Frangepán Erzsébet
szerző: Kisfaludy Sándor
1.
Egy emberfaj élt hazánkban,
A Cilléji nemzetség,
A legrosszabb, legundokabb,
Melyet láta föld és ég:
Nem volt ármány és gonoszság,
Melyet, ha csak lehetett,
Ennek hím- s nőivadéka
Mindig el nem követett.
A nagy Isten ostorai,
A magyar nép hóhérai
Voltak ők, míg éltenek.
Hála! hogy kivesztenek!
2.
Erzsébet, a Frangyepánok
Régi híres neméből,
Zsigmond király akarván ezt
Hálaérzet szeszéből,
S a hős apa nem hallgatván
Senki ellenzésére,
A Cilléji Frideriknek
Kötteték el kezére.
A kemény szó ki volt mondva;
A szűz, bár könnytengert ontva,
Haszontalan esdeklett,
S a szűzből menyasszony lett.
3.
«Irgalmazz, óh! magzatodnak!
(A szüz tisztes dajkája
Miklós úrnak térden könyörg;
Könnytől ázik arczája)
Ne tedd kedves neveltemet
Kaján fajnak rabjává!
Ne, kimondom, az ármánynak
Kínos martalékjává!
Kérdezzed csak cselédeit,
Kik ismerik gaz tetteit;
Kegyetlen ő s fajtalan;
S ágyosa már számtalan.
4.
Ne légy, uram, szántszándékkal
Leányodnak gyilkosa!
Siránkozik angyaláért
Várad minden lakossa:
Mert három nap egymás után
Várad zajos körében
Gonosz jelek történtenek,
Melyek a vár népében
Nagy rémülést okozának:
S rémjóslati vén Gyurkának
Leányodat illetik,
Ki ármányhoz köttetik.»
5.
«S mik lehetnek (kérdé az úr)
Azon gonosz jóslatok?
Meghallgatom, ámbár hitelt
Dadáknak nem adhatok.»
«Halljad tehát (szól az agg nő):
A várfokon csendesen
Ült leányod gerliczéje;
S ím! egy nyilként sebesen
Egy nagy kánya surrant alá;
Láttuk, láttuk, mint vagdalá
Körmét szegény nyögőbe
S ragadá az erdőbe.
6.
Meg sem volt még jól síratva
A kis gerle halála,
A jó leányt más nap nyomban
Új bú s bánat találja.
Kevélykedve vitorlázott
A szép estnek langyában
A szűz kedves két hattyúja
A vár sima tavában.
S ím! egy vidra felbukkana,
S kapván a nőt, beillana,
Hol nád fedi a szittyót,
Tolla lepi most a tót.
7.
S tegnap a szűz báránykáját,
Melyet maga nevele,
Midőn a várkert szélében
Szökdécselve legele,
Egy nagy ordas dühös kutya
Darabokra szaggatá.
Mint jutott ez ott be és ki,
Senki meg nem foghatá.
Ezek, uram, nagy intések,
Hogy balok itt a lépések.
Oh! vedd vissza szavadat!
Ne büntesd meg magadat!»
8.
De a szó már ki volt mondva;
S Frangyepánnak szakállja
Nem veheté már magára,
Hogy szavát meg ne állja.
S elragadva lőn Erzsébet
Cilléjinek várába.
Miklós úrnak most búfelleg
Gomolyodott agyába':
S a várnép köz siralmára
Könny gördűle szakállára.
Most bánta meg bal tettét.
A jó s bölcs is könnyen vét!
9.
Cilléjinek falai közt
Csak hamar megismerte
Boldogtalan magyar asszony,
Hogy a sors őt megverte:
Mert lehetlen, hogy pokolban
Történt volna több gonosz,
Mint e várban, hol úr s cseléd
Egy mértékben vala rossz.
Hol a nemesb indúlatnak,
Érezetnek s gondolatnak
Nyoma is elenyészett
S a bűn buján tenyészett.
10.
A hölgy jeles erkölcsei,
Imádandók jobbaktól,
Utálatot, gúnyt és csúfot
Nyertek itt a rosszaktól.
A hölgy lelkes szűzességét,
Istenfélő buzgalmát,
Szegényt s árvát vígasztalni
Serény s gondos szorgalmát
A bujaság fertőjében,
Czafráinak hév ölében
A fajtalan nevette
S szidalmakkal illette.
11.
Évekig tűrt és szenvedett
Panasztalan békében,
Mind nyelvre, mind természetre
Idegenek körében
A jobb sorsra méltó jó hölgy!
De sorsa nem változott;
Sőt, szegényre minden új nap
Uj sérelmet s bút hozott.
Most lángjában fájdalmának
Egymás után hervadának
Lelki testi kecsei,
S elhunytak reményei.
12.
A szenvedő, hervadó nő
Czudar férje szemében
Bűnt fenyítő vázzá sorvadt;
S poklot rejtő mellében
Az irtózat és utálat
Úgy dagadt a nő iránt,
(Kit egyetlen fia is már,
Atyja faja, sért és bánt),
Hogy ingerült haragjában,
Fellobbanó bosszújában,
Czafrák izgatásából,
Elűzte őt várából.
13.
Frangyepán úr felborzadva
Látta visszatérését
Leányának, kinek maga
Zsarlá férjhez menését.
Elszörnyedett, midőn látta
A hajdani szép leányt;
S bús mérgében, haragjában
Szeme sürű szikrát hányt.
Átkozá a történetet,
Mely két ellen természetet,
Egy agg férfit s egy jó nőt,
Oldhatlanul összeszőtt.
14.
Megkereste Zsigmond királyt,
Mint ez ügyben főszerzőt,
S méltólag megfenyíttetni
Kérte a gaz vétkes vőt.
