Görög máglya
szerző: Bálint György
Szép, modern földalatti villamos visz Athénből Pireuszba, a legnagyobb görög kikötőbe. Innét indulnak a görög hajók a világ minden szögletébe, és ide térnek vissza. Itt tartják irodáikat Hermesz villogó szemű, délvidéki eleganciával öltözött követői. Innét megy a görög dohány az egyiptomi cigarettagyárakba, és ide tér vissza egyiptomi cigaretta formájában. Ide jön Korinthoszból a mazsola, melyet fillérekért vásárol a hivatalos mazsolakartell a szőlőművelőktől. Itt látni a görnyedt szénhordó munkásokat, akiknek arcát és karját vastag, fekete réteggel vonja be a szénpor, úgyhogy pár lépés távolságból négernek néznéd őket. (A tévedés nem nagy; bizonyos jövedelmen alul mindenki néger.) Itt találkozik évezredek óta Athén a világgal. És itt volt nemrég az első görög könyvégetés, a legújabb európai „tekintélyuralom" első fontosabb ténykedése.
Ne értsen senki félre: ez nem görögellenes cikk. Csak a legnagyobb szeretettel írhatok a görög népről, mellyel a közelmúltban rövid időre megismerkedhettem. Keményen dolgozó, keményen élő nép, melyet még a gazdag Athénben is spártai életmódra kényszerít a társadalmi fejlődés és a világválság. Budapest messze van Athéntől… de a pireuszi könyvmáglya, mint általában minden hasonló tűzijáték, közügy. Közügye az egész fehér emberiség kultúrájának éppúgy, mint annak idején azok a görög könyvek, melyek Pireuszból kiindulva meghódították a világot. A betű volt Görögország legrégibb exportcikke: ezért nehéz beletörődni abba, hogy legújabb importcikke viszont a könyvmáglya. Utoljára, úgy tudom, Omár kalifa égetett könyveket, amikor felgyújtotta az alexandriai könyvtárt. Most görög kezek vetik tűzbe a görög betűt. Ez az, amibe olyan nehéz belenyugodni.
Mert ez a hellén könyvmáglya drámai módon igazol egy régi feltevést: a „tekintélyuralom" első áldozata mindenütt az írás. Az igét, a „logosz"-t kell elsősorban megsemmisíteni, még a „logosz" szülőföldjén, Athénben is. A „logosz", úgy látszik, a tekintélyuralom első számú közellensége – ha ezzel végeztek, nyugodtan dolgozhatnak tovább. Ha a görög parasztnak száraz kenyérre sem telik a mazsolából, ha a munkátlanná lett dohánygyári munkás utcáról felszedett bagóval igyekszik éhségét becsapni: a legolcsóbb segítség mindenesetre a könyvégetés. A könyvmáglya lángjánál nagyszerű pecsenyéket lehet sütni – ha nem is az éhezők számára. Vidáman sercegnek a papírlapok, nincs többé „logosz", nyugodtan lehet elkezdeni a munkát.
Mindez megdöbbentő, de nem meglepő. Megértem a könyvégetőket. A betű félelmes ellenfél. Goethe nemhiába fordította a „logosz”-t „tett”-nek. A gondolat és a szó még ma is nagyon erős, majdnem úgy, mint a régi görögök korában. Még ma is kérlelhetetlen feloldója a „tekintélynek”. A feltétlen tekintély elve azonos a nembírálás elvével – a szabad gondolat és a szó pedig a bírálatot jelenti. A jelenségek vizsgálatából született a görög gondolkodás, és most azok akarják megölni, akik nem állják a vizsgálatot. Félnek tőle, és igazuk van. Félnek a szavaktól, „melyek erősebbek, mint az arany és a puska; melyekkel halottakat lehet felkelteni a sírból, és élőket a halálba küldeni; melyek törpéket óriásokká növelnek, és óriásokat összezúznak” – mint Heine mondta, kinek könyveit szintén elégették már jó néhányszor. Könnyű megérteni a könyv gyűlölőit. Tudják, hogy mit gyűlölnek és miért. Tudják, hogy minek kell elnémulnia, hogy ők beszélhessenek.
Nem kaptuk meg az athéni könyvmáglya katalógusát. Nem tudjuk, szerepel-e benne az a könyv, melynek hőse így beszél: „Ha engem kivégeztek, nemigen találtok hozzám hasonló valakit, akit az istenség arra jelölt ki, hogy sarkantyú legyen az állam vékonyában… hogy egész nap fáradhatatlanul köztetek legyek és egyenként ébresszelek fel álmotokból, ellenvetésekkel és szemrehányásokkal…" Majd később: „Valaki azt mondhatná közületek: nem szégyelled magad, olyan foglalkozást űzni, mely halálos veszedelemmel jár? Ennek én azt felelném: Tévedsz, barátom, ha azt hiszed, hogy egy embernek, aki csak egy kicsit is hasznos, figyelembe szabad vennie a halál veszedelmét és nem csak azt hogy tettei igazságosak-e."
Szókratész beszélt így, Platón szerint, nagy bűnperének tárgyalásán. Utána meghalt, kényszerű méregpohárral az ajkán, sziklabörtönében, a Dionüszosz-színház fölött. Sohasem írt egy sort sem, csak járt a piacon, kérdezett és felelt. „Sarkantyú az állam vékonyában…" Platón írta le kérdéseit és feleleteit. Ezekkel a könyvekkel kellene felavatni a máglyát a mai hellén tekintélyvédelmezőknek. És még néhány szerzővel. Például Hérakleitosszal, aki azt merte mondani: panta rhei, minden folyik, minden változik. Nincs veszedelmesebb formája a „logosz"-nak, mint ez a tan, az ellentétek és változások tana. Igen, vizsgálattal és bírálattal kezdődött a kultúra Athén korai napjaiban. Most úgy látszik, mintha vizsgálók és bírálók elhamvasztásával akarna véget érni. De csakugyan véget ér-e? Irtani kellene vajon, ha nem lenne erős? Rettegnének-e tőle, ha nem lenne ma is veszedelmes, ha nem volnának tömegek, melyekben testet ölthet? A máglyák, melyekkel el akarják pusztítani, fényükkel talán az utat mutatják, melyet követni kell. Ez az út pedig a néma sokaság felé vezet, mely nem táncolta körül a barbárság örömtüzeit, hanem sötét (talán szénportól is sötét) arccal figyelte őket.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!