A lap feldolgozottságának foka

Frangepán Kristófné

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Frangepán Kristófné
szerző: Garay János

          VEZÉRHANG.

A csatákat zengjem-e?
Durva harczát fegyvereknek,
Melyben hősek kardra kelnek,
S vér a győztes érdeme?
Vagy szerelmét szép leánynak,
Mely mikép a gerle hív;
S melynek keble tengerében,
Mint a gyémánt föld ölében
Tiszta lánggal ég a szív?
A csatának arczulatja,
Harsogó kürtrivadás,
Véres zászlólobogás,
Küzdelemnek és halálnak
Rajza, mely a vért fagyasztja,
Már ma hallót nem találnak,
Bár a vérből, mely folya,
A hazának hajnala
Fogna is piroslani;
Bár halálos mezején
Ősi szellem, ősi fény
Sír ölébe szállani. ─
Sem a tiszta szerelemnek
Lángi már nem gerjedeznek
Hölgyek, ifjak kebelében,
Mint lángoltak egykoron,
Jól tudom.
Mert erő nincs férfián,
S hivságon csügg a leány.
S mégis, mégis honfitárs!
Mégis újra a sötét
Multba bűvöl át regém;
Hogy vihart és harczot láss,
S el ne szokd a bék ölén
A viharnak rém szemét.
S mégis, mégis hív szerelmet,
Olthatatlan, tiszta, szentet
Mondok el, hölgyek, leányok,
Ha regém meghallgatnátok.

Nem kivánok a dalért
Sem borostyánt, sem babért,
Egy virágszál hó kezekből,
Egy mosoly szép hölgyszemekből
Nékem a legszebb füzér,
Legdicsőebb pályabér.

                           I.

   «Sírtam, midőn keblére zárt,
S bucsúját mondta el;
Az udvaron gyors méne várt,
Vitéz legényivel.
Erős mellében, érezém,
Az érczpánczélon át
Mint vert belűl a szív felém,
Hogy rám ölté karát.
Sírtam... de láttam égni őt
A legdicsőbb után,
Mi férfiú keblét dagasztja:
Kitünni a csatán,
Hír és dicsőség érzetétől
Láttam hevűlni őt,
S a férj dicsébe átolvadni
Érzém a gyenge nőt.
A szerető szív, mely remegve
Sovárgott, esdekelt,
Most, mint az ihlet szent sugára
Dagasztá e kebelt.
A búcsúcsók ürömkelyhébe
Örömkönyű vegyült;
Nem nő az, a ki férje, honja
Dicséért nem hevült!
S ő bontakozva karjaimból,
Félisten távozék;
Szerelmem nem tartóztatá már -
Vitorlája levék! ─ ─»

   «Vagy volna halva harczmezőn,
Hol fény, s dics a halál;
Hoznák hirét, hogy hős neve
A hír könyvében áll.
Hoznák elémbe harczi mezben,
Széles, nagy paizsán,
Szemem könyűivel fürösztném
A sebhelyt homlokán,
Forró ajakkal édes ajkán
Uj éltet keltenék;
Vagy elhajolva, vele együtt
Egy sírba szállanék.»...

   «De így! de így! őt élve tudni,
S ellenség lánczain,
Távol honától, hű nejétől ─
Ez a keserv, a kín!
De így!... hitetlen elhagyatva,
Honától, társitól;
A nagy hazában, a tanácsban
Mellette nincs, ki szól!
És a király... kiért csatázott,
Kit szolgált hős kara ─
Oh e király;... az isteneknek
Szálljon rá ostora!
Fogj, vén Balázs! nyergelj mit állsz még?
A legfutóbbakat ─
Melyek repülnek, mint a sólyom,
Szállnak mint gondolat,
Vagy mint a vágy e hő kebelben,
Mely éget és emészt,
Meglátni őt, megszabadítni
A kedvest, és vitézt, ─
Hagyják a hőst el ők,... a férjet
Kettő nem hagyja el:
Az ég, ki védi hív szerelmünk,
S e szerető kebel.
S Isten ha van; ha díjazás van
Kínszenvedés után:
Megjő Velencze börtönéből
Nejével - Frangepán

