegény kicsi fiam, lányom...
Mikor háromnegyed tizenegy lett, meggyujtotta a lámpát s határozatlan, tétovázó lépésekkel nekiindult a sötétnek. Az ajtóból még visszajött. A két kezét még rátette a két gyermek fejére s leült az ágy szélére. Az asszony a háta mögé került s rájuk bámult nagy nedves szemekkel, a tátott szája mondani akart valamit, de mindig elhallgatott, nagyokat nyelt s a mikor inogni érezte maga alatt a földet, megfogta az ágy deszkáját, hogy el ne essék. A bakter hirtelen az órára pillantott s mikor látta, hogy mennyi időt töltött el, megszorította az asszony karját s kibotorkált az ajtón.
Az asszony visszaült a sarokba, a gyerekek lélekzete mindig mélyebb és egyenletesebb lett, megint elaludtak. Künn pedig mintha részeg lenne, ugy ment a bakter le az állomás felé, megbotlott a talpfákban, egyszer majd legurult a töltésről és mormogott magában valamit:
- Uram Isten, uram Jézus...
Mikor beigazította a váltót, leült melléje és várt. Gondolat nélkül, fáradtan zakatolt az agya, fájt a feje tőle és elkábult. Arra ébredt föl, hogy sivítva jött a vonat. Mindig nagyobb lett a két vörös tüzszeme, egyszer csak előtte állott és elszaladt előtte a sok kocsi. Mikor az utolsót se látta már, körülnézett, mosolygás szaladt végig az arczán s futva indult meg a kis ház felé.
A féluton lehetett, a mikor utána kiabáltak.
- Hej, álljon meg!
Erre szaladni kezdett. Hátul még hangosabban kiabáltak, a kik utána mentek.
- Megálljon! Nem harapjuk meg. No! Reszketve megállott és várta, hogy mi lesz.
A két paraszt igyekezett utána. Az egyiknek a kezében volt a batyu, a másiknak a vállán a puska. Komolyan álltak meg egymással szemben, mintha valami nagy számadásuk volna s mikor egy pár lépést együtt mentek, akkor szólalt meg a puskás.
- Hát hogy tudja meg legalább, hogy kikkel jött össze. Én Kovács András vagyok, ez meg itten a sógorom, Nagy Bálint. Fuvaros emberek voltunk mind a ketten mostanáig, mig maguk ide nem jöttek a vasuttal. Most már vége. Aztán, hogy igy meg ugy megpanaszkodtuk a dolgot, azt mondta odabenn a többi, hogy magába kellene egy golyót ereszteni, arról aztán tudnák az urak, hogy ide nem kell gőzös, mert itt szekeres emberek laknak!... Azért jöttünk... Mondtam a komámnak, egy életem, egy halálom, ha csak az kell, hát megteszi ez a fegyver.
A koma ráhagyta.
- Igen, hogy megteszi, azt mondta...
- Hanem hát csak menjen haza békességgel. Majd csak elleszünk a nélkül is. Maga is csak olyan szegény ember, nem oka semminek. Ha akar az Isten, majd megsegít bennünket, ámbátor, hogy nem igen reménykedem benne.