Zsigmond a bal történetet
Neheztelve értette,
Mert ő ennek gyalázatját
Hitvesében érzette,
A Cilléji Borbálában,
Kinek szinte, mint bátyjában,
A buja kény dühének
Vétki már kitörének.
15.
Évek után a két háznak
S nemzetségnek tagjai,
De leginkább a királyi
Hatalomnak szavai,
A két házast, különbözőt
Gondolatban, érzetben,
És soha nem egyezhetőt
Ezen földi életben,
Reményt nyujtó tanácsokkal,
Kérelmekkel, parancsokkal
Új szerződésbe vonák,
S összeszövék és fonák.
16.
Így retten meg a börtönnek
Lánczaiból szabadúlt,
Kit a kemény sors vas keze
Már a sorvadásig dúlt,
Midőn vélvén, ég kegyéből
Írharmat hull sebére,
A vak törvény újra halált
Mond szegénynek fejére:
Mint Erzsébet, ki azt vélte,
Hogy az ég őt megitélte
S nemzetsége fészkében
Hagyja élni békében.
17.
Embercsoport szövi fonja
Sorsát egyes embernek:
Mert a gyarló hatalmat sejt
Erejében ezernek;
S bár nyelvméreg s gúnyfulánk csak
A sokaság fegyvere,
Mégis mennyi boldogságot,
Szerencsét már levere.
Ritka lélek bir erővel,
Bal véleményt győzhetővel!
Kevés lélek oly szabad,
Hogy szokottba nem tapad.
18.
Frangyepán is, mivel szokás,
Hogy egy házban lakjanak
Mind, kiket a házasság köt,
Bár össze nem hajlanak,
Újra makacs akarója,
Hogy leánya férjéhez
Visszatérvén, ragaszkodjék
Szent kötelességéhez.
A nő váltig vonakodott,
Mondván: Czafrák asszonyok ott,
S inkább dől itt kriptába,
Mint ott ármány karjába.
19.
Haszontalan! ki volt mondva
Újolag a kemény szó,
S megrendelve a nap, az út
S lakozás, a bucsúszó.
Tömve vala vendégekkel
Frangyepánnak udvara;
Muzsikától zengett vára,
Mely bút űzni akara.
Vígadozott az egész vár,
Csak, mint kire hóhérbárd vár,
Jó Erzsébet búsongott,
Mert kebele szorongott.
20.
Vacsorakor, midőn éjfélt
Kiált vala több kakas,
S Erzsébetnek könnyes szeme
Rá meredett, mint a vas,
A terem magas faláról,
Ím! Frangyepán hitvese,
Ki ott festett képben állott,
Nagy robajjal leese.
A lakozók megrettentek
S helyeikből felszökkentek
Minden zaj elnémula,
Minden ember bámula.
21.
Csak Frangyepán maradt ülve
S néhány bajnok barátja,
Kik félelmet nem ismertek.
De, hogy hallja és látja,
Hogy az elhúnyt kedves alak
Egy székhátnak élében
Megütődvén áltszúratott
Épen a szív helyében;
Ez a hőst felborzasztotta
S Erzsébetet lesújtotta,
Hogy székéről lerogyott
S vérrel festve feküdt ott.
22.
Mind e mellett rendíthetlen
Állott azon tökélet
Miklós úrban: «bár mit jósol
A babonás eszmélet,
Férj feleség összevaló,
Szentség kötvén éltöket;
Kik elváltak, szerződjenek
S kössék újra kezöket.»
Erzsébet hát, mihelyt üdűlt;
Régi baja újra meggyűlt,
Elvitetett férjéhez,
A pokol szülöttéhez.
23.
Komor nap volt, hogy útazott,
Még komorabb estvéje,
Mint egy mindent vesztett búsnak
Gyászba merült elméje.
S midőn későn, közel a vár
Borzadalmas körében
Vinné útja, az erdőnek
Gyászfekete éjében:
Baglyok rémes huhogási
S rezzent varjak károgási
Fogadák a szegény nőt,
Szívszorongva érkezőt.
24.
«Visszahoztak (mond Erzsébet)
Nem szívemnek érzeti,
Hanem zsarló sors, vak törvény
S ércz emberek végzeti.»
«Hozott Isten! (mond Czilléji,
Csalfa szavak mezével)
Reménylem, hogy ezután már
Megnyughatsz itt békével.»
Ágyba feküdt a bágyadt nő;
S éjjel őt a vad hizelgő,
Hogy megáldja békével,
Általdöfé tőrével.
25.
Reggel maga kiált lármát
A pokolnak fajzatja,
S nagy jutalmat hirdet annak,
Ki a gyilkost feladja.
S feladaték Verónika,
Régi zsémbes ágyasa,
Kit megutált már Cilléji
S a vár minden lakosa.
Hogy ő lészen kinevezve,
Előre volt elvégezve
Egy kedves új czafrával
S egy vén bűntárs szolgával.
26.
És a sátán törvényszéket
Üle czimborájával,
S hamis vádak, hamis bírák
Összehangzó szavával
Verónika, Cilléjinek
Évek előtt kedvese,
S hitvesének gyötrésében
Legdühösebb részese,
Gyilkosnak elismértetvén
És halálra itéltetvén,
Egy bőrzsákba köttetett
S a Drávába vettetett.
27.
Cilléji, mint kezdi vala,
Úgy folytatá életét.
Ki megírni vágyna minden
Gonosz cselekedetét,
A pokolnak fenekére
Kellene leszállnia
S színt, ecsetet, példát s képet
Onnan szedni s hoznia.
Idegen és gyűlölője,
Királyrokon s üldözője
Volt ő Árpád népének,
S szerzője sok sérvének.