   A hölgy, ki ekkép szenvede,
S a szent esküt esküdte meg,
Legszebb virága, éke volt
Magyarhon úri hölgyinek.
Hős Frangepánnak szép neje,
Termetben karcsú és sugár,
Fenség és kellem homlokán,
Lépése könnyü mint madár.
S ha rád tekinte szép szeme
Sötét selyempillák alól:
Kéken mosolygó ég hasadt
Rád éjfél hollószárnyiból.
S ha szólni hallád ajkait,
Két rózsát véltél hallani
Tündérvarázsnak általa
Regésen megszólamlani.
S ha most e szemnek szép egén,
Ezen szerelmi csillagokban,
Éles kinok fájdalmitól
Kétségbe'sésnek lángja lobban;
Ha e szelid ajk suttogása,
E rózsaszellő, csók helyett
Dörgő viharnak szólja hangját:
Szánd őt!... bünöld a végzetet!

   Ott volt Ulászló udvarában,
Lehulla trónja zsámolyán;
A csillag így hull csendes esten
Égről az elhunyt nap után.
Kért és esenge szép szavával,
Kisírta mind a két szemét,
Hogy váltaná meg börtönéből
Férjét, szivének mindenét.
«Te küldted őt el a csatába ─
Mondá - te érted vérezett,
Szolgálatodban lett fogolylyá,
Nyujts most, király, felé kezet!»
De tompa mélában Ulászló
Mint mozgony, érzéketlenül,
Félhúnyt szemekkel, tompa füllel
A fényes trón párnáin ül.
Mi történik, mi van körötte,
Mit tudja ő méláiban!
Hogy a ki esd előtte s mért esd:
Háromszor is feledve van!
S ha elhal a szó, hallgatás van:
Fel- felriad, körűltekint,
Egy nyugtató «dobzsé»-t felel rá,
S tovább méláz, szenderg megint.
«Nem énnekem mented meg őt csak,
Honának kell megmentned őt!
─ Esd újra a hölgy s szánva nézné
Zord szikla is az esdezőt ─
Egy Frangepán Kristóf az, a kit
Tőled, király, a hon kiván:
Avagy mutass hűbb honfiút fel,
S hősebb vitézt, mint Frangepán!»
Hiába! mert ki nem figyel rá,
Ki nem érez fájdalminál;
Vagy őt megértni nem akarja,
Nem más, mint épen a király...
Mint mozgony ül, tompán, merengve
Sötét mélája szárnyain,
S ha fel-felpillant, «Dobzse, dobzse»
Csak e szó hallik ajkain. ─

   És a király még mindig ott ül,
Méláz, bólint, és szendereg,
Fel is riad, fel is tekint még
S vigasztaló «dobzset» rebeg.
De rég a hölgy nincs már előtte ─
Mint sértett sír szele
Elzúga, köny helyett tettvágytól
Dagadván kebele.
S szivének hős tökélletében
Csak egy fájdalma van,
Hogy bizni bírt egy ily királyhoz
Első fájdalmiban.

   De hogyha nem hallá királya,
Más hallá panaszát,
Hallá körül ég, föld szerelme
S hős lelke szándokát.
A fecske, mely ívet hasítva
Szállonga fel s alá,
S közel szárnyával a magas vár
Ablakját horzsolá;
Az esti szellő, mely a kertből
Suttogva lenge fel,
S égő arczát csókkal hüsítni
Enyelge fürtivel;
Az áldozó nap végsugára,
Mely rózsapirosan
Tört meg szemében, s szép szemének
Remény-fájdalmiban:
Mind hallgaták, mind értették őt,
Hisz egyik sem király...
S a kék egeknek nyájas íve
Nem márványfalbul áll!...
S mint szerelemnek hű postái
Szárnyakra keltenek,
A hölgy szerelmét szándokával
Hősének vinni meg:
Hogy a sötét börtönt a hírrel
Mint elmondandanák,
Tündökletes fénycsarnoknál is
Szebbé varázslanák.

