Görgey, a visegrádi remete
| Görgey, a visegrádi remete szerző: Krúdy Gyula |
Sokkal hamarább ismertem, mint láttam. Az hiszem, így volt vele minden magyar ember, aki a XIX. század képzelemvilágában élt.
Már másfél emberöltő is elmúlott a "nagy idők" óta, amint közönségesen Kossuth szabadságharcát nevezték, de jóformán mindennap lehetett hallani Görgey Artúrnak, a szabadságharc tábornokának nevét. Kik emlegették őt? Emlegették az öreg honvédek, akik még annyian voltak az országban, hogy nyugdíjjogosultságuk megállapításához is szükséges volt: vajon tudnak-e úgy káromkodni, ahogyan a hanyatló szabadságharc tanította meg a magyarokat, és a káromkodás színezésében ügyesen bele kellett keverni Görgey nevét. Persze a vén hadfiak csak addig erőltették magukat a hiábavaló káromkodással, amíg be nem jutnak vele a Soroksári úti honvéd-menedékházba, amelyet a Napóleon rokkantházának mintájára építenek fel Pesten. Itt a honvédmenedékházban felejtenek az öregek, nagyon ritkán veszekednek már a kertben azon, hogy kinek volt igaza: Kossuthnak vagy Görgeynek? Inkább a szivarok végeit gyűjtögetik, amelyeket az egész országban az ő részükre tesznek félre az emberek a kabátjuk kis zsebébe. Kik emlegették még Görgeyt? A történelmi könyveken kívül a XIX. század vége felé nagyon gyakran jelennek meg röpiratok azokon a magyar vidékeken, ahol sűrűbb, vérmesebb a függetlenségi érzet, a 48-asok megkülönböztetik magukat a 49-esektől, politikai érvekkel már régen beverdesték egymás fejét, előveszik hát Görgeyt, mint végső gerundiumot, amellyel egyszeriben agyon lehet csapni az ellenfelet. Áruló volt-e Görgey? Ezzel a címmel minden esztendőben jelennek meg röpiratok, pedig maholnap negyven-ötven évesek az események. Görgey nem volt áruló! - válaszol a röpiratra egy másik magyar, aki talán valamely fülemülepörből kifolyólag ellenséges viszonyban van az előbbi röpirat szerzőjével. Igen, különcök, különcködők mindig akadtak Magyarországon, akik szemközt a közhangulattal, pártjára keltek Görgeynek, még ha félig agyonverték is őket ezért a csizmadiaszínben vagy az újságokban. Kik emlegetik még Görgeyt? Mindazok a vasárnapi kirándulók, akik a kék Dunán elhajókáznak Visegrádra - amely alatt a Duna a királyi erdőségek miatt inkább zöldnek mondható, mint kéknek -, akik el nem mulasztható kötelességüknek tartják, hogy a kirándulás örömei mellett egy kis bánatot is szivattyúzzanak a szívükbe, amikor megállanak a Görgey-villa rácsos kerítése előtt, és öklükkel addig fenyegetik a lugasában üldögélő öregembert, amíg az a népmoraj elől a házába menekedik.
Volt, ahogy volt: Görgey Artúr a XIX. század ama mitológiai alakjai közé tartozik, amelyek még mindig megfejtésre várnak, habár a mindennapi magyar ember azt hiszi, hogy már javában ismeri történetüket. (Éppen Tisza Istvánnak volt egy asztaltársasága az Országos Kaszinó pincéjében, amely társasághoz tartozó írók Herczeg Ferenc vezetése alatt feladatukká tűzik vala, hogy a Magyar Figyelő című lapban Görgey alakját új szempontokból világítsák meg. Ámde jött a háború, és minden irodalmi törekvésnek befüttyentett.)
Annyi bizonyos, hogy Görgey olyan ember volt, mint akár Ferenc József, akár Kossuth Lajos, akit a XIX. században mindenki ismerni vélt, még az is, aki sohasem látta őt. Tudtak kopasz fejéről, amelyen egy halálig vöröslő félhold alakú kardvágás nyoma húzódott végig, a legenda szerint ama magyar huszár kardjának vágása, aki Komáromnál árulás gyanúja miatt agyonsújtani akarta a fővezért. Tudtak a pápaszeméről, a farkasosan ritkás szakálláról, kertészásóval komplikált sétabotjáról, mérnöki tudományáról, amellyel korábban az ágyúgolyók járását, későbben pedig a hangyák sebességét számítgatja talán a visegrádi kertben. Itt "tábornoknak" nevezték őt, és még magam is láttam néha a Pap-féle vendéglőben majálisokon megjelengetni farmerruhában, szalmakalapban, amelynek levételekor mindenki kíváncsian kereste ama történelmi sebet. Ah, ott piroslott a seb: a nők csuklottak az izgalomtól, a férfiak elborongtak, az ifjúság tisztelkedett. Majd a mulatság hevében a cigánybanda néha a Kossuth-nótát játszotta, ami elkerülhetetlen volt a századeleji mulatságokon, és ilyenkor is minden szem kutatón, kíváncsian, emberien érthető tapintatlansággal Görgey felé fordult: vajon haragszik-e a tábornok a nótáért? A tábornoknak esze ágában sem volt haragudni, sőt életvidám öregember módjára gyönyörködött a fiatalság mulatozásában. De voltak más okoskodók is az ilyen visegrádi majálisokon (aminthogy ez időben még okos ember hírében állott az is, aki dugóhúzót hordott a zsebében), akik más oldalról vetették alá próbának a tábornokot. Vidéki rendezők módjára hirtelen csendet kértek, és rendszerint felállították a helybeli gyógyszerészt, a nyugalmazott iskolaigazgatót vagy más honoráciort, aki mindig készen volt egy tószttal, amelyet Ferenc Józsefre lehet elmondani. Megint csak a tábornokot figyelték a kandi szemek. Nem, a jólelkű, egyszerű, kedves mosolyú öregúr egyetlen arcvonásával sem árulta el, hogy eszébe jutnának a klagenfurti napok, amikor éppen Ferenc József parancsára internálták.
Akármint vizsgálom a dolgot, nem emlékszem, hogy visegrádi mulatozásaim alatt valamely különösebb feljegyzést tehettem volna az öregúrról, aki annyi legendának volt a hőse. (Még tán sokkal többet lehetne mesélgetni Zubovics Fedor kapitányról, akinek az volt a híre, hogy bombáival, torpedóival majd egyszer levegőbe repíti a falut, vagy Kanyurszky főtisztelendő úrról, aki közönséges pesti egyetemen a keleti nyelveket tanította, de igazában csak úszóruhában sakkozni szeretett egy ladikban a Duna közepén.) Salamon király tornya mellől, amelyet hajdanában vízivárnak neveztek: amerre az öreg Görgey lakott, olyanformán jött el a látogató, mint aki mindhiába várta a kis madárka kiröppenését a fotografáló masina csövéből. A legvérmesebb turistának sem ért el odáig a fantáziája, hogy elmondhassa a tábornokról, hogy ekkor meg ekkor így szólott (mint ahogy a múlt század hősei közül mindenki mondott életében valamely nevezeteset), nem szőhette emlékezései közé, hogy ekkor meg ekkor ezt vagy amazt csinálta Görgey Artúr, mert a tábornok volt talán a magyar történelem egyik legpasszívabb alakja, aki attól az időtől fogva, amidőn harmincegy éves korában letette a fegyvert Világosnál, 1914-ben bekövetkezett haláláig nem csinált olyasmit, amit legendába lehetne foglalni.
