Friedrich Hebbel: Anya és gyermeke
| Friedrich Hebbel: Anya és gyermeke szerző: Arany János |
ANYA ÉS GYERMEKE. (Mutter und Kind.) Költemény hét énekben, Hebbel Frigyestől. (A Tiedge-alapítvány bizottsága állal Drezdában megkoszorúzott mű.) Hamburg, 1859. Hoffmann Campe.
A világköltészet lyraözönében, melynek szélső hullámai bennünket is elárasztanak, szinte jól esik néha egy elbeszélő költeményen nyugtatni meg szemünket, mint zöldellő szigeten, mely kiemelkedik a vizek végtelenjéből. Mondják, hogy az eposz többé nem lethetséges és korunk azon bölcsei, kik minden tény, jelenet okát magokból a tényekből szeretik kimagyarázni, állítván, hogy azért van úgy, mert máskép, nem lehet, — váltig bizonyozzák, hogy a jelen kor, politikai és társadalmi zilált jelleme, vagy inkább jellemhiánya miatt semmi egyébre nem képes, mint örökös lyrában bugyogtatni meghasonlott kedélye hánykódó érzelmeit, életunt vágyait, kétségbeeső reményeit. Talán igaz: de én úgy sejtem, hogy ez állításban is, mint minden olyas tételben, mely nagyon egyedi természetű dolgokat általánosít, s ezer meg ezer különféle tüneményt egy kalap alá von, csak rész-szerint van az igazság. Hogy a társadalmi viszonyok gyökeres átváltozása, midőn a régi és új még harcol egymással, s a győzelem egyik félre sincs eldöntve, hogy az ily állapot tömérdek habozást, kétséget, nyugtalanságot idéz elő a kedélyekben, s a perczenkint változó remény és csüggetegség, ez egy napról más napra élés, nyomasztóan hat a költészetre, s legfölebb a lyrának kedvez, nem akarom tagadni: de hogy átmeneti korszakban egyéb költeményfaj, s különösen az eposz egyáltalában nem virágozhatik, bajosan lehetne megmutatni az irodalomtörténetből. Vagy az újkori, az olasz eposz felvirágzása nem átmeneti korra esik-e, s nem épen arra, mely a XV. és XVI. század közt teljesen megváltoztatta a világ ábrázatját? Maga ez átmenet csodásan olvad össze Ariosto nagy költeményében: régi kalandok, új világnézet; lelkesedés, iróniával vegyűlten; oltár emelve a múltnak s lerombolva egyszersmind. Vagy Anglia legnagyobb politikai és vallási forradalma gátolá-e az „Elveszett Paradicsom” lehetőségét? Talán szabatosabban szólnánk, azt mondva, hogy míg valamely kor, mely a régivel meghasonlott, irányeszméjét meg nem kapta a jövőre és rövid ideig sötétben tapogat: addig tart ezen átmeneti bizonytalanság, mely minden nagyobbszerű teremtésre átalában, s így a költészetre is nyomasztó; de mihelyt egy közös zászló leng, melyre milliók szemei reménytelien függesztvék, az irodalmi hátramaradást alig lehet mással, mint a szellemnek meddősége-, vagy lustaságával menteni. Korunk vezéreszméje, a nemzetiség, már előttünk lobog; s hogy ez nem volna termékenyítő, s nem inkább az eposzra, mint akármely költemény-nemre, alig hihetem. A nemzetiség épen a múltnak folytatása a jelenben és jövőben: semmi alak nem képes annyira kifejezni, mint az eposz. Más kérdés, vajjon az epopoea, a hősköltemény, úgy, mikép Virgil hagyta, gépeivel, csodáival, isteneivel stb. korszerű-e? De tudjuk, az úgynevezett klasszikai formán kívül, az eposz mennyi különféle idomot ölthet; s hogy ezek közöl egy sem volna többé korszerű, — legyen szabad kétségbe hoznom. Már az éjszaki ballada újraéledése napjainkban, megczáfolja ezt. Teremtsetek jó eposzt, — s az eposz korszerű!