                           II.

   Utra keltél, Frangepánné,
Nagy dolgokkal küzdeni;
Nap hevétől barnulának
Ékes arczod kellemi,
Por lepé el szép hajadnak
Holló fényes szálait,
Szél s idő meg nem kimélte
Szép nyakad, s hó vállaid.
A hullámzó Ádriának
Megkisértéd tengerét...
Meggondoltad, mit cselekvél
A mikorta ezt meréd?
Frigybe léptél a szelekkel?
S a tengernek szörnyivel?
Hogy hajódra a nyugó vészt
Egyikök se költse fel?
Mely, ha keble háborában
A hullámmal harczra kél,
Sirt nyit a mélység ölében, ─
Mindennek, mi rajta él.

   De hiába zúg a szellő,
A vihart nem költi fel;
Mint a szép lányarcz, redőtlen
A nagy tenger terjed el.
Mozdulása hullámának
Mint a bölcső ringató,
S lejtve tánczol habra habról
Szép hölgyével a hajó.
S ő kiül, miként ha ülne
Otthon a zöld hárs alatt,
A nagy árbocz ernyejébe ─
Nézi a hab mint szalad,
Mint dagadnak a vitorlák,
A hajó miként evez
Arra, merre szent szerelme
Hő vágyakban révedez,
S mig a hold szelid sugára
Fellegek közt bújdokol:
Elbeszélem, hallgassátok ─
Férje hol s miért fogoly?

   Három ország fejedelme
Egymásnak megesküvének,
Hogy közkarral véget vetnek
Ős Velencze hirnevének.
Miksa császár volt az egyik,
A ki nem fért országába;
Másik a frankok királya,
Harmadik társ volt a pápa.
S hogy ne állja senki útját
Harczias határzatoknak;
Negyedikül fölszólítják
Királyát a magyaroknak.
Megkinálták osztalékul
A közös koncz harmadával,
Mely szerint a magyar újra
Birni fog Dalmátiával.
Rég időtől a Magyarhoz
Tartozott volt Dalmátország,
De időközt szétszakítá
Mind a kettőt háborúság.
És Ulászló, hogy jogának
Védletére tettre keljen,
A hárommal egyesülni,
Frigybe áll Velencze ellen.

S Frangepán megy, s Frangepán száll
A királynak szózatára,
Bár utána. hervadozni
Fog szerelme hű virága.
Hölgye fürtéről alig hullt
Szirma még a nászfüzérnek;
Ajkain a mátkacsókkal
Férjeé még összeérnek.
De lovagszív vert a hősben
A hazáért és királyért;
És a hölgy, kész áldozatra,
Áldozatot tőle nem kért.
«Férfi küzdjön a viharral,
A dicsőség pályatére;
Ám a hölgyet megadásnak
Ékesítse szűz fűzére.»
S váltak. A férj fényt aratni
Országdöntő harczi térre,
A szelid hölgy szerelemben
Várni, mi lesz szíve bére...
De Velencze tudja, mit tesz,
A hatalmas cselszövényes,
Egy kezébe kardot, másba
Lélekvásárló aranyt vesz.
S kik Velencze bontására
Hárman frígyet alkatának,
Megbomolnak aranyától
A cseles Signoriának.
Egy van, a kit el nem ámit,
Frangepán, az ércz tündére.
«Vagy megadják Dalmatiát,
Vagy folyand Velencze vére!»
Szól a hős, s bár hitszegőleg
A szövetség gyáva hadja
Hűvelyébe tolja kardját,
A csatát tovább folytatja.

