Francesco de Sanctis

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Francesco de Sanctis
szerző: Elek Artúr
Nyugat, 1914. 7. szám

(1817-1883)

De Sanctis az olaszok klasszikus irodalomtörténet-írója. Tíz-egynéhány kötetre rúg irodalmi munkássága, benne két kötet a főműve: az olasz irodalom története.

Életének, pályájának egész csodálatos alakulására nézve jellemző, hogy ötven éves elmúlt már, mikor ebbe a művébe belefogott, akkor is egyszerű gimnáziumi segédkönyvnek tervezte, és félig-meddig szándéka ellenére írta meg azzá, ami. Már akkor kétszeresen miniszterviselt férfi volt, több ízben képviselő, néhányszor a képviselőház alelnöke, ünnepelt parlamenti szónok, s mégis oly szegény ember, hogy a compendiumnak tervezett irodalomtörténet megírására a kiadói szerény díjazás kedvéért határozta el magát. Ily kényszer nélkül talán meg sem írta volna nagy művét.

Pedig úgyszólva, gyermekkora óta készült rá. Hogyan készült, azt elolvashatjuk töredéknek maradt önéletrajzában [*] , melybe de Sanctis már öregkorában fogott, világtalanul, s melyben éppen csak gyermek- és ifjúkorának történetét mondhatta el. Önéletrajza nem eseményeknek elbeszélése, nem is annyira elbeszélés, inkább fejtegető históriai előadása értelmisége fejlődésének, tanulmányainak, és csak mellesleg korrajz, meg élettörténet. Sajátságos, egyenetlen könyv, melyben fáradt helyek - kisebb sivatagok - a legelevenebb s máig is tüzesen ható részletekkel váltakoznak. Nápolyban játszódott le de Sanctis életének első szakasza. Mint falusi gyerek került oda nevelőbe atyai nagybátyjához, kinek ott magániskolája volt. Az akkori Nápolyban magániskolánál egyéb iskola nem is igen volt. A jezsuiták, meg világi papok foglalkoztak tanítással, azonfelül bárki, akinek kedve volt hozzá. Nagybátyjának butító memorizáláson alapuló tanítási módszerével tanulta meg de Sanctis úgy, ahogy a latint. A középiskola tudnivalóira Fazzini abbé iskolájában oktatták ki. A nagy ambíciójú gyermek itt kezdte a mohó olvasást, mégpedig a tizennyolcadik század francia filozófusain. Az egyetem következett volna ezután. De a nápolyi egyetem az utolsó Bourbonok korában oly rossz hírű volt, hogy mindenki kerülte, s hallgató alig lézengett benne. Nápoly és a szomszédos déli tartományok tudományra éhes ifjai ezért inkább Puoti marchese szabadiskolájába jártak. Puoti marchese főúri palotáját, könyveit és önmagát ingyen bocsátotta tanítványai rendelkezésére. Csak az irodalom és a vele összefüggő tudományok tanításával foglalkozott. Élete feladatát abban látta, hogy a helyes olaszságra tanítsa meg a köréje gyűlt ifjakat. Kegyetlen ortodox érzésű férfi volt, ki csak a kora középkori írók nyelvét fogadta el tiszta olasznak, és legfeljebb még a cinquecentóéit. Gyűlölte és tűzzel-vassal üldözte ellenben az egykorú olasz irodalmat, az olasz romantikusokét, kik szerinte megrontották az olasz nyelvet, mert megfranciásították mondatszerkezetét. Tanítási módszere a legkínosabb formalizmus volt. Tanítványaival régi szövegeket olvastatott, hogy kiszedesse belőlük a zamatos szólásokat, amiket azután sajátjukká kellett tenniük, és a maguk írásaiban felhasználniuk. Régi nyelvtanokon, retorikai könyveken rágódtatta tanítványait, és megtömte fejüket idézetekkel. De Sanctis utóbb "az utolsó puristá"-nak nevezte mesterét, mert a marchese az olasz nyelv ősi gyökereihez akart visszatérni, és minden idegenszerűséget ki akart irtani belőle, még az olaszban oly maguktól értetődő latin szógyökereket is.

