Góri Andrej mellénye
szerző: Karinthy Frigyes
Első fejezet
[szerkesztés]A hamvaskék alkonyat bágyadtan világított be a terasz üvegtáblái között, melynek párkányán egzotikus virágok szövögették az árnyékok hosszú, selymes gobelinjét. Két fiatalember ült egymás mellett a halvány rózsaszín tabouretten, és hallgatagon cigarettáztak. Az egyik lágy, csudálatosan szép körvonalaiban egy lótuszvirághoz hasonlított, de emellett valami határozottan nőies volt benne. Szája és orra, mint két egymásba hajló dhália-szirom, remegett a belső izgalomtól.
A másik férfi, akinek ujjai hosszúak és hajlékonyak voltak, hátravetette magát.
– Górián! – mondotta halkan és mélyen – miért tesz úgy, mintha gondolkodnék? Ön oly szép, hogy nem érdemes gondolkodnia.
– De hát akkor mi az élet? – kérdezte Górián, és felállott, mint egy görög szobor.
– A kiváltságosak szórakozóhelye! – vetette oda könnyedén lord Para Dox – olyan szalonféle, amelyben csak úriembereknek szabadna lenni.
– De hát én, én… – sóhajtotta Górián és elmerengett.
– Ön megérdemli az életet, Górián. Legyen az ön végső törekvése mindig az, hogy ne kelljen törekednie.
– Tehát, tehát akkor…
– Mitől tart ön, Górián? Még mindig nem látja, hogy az élet akkor szép csak, ha legyőzzük? Keresztülgázolni önmagunkon és a világon: ez a művészi élet titka.
– És hiszi ön ezt, lord Para?
– Dehogy, hiszen akkor nem mondanám. Az igazságok nálam csak arra valók, hogy rokonszenvessé tegyék a tévedéseket.
– És az őszinteség…?
Lord Para egy könnyed mozdulatot tett.
– Nos, az őszinteséget is szeretem, mikor előnyösebben alkalmazható a hazugságnál.
Felállt, odament Góriánhoz, kezét a fiatalember szoborszerű vállára tette és ünnepélyesen szólott:
– Górián! – az élet öné! Éljen egyéni életet! Éljen művészi életet! Mutassa meg az embereknek, hogyan kell átvarázsolni az életet művészetté és a művészetet életté! Minden, ami önzés, emberi. A mi célunk e földön, hogy impressziókat termeljünk és megvessük az igazságot. Tagadni kell a létet, hogy élvezni tudjuk. Most pedig menjünk az estélyre. Nyissa ki az ablakot, hadd legyen becsukva.
– Nem értem…
– Nem érti? Akkor ez egy aforizma.
Második fejezet
[szerkesztés]Snazil, a szabó, ott ült az ottománon és elmerülve szemlélte Góriánt.
– Elhoztam a mellényt! – mondotta komoran.
Górián átvette a művet. Gyönyörű, fehér atlasz-mellény volt. Sokáig nézte és tetszett neki.
– Ön remekelt! – mondotta Snazilnak.
– Igen, – válaszolt amaz révetegen. – Az életemet varrtam beléje. Minden eddigi alkotásom hazugság és reménytelen küszködés volt. Végre megtaláltam önmagamat. Egyéniségem, létem problémájának a megoldása itt fekszik ön előtt e mellényben, Górián.
– Igazán kedves! – mosolygott Górián. Snazil letérdelt, esküre emelte kezét.
– Szeretem önt, Górián! – szólt. – Az ön egyénisége fáklyaként áll az életemben. Lelkem minden atomja az öné, ön az én hitvallásom.
– Na jól van kedves Snazil, – mondotta Górián gyermekes szórakozottsággal. – Most pá magának.
Snazil kiment, míg Górián elégedetten dűlt végig a szófán. Ó, neki is tetszett ez a mellény, mely vakító ragyogásában, szikrázó gyöngyházgombjaival az ifjúságot, a szépséget, a reményt sugározta ki magából. Fölvette és kiment az utcára. Ártatlan, kíváncsi lelke egyre azon tűnődött, hogyan valósíthatná meg a lord Para mámorító ígéreteit az életről.
Egy gyönyörű, virágszerű leány jött vele szemben az úton. Górián odament hozzá, szerelmet vallott neki és megkérte feleségül. A leány karjaiba omlott, mint egy önfeledt azaléaszirom, melyet a szél röpít.