De más részről azokkal sem tartok, kik az elbeszélő költeményt, s magát az epopoeát, oly módon akarják közelebb hozni korunkhoz, hogy a mindennapi életbe, a prózai valóságba, nyárspolgári aprólékos ügybajaink közé sülyesztik le. Nem a népi hang, s naiv felfogás ellen tiltakozom: sőt nagy részben ép ezektől várom epikai költészetünk újjászületését. A költői előadásnak ama közvetlensége, azon erőtelj, izomdús alakítás, mely a népi eposz maradványait jellemzi, méltó az eltanúlásra, s egy Hugo Victor nem átallott e részben a néphez szegődni tanítványúl. De óhajtom, hogy valamint a nép mindig eszményíti tárgyát mikor költ — és ez, ha az idealizmust helyes értelemben vesszük, tagadhatlan — úgy az is, ki a népet ez úton követni akarja, értse, hogyan lehet az alacsony körbe — nem leszállani, hanem abból fölemelkedni: hogy míg a nyelv, a környezet, a felfogás nem hág felül a nép láthatárán, a költészet az maradjon mégis, a minek lennie kell: ünnepe a léleknek, nem hétköznapja. Ez úton az elbeszélő költészet számára egy vidám, kecs- és erőteljes élet kínálkozik, mely a nemzet egész hagyományos — mondai és történeti — múltját felkarolhatja, tündérregéit, mint Puskinnál látjuk, a nép formáiban, mégis nagy művészettel, újrateremtheti, hőseit, a Frithiof-rege módja szerint, örök ifjúságra varázsolhatja: szóval e tér, a naiv eposz tere az, hol szerintünk tetemes műveletlen, ámbár dús termést igérő vidék van elfoglalni való.
A német úgynevezett polgári eposz, mely „Hermann és Dorothea” tekintélyére támaszkodva, Hebbel „Anya és gyermekében” is újra megkísérti a hősköltemény naivvá tételét, homlokegyenest ellenkező úton jár a föntebbivel. Amott az író maga is a naivság leplét ölti fel, itt eszmélkedve, bonczkéssel kezében nyúl tárgyához; amott a népi alak mintegy összenő a tárggyal, s a kettő elválaszthatlannak tetszik; itt a költő filiszteri viszonyainkat ódon klasszikái formákba erőlteti; amott feledve a jelen, társadalmi nagy kérdéseivel, prózai küzdelmeivel, apró házi bajaival, s a lélek egy szebb, mert eszményi világba, a költészetbe, ring át: emitt, daczára a homéri nyugalomnak, mely a kölcsönzött alakon űl, napi kérdéseket hallunk megpendítve, hallani véljük az utczazajt, a kintornát, s átérezzük a csupasz valónak minden nyomorúságait. Hiába törekszik a költő, eszményítés által, kiragadni bennünket a hétköznapi világból: midőn eszményítni akar, megszűnt igaz lenni, a nélkül, hogy ily közellevő, ily útféli tárgyak iránt csalódásba tudná ringatni képzeletünket. Pedig, hol az igaztól eltávozunk, ott annak teljes látszata kell, hogy költői csalódás idéztessék elő. E látszat a jelenkor délfénye alá helyezett tárgyaknál vajmi hamar elröppen, mint a színjáték csalódásai nappal. Mondjatok népi elbeszélést, mely ki ne ragadná hallgatóját a jelenből, s oly eszményített korba nem helyezné át, midőn az emberek nagyobb tökélylyel bírtak, a világ szebb volt! Maga Homér, kinek Odysseája után látszanak teremni e polgáreposzok, vajjon nem sóhajtva tekint-e már vissza azon korra, melyben hősei istenekkel társalogtak? De térjünk Hebbelre.
Van egy szerető pár Hamburgban, az alnépből. A férfi, Keresztély, kocsis, a leány, Magdolna, szolgáló. Földhözragadt szegénységök nem engedi az egybekelést; a legény, okulva egy barátja nyomorán, nem akarja megtenni a lépést, míg családi léte vagyonilag biztosítva nincs. Hogy ezt elérje, Kaliforniába készül, hová most az egész német világ özönlik; már beszélt is egy szabóval s asztalossal, kiknek társaságában, mihelyt az idő kitavaszodik, (most karácsony előnapja van) hajóra szándéka ülni. Eljegyzi a leányt, de csak három évre köti le, ha akkor vissza nem jő, szabad. Vissza pedig nem akar jőni, vagyon nélkül. így áll a dolog, midőn a dús kalmár, egy Croesus, kinél Magdolna cseléd, megtudja. A kalmár neje búskomorságban szenved a miatt, hogy gyermeke nincs, s maga az úr is óhajtana örököst a roppant vagyonba, melynek már helyét sem leli. Épen árvaházból akarnak fogadni fel, midőn a házi orvos, ki a szeretők baját megtudta, azt tanácsolja nekiek, hogy adják össze a párt, tegyék boldoggá, s az első szülöttet fogadják gyermekül. A boldogtalan szeretők örömest belényugosznak e feltételbe, összekelnek, a kalmártól egy messzevidéken házat és földet kapnak. Idylli élet következik. Azonban a nő anya lesz, s a magzattal együtt fölébred az anyai szerelem. Ők nem tudják, mit az olvasó már tud, hogy a gyermek nem lesz tőlök elvéve, ha önként nem adják, s hogy a jószág azért övék marad. Midőn közelg az átadás ideje, egy éjjel a nő megszökik a háztól gyermekével, miután látja, hogy férje nem akar szószegő lenni. A férj elfogja ugyan, s visszaviszi a szökevényt, de az eset megdöbbenti, s maga sem állhatva ellen tovább a természet szavának, csupán addig akar késni, míg a birtok haszonvételéről pontos számadást készít, hogy a kalmár egy fillérben se találja magát károsodva. Mindent jó rendbe hozván, éppen mikor a kalmár s neje a faluba érkeznek, odahagyja boldog fészkét s indul a nagy világba, útját Bréma felé, s onnan Amerikába veendő. A kalmár kertet és udvart rendben, kamrát és szekrényt tele, s a számadást az asztalon leli: de a lakók sehol. A nőt furdalja lelkiösmerete: most már nem kívánja a gyermeket, csupán azt, hogy a család ismét boldog s az ő gyöngéd lelkiösmerete megnyugtatva legyen; de hogy keresni föl? Nyomozók, levelek küldetnek mindenfelé; de a szökevény család út nélkül bolyong, kerüli a járt helyeket. Végre egy csárdában találkozik az asztalossal, ki már vissza is tért Kaliforniából, miután a szabó ott hagyta fogát, — hozván, kincset ugyan nem, de bő tapasztalást a kivándorlás ügyében és proletár s communista elveket. Az utóbbiaktól Keresztéy, mint igaz német vér, undorodva fordúl el; annyit azonban megtud, hogy nincs miért Amerikába menni. Az asztalos beszédéből azt is megérti, hogy róla oly hír szárnyal, mintha lopásért, vagy más efféle bűntettért üldöznék. Ezt nem tűrheti becsülete. Visszasiet Hamburgba, jelenteni magát. Az eredményt nem szükség mondani: a kamár ezer örömmel fogadja s visszahelyezi őket, gyermekestül, a csendes boldogságba, honnan elfutottak volt, — s a kalmárné kigyógyul a hiúságból, hogy minden áron anya szeretne lenni.
Íme a modern eposz. Társadalmunk sebei közül egyik legnagyobb van feltakarva benne: a pauperismus, mely túlnépes országok raját kivándorlásra kényszeríti, vagy a vörös forradalom karjai közzé hajtja. A nagyvárosi népnyomor iszonyú képét festi szerzőnk Vilmos és Anna sorsában, kik vagyon nélkül össze mertek kelni. „A legnyirkosabb pinczében laknak — beszéli Keresztély — minőt valaha láttam. Vilmos, mikép sírásóhoz illik, nedves falait koporsódeszkákkal bélelte ki, melyeket a temetőben újra felnyitott sírokból zsírosan és nedvesen kap, s melyek oly bűzösek, hogy a ki belép, majd megfúl. Hanem a házbér olcsó, s a háziúr nem könnyen hajthatja ki őket, mert nem akad más bérlő. Így hát maradnak. Aztán épüljenek ki a hideglázból, hol az egészséges is megkapja. Ez természetesen sort vesz rajtok: a férjről nejére, egyik gyermekről a másikra száll, nem is hagyja el ókét többé.” Elhatározását, Kaliforniába vándorlani, így indokolja kocsisunk: „Más a világ most, mint apám ismerte; arany szabályai nem illenek már belé. Ki ne szeretne otthon maradni s élni becsülettel! (Célzás az ismert német közmondásra.) De nem lehet. A mennyiért apám házikóját vette, én alig tudok egy szobát bérleni; s a mit egykor mészáros az ökörért adott, azt bőreért adja most a tímár. Hol itt a remény! Nagyon sok az ember a földön, s ahelyett, hogy mint hajdan segítne egymáson — taszigálja és szorítja egymást, s igyekszik felebarátja kezéből kicsikarni a falatot… Ezrenkint bujdosnak Kaliforniába, hogy ott aranyat ássanak. Ha a mennyország nyitva volna és csöngetnének kapuján, mint nálunk este kapuzárás előtt, nem lenne nagyobb lótás-futás, nagyobb tolongás, mint oda. A zenész eladja hegedűjét, a tudós bibliáját, varga és szabó árját és tűjét: mind siet Bremába, hogy ott hajóra keljen. Az orvos megszökik betege ágyától, szakácsa (a gyógyszerész) már előre ment... A tanácsnok fontolgatja, vajjon ő igazán oly pohos-e, hogy itthon kellessék maradnia, s a lelkész alig állja már, hogy el ne hagyja nyáját” ... A Kaliforniából megjött asztalos pedig ily hitvallásra tőn szert: „Tudod-e — kérdi Keresztélytől — hogy téged egykor gyalázatosan megloptak? Hol van a birtokod? Hol kiadó házaid? Paripád hol nyerít? Hol fejik a teheneidet? Gazemberek mindent elraboltak tőled, még születésed előtt, s nem adják vissza. Az okos franczia kipuhatolá, hogy a ki bír, az tolvaj — s a hány arany, ugyanannyi halálos bűn. De nem soká lesz már így: mert az utolsó ítélet közélg. Ne várd, hogy angyal jelenik meg trombitával az égen — ennek kitépték a szárnyát — mi magunk fújjuk a jeladót, addig azonban köszörüljük a bárdot!...”
Mindez igen szomorú, de elég hű képe a mai társadalomnak. Csupán az a kérdés, vajjon abban áll-e a költészet feladata, hogy oly szenvedéseket tárjon fel, melyekre balzsama nincsen; hogy a szigorú valóságba taszítson, mely elől épen hozzá akaránk menekűlni? Talán a regény, mely a próza és költészet határán ingadoz, s ennek különösen ama faja, mely az irányról neveztetik, vagy az, mely humorban engeszteli ki a világ dissonantiáit szabadabb forma-jogait használva, dobhat föl megoldatlan társadalmi kérdéseket, ámbár itt is áll az, hogy a regény nem mivel, hanem daczára hogy ilyenekkel foglalkozik, lehet jó költemény. Ellenben az eposz sokkal inkább költői faj. mintsem hogy akárminő iránynak hordozója lehessen, mely nem a költészeté. — Formája is szorosabb: azonnal érezzük, mily nyomorult szerep jut neki, mihelyt a regény birodalmába vág. Midőn köznapi jeleneteket, apró jellemárnyalatokat, finom cselszövényt akar festeni, vagy a társadalom proteusi arczának fényképezését veszi munkába: a nem bírálva olvasó is fogja érzeni, hogy ezt egy középszerű regényíró jobban csinálná, mint az epicus. Ha valahol, itt is igaz marad: ne cseréljük föl a szerepeket!
Szerzőnk ugyan mindent elkövetett, hogy költeményén homéri derűltséget áraszszon el, s engesztelő megoldást hozzon létre. A sötét korrajz, mely az I-ső ének hátterét, s a cselekvény induló pontját képezi, csakhamar vidámabb képeknek ad helyet. A ború, mely a szeretők sorsa fölött lebeg vala, azonnal szétoszol, mihelyt a kalmár, mint szabadító, megjelenik. Sőt a tulajdonképi bonyolódást is, — midőn t. i. a szülék, magzatjok miatti aggodalomban, elhagyják a boldog tanyát és világra bujdosnak, — úgy intézi Hebbel, hogy az olvasó perczig se legyen csalódásban az örvendetes kimenetel iránt. Jóelőre kimondja a kalmár, hogy boldoggá teszi őket, akár adják a gyermeket, akár nem. Igy a későbbi bonyolódás nem egyéb könnyű felhőcskénél, mely a napot kis ideig elleplezi ugyan, de a néző tudja és bizton várja, hogy nem soká el fog vonulni. — Azonban e mosolygó fény, az idylli jelenetek, a formának klasszikai nyugalma, s a valót szebbítem akaró eszményítés daczára, egészben nyújtja-e eposzunk azon engesztelést, melyet a költészettől jogosan követelünk? Nem és azért nem, mivel az általa megbolygatott társadalmi kérdés, honnan kiindúl, megoldatlan marad. A nyomor, mely kivándorlást és a vörös rémet idézi föl, egy mákszemnyivel sem kevesbűlt azáltal, hogy a gondviselés, egy jószívű kalmár képében, minő csak a valóság határain kívül terem, egy nyomorultat boldoggá tőn. S ha kérdjük szerzőt, hogyan vélné e társadalmi széthangzást kiengesztelni: adott felelete messziről sem kielégítő. Hiába mondatja a kalmárral, hogy ez megtalálta, mimódon kellessék a társadalom sebeit jótékonysággal bekötözni: jótétemény, alamizsna itt keveset használ. Hiába mondja túleszményített embere: „Példát adok, hogyan kell rémeket elűzni és mégsem drágítni a golyót. Mert ez szívemen fekszik. Legbensőbb alapokban ingának a föld államai, s ha fönt és alant kezet nem nyújtunk egymásnak, rettentő lesz a vége.” A jótékonyság mindig kivételes marad, mint kivételes a történet, mely Hebbel eposzának tárgyát teszi, ki a magának föltett napi kérdést ily engesztelő módon tudná megoldani: Ne menjetek Kaliforniába, ha egy oly ideális gazdag találkozik, aki benneteket boldoggá tesz. Különben — tessék!
Látjuk, mivé lesz az eposz, ha napi kérdések uszályhordójává alázza magát. De fogadjuk el, hogy a sötét korrajz nem egyéb, mint háttér, hogy szerzőnk nem akart irányművet adni, csupán azt vala szándoka feltüntetni, „Hermann” példájára, hogyan viseli magát az ép, egészséges teuton népjellem a kor nagy kérdéseivel szemközt, s miután ezt, typusban mintegy, felmutatta, hagyja a világ folyását annak a mi, nem törődve megoldásával oly dolgoknak, melyek kívül esnek a költészet mesgyéin. Fogadjuk el ezt, mondom, noha a föntebbiekből kitetszik, hogy költőnk mélyebben ártotta magát a pauperismus ügyébe, mind kiindulási pontul azt vévén, mind jótékonysági teóriája által megoldani törekedvén. Vajon ekkor hőse, a kocsis, megállhat-e mint cselekvő jellem? Mingyárt a mű elején látjuk, hogy Keresztélyt is megragadta a közszegénység árja, mely ellen nincs küzdelem, nincs menekvés, csupán kivándorolni, vakmerő utakon próbálni szerencsét, szóval épen azt tenni, mitől a szerző óvni akarja honfiait. A kényszerűség mingyárt eleve úgy van felállítva, hogy ellene egyéni küzdés lehetetlen: mit csináljon szegény Keresztély, ha nincs út-mód becsületes keresetre a hazában, — ki kell vándorolnia. Ha még volna remény, Keresztély mindent elkövetne, hogy küzdjön az áradat ellenébe, hogy cselekvés által megmutassa, mit tehet az akarat és becsületes szorgalom, s példát adna honfiainak, hogyan meneküljenek a rémtől. De ennek útja el van zárva, a menekülés lehetetlen, ha csak az égből csodásan nem érkezik segedelem. Szerencsére ez meg is jön, nem ugyan az égből, egyenest, hanem az emeletből, hol a kalmár lakik: azonban ez utóvégre mindegy. Keresztély buta örömmel fogadja a nemvárt szerencsét, s attól fogva, noha eleget kapál, szánt-vet, jószágát berendezi stb. mint jellem alig tesz többet a semminél. Naiv megszokásét a boldogság öléből tapasztalatlan volta eléggé indokolja ugyan, — s ekkor látjuk némi küzdelmét, de ez is szenvedőleges. Keresztély nem egyéb, mint a körülmények bábja. No de nem is őróla neveztetik a darab, hasban kell annak hősét vagy heroináját keresnünk. „Anya és gyermeke”: valamelyikben megkapjuk a cselekvő jellemet. Az anya lelkében látunk küzdelmet, benső cselekvény folyamot: de ez is inkább physicai, mint lélektani motívumokra támaszkodik. Nem hiába festi szerzőnk oly gondosan a magzat első repdesését, az anya természeti változásait, az emlőnyújtás kéjét, a gyermek első gagyogását: az, ki itt a cselekvő szerepet viszi, nem az apa, nem is az anya, hanem a méhben nyugtalankodó gyermek. — A kalmárné betegesen szenvelgő német ideál, a Kotzebue iskolából; férje pedig a megszemélyesített gondviselés. Szóval költőnk, e művében, csak akkor fejezte ki a német jellemet, ha ez merő passivitas.
Így megjelölve e költészeti fajta (génre) veszélyeit, melyeket Goethe genialitása s alkotó nagy tehetsége Hermann és Dorotheában képes vala ugyan kikerülni, de kisebb művészek, mint ő, nehezen sikamlanak el mellette hajótörés nélkül, — megadjuk Hebbelnek, hogy költeménye sok szép részlettel bír. Sőt a mondott benső hiányokat leszámítva, az egészről mondhatni, hogy külső kivitele művészi gyakorlott kézről tanúskodik. A formán elömlő klasszikai, goethei nyugalom és derű, a részek arányos, tervszerű beosztása, az átmenetek könnyűsége, az egyes élénk leírások s találó képek tisztasága, a gyakran sikerülő naïv hang, a (német) nép életéből szedett jellemző vonások, hová a rege és babona ügyes beszövését is számíthatjuk, s több efféle, vonzó, változatos, kellemes olvasmánynyá teszik Hebbel e művét annak, kit e külső harmónia kielégít. Leírásaiból ide teszszük a kora tavaszét, az V. ének kezdetéről: „Oh, mely szép az idő, mikor a tél háta mögött már pajzánúl bujkál a tavasz, s fütyörész a pacsirta reggel, mintha nyiló ibolyát rég látna, holott majd este, gerenda mögé örömest bújnék a verébhez, mely fészkén gubbaszt; — s mikor egy-egy árva kökörcsin, épen azon csepptől, mely a nap déli hevében enyhet adott neki, még mielőtt éj szállna le, meghal: mert az megfagy, s ő elalél...” E parányi kóstoló is eléggé mutatja, hogy Hebbel nem jár a descriptiók közös országútján, hanem leírásai amaz eredeti frissességet lehellik, mely a közvetlen költői szemléletből fakad. Ily sikerült a hamburgi népélet rajza, a cselédszoba jelenetei reggel, a kalmár fényűző termei, a hamburgi tűzvész előadása, s mindenek fölött az V. énekben a falusi munkás boldog élet festése. De itt-ott homály is van, némi ködös reflexiók, minő a többek közt ez. A kalmár nejéről van szó, kit semmi vagyon nem képes boldogítni, mert gyermek után óhajtoz. „Szíve mélyen elfogódék. Az egész (emberi) nem átka, hogy nem becsüli a mie van, s túlbecsüli a mie nincs, annyira lenyomá őt, mintha ez átok csupán őt sújtaná, holott mindnyájan letörlik, mingyárt a leszakításkor, a csalogató gyümölcsök hamvát és mivel az arany, mely az ágakon oly igéző vala — természetesen nincs újjaik között, ismét vágynak megmászni a fát, hogy újra meg újra kifoszszák és csalódjanak!” Az efféle nehéz, legalább magyar olvasónak az. — Átalában Hebbel incisumokkal terhelt körmondatai nem egyszer idéznek elő homályt, s ez ártalmára van a derűlt vidorságnak, mely költeménye többi részén uralkodik. A szerző néha elveti a naiv hangot, s éreztetni akarja velünk, hogy ő csupán személyei kedvéért alázta ide magát, „e fel is tud emelkedni: ilyenkor ama ködös regiókba téved, hol összefoly előttünk minden tárgy, elmosódnak a körvonalak, s a színtelen felhők kárpit]a mögött szent borzadálylyal sejtjük az űrnek végtelenségét.