Gányók
szerző: Tömörkény István
Nem lehet mondani, hogy valami különösen nevezetes dolog volna, mivelhogy nem is volt az, mert miért lenni az, ha kardot lát a gyerek az égen. Gyakran van az, különösen télidőben, hogy a hajnal előtt kelő majorbeli nép kelet felől tüzes dárdát lát felröppenni a felhők közé, de ezt senki sem tartja az Úristen hatalma kimutatásának, mert megszokott dolog. Az csak onnan van, hogy a nap előre küldi hírnöke gyanánt a lángoló dárdát, amely észrevétlenül, hirtelen röpül fel a téli éjszaka sötét egére, tudtul adván, hogy a nap eltűnt ugyan az este, de nem veszett el, csak elrejtőzött, és titkos útját kalandos országokban az éj folyamán megtévén, újra előjön. Mégis akadtak akik úgy vélték, hogy más a dárda és más a kard. A dárda, miként a dobott gerely, gyakran átsuhan az égen s utána nemsokára megjelennek a reggel fehér sugarai. A kard azonban, amit a gyerek látott, csak állott két csillag között, hegyével lefelé, érintvén a földet, mint nyilvánvaló fenyegetés. Mondták tehát, hogy a kard bajt jelent, bár hogy mifélét, azt nem tudták elgondolni. A magtáros úgy vélte, hogy mindez bolondság, de a lovascsősz, aki éjszakáit a határban egymaga ballagva tölti, és sok különös dolgot forgat meg elgondolkodván a fejében, nem szólt semmit, csak rácsukta a pipára a kupakot, de azután fölpattantotta ismét. Hogy a szótlan ember beszédében az mit jelent, nem tudta akkor senki.
A major, ahol e dolgok történtek, és ahol az égi kard fölött sokat elmélkedtek az emberek, csak olyan major volt, mint a többi a lapos tájon. Hosszú és alacsony házak, karámok, nagy kazlak és boglyák, amik közül a mezőkre kijártak az emberek, hogy a földet munkálkodásra és termésre bírják. A különbség e major meg más major között mindössze az volt, hogy itten más állatokat neveltek, mint másutt.
Mert némely helyen a bürgével foglalatoskodnak, más helyen tinókkal. Ismét vannak más, kackiás és délceg majorok, ahol a lovak nevelkednek, ahol megrengenek az épületek falai esténként, amikor méneseikkel nagy lobogások és karikás ostorok pattogásai között hazavágtatnak a csikósok. Meg-meg más majorban a csöndes életű és kedélyes disznó célszerű felnevelése adja meg a foglalatosságot. Míg ebben a majorban a lassú léptű és komor bikák azok, amelyek ifjúkoruktól fogva nevelődvén, testes állatokká nőnek, hogy azután alkalmas vásár szerint eladassanak. Már hogy ki micsodás.
Az ilyen major, úgy lehet, éppoly lármás és vidám, mint a többi, de a szemlélő mégis úgy véli, hogy komolyabb a formája neki. Az emberek, akiknek családjai a hosszú és alacsony házakban laknak, folyton azon állatok között lépdelnek és élnek, amiknek barátságában bízni nem lehet. A hatalmas ólomgombok az óriás szarvakon nem sokat érnék. Ha nem szúrhat vele, lök vele, s akit meglökött, az elesett, aki elesett, azt megtapossa. Egy nyakvetéssel tele kocsit felfordít, ha nekifeszül, és versenyfutásra nevelt lónak nem mernék akkora korlátot állítani, amelyen emez át nem veti magát, ha kedve tartja. Csak úgy könnyesen, minden nekiszaladás nélkül. Az emberek mégis járnák és kelnek közöttük, néha száz ilyen félvad állat között egy ember, a száz közül egynek jusson eszébe táncot űzni rajta: az ember a kis házba apró cselédjei közé nem megy vacsorázni. Mily sajátságos látnivaló: téli, éjjeli táborukban látni e hatalmas testeket; a szalmán fekszenek, födél fölöttük nincsen, a sűrűn hulló hó lábnyira belepte valamennyit, mint valamely hegyiszurdok sziklacsomóit, a hóból csak a szarvak merednek szinte elő. És még nincsen itten a fehér reggel, a pusztai néma sötétséget alig váltotta fel a derengés, íme közibük megy egyetlen ember egy bottal meg egy pulikutyával, s rendre lábra veri őket. Felállnak, a nagy havak a nagy testekről omladoznak, s némely nyakaszegett óriás fejére koppanva zúdul a furkósbot. A Jancsi fiú pedig odaát az alacsony házban épp most húzza a csizmáját, hogy majd megyen a tanító úr elébe, az apja meg ím, száz állat veszedelme között egy pulival.
Az ilyen majorok komoly majorok szoktak lenni.