Rajongó boldogsággal rohant Górián a papért. A leány ott várt rá az utcán. Mikor visszatértek, még mindig ott volt, de az egyik fülének a cimpáját másképp tartotta, mint előbb: legalább Góriánnak úgy tetszett. Egész művészi énje föllázadt, keserű düh ragadta meg és nyakon verte menyasszonyát, aki sírva omlott lábaihoz. Górián azonban elrúgta magától és otthagyta a porban s belső haragtól rózsás pírban égő, gyermekesen naiv kifejezéssel hazament. A leány némán lehajtotta fejét és közben marólúgot ivott. Górián otthon leült az indiai mahagónfából készült Louis XV. kanapéra és olvasni kezdett.
Egyszerre mellényére nézett és a vér megállt ereiben. – Mi ez? – kiáltott és összeborzongott.
A mellényen egy hosszú, vigyorgó ránc húzódott végig, mely gonoszul és gúnyosan, kegyetlenül meredt a szemébe. Odahajolt, jobban megnézte és meggyőződött, hogy nem tévedett.
– Mi ez? – kérdezte újra.
És ekkor mindent megértett. Ez a mellény volt hivatva az ő második énjét viselni, az ő bűneit és gonoszságait, a művészi élet borzalmas gyönyöreit. Valahányszor a jövőben elkövet valamit, ez a mellény meg fog változni, míg ő változatlan és szép marad. Hát ilyen volt ez a mellény.
Harmadik fejezet
[szerkesztés]Hatvan év múlt el. Górián még mindig szép és ifjú volt: ártatlan és tiszta szemeiben valami gyermekes, szinte naiv üdeség tartotta magát.
Górián szép életet élt: megvalósította lord Para eszményét a művészi életről. Ázsiából puha, turáni szöveteket hozatott és szobáit befödte velök. Voltak gyönyörű szövetjei, szobrai: vett drágaköveket és ausztráliai gonggonghangszereket. Volt három halványsárga velencei tükre és gyémánt kézelőgombja, mely a villanyfényben türkizkék színben égett.
Gyakran fürdött, hogy bőrének likacsos simaságát megőrizze. Hogy arca üdeségét megtartsa, leszokott a gondolkodásról, mely lord Para állítása szerint megnyújtja az orrcsontot és az állat.
Időközben elolvasott egy könyvet is, amely annyira megtetszett neki, hogy még egyszer elolvasta. Azután tizenkét példányt beköttetett ebből a könyvből, különféle színű selymekbe köttette és tizenkét faragott elefántcsontállványon tartogatta őket szobájában. Néha elment társaságokba is, ahol bámulták szépségét és ifjúságát.
És a művészi életnek ezeket a borzasztó, sötét bűneit nem ő, hanem a mellénye viselte. Míg ő üdén és fiatalon tobzódott, addig a titokzatos mellény egyre ráncosabb, gyűröttebb lett: fenyegető jelek gyanánt húzódtak rajta végig kísérteties, sárga kopások; ásítozó, petyhüdt lyukak, melyek az ő sötét bűneiről beszéltek. Góriánnak hovatovább lelkiismeretévé vált ez a mellény: estefelé, mikor egyedül maradt, kinyitotta a ruhaszekrényt és a holdvilágban megkövülve nézegette a hátborzongató látványt.
Egy nyirkos, hideg estén meglátogatta őt Snazil, a szabó. Időközben ő is kissé idősebb lett, de még mindig szerette Góriánt.
– A mellényt, a mellényt akarom látni… – mondotta hideg szomorúsággal. Az ő élete meg volt törve, művészete nem fejlődhetett tovább.
Górián rémesen, rekedten kacagott föl. Vad érzés fogta el.
– Jöjj tehát, és nézd meg a mellényt! A te műved! – kiáltott és felkapott egy aranyművű gyertyatartót. Az elsötétített, dohszagú felső csarnokban ott lógott, vörös bársonyalapon a mellény. Górián odatartotta a gyertyát. Az elszörnyedés kiáltása szakadt föld Snazil lelkéből. Egyszerre ő is megértett mindent.
– Íme, itt a mellény! – mondotta sötéten Górián. – A te műved! Te kellemetlen fráter!
E szavak után mély, művészi ábrándok suhantak keresztül a lelkén. Fölvette az asztalról a kést és tizenkétszer Snazil hasába szúrta. Azután sötéten elmerengett. Odakünt csatakokban zuhogott az eső és nekiverte magát a gótíves ablakoknak.
