Franciák Szegeden
szerző: Juhász Gyula
A napokban a République Française két katonájával találkoztam azon a körúton, amelyet Párizsiról nevezett el a föltámadt Szeged hálája annak idején. Franciák Szegeden: mintha már olvastam volna ezt a címet. Igen, a nyáron olvastam, a Somogyi könyvtár újságrengetegének elsárgult avarában.
Anno 1879 és 1885 jártak itt azok a franciák, akik nem mint győzelmes katonák jöttek a Tisza partjára, hanem mint egy nemrég legyőzött népnek a szellem tündöklő fegyverével, az egyedül boldogító gloire varázsával hódító fiai. Hogy Szeged a hullámsírból szebben keljen ki, mint volt, ahhoz a dicső francia nemzet és a világ fővárosa is hozzájárult testvéri szeretetével. Ezek a néhai franciák azért kötöttek ki a szegedi rakparton, hogy lássák a porából megéledett főnikszet, az új Szegedet, épülő palotáival és föltámadó életével. Királyibb vendégek voltak ezek, mint a Bécsből lerándult császár, akinek egyetlen ötletes mondását is Mikszáth Kálmán kölcsönözte. A vendég franciák között volt a nagy Lesseps, aki két világot kötött össze csatornájával és ott voltak François Coppée, a költő, Massenet és Delibes, a zeneszerzők. És még valaki, akit az egykorú újságok csak úgy odabiggyesztettek a parádés névsor végére, írván: Félicien Rops rajzoló.
De milyen rajzoló. A legnagyobbak közül való, akik Dürer és Rembrandt óta rajzoltak, nagyobb, mint a világhíres Doré, és mennyivel finomabb és mélyebb! Ha Henri Becque színpadra vitte, isteni szürkeséggel, ha Maupassant novelláiba szorította, állati melegséggel, akkor Félicien Rops papírra vetette démoni erővel a párizsi nőt, ez örök asszonyt.
Leleplezte, hogy fölmagasztosítsa. Levetkőztette, hogy, mint új Phryne ragyogjon raffinált szépségével a világ ítélőszéke előtt. Ez a Félicien Rops járt akkor, kétszer is Szegeden. Úgy látszik, egyszer nem volt neki elég ez a város, amelyről azt írta levelében a nyolcvanas években hogy Madridon kívül itt látta a legszebb asszonyokat. Kinek a szemébe nézhetett mélyebben, kinek a hangja selyme simogathatta melegebben közületek, ti régi szegedi szép asszonyok? Megígérte akkor ez a robusztus, szép szál francia, hogy egész albumot ad ki magyar impresszióiból. Az album elmaradt, a párizsi nők, úgy látszik, elfeledtették vele ígéretét, az egész szegedi szép séjournak egyetlen művészi emléke maradt, egy dessin 1879-ből, Dans la pousta jelzéssel, egy gyönyörű barna asszony, meztelen mellén gyermekével és azzal a sötéten tüzelő tekintettel, mely - hiába - rokona a párizsi női szemeknek F. R. mester rajzain.
Most, hogy a R. F. tisztjeivel találkoztam Szegeden a Párizsi körút táján, eszembe jutott a régi, régi szegedi franciajárás. Ezek az új vendégek régi nyomokon járnak. A régi nők fehér ruhában, virágcsokrokkal, zeneszó mellett üdvözölték a régi vendégeket. Vive la France! - zengett akkor őszinte elragadtatással, testvéri üdvözlettel a Tápé felől érkező gőzös felé. A mai franciákat a Klauzál téren éppen a Marseillaise vérforraló dallamai köszöntötték. A magyar köztársaság katonái esküdtek föl a trikolór és a vörös lobogó alatt. A francia tisztek fejüket csóválták, és elámulva mosolyogtak. Náluk otthon, ma még nincsen ekkora je ne sais que.
Az új világ napja, Uraim, most keletről száll nyugatra, ahogy illik. Különben illik, vagy nem illik, most végre mi is példát mutattunk Európának. Nem először történt!