Borzalmas módszer volt ez, és igen alkalmas arra, hogy akinek kedvét el nem vette a tanulástól, azt örök életére megnyomorítsa: helytelen utakra vigye és a tanulás igazi céljától messzire eltérítse. Mégis egész seregnyi az a Puoti iskoláját megjárt ifjú, kiből utóbb büszkesége lett hazájának: hírneves államférfiak, írók, tudósok. Az ellentmondásnak az a magyarázata, hogy a marchesében olyan tulajdonságok voltak, melyek ellensúlyozták módszerének hibáit. Az a félig aszkéta férfi csupa hit, tűz és lelkesedés volt, akinek szeme az eljövendő Itálián függött, és annak számára akarta előkészíteni tanítványait. Nem előadó tanítójuk volt, hanem társalkodó nevelőjük, akiket közülük meghittjeivé fogadott, azoknak társa a munkában, szinte barátja. Azokra nagy műveltsége és kiváló jellembeli tulajdonságai közvetlen hatással voltak. Meghittjei közé tartozott de Sanctis is, sőt csakhamar valósággal jobbkeze lett, segítője irodalmi munkáiban és a tanításban.

Igen részletesen elbeszéli önéletleírásában de Sanctis a marchese iskolájában töltött esztendők belső élményeit. Tömérdeket olvasott, eleinte csakis tanítójának útmutatása szerint, főként a trecento íróit, az olasz irodalom dadogó, de szívükből író, mesterkedést nem ismerő, gyermeklelkű, egyszerű szavú szerzőit. Később mindjobban tágult olvasmányainak köre. Idővel jóval túl is ment azon a határon, melyet a marchese tanítványainak megszabott. Összevissza olvasás volt az, valóságos telegyömöszölése az emlékezetnek megemésztetlen adatokkal és elméletekkel. A sok olvasás a fiatalember szemét közellátóvá, lényét szórakozottá, az élet külső eseményei iránt fogékonytalanná tette. Félénk, habozó, lábán bizonytalanul álló lett künn az életben. Az öreg de Sanctis mosolyogva néz vissza ifjúkorára és annak nevezetesebb eseményeire, első szerelmére, első házasodási tervére, mindezekbe a helyzetekbe a körülmények, de még inkább nála határozottabb akaratú emberek vitték bele, hogy mindannyiszor leforrázottan szabaduljon belőlük. Puoti marchese pártfogása a nápolyi katonai iskolai tanári állásába segítette. Mikor Ferdinánd király mindenható bizalmasa, a kiváló Filangieri herceg elé járult, hogy kineveztetését megköszönje, a herceg alig tudta megállani nevetés nélkül, annyira furcsának, annyira németnek tetszett neki a korán meggörnyedt, pápaszemes, ösztövér, félszeg fiatalember.

Holott a német szobatudós külseje mögött annak az etnikai fogalomnak, amit "olasz"-on értünk, igazibb megtestesülése el sem képzelhető, mint de Sanctis. Csupa temperamentum volt a félénk képű ifjú, csupa hév, lelkesedés, amely magával ragadta és ellenállhatatlanná tette, ha megszólalt. Igaz, hogy feje kábultan került ki könyvei közül, és hogy amit halomra olvasott, zagyva összevisszaságban töltötte meg koponyáját. De félig öntudatlanul működő kritikája különbséget tudott tenni a neki mellékes és fontos között, ezt az utóbbit azután szakadatlan agymunkával hasonította át magába. Önéletírásában igen érdekesen számol be agyvelejének ezekről az erőfeszítéseiről. Hogyan igyekezett rendet teremteni az emlékezetébe zsúfolt képzetek között, hogyan alakította, csoportosította őket, hogyan fejlesztett belőlük elméleteket, s végül hogyan talált rá az olvasás, a gondolkodás, az írás törvényeire, magától, autodidakta módjára. Mesterének formalizmusa benne hamarosan lényegkereséssé változott, s aminek mestere beérte a színével, annak ő lelkét kutatta.

Már korán jelentkezett ez a hajlandósága, egyidejűleg azzal a másikkal, amely emennek nyilvánulási formája volt: tanítói hivatottságával. "Született tanító voltam (io era un maestro nato) - írja önéletrajzában -, és ha az ifjak arcáról láttam, hogy nem győztem meg őket, addig forgott, forgott bennem a gondolat, amíg meg nem láttam ábrázatukon azt a világosságot, mely elmémben volt." Azok közé a tanítók közé tartozott, kik a magukba gyűjtött nyersanyagot tanítványaik jelenlétében, előadás közben, a beszéd hevében dolgozzák fel, és kik miközben magyaráznak és meggyőznek, önmagukat is meggyőzik. Az ily tanítók a szó pontos értelme szerint munkájuk társává teszik hallgatóikat, részt adnak nekik benne, és valójában velük közösen érlelik és alakítják gondolataikat.