Negyedik fejezet
[szerkesztés]Ez időben Góriánt valami lágy szomorúság jellemezte. Érezte, hogy létének művészi fejlődésében fordulat következett be. Gyakran álruhában lejárt a tengerpartra, ahol matrózokkal, gyilkosokkal, újságírókkal és más ilyfajta demokrata elemekkel érintkezett. Néha újabb, művészi impressziók kedvéért apróbb rablógyilkosságokban vett részt. Estefelé vénasszonyokat ütött agyon a mellékutcákban: olykor meg zsebmetszőnek öltözve, népgyűléseken szónoklatokat tartott a kommunizmus mellett. Egyénisége ezáltal újabb színeket, nüánszokat vett föl és ami fő: mindinkább közeledett az élet művészetének megoldása felé.
– Mert ez a fő! – mondotta neki lord Para. – Mi mindnyájan bizonyos mértékben állatok vagyunk. És ez emberi bennünk. Igen, el kell homályosítani az erkölcsi életet, hogy teljes fényében ragyoghasson.
Górián azonban rosszkedvű volt.
– Mit szólnál hozzá, lord Para – szólt vontatottan – ha azt mondanám neked, hogy agyoncsaptam Snazilt.
– Elhinném, feltéve, ha hazudnál. Azonban te nem vagy képes ilyen erőteljes hatásokra. Ahhoz, hogy egy embert megöljünk: drámai műízlés kell. Tulajdonképpen minden gyilkosság újjáteremtés: olyan renaissance-féle. De ehhez gyönge, szentimentális lelkek valók, Górián.
Górián elgondolkodott.
– Az lehet – mondotta aztán. – Mégis, Para, szeretnék megjavulni.
– Erre az egyetlen mód az, ha bűnt követsz el.
– Ugyan…?
– Valóban. Végeredményben csak azért követünk el bűnöket, hogy a javulás gyönyörét élvezni tudjuk.
– Te cinikus vagy.
– Ez onnan van, mert túlságosan lágy a szívem. És mert ismerem a nőket.
– Para, Para, mit tegyek tehát?
– Oszd szét egyéniségedet, hogy megmaradjon neked. A lélek legfőbb törvénye, hogy imádja a testet. Legyünk rabjai a szabadságnak. Minden elviselhető, amit nem tudunk kitartani. Az elvetemültség ornamentika a lelken. A hideg nem más, mint meleg. Az a magas, ami alacsony. A zöld, az csak átmenet a piros felé. A csúnya az szép. A macska, az kutya. A fehér, az fekete. A világ, az egy aforizma. Én vagyok te, te vagy én, ki a szamár, te vagy én?
E szavak után, melyeket őrült, fokozódó gyorsasággal hadart el: lord Para egy könnyed mozdulattal a fejére állott és lábait ruganyos ütemekben ingatva, kisétált az ablakon keresztül.
Górián egyedül maradt. Fásultnak érezte magát. Aztán egyszerre könnyekben tört ki és elhatározta, hogy megjavul. Igen, lemond az életről és szebben rendezi be, mint eddig.
És a mellény, a mellény? Nos tehát, igen. Ki fogja mostani a mellényt. A mellény ismét szép lesz és tiszta és méltó hozzá. A javulást meg fogja érezni a mellény is, újra üde színekben fogja visszaverni az ő elpocsékolt ifjúságát.
De amint a mellényre nézett, egyszerre elsötétült. Nem, nem, ez a mellény örökké viselni fogja az ő bűneit. Sötét, vörösesbarna foltok húzódtak róla lefelé. Gonosz, durva szakadások torzították el felszínét. Véresen és foltosan szemébe nézett az elhalványuló Góriánnak.
És Góriánt egyszerre dühös gyűlölet fogta el. Ah, véget vet ő ennek a gyötrelemnek! Vérben forgó szemekkel nézett körül és meglátta az asztalon fekvő papírvágó kést. Fölragadta és egy dühös pillantással felszakította vele a mellényt, markolatig döfve a hajtókába.
A szerencsétlen fiatalember dühében egészen megfeledkezett róla, hogy ő is benne van a mellényben.
Mikor a berohanó szolgák megtalálták, arca és termete eltorzulva, meggörnyedve meredt a szoba tetőzete felé. Hosszú, fehér szakálla nőtt és homlokán teljesen ki volt fejlődve az a három bibircsók, mely eddig észrevétlenül lappangott üde vonásai között. Szája petyhüdten lógott szakállába.
A mellény azonban ragyogó és fehér volt, mintha abban a percben hozták volna haza a pucerájból.