Francis Jammes (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
Egy héttel ezelőtt azon a vidéken ment velem a gyorsvonat, ahol ez a csöndes és mély idillköltő lakik, a hegyek alján, az áldott kalászok és a mámoros szőlőfürtök hazájában, a francia vidéken. Hajnal felé a vonat korridorjáról végignéztem e vidék ébredését. Álmos parasztok az öklükkel dörzsölték a szemüket, s ráásítottak a vonatra. Egy parasztasszony szép csöndesen fésülte a haját a tükör előtt, és friss volt, mintha harmatban mosdott volna. Később - sok mérföld után - látni lehetett falvakat, ahol már reggeli misére mentek feketébe öltözött nénikék, kezükben kapcsos imakönyvvel és ódon olvasóval. A templom és a város a vasárnap színében ragyogott. Délfelé kiszálltam egy obskurus kisvárosban, közel a költő lakóhelyéhez. Az ünnepi főtéren - akárcsak nálunk, vidéken - boldogan sétifikáltak a hölgyek és urak, a nők rosszul szabott szoknyában, fekete lakkos bőrövvel, a férfiak ezüstfogantyús pálcákkal, a gomblyukukban egy kacér virággal. A vidékiesség - úgy látszik - internacionális: a francia alig különbözik a miénktől. Már készülődött a délutáni népünnepély, a tarka bazárokkal, a körhintákkal, a varázsitalokkal, a kandírozott gyümölcsökkel, a tűzijátékkal, a mézeskaláccsal, a csepűrágóval, a bohóccal és a hasbeszélővel, a művészet összes vulgáris fajtájával. Itt az álmodozó igazán egyedül lehet. A városon kívül gyertyánok állanak őrt merevül, ébenfák hajlonganak, diófák rázzák keserű szagú és politúros leveleiket. Szalonkák fürdenek a patakban. Időnként látni egy magányos férfit, vállán a puska, csöndesen ballag a nyári réten, el-elgondolkozik, talán költő is. Talán maga Francis Jammes. Mert ez a vidék, ez az áldottan gazdag mezei idill, ez a csönd és áhítat az övé, az ő világa. Első látásra is ismerősnek tetszik. Francis Jammes verseiből ismerős.
Francis Jammes az egyszerű költő. Az egyszerűség egy idő múltán úgy hat ránk, mint a legnagyobb forradalom. Nemcsak az etika, de a művészet terén is vannak újítók, akik a mesterkedő korok után arra mutatnak rá, hogy vissza kell térnünk a természethez. A költő pedig önmagához tér vissza, az őszinteség és az egyszerűség princípiumához. A szavak és a fordulatok évtizedekig finomulnak a szóötvözők kezében, de később elérik a finomultság határait, s kimerül a variáció lehetősége. Fel kell frissíteni a nyelvet. Miután a holdat évtizedeken át csak "ezüst csónak"-nak, "gyémánt tányér"-nak, "tolvajlámpá"-nak, "halott hercegnő"-nek nevezték, megérkezik egy költő, aki a holdat "hold"-nak nevezi. Milyen üdülés és szenzáció. Azok azonban, akik hajdan felháborultan utasították vissza az első újítók verseit, a merészebb jelzőket, a bátor hasonlatokat, a meglepő összecsengéseket, később éppoly felháborultan kelnek ki azok ellen, akik e rafinált kultúrával szemben egészséges reakciót igyekeznek kelteni, s a szavaknak vissza akarják adni ősi és egészséges jelentésüket. Francis Jammes fellépését is csodálkozó, nem rokonszenves moraj fogadta. 1893-ban - mikor kiadta első verseit - a lapok feszes cikkekben, fanyalogva írták le a nevét. Semmi kapcsolata se volt a banalitásokkal. Verseit egy kis városkában, Orthezben írta, ahol szerényen dotált jegyzőcske volt, távol a párizsi lármától és a párizsi költőktől. Az érzései egyszerűen buggyantak ki cifraságok és fémjelzett ornamensek nélkül. Egy hivatal aktái közt, a kisváros unalmában sok ideje volt arra, hogy magába nézzen, s az embereket, a tárgyakat és önmagát olyan friss szemmel szemlélje, minthogyha először látná, és a szavaknak, amiket leír, olyan eredeti árnyalatot adjon, mint a gyermek, aki beszélni tanul. El kell felejteni mindent a költőnek, amit előtte tudtak, hogy magasabb tudáshoz jusson, a felnőttek beszédét is, hogy a maga nyelvén gügyöghessen. Ez az ő ars poeticája. Egyik verseskönyve elé (De l'Angélus de l'Aube à l'Angélus du Soir 1898) ezt írja előszóul:
"Én Istenem, az emberek közé szólítottál. Itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Beszéltem azon a hangon, amelyet nekem adtál. Írtam azokkal a szavakkal, amelyekre megtanítottad az apámat és az anyámat, s amelyeket ők átadtak nekem. Úgy baktatok az úton, mint a teherhordó szamár, akin a gyermekek nevetnek, és lesunyja a fejét. Megyek, oda, ahova akarod, és amikor akarod. Az angelusz már szól."