A tanítás mesterségét igen korán kezdte de Sanctis. Puoti marchese csakhamar rábízta némely tanfolyamának vezetését. Majd a Collegio Militaréban lett az olasz nyelv és irodalom tanára. Végül pedig, mikor a marchese abbahagyta a tanítást, maga nyitott iskolát, melynek hallgatói évről évre szaporodtak s mely hovatovább legnevezetesebb tanító intézménye lett az akkori Nápolynak. Tanítványainak legtöbbje barátja is volt a "maestro"-nak, nem egy egykorú vele, és idővel majd mindegyikük jelentős szerepre vitte az új Itáliában. Ebben az iskolában, amely önmagának is iskolája volt, alakult ki benne a későbbi gondolkodó. Szakadatlan vitázás, hallgatóinak ellenőrzése közben alakította gondolatait és dolgozta ki módszerét.

1848 felé közeledett az idő. Annak a nemzedéknek minden tagja szenvedélyes vágyódással készült Olaszország felszabadítására és egyesítésére. Mindenki a hazára gondolt, mikor becsvágyát szabadjára eresztette. "Az én hitvesem a dicsőség" - felelte az ifjú de Sanctis egy leánynak, aki kacérkodva feleségének kínálkozott -, és kitűnően kifejezte vele lelke vágyódását. Tele volt az a kor a dicsőség szomjúságával. Mikor azután az idők megértek és Nápolyban kitört a forradalom, a harmincegy éves de Sanctist közoktatásügyi államtitkárává nevezte ki a forradalmi kormány. De nagyon rövid volt a dicsőség, utána két évi bujdosás, több mint negyedfél esztendei börtön következett a rémes Castello dell' Ovóban, abban a középkori erősségben, mely ma is áll még Nápolyban, a Santa-Lucia városrész határán, benne a tengerben, ahova keskeny kőtöltés visz a partról. A börtön lett de Sanctis második iskolája. Ott ismerkedett meg - egyelőre csak francia fordítás útján - azzal a német gondolkodóval, aki világéletében legnagyobb hatással volt rá: Hegellel, s ott tanult meg Hegel kedvéért németül is.

Mikor a börtönből kikerült, már minden tekintetben kész ember volt. Még addig (1853 után) egy sora sem jelent meg nyomtatásban. Száműzetésben kezdett a nyilvánosság számára írni, előbb Torinóban, ahol irodalomtörténeti előadásainak hamar nagy közönsége támadt, majd Zürichben, ahol 1856-tól 1860-ig az olasz irodalom tanára volt. Első írásai kisebb-nagyobb tanulmányok, bírálatok voltak, melyeknek anyagával mind tanítás közben készült el. 1860 után sokáig a politika foglalta le egészen, pedig már akkor megvolt írói híre, és mindenki sokat várt írói működésétől. Csak hosszú szünetelés után fogott végre bele kétkötetes irodalomtörténetébe. Tehetségének természetét ez a műve mutatja meg legjobban.

Tehetségének eredetisége az elemző és összefoglaló látás képességének ritka mértékben fejlett egyidejűsége és kiegyenlítettsége volt. A racionalizmus és a szenzualizmus világnézete békült össze benne. Megvolt benne a latin fajokban oly ritka spekulatív észjárás képessége, mely azonban az absztrakcióba túlságos mélyre bele nem vihette, mert érzékei nem bocsátották el a földtől. Hegelnek és tanítványainak de Sanctis nézeteire és elméletére való hatását pontosan kimutatta Benedetto Croce [*] , ki "Esteticá"-jának [*] történeti részében külön is foglalkozik de Sanctis esztétikai elméletével és a hegeli filozófiához való viszonyával. De Sanctis kemény kritikával védekezett Hegel hatása ellen. Esztétikai elméletének igen lényeges részeit nem fogadta el. Nem fogadta el Hegel esztétikájának azt a fő tételét, hogy a szépség az eszme érzékelhető megjelenése volna. Mindig is tiltakozott a hegeli rendszer dogmatizmusa ellen. Szerinte az eszme sem a művészetben, sem a természetben, sem a történelemben nincs meg. "A költő öntudatlanul jár el, és nem az eszmét látja, hanem a formát, amely amazt beburkolja, szinte elrejti. Ha a filozófus absztrakció útján el tudja vonni belőle, és teljes tisztaságában képes szemlélésére, ez a művelet épp ellenkezője annak, amit a művészet, a történelem és a természet cselekszik." "A művészet lényege - írja Petrarcáról szóló tanulmányának bevezetésében - nem az ideál, nem is a szép, hanem az élő, a forma, a rút is a művészet körébe tartozik, mert a természetben a rút is élő: a művészet birodalmán kívül csak az alaktalan, meg a deformált marad." A forma de Sanctis szerint nem valami külsőség, nem az, amit a köznyelv az "alak" szóval kifejez, hanem egyvalami a művész elméjében működő tartalommal, s emennek terméke. A forma és a tartalom azért egyben azonos és egymástól különböző két fogalom. A művészetben a tartalom, mely a művész lelkében még zűrzavar volt, mindig mint forma jelenik meg: formában válik koncentrátummá. De az elvont tartalom minősége sohasem döntheti el a művészi forma minőségét. (És ez a mondat a lehető legteljesebb megtagadása Hegelnek, mert merőben ellentéte az ő postulátumának.)

Kidolgozott esztétikai elmélete nem maradt de Sanctisnak. Különböző munkáiban szórta el elméleti megjegyzéseit, mert a filozófia csak annyiban érdekelte, amennyiben kritikusi munkájában hasznát vehette. Egyebekben igyekezett a konkrétum közelében megmaradni. Hogy a művészet lényege a forma: ez a meghatározás óriási eltávolodás a hegeli metafizikától, s egyben megállapítója a belőle következő kritikai módszernek is: az indukciónak.

Az elemzés igen nagy ereje de Sanctis tehetségének. Mint tanító szokta meg, hogy ízeire szedje az írókat és műveiket, s megkeresse lelkük legrejtettebb mozdulatait. Sohasem aprólékos formai kérdések megoldásával bíbelődött - egész életében gúnyosan beszélt a retorikusokról (mai szójárás szerint: filológusokról), kik csak körüljárják, vagy csak körülszaglásszák a művészi alkotást, de beléhatolni nem tudnak. Az ő elemző módszere egyenesen a művész lelkébe akar utat nyitni. A kritikus - írja [*] -, ha érzéke van a művészet iránt, szemlélődve, vagy olvasva lelkesedik, a művész helyzetébe képzeli el magát, mindazt látja, amit a művész látott, képzeletével újra megalkotja a költői művet, visszamegy benne a forrásáig, vagyis magának a költőnek tudatába, és kiérzi belőle azt az eszmét, mely a költőben uralkodó erejű. Végigkíséri a költőt hosszú előkészítő munkáján, megfigyeli a művészi alkotás pillanatában, tudatosan újra megcsinálja aztán azt, amit a költő tudattalanul, isteni ihletében alkotott, és szinte teljesebbé teszi öntudatát, hogy jobban megértesse az olvasóval. És ha valóságos eredetiség van benne, meghatározza a művészi munka és a művész értékét, miután előbb önmagukban vizsgálta és ítélte meg őket, azután pedig a történelemmel, meg az idővel való viszonyukban.

Amit de Sanctis a kritikustól megkíván, az - látni való - már nem annyira kritika, vagyis fejtegetés, magyarázás és értékmeghatározás, mint inkább alkotómunka. Annak elvégzéséhez, amit de Sanctis a kritikus feladatának ítél, nem elég a lélekkutató tehetség, nem elég az eruditio, nem elég a formai érzék és ízlés: ahhoz a kritikusnak is költőnek kell lennie, képzeletével alkotóművésznek. És de Sanctis az volt. Amiután költőjének munkáit, élete történetét, levelezését elolvasta, a magába gyűjtött anyagból megalkotta magát a költőt: az embert, benne a művészt olyannak, amilyennek műveiben nyilvánul. Az elemző helyébe itt már az összefoglaló lépett. És szintetikusnak de Sanctis éppoly kiváló volt, mint analitikusnak. Sohasem érte be azzal, hogy egy-egy irodalmi munkát, egy-egy írót meghatározzon: mindig az összességgel való összefüggését kereste az egyénnek. Így lett irodalomtörténete nem annyira az olasz irodalomnak, mint inkább - ahogy Croce oly helyesen mondja - az olasz költői léleknek egyénekben kifejezésre jutott története: egészében a költészet filozófiája.

Ehhez képest de Sanctis művének szerkezete is lényegesen különbözik egyéb irodalomtörténetekétől. Nem külsőségek szerint alakulnak fejezetei, és például az időbeli sorrend esetlegességeinek semmi befolyása anyagának csoportosítására. De Sanctis az emberi lélek alakulásait vizsgálja, amint az az írói művészet alkotásaiban megmutatkozik. Az irodalomtörténet korszakait a gondolat alakulásának szakaszai szerint különbözteti meg. Ha egy-egy korszaknak kimagasló alakja van, akkor azon által mutatja be a kort és benne az emberi gondolat akkori fázisát. Ilyen képviselői egy-egy kornak Dante, Petrarca, Boccaccio, Ariosto, Machiavelli, Aretino, Tasso, Marino stb. Amelyik korszaknak nincsenek "representative man"-jei, azt jellemző kisebb alakjain keresztül mutatja meg. Fejezetei sohasem egy-egy írónak monográfiái, hanem mindig az egész korénak. A Dantéval foglalkozó fejezetek például a részint babonába, részint skolasztikus tudományokba merült trecento szellemét rajzolják meg, amint az a Dantét megelőző költők alkotásaiban, majd pedig a Commediában tükröződik. Boccaccio fejezete a fölébredt és öntudatra kapott szenzualizmus szellemét mutatja be, az elzsírosodott polgári képzeletet, amint az a Decameronban megmutatkozik. A "nuova sienzá"-nak (új tudomány) szentelt fejezet a természettudományok iránt való érdeklődés fölkelését és a belőlük származott filozófiai irány fejlődését adja elő, ahogyan az Giordano Bruno, Telesio, Galileo, Campanella, Sarpi, Vico és mások gondolataiban nyilvánult.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy mert egy-egy fejezet olyan nagy kort ölel fel, a tárgyalás menete általánosságban mozgó. De Sanctis művének egyik eredetisége abban van, hogy noha összefoglaló nagy szempontok kedvéért készült minden fejezete, a dedukciót mindig részletes elemzés előzi meg. Nemcsak az író jellemét rajzolja meg de Sanctis, hanem apróra felbontja műveit is. Az olvasó ennélfogva állandó érintkezésben van a valósággal, egy-egy históriai korszak eseményei között él, belelát az írók boszorkánykonyhájába, s csak a fejezet végére érve veszi észre, hogy egyetlen ember műveinek megismerésénél sokkal többet kapott: az emberi szellem költői alakulásának egy egész korszakát. Olvasmánynak is megragadó ezért de Sanctis könyve. Vannak fejezetei, amelyek önmagukban is mesterművek, például a trecento korával foglalkozó, amely Danténál kisebb írók, Jacopone da Todi, Passavanti, Cavalca és mások költészetén át bemutatja a kort, amelyben Dante szükségszerűen született olyannak, amilyennek született. De bár a fejezet korrajz, és valójában azt a célt szolgálja, hogy Dantét és nagy költeményét magyarázza, a beléje tartozó kisebb költők is mint egyénien jellemzett, határozott körvonalú, kézzel fogható valóságok jelennek meg. A részeket és az egészet egyidejűleg felölelő látásnak de Sanctis munkásságában annyiszor megismétlődő példája ez.

Eleven hatását irodalomtörténete mégsem csak ezeknek a tulajdonságainak, hanem elsősorban a stílusának köszönheti. De Sanctis ebben is méltó azokhoz a művészekhez, kiknek alakját és korát a képzeletnek akkora erejével idézi föl. Művésze a szóval való kifejezésnek. Magyarázó képek, hasonlatok kifogyhatatlanul buzognak fel gazdag képzeletéből. Előadásán megérzik, hogy de Sanctisban a gondolat a kifejezéssel egyidejűleg születik: annyira friss és önkéntelen az. Stílusa mutatja meg igazán de Sanctis-ban az embert: a forró leheletű, a szívvel-lélekkel, egész valójával az ügynek élő temperamentumos olaszt. Nincsen ennek az embernek semmi elfogultsága, egyforma lelkességgel rajzol meg híres és hírhedt írókat, a fényt és árnyékot sohasem osztja el célzatosan. Jellemző példája ennek az Aretinóról szóló fejezet, melyben ezt a lelkének annyira idegen alakot oly tárgyilagosan rajzolja és eleveníti meg.

*

De Sanctis hazájának irodalmában máig sem foglalta el azt a helyet, amely megilleti. A művei és személye körül támadt irodalom nem nagy terjedelmű. Halála után barátai és tanítványai emlékbeszédekben, meg visszaemlékezések alakjában igyekeztek emlékét megörökíteni. Közülük Pasquali Villari tanulmánya a legtartalmasabb. (De Sanctis önéletrajzához csatoltan, mint annak függeléke jelent meg, magát az önéletrajzot is Villari rendezte sajtó alá.) Villari minden tekintetben igazságot igyekszik szolgáltatni mesterének, de mint véle ellentétes világnézetű historikus, teljes elfogulatlanságra nem képes. Ő volt az elseje azoknak, kik de Sanctis irodalomtörténetét mint esszégyűjteményt fogták fel. Azóta ez az állítás minden kézikönyvben megjelenik, még a külföldi olasz irodalomtörténetekben is, de felszínes állítás. Láttuk de Sanctis filozófiai gondolkodásának fejlődési menetében, hogy mennyire egész egységében nézte mindig hazája irodalmát. Könyve nem is lehetne az, ami: az olasz nép lelkének költői alkotásokban kifejeződő fejlődéstörténete, ha külön-külön elgondolt értekezések gyűjteménye volna. Villarival és másokkal szemben Benedetto Croce volt az, ki a de sanctisi mű egységes voltát elejétől fogva hangsúlyozta.

Általában Croce az, aki legtöbbet tett és tesz maiglan de Sanctis híre érdekében. A mester hátrahagyott iratainak több kötetét ő adta sajtó alá, folyóiratában, a La Criticá-ban évek óta gyűjti a de Sanctisra vonatkozó adatokat, kinyomatja megkerült leveleit, parlamenti és egyéb politikai tartalmú beszédeit, elkallódott vagy elfeledett régi írásait. Ő rendezte sajtó alá a "Storia della letterature italiana" első kritikai kiadását, mely a Scrittori d'Italia [*] nevű gyűjteményben, az olasz irodalom készülő "corpus"-ában jelent meg. De Sanctis irodalomtörténete szerzőjének életében három kiadást ért (1870-71, 1873, 1879), s ezeknek két elsejét még maga a szerző adta sajtó alá. Az azóta elszaporodott kiadások mind emezek alapján készültek, de gondatlanul és az eredeti szöveget alaposan megrontva. Croce az első három kiadás alapján készítette el a maga kritikai kiadását, amely ideálisan tudományos munka. A könyv végére került jegyzetek fejezetében Croce apróra kimutatja de Sanctis könyvének azokat a helyeit, melyek az irodalomtörténeti kutatás mai eredményeihez képest elavultaknak tekinthetők. Két levélen elfért az egész korrektúra, vagyis bebizonyult, hogy a céhbeli tudományosság méltatlanul fogta rá de Sanctis könyvére a megbízhatatlanságot, adataira a pontatlanságot. De Sanctis művének értékét különben ez sem csökkentené, mert hiszen nem adatokon, hanem megfigyeléseken és kitalálásokon épült munka az.

Croce, ki de Sanctis tanítványának és gondolatai kifejlesztőjének vallja magát [*] , ez idő szerint mestere leveleinek összegyűjtésén és kiadásán fáradozik. Leveleinek egyik kötete nemrég jelent meg [*] . Kedves tanítványának, majd barátjának, Diomede Marvasinak írta őket Zürichből. A levelek érdekesen mutatják meg a tanítónak tanítványához való viszonyát, és érthetővé teszik azt a rajongást, amit de Sanctis tanítványai között maga iránt kelteni tudott. Marvasival, ki nála jóval fiatalabb, úgy beszél bennük, mint magával egyenrangúval, beszámol neki tapasztalatairól, irodalmi terveiről, elküldi neki munkálatait, és hálásan fogadja kritikai megjegyzéseit, pedig azok néha meglehetősen szigorú hangúak. Marvasi jogász volt, és később nápolyi főügyész lett belőle. Ő is értékes ember, nem egy levele elmésségre, stílusra mesteréivel vetekedik. A leveleskönyv de Sanctis írói pályájára nézve is számos érdekes adatot tartalmaz. A zürichi politechnikumon többek közt Burckhardt, Theodor Vischer voltak kartársai. Különösen az utóbbinak esztétikai elméletével foