Friedrich Schiller
szerző: Kosztolányi Dezső
Németország most ünnepli. Százhetvenöt esztendeje annak, hogy Marbachban a hadseregben szolgáló felcsernek meg a pék leányának János-Kristóf-Frigyes nevű fia megszületett, akit a németek még ma is a legnémetebb költőnek tartanak.
Milyen viszonyban vagyunk vele mi, akik ma élünk? Ne áltassuk magunkat, s a mesterségesen szított ünnepi hangulatba ne varrjunk hímet a semmire. Családi könyvtárunkban még őrizzük egy-két ódon kötetét, melynek elfakult lapjait dédanyánk és dédapánk lapozgatta, gyermekkorunkban talán még hallottuk, amint egy főkötős vénkisasszony vagy egy elborult öregúr égre emelt szemmel lelkesült érte, de hozzá való személyes kapcsolatunk meglehetősen laza, inkább tudományos-irodalmi, iskolás adattár, mint élet és élmény. A mi korunk már messze esett az övétől. Költeményeiben, drámáiban, történelmi és bölcseleti írásaiban még az a lelki és szellemi rend nyilatkozik meg, mely a francia forradalom előtt uralkodott, s azóta hány forradalom zajlott le, hány háború, mely a törvénytáblákat összetörte, s az értékeket újjáértékelte. Könyveiben nagy szavakat olvasunk, teljes, zengő, dicső szavakat - szabadság, béke, nemesség, hűség, emberi méltóság -, melyek mögött érzések és gondolatok vannak, tűz és ábránd, egy lélek hite, egy szellem fönsége. Elismerjük tehát, hogy ezek a szavak nem csak nagyok, hanem tartalmasak is. Közben azonban a haladó tudomány részeire bontotta őket, s átvilágította éles lámpásával. Az eszmék, a fogalmak átalakultak. Erkölcsünk merőben más. Az az eszményiség, az a magasztos jobbra törekvés, az az igazi hősiség, melyet a maga századában ő hirdetett, a mi századunkban csak petrezselymet árulhat. Ő maga még megvetendőnek tartotta az érdeket. De ki meri ma elítélni lelke mélyén az érdeket, ki nem állítja oda követendő például, ki nem helyesel annak az egyénnek, vagy annak a közösségnek, amelyik "érdeke szerint" cselekszik, és ki nem ítéli el azt, aki az ész szavát, a bölcs önzést megtagadva harcra kel a lehetetlennel, és kihívja sorsát? Valljuk be töredelmesen, hogy az összehasonlítás nem a mi javunkra dől el, túlontúl okosak lettünk valamennyien. Goethe a halálakor ezt a két sort írta róla:
S távol mögötte messze ködbe halt ki
Az, ami minket mind köt: az alanti.
Ez az "alanti" - das Gemeine -, ez a közönséges, ez a köznapi, ez a hitvány-aljas, amit mi találó-ronda szóval ordenáré-nak nevezünk, azóta óriási pályát futott meg, s néha csak mentegetett és megbocsátott, néha azonban szükségesnek tartott, elismert, fennen hirdetett és dicsőített hajtóerejévé, tengelyévé vált a XX. századi életnek.