Halld, az ágyuk már dörögnek,
Nézd a rontás szörnyü képét!
Fegyver villan fegyver ellen;
Ember oltja ember éltét!
Köztök mint egy hős oroszlán
Frangepán a harcz királya,
Diadalmi karja súlyát
Ki az, a ki még kiállja?
De Velencze tudja, mit tesz,
A hatalmas, cselszövényes;
Egy kezébe kardot, másba
Lélekvásárló aranyt vesz.
S megvakulva, vesztegetve
Lélekvesztő aranyától,
Fele népe Frangepánnak
Szint az ellenrészre pártol...
És hiába küzd a bajnok,
Mint erős tölgy árviz ellen;
Erejével és sokával
Földre nyomja őt az ellen.
S mint Judás a Bibliában,
Árt szab önnön mesterére;
Önnön népe ver bilincset
Hitszegőleg hős kezére!...

   De mi gondjok Frangepánra,
Három ország fejdelmének?
Ők kincscsel rakott hajókon
Rég honjokba evezének!
Vagy talán a jó Ulászló
A magyarnak báb-királya,
Vagy talán a magyar urak
Emlékezzenek reája?
A király gyógyíthatatlan,
Magára sincs gondolatja,
Az uraknak serge egymást
És hazáját fosztogatja.
S ott veszhetne börtönében
Hőse a magyar hazának,
Martalékul Velenczében,
A cseles Signoriának,
Hogyha hölgye és szerelme
Vész- és vihar ellenére
Nem sietne hű karokkal
A fogolynak védletére...

   De íme mig ott ül a hölgy
A gyors hajó tetőzetén
Mult és jelenje álmiból
Kecsegtető jövőt szövén;
Egyszerre mint baljósolat
Fölötte a hold elborúl,
Az ég ivére sűrüsödve
Fellegre több felleg vonul,
A szél felordit, megkuszálja
A síma tenger tűkörét...
Egy pillanat még, s tenger és szél
Egymásra ontja vad dühét.

                       III.

Közben nagy messze elhaladt már
A három hű követ,
Madár, szellő és nap sugára
A messze tér felett.
Mennek nemes vetélyre gyúlva,
Mennek mint gondolat,
Mely meg nem fárad az időben,
Térben meg nem akad.
Mennek, remény s vigasz hirével
Éltetni a fogolyt,
Hogy, míg a hölgy elérne hozzá,
Eltűrje a nyomort,
Eltűrje kínját börtönének,
S mely meg-megcsörg karán,
Ne hallja láncza csördülését
Az örömhír mián.
De messze utján, szomjan-éhen
A hírmondó madár
Vidor szárnyának csattogását
Lankasztja tér, határ.
S addig röpűl, addig igyekszik
Mig fáradásba vesz,
S a martalékleső héjának
Véráldozatja lesz.
A lenge szellő, mely hazulról
Virágillat közül
Mint légi csók indult az útra,
A tengerig röpül;
De ott a vész bőszült karokkal
Ölébe kapja őt,
S nagy Ádriának mély ölében
Lel hullámtemetőt.
Még a sugár tör, útazólag,
Téren határon át,
Ma is, miként midőn elindult,
Megtartva bíborát.
De ah kinek felhőn, ködéjen
Áttört pillantata,
Velencze börtön-éjszakáján
Által nem hathata.
Sugára megtört a falaknak
Tömör, kemény kövén, -
Isten legyen irgalmas annak,
Ki ott űl fenekén!
Annak füléhez nem jut a hang,
Sem felvilági nesz,
Megtört homályos szemvilága
Örök homályba vesz,
Hol a fásult ész nem sorozhat
Napokra napokat,
S az őrülés-karolta agyban
Megfő a gondolat.
Hol kínos álmak révedeznek
Az éber lelken át,
S éber kinok, rémek verik föl
Az álom szent nyugát.
S mig a hideg falak penésze
Testét roncsolja meg,
Egy rothadt szalmazsúp ad enyhet
A rab keservinek...