A történetnek ez a része, amely voltaképpen történtet, nem sok érdekkel való. Mert mi történt voltaképp? Nem egyéb, csak éppen hogy az, hogy az állatok közül egy, a Kormos nevezetű mostanában olyan félreformán fejjel járt-kelt a mezőn, mintha apját-anyját megölték volna. Tűnődve nézte több napon által a számadógulyás, és találgatta: tréfa van-e ebben, vagy mérgelődés? Talán veszekedni akar? Vagy hogy beteg? Sok ideig nézvén a szép állatot, arra jutott, hogy csakugyan valami baja van neki. Lassan járt az állat, s a puli nem kergette a többi nyomába; ez időben kezdte már észrevenni a puli is, hogy a Kormos beteg.
Jelenti hát este a parancsnál a számadó a dolgot. A parancs csöndes dolog, a majorudvarban tartatik, amelyre ráborult a puszta fekete éje. Az elöljáró emberek vannak ott: az öreg béres, a lovascsősz, a számadó, tovább magtáros. Nemigen látszik egyik sem a sötétben, csak a szava után ismerkszik meg mindenki, az ispán pedig a pipája tüzénél fogva. Hát mondja a számadó, hogy hogy és miként áll a dolog. A pipa egy kicsit tüzesebben világít, azonban nem ér itt már semmi semmit, legföljebb az, hogy a lovascsősz az éjjel keveset alszik, mert még éjfél előtt befog, és megy állatorvosért, hogy reggelre itt legyen.
Meg is jön az orvos, és körültekint. Sajátságos úr. Részben, hogy a városon a cipőhöz sarkantyút visel, a puszták pedig a csizmához kalucsnit, részben pedig, hogy mielőtt a majorba beszólna, leszáll a legelőn a kocsiról, bemegy a bikák közé, egyet oldalba üt a könyökével, mást orron törül, neveletlenebbjét pálcával vágja nyakon, s maga keresi ki köztük a beteget anélkül, hogy kérdezné, hogy ki a beteg a háznál. Megállván Kormos előtt, nézik egymást búsan. Kormos meg az orvos. - Hej, a jó reggelét, ezt is fellökném, ha nem fájna a lábam - gondolja Kormos. - Hej, csak megkésellek pedig - véli az orvos. (Csak úgy magukban.) Azután maga után intvén a számadót, halad a majorba. Jó korareggel van még, hűvöskés az idő egy pohár szilvórium e tekintetben szerfölött ajánlatos. Ezt hát előbb elköltik az ispánnal a szobában, megbeszélve közben a dolgot, azután pedig behívatik kintvaló ácsorgásából a számadó.
- Hát Zakar (már mint Zakariás), vagy eldöglik (már hogy a Kormos), vagy pedig operálni kell.
Zakar komoran néz az orvosra (ugyan, hogy nem vágtak a falhoz kicsikorodban?), azután hallgat. Hosszú, őszes bajuszába fogódzkodik az ember, és bizalmas tekintetet igen csak az ispánra vet.
- Csakugyan operázni kell, tekintetes uram? (Békésmegyei ugyanis az ember: úgy beszél, mint a kisasszonyok.) Mert életét veszélyben forogni ne engedjük.
(Az övé hányszor forog közöttük veszélyben. Mégsem egészen kisasszonyos beszéd ez tehát.)
- Vagy operálják, vagy eldöglik.
Különös szóváltás ez. Furcsa alkudozás úr és szolga között. A bika azonban nem bürge. Hallgat Zakar ismét. Azután azt mondja.
- Volna itthon egy akó bor a tekintetes uramnál?
- Van.
- Hát akkor - véli Zakar -, délután majd operázhatnak... - Csak amúgy a panyókára rázott vállával mutat az orvos felé. Majd meg elmegy: mit csináljon okos ember nappali dologidőben négy fal között - s ha még legalább teteje nem volna.
Aki a dohányt neveli, annak a neve hivatalosan: kertész. Köznyelven: gányó. Szelíd foglalkozás ez: életen által egyetlen növénnyel törődni, vetni, ágyazni, palántázni hónaljazni, szárogatni, simogatni - mégiscsak a gányó az, aki ilyen esetben a bikával el mer bánni. A gulya nem vetemedik rá. A gányó sem egymaga. Tízen vállalják. Fizetés nem kell, hanem egy akó bor.
Közel vannak a gányók, a hír hamar elmegy hozzájuk lóháton, jönnek tehát a bor és a bika irányába. Se kabát, se mellény rajtuk, csak ing, az is rossz. Az akónyi ital felét elébb megisszák. A csendes erekbe szilaj vér kerül. No, mostan neki tízen a bikának. Mely korból való tapasztalat az, hogy hat ember, nyolc ember nem bír vele, de tíz ember rohama leüti a lábáról, honnan lehetne ezt meg tudni. Elég az avval, hogy a feltüzesedett emberek puszta kézzel a viadalba rohannak, repül az egyik, repül a másik, bőg vadul az állat, nyekken az ember, de végül Kormos csak mozdulatlanul fekszik féloldalt a mezőn, és különböző késeivel az egészsége javításába belefog a kalucsnis. Egyszerre csak eresztik a Kormost, felugrik, elszalad.
A gányók most mennek az akó bor másik fele után.
Ing azonban nincsen ekkorra rajtuk már egy szem sem...