Schiller más volt. Ő ennek eleven tagadása volt. A lobogó eszményiség volt, fennkölt, fellengző és tiszta rajongás volt, a szenvedés volt, melynek regényes díszlete a XVIII. század dúlt égboltja, a holddal, a "méla Luná"-val, a polgár volt, aki szegényen, betegen, de diadalmasan érkezett meg, mielőtt még osztálya fölszabadult volna, a költő volt, aki egyúttal orvos, történetíró, színházi rendező, egyetemi tanár és bölcselő is, Kant gondolatainak megzenésítője, a lázadó volt, aki a württembergi herceg börtönét nyögte, mert átszökött Mannheimbe egy színházi előadásra, a lángész volt és a lelkiismeret, aki küszködve, önmagát emésztve alkotott, és negyvenhat éves korában mellbajban halt meg, hittel a szívében. Hősei, Karl Moor, a világjavító, Tell Vilmos, az Orléans-i Szűz, valamennyien úgy tündökölnek előttünk, nem is mint emberek, hanem mint délibábok, légi káprázatok. Lényében van valami sóvár. Gruff festménye után képzeljük el őt, fehér nyakfodorral, nyitott inggel, merengve, vagy Ritschel weimari szobra után, aki az alapzaton Goethével együtt mintázta meg, amint magasabban és egyenesebben, mint Goethe, hátraveti fejét, és nem a földre tekint, mint Goethe, hanem az égbe s a csillagokba. Görögtüzet, élőképeket látunk, ha rágondolunk. Olyan távoli, olyan valószínűtlen, megfoghatatlan és elillanó, hogy képzeletünknek is szinte nehezékre, kölöncre van szüksége, hogy el ne röppenjen a semmibe. Számunkra, akik így testtelenül, csak mint lelket és szellemet vettük át az előző koroktól, Thomas Mann hozta közel, aki a teremtés lázában és gyötrelmében rajzolta meg őt, a maga érzéki mivoltában, vörös haját, halántékán a kék eres öblöket, szeplős arcát, gyulladt szemét, az örökös náthától sebes orrfalát és pirosló orrcimpáját, azt a harminchét éves költőt, aki éjszaka, gyertyafénynél tubákolva ír hatszögletű jénai dolgozószobájában, fáradtan és önmagában kétkedve tekint kéziratára, s olümposzi barátjára gondol, az isteni Goethére, akit "vágyakozó gyűlölettel szeret". Itt hangzik föl az a magánbeszéd, melynél szebb és mélyebb hódolatot még nem nyújtott át költő költőnek, az a vallomás, mely Schillert hiánytalanul jellemzi:
"A fájdalom... Hogy kidagasztotta mellét ez a szó! Fölegyenesedett, karjait összefonta, s tekintete a vörnyeges, összenőtt szemöldök alatt szép panasztól lelkesült át. Az ember még nem nyomorult, még nem egészen nyomorult mindaddig, amíg nyomorúságának büszke és nemes nevet adhat. Egy volt szükséges: az a derék bátorság, hogy életének nagy és szép neveket adjon! Az, hogy a szenvedést ne a szobalevegőre és a renyhe bélműködésre vezesse vissza! Csak annyira kell egészségesnek lenni, hogy szenvedelmes is lehessen - hogy túltekinthessen a testiségen és túllendülhessen rajta! Csak ebben kell hívőnek lennie, ha egyébként minden mást tud is! Hinni kell, a fájdalomban kell hinni... De ő hitt a fájdalomban, oly mélységesen, oly bensőségesen, hogy az, ami a fájdalom alatt történt, e hite folytán se haszontalan, se rossz nem lehetett. Tekintete kéziratára rebbent, és karjai erősebben fonódtak össze mellén... A tehetség maga vajon nem fájdalom-e? És ha az a boldogtalan munka meggyötörte, vajon nincs-e rendben így, és vajon nem jó jel-e ez? Őbelőle még sohase buzgott az írás, s bizalmatlansága voltaképp ott kezdődnék el, amikor buzogna. Csak a kontárokból és műkedvelőkből buzog, a gyorsan kielégülőkből és tudatlanokból, akik nem a tehetség nyomása és fegyelme alatt élnek. Mert a tehetség, uraim és hölgyeim, ott lenn, messze a földszinten, a tehetség nem valami könnyű, a tehetség nem valami enyelgő, a tehetség nem pusztán képesség. Gyökerében, a tehetség szükség, az eszménykép bíráló megismerése, elégtelenség, mely a képességét csak gyötrelemmel teremti meg és csigázza. És a legnagyobbaknak, a legkövetelőbbeknek a tehetség a legélesebb ostoruk... Nem szabad panaszkodni! Nem szabad hencegni! Szerényen, türelmesen kell arra gondolnunk, amit magunkban hordozunk. És ha a hét egyetlen napja, a hét egyetlen órája se mentes a szenvedéstől - hát aztán! A terheket és eredményeket, a követelményeket, sérelmeket, vesződségeket semmibe se kell venni, kicsinek kell látni - igen, ez tesz naggyá!"
Ez tette őt naggyá, így gondoljunk rá. Sohase felejtsük el ezt a képet.