   Szegény fogoly, kit ennyi kín ért,
Ki ennyi kín után
Mind szikla állsz, reád ismérek,
Te vagy, hős Frangepán.
Vitéz karod, melytől csatádban
Reszkettek a pulyák,
Megfosztották éles vasadtól,
Oly vasba lánczolák,
Melyből ha kardokat csiszolnak,
S nem gyáva rabnyügöt:
Te állsz, nem ők, dicsben ragyogva
A tóváros fölött.
De ők vitéz vasnak helyette,
Mely diszt a hősnek ad,
Lélekvásárló lágy aranynyal
Vivák csatájokat,
Hogy buknod kelle s elveszítned
A diadalbabért,
Melynek helyette árulás rád
Most gyászfogságot mért.
Ki fog hozzád ily messzeségbe
Eljutni honnosid közül,
Hova még a madár sem ért el,
Bár a madár szárnyon repül?
Ki fog miattad tengerekre
S a tengeren túl szállani,
Ha még a szélnek is, mely eljött,
Tengerbe kelle fúlani?
Ki fog sötét lakodba hatni,
H a még a napsugár se hat?
De im, mi ez?... Csodák csodája!
Ajtódon zördűl a lakat...
A vas retesz félig kitárul,
S rég látott mécs világinál
Előtted egy hölgy - nem csalódol ─
Előtted nőd, a kedves áll...
Nem áll már! lábaidhoz omlik,
Sietve int, susogva esd:
Hogy el ne árúld, hogy nevének
Árnyékát se nevezd...
Az óra eljött... a szabadság
Reménye töltsön el...
S még csak kebledre sem borúlhat
A leghűbb nőkebel!
Fontos nagy ok van tettetésre,
De szíve, terve kész,
A csel szövényes fonalából
Szövé szerelmi kéz...

   S az ajtó újra zárba csattan,
Csikorgva, rémesen;
A hölgy, miként jött, nyomtalan tün
Titkon, rejtélyesen.
A rab, szegény, soká tünődik,
Ha, mit látott, álom vala?
Vagy a szabadság s szerelemnek
Üdvjósló angyala?

                         IV.

Im de vészen és viszályon
A hív asszonyt csillaga
Elhozá börtön faláig,
Mely megett nyög bajnoka;
S a helyett, hogy szép szemének
El-kisirná könyeit,
Vagy tenger mélyébe vetné
Tervét és reményeit,
Tettre szállott!... kérelemmel
Majd aranynyal, - hasztalan!
Szíve kő itt mindeniknek,
S mindenütt elég arany...
S Montebello, - oh borúlj be
Végreménynek szép ege! ─
A fogolynak őre, ennek
Leghalálosb ellene!

Montebello gyűlölségét
Frangepánné ismeré;
Tudta azt is, hogy csak egy út
Visz, vihet czélja felé.
Hogy férjének börtöne
Bír csak egyetlen utat,
És hogy ennek ajtaján
Montebello a lakat!
Mert ah! nem a fal vastagsága,
Nem átfúrhatlan kőfalak
Tevék megtörhetetlenségét
Velencze rém fogházinak;
Nem a mélység, hová temetvék,
Nem mesterséges őrlakat,
Nem ónfödél, vagy éber őrség,
Vagy a szörnyű rostélyozat:
Velencze, a rég cselszövényes,
A fondor, s hitben lengeteg,
Jól tudja, hogy nincs oly erős fal,
Melyet arany ne fúrna meg.
Nincsen lakat, mit meg ne nyitna,
Láncz, mit ketté nem oszt büve,
Avagy hüség, melynek ne volna
Mozsártörője, mérköve.
Velencze biztosabb lakattal
Zárá a rémek e helyét,
A rabnak, hol szerét tehette,
Őréül adta - ellenét,
S fortély ellen fortélyt határoz,
Hős Frangepánné hirtelen.
Itt - éles szemmel áttekinti ─
Hiába volna kérelem;
S sziklára szórná érzeményit
A felnyögellő szerelem.
Itt még az ércz is elveszíté,
A lélekvásárló, büvét;
Itt cselszövénybe kell hálózni
A szabadítás eszközét.

   S három napig gondolt a szép nő,
És három éjt viraszta át,
Ki tudná, hány s mi furcsa tervek
Fárasztották lelkét, agyát?
Negyed nap a két hű cseléd
Új s új parancsot kap vala,
Balázs, a kardedzett öreg,
S a hű leányzó Viola.
S e naptól óta dolgaikban
Egy harmadikkal osztozának,
Ki nappal, - éjjel csónakával
Hű kisérője asszonyának.

                           V.

Mi foganszik szent titokban,
Némaságnak szűz ölében,
A rejtélyes emberelme
Láthatatlan műhelyében,
Mely teremt, ront szünhetetlen,
Szétválaszt és összefűz,
Jóval széppel, rút s gonoszszal
Legtarkább játékot űz,
Hol van ember oly merész,
A ki mind ezt eltalálni
Volna bátor, volna kész?
S még! az asszony gondolatját,
Mely rejtettebb, fínomabb,
Szövevényes mint a háló,
Tünedékeny mint a hab,
Mely a furfang tűfokán át,
Fonja, fűzi száz irányban,
Mig alakba öntve képét
Lesz az eszme, terv agyában.
Asszonyoknak gondolatját
Mért kutatnók hát hiába?
Frangepánné úgy se visz be
Terve titkos fátyolába.

   Ő helyette Montebellót
Lásd magányos őrlakán,
Térdborúlva lásd előtte,
Mint eseng egy szép leány.
Ki, miként ön ajka vallja,
(Bár vonási mást mutatnak)
olasz vér, Toscanából,
Sarja még a Contiaknak.
Özvegy anyja, bár szegényen,
De nevelte tisztességben;
Most azonban - sírva vallja, ─
Meg van rontva hírnevében;
Egy ravasz magyar vitéznek
Lőn, könnyelmün, áldozatja;
Ön nyugalmát, anyja vesztét,
Már féléve, hogy siratja.
De nyomán a hitszegőnek,
Vagy elégtételt kiván;
Vagy boszút áll a leventén, ─
A levente Frangepán.

   Mint midőn égő belére
A lámpának friss olajt
Töltesz, a bél lobbanása
Lángra lángot ujra hajt:
Montebello kebelében
Ugy a gyűlölet parázsa
Káröröm lángjára gyúlad
Frangepán gyalázatára. ─
A panaszló szép leányon,
Ékes arczán, dús haján
Kéjszemekkel csügge már is,
S most ily szó kél ajakán:
«És mi lenne, szép leányka,
Melyet ajkad emleget,
Az elégtét?» Teljesítni
Egy nagy, szent igéretet!
Szól a hölgy - vagy oltárhoz visz,
Vagy tőrömtől vérzik el!...
S mind ezekre, hidd nekem, csak
Egy találkozása kell!'
«Frangepánnak utja innen,
─ Mond s kajánul fölnevet
Montebello ─ nem templomba,
De a vérpadhoz vezet!...»
"Rám tekintve egy" - kiált fel
Tűzzel a hölgy, rettegését
Rejtegetni... mert közel volt
Elveszítni szívverését.
,Rám tekintve egy! szerelme
Nékem úgy is gyűlölet;
Veszszen el, ha teljesíté,
Mit tőn, az igéretet...
Nászajándokúl, signore,
Tizezer darab arany...
Egy darabka rongy s irószer
Készen itt is, úgy-e van?
Ha megírta Frangepáni,
Harmadrésze a tied!...
«Ám legyen! - szól Montebello
S még rádásúl szép kezed

   S szőnek tervet, éjsötétet,
Vérlázítót, rémeset;
A szelídebb hölgy szivében
Fel-felsír az érezet.
Szőnek, kötnek egyességet,
Melytől a hölgy kebele
Visszaborzad, de szívének
Háborát ész győzi le;
Számitó ész és eszély az,
Mely vezérli tetteit,
Kéj vakitja és boszúvágy
Montebello szemeit.
Szőnek, kötnek egyességet,
Hogy kifosztják Frangepánt,
S orzott birodalma árán
Osztakoznak egyiránt...
Ők elmennek más hazába,
Ők ott hagyják szomjan, éhen
Önmagának martalékul
Rácsukandó börtönében.

   És kinyilt a csába hölgynek,
Hogy végezze, mit fogadt,
Mely ki nem nyilt még, a rabnak
Éjlakása ott alatt.
Ott azonban egy tekintet,
Egy intés, egy szó után,
Benne hű nejére ismert
Üdvözűlve Frangepán. -

                         VI.

Három napot töltött imában,
És három napra, éjszakára,
Bőjtöt szabott volt Frangepánné
Magára és egész házára.
És mint ki a halálra készül
Az édes élet vég révében,
Magához vette áhitattal
Isten malasztját bor s kenyérben,
Majd fordul a két hű cselédhez:
«Ma ─ szól s szemében köny rezeg ─
Ma esdjetek érettem éghez,
Ha valahán esdettetek.
S ha még ma épen visszatérek:
Urunk jövend velem;
Ha nem jövök, kettőnk lelkéért
Tartassék requi em.»
S ment s nem követte senki léptét,
Mint a cselédek sóhaja;
A lánynak is (kivül szokáson)
Otthon kellett maradnia.
«Ma csak ruhád kell, jó leányzó,
Itthon maradj testleg magad.
Ma ez, ha hű szolgálatot tesz,
Egy üdvösségnél többet ad.
Balázs az utra készen álljon ─
Hajón van mindenünk;
Ha isten karja ótalmunkra,
Ki állhat ellenünk?»
S a gondolyás kis csolnakával
Vizét ketté szelé,
S mint nyíl repűl el asszonyával
Az óntetők felé....

   Ott Montebello már sováron
Várt rá az alkony mécse mellett,
Kapús és őr ismerte jöttét,
A kit hozzá bocsátni kellett,
S a hölgy belép mint régi jártas,
Kapún, lépcsőn, tornáczon át,
S az ismert lakszobához érve,
Kinyitja súlyos ajtaját.
«Itt van ─ kiált fel ─ itt a váltó!
Pizába szól, ─ a legdusabb
Kereskedőhez, mint kivántad;
Hadd írja még alá a rab
S miénk az élet, Montebello...»
Szól és fáradtan székbe hull;
Amaz a váltóhoz mohón nyúl,
Vizsgálja, nézi ittasul.
,Helyes... minden kelléke megvan...
És tízezer darabra szól!
Biztos nevek... nincs semmi kétség'
Ily szók szakadnak ajkiról.
,De íme nézd... a tízezerből
Százezres is lehetne tán?
Egy tollvonás... mi kell egyéb rá?...
De ezt aláirás után. ─
Most a fogolyhoz.' - «Eltikadtam -
Viszonz a hölgy bizalmasan -
Adass pohár vizet, barátom!»
,Csak Christi lachrymája van!'
«Mindegy!» s ivék a szomjtalan hölgy
S ivék a börtönőr vele...
A hölgy felállt. ─ De Montebello
Székéről többé nem kele.
A visszakínált billikomból
(Gyors és ügyes kéz mívelé!)
A börtön őre rögtön-álom
Kábító gőzét szörpölé. ─ ─

