Furkó Tamás
| Furkó Tamás szerző: Arany János |
Töredék
Ki zengi meg, ha én nem, a mult nagy napjait:
Vitéz Furkó Tamásnak kegyetlen dolgait,
A melyeket viselt... vagy, mondani akarom:
Mik őt úgy megviselték, vizen és szárazon.
Mindig bolond hónap volt, mióta e világ,
Az, melyet márcziusnak keresztelt a diák:
Fagy, hó, eső, derült ég, vihar... mind egy napon
Csak úgy bámul belé a bölcs kalendárium.
De a mióta Caesárt hatalma nimbusán
Megdönték a zavargók Martius idusán,
Nem volt e hónak olyan tizenötödike,
Mint az, mely harmadéve amúgy közénk üte.
E volt ütés magáért! ez volt a csattanás!
Szemét-fülét behúnyta nemes Furkó Tamás:
Hiába! mind hiába!... most is zúg a füle,
S nemzetiszín karikát hány a szeme bele.
Egyszerre megtagadva ötvenkilencz robot!
Egyszerre szélyeltörve a mogyorófa bot!
Egyszerre úr a jobbágy: kalapját fölteszi,
S mellé a „szabadságot” négy garasér' veszi.[1]
Egyszerre tönkre jutva kilencz zsíros pere,
Melyek után ma-holnap uradalmat nyere;
S alóla, haj! kirugva a táblabiró szék,
Melyen diurnizálva kényére nyujtózék.
Damokles kardjaként függ felette az adó,
Előfogat, kovártély... mind oly irtóztató!
A régiből mi sincs már, csak ősi levele,
Hogy ablakot ragaszszon, üveg helyett, vele.
A régiből mi sincs már... de még van egy, igen:
Az egy Borbála asszony maradt a régiben;
Trónusok ingadoznak, és trónus összedűl:
Az ő papucskormánya áll rendületlenűl.
Mint a vihar midőn tép nagy cserfa-szálakat,
Villám nyerít, a szél fú, fú hogy majd megszakad:
Zúg, tombol és világot dúl a forradalom:
S te szikla módra fennállsz, óh papucs-hatalom!
Ekkép sohajta Furkó, hajdan kortes vezér,
S oly nagy kokárdát tűz fel, mint egy cseléd kenyér.
Mi haszna! a szabadság ő véle nem közös:
Az ő jobbágyi láncza le nem hull, örökös!
„Eh, örökös!” kiálta egy szép esthajnalon,
„El, a táborba holnap! hí a ráczmozgalom;
Hetven nap, hetven éjjel: talán míg ez kitölt,
Az ördög elvisz ottan engem, vagy itthon őt.”
Gondolta és azonnal a készülőt veré,
Megköszörülte kardját, és flintát vőn elé;
Szerencse, hogy „muszájból” is menni kelletett,
Megbánta volna máskép ezt a készűletet.
Elment tehát, s szivéből örült, hogy mehete,
Hogy otthon nem marasztja szitok vagy pemete.
És tarta nagy beszédet az indulás előtt,
Beléjött abba Árpád, s minden vitéz előd.
Meg is tevé hatását a sallangos beszéd:
Legottan megcsodálák az ő roppant eszét;
Legottan századosnak emelteté magát,
Mely rangra főfő érdem volt egy posztó kabát.
Út közbe' már, előbb mint a rendelt helyre ért,
Vitézi hajlamának adá nem egy jelét:
Lehúzatá a bírót, ha nem volt kész fogat,
Felgyujtással ijeszté a rémült falvakat.
Nem is volt párja ebben, csak egy-kettő talán,
Többek között egy A...purg, vagy B...purg Ferdinánd,
Vadászhadnagy, guerilla... vagy ilyenféle hős;
Emlékezik reá még egy régi ösmerős.
Elvégre, hogy megálltak a rospont-szekerek,
„Itthon vagyunk!” kiálta, „ez már Nagy-Becskerek” —
Vagy Szárcsa, vagy Botos, vagy Torák, vagy Usdin... a
Kő tudja! - messzi külföld az a Vojvodina.
Ottan, mihelyt evésben, ivásban jóllakott,
Kiállíta vitézül tizenkét silbakot,
Hogy őrzenék személyét minden megtámadás
Ellen, — tovább se gondolt vitéz Furkó Tamás.
— — — — — — — — — — — — — — — —
- Megjegyzés
- ↑ A nemzeti kokárdát. A. J. megjegyzése.