Legjelentősebb típusa volt annak a XIX. századbeli megcsalatkozott magyarnak, aki a szabadságharc gejzír-lendülete után úgy hozzászokik vala a tétlenkedő, morfondírozó, elgondolkodásokkal, megálldogálásokkal, üldögélésekkel, vállvonogatással teli élethez, hogy emiatt nem jut eszébe akkor sem csinálni valamit, amikor az időjárás azt megengedné. De hát mit is lehetett volna Görgey Artúrnak Magyarországon csinálni, aki emberöltőkön át programja volt a gyűlöletnek, az istentagadó nemzeti keserűségnek, okozója annak, ha a pipaszár eldugult, vagy megbukott a függetlenségi követ? Én nem védelmezem őt, mert én nagyapámtól, a honvédmenház egykori parancsnokától tanultam őt ismerni, az öregúr pedig olyan nagy gyakorlatra tett szert a Görgey szidalmazásában, hogy az effajta káromkodásokkal akkor is el tudott mulatni, amikor hallgatóság nélkül egyedül volt a szobában.
Mit mívelhetett volna Görgey a remetéskedésen kívül? Élőhalottja volt századának, nemzeti gravámen, történelmi keresztút, ahol a hazai sors szomorú útra tért, okozója egy bús korszaknak, amelyben ugyan pihent a testi erő, de a lélek annál többet szenvedett. Hiába jöttek új tudósaink, akik a történelmi távlatokat élesebb látócsöveken vizsgálgatták, a nemzet nem engedett igazából, Görgeynek meg kellett maradnia "visegrádi remetének". A sok becsületsértő titulus mellett ezt a címet engedélyezte a tábornoknak a közvélemény.
Manapság, mióta élettapasztalatunk, próbáltságunk, viszontagságunk folytán jobban látjuk a XIX. század történetét, persze más érzelmekkel megy el a korszak magyarja a visegrádi kert mellett, ahol a tábornok mindig csak a lugasban üldögélt, nem lépett bele soha egyetlen legendás pókhálóba sem. Voltaképpen századának egyik legbölcsebb embere volt, aki soha sem akart kijönni a kertből, ahová madárijesztőnek helyezte el a közvélemény. Kiáltozhattak a ház körül gyerekek, seregélyek, szajkók (ez utóbbi mindig szeretett közel Pesthez, a Duna menti erdőségekben tanyázni), a tábornok nem adott életjelt magáról, akár a Kossuth-nótát, akár a Gotterhaltét játszották ablaka alatt. Regényalak volt, anélkül hogy a ponyvaregényeket megihlető történelmi regényt írtak volna róla. Fantáziabeli képmása volt a bajbaesett hazafinak, aki egész életében vezekel a megbocsátás reménysége nélkül. Hadvezérből kertész lett, aki időjósló szerkezetekkel vette magát körül, kénytelen volt hinni a befőttesüvegbe zárt levelibékának, a délignyitónak, a napraforgónak, a falkúszó folyondárnak, hogy van mozgás a világon, csak vele nem történik semmi hatvanhat esztendőn keresztül.
Manapság ellepik a kirándulók Visegrádot, amelyet nem lehet a világ egyetlen szép tájékához sem hasonlítani, annyira magyar, vérbeli, történelmi, hogy csak magyarok érezhetik meg azokat a hangulatokat, amelyek a királylátott erdőségekből, históriai aranyat emésztett romfalakból árad a fehér hajó utasai felé. Az emberek felvidulnak e tájon, mint a falevelek. Mintha csak azért suhant volna el annyi száz esztendő, hogy fojtott gondolat nélkül nézegethessenek a magyarok Visegrád felé. Már elment innen az is, aki a XIX. század magyarjai közül a legtöbb pirosló indulatot fakasztotta. Nem ácsorog többé a Salamon-torony aljánál az a fantomszerű öregember, akiről mindenki tudott Magyarországon, valójában pedig nagyon kevesen ismerték. Nem támaszkodik merevülten sétabotjára, és nem néz elgondolkozva a hajó után, mint az élet számkivetettje. A hajó elcsobogott a vidám emberekkel, a remete valóban olyan remetéje maradt a magyar múlt időnek, hogy most már alig emlékeznek rá. Nagyobb problémák foglalkoztatják a nemzetet, mint az a kínos álomtalanság, hogy valóban áruló volt-e Görgey.