Ez a poézis primitív-áhítatos és alázatos. Francis Jammes nemcsak az egyszerűség művésze és forradalmárja, de forradalmár abban a tekintetben is, hogy az eseményekben szűkölködő életét írja meg, ezt a látszóan egyhangú életét, amelyet nem látogatnak szenvedélyek, s csak az egyenletes melegsége által válik jelentőssé. Erősen polgári zamatú minden írása. Él a vadszőlővel befutott vidéki házában, nappal a virágai között, amelyeknek - személyes ismerősei - pontosan tudja a nevét és a tulajdonságait, vadászkutyájával sétál az erdőben, este rágyújt a fapipájára, künn a tornácon frugális vacsorát eszik, s a kutak "kék vizét" issza hozzá. E békés idill keretében, a régi családi bútorok közt hullámzanak az örök dolgok. Kegyeletes lélekkel, fájó-érzékeny idegekkel észre vesz mindent, ami körülötte történik. A részvét határtalan benne, s ez teszi költővé és meleg, bölcsen mosolygó humoristává. Hamupipőke-életében mindennek megkétszereződik a jelentősége. Mik a szüzséi? A kis dolgok, amelyek örökkévaló visszhangokat keltenek benne. Hosszú litániában mondja el egy nap történetét. Megírja egy erdei sétáját. Lefesti két tanyai ember szerelmét, egy vidéki leány portréját, széles ecsetkezeléssel, az impresszionisták módjára. Néha úgy rajzol, mint a XIV. század francia primitívjei, néha mint egy gyermek, naiv ákombákomokkal. Az őszintesége azonban mindig egyforma. Éjjel, hazamenet, egy szegény eltévedt macskával találkozik, mélységesen megszánja, meleg, infantilis részvéttel. Vannak ünnepnapjai is. Ekkor az Istennel beszélget. A vele való kapcsolatot intenzíven érzi. Tudja, hogy az apró történések mind beléje torkollanak. A hajszálfinom analitikus észrevételeket intuíció köti össze. Írt egy kalendáriumot, amelyben a karácsonyt, a virágvasárnapot, a húsvétot, a pünkösdöt hosszan a hangulatuknak, a jelenlésüknek megfelelően ünnepli. Egyik könyvében (Le Deuil des Primevères) tizenöt imát olvasunk, néhány elégiát, amelynek nincs mása a modern poézisben. Ő ma leginkább keresztény költő, az erkölcsét illetően, s leginkább katolikus a színeit, a pompáját tekintve. Tud hallgatni, mint egy karthauzi szerzetes és beszélni - szárnyasan és lángolva -, mint egy bátor és új hitszónok. Meleg, nemes és tiszta költő: egyszerű és integrálisan-átfogó, intim és perspektívákat járó. Katolikus eklogákat ír. Leginkább arra a jámbor latin költőre emlékeztet, aki valaha, kétezer évvel ezelőtt, az "álomnál lágyabb hullám"-ról beszélt, s gyöngéden festette meg a mirtuszos lelkeket, akik a "mészszínű holdfény"-ben bolyonganak. Vergiliusi színei vannak. A pogány egyszerűség olvad össze benne az alázattal, a jóság szellemével. Egyszerre latin és francia. Arcát bozontos, fekete körszakáll övezi, de száján és mély szemében mosoly bujdosik, félénken és bánatosan, egy hivő és egy gyermek naivitása.