   És most vigyázva, óvakodva
A hölgy, kettőzve lépteit,
A titkos ismert csapda utján
Férjének börtönébe nyit...
Némulj el oh lant, mert a képhez,
Melyet most e sötét lak ád,
Midőn a hölgy a férj karába
Kulcsolja forró két karát,
Őt csókba fojtva átszorítja,
Hozzá, reá tapad,
S ajkán a szót kéjben feliszsza
Az ittas indulat;
Mint ébred a férj ámulásból
Valónak édes hajnalára,
Hölgyét, az oly rég elveszettet,
Látván borúlni bús magára,
Ajkára újra csókja szállhat,
S mit már álmában sem hive,
Szemébe nézhet két szemével
S szivén doboghat hű szive ─
E képhez színt s hangot találni,
Lehetlennel fogsz szembe szállni.
Vagy szedd egyűvé a tavasznak
Minden virága színeit:
Szegény leendesz színezésben!
Járd össze a menny téreit,
Hozd el a sphaerák zengeményét:
S szót nem lelendsz, édest eléggé,
Kizengni szívök érzeményét.

   De nem sokáig fürdik a hölgy
Az istenérzet tengerén;
Kifejlik a csók- s ölelésből ─
Csak kezdve van még a merény,
Végezve nem!... s egy új Delila
Ollóra nyujtja kis kezét;
Nem, hogy, miként amaz, hajával
Elnyírja hőse erejét, ─
Csak, mely a hősnek árulója
Lehetne, dús szakálla hull
Mint dérütött kalász a földre,
Az olló martalékaul;
Csak szép bajúszán ejt sérelmet
A cselszövényes női kéz...
Majd sértve, majd mosolygva tűri
Csonkittatását a vitéz.

   Hőséről a hölgy a nyirő vast
(A szerelem mit nem tehet!)
Most önhajának szegzi... a hős
Megkapja a gyilkos kezet...
Késő! lehull egy hosszu, szép fürt,
A hölgy elosztja szálait,
S a férfiúnak asszonyarczot
Ügyes kezekkel idomit.
Majd, mint az éjnek fellegéből
A rózsahajnal fejledez:
Ruháiból kibúv, alattok
Kitűn egy rejtett női mez,
A szolga lányéhoz hasonló,
Melyben kisérte őt a lány;
Egy pillanat - s leányi mezben
Az utra készen Frangepán. -
Még egy heves csók, egy sohajtás
Istenhez, és indultanak....
Utánok, mint üres koporsó
Halotti csendben áll a lak!

                     VII.

S ha ők a börtönt ott hagyák,
Miért maradnánk tőlök el?
A földet im az ébredő regg
Álmából most csókolja fel;
Lélekderítő hűs szelek
Lengik be a lég tér ivét,
Mig a kelő nap végig uszsza
Nagy Ádriának tűkörét.
S ott vannak ők is a hatalmas
Hullámokon, mint gondolat
Repül hajójok, a vitorla
Miként a tele szív dagad...
Ott vannak ők, s a hű cselédek
Körben köröttök állanak,
És a szabadság istenének
Tenger felett dalt mondanak.
És Frangepánné fel magasra
Kezében két kulcsot mutat:
«Akkor lásson Velencze minket,
Midőn e börtön-kulcsokat!
Szól és a hullám mély ölébe
Hajítja férje kínait, ─
A tenger összecsap felettök ─
Hagyjuk örökre őket itt!
S a szél tovább fú, a vitorla
Mint tele szív dagad, dagad.
A gyorshajó hullámbarázdán
Tovább repűl, tovább halad.
Közel távolban zöldül a part,
A partokon túl kék hegyek,
A szép, dicső magyar hazából
«Isten hozottat» intenek.
Elérik végre a hazát is,
Az ősi várt, hol Frangepán
Ujabb szakált ereszt magának,
S még szebb bajuszt mint hajdanán.
S a mint szakála nől, szivében
Ugy nől szerelme egyaránt,
A legnemesebb hölgynek szerelme
S a leghivebb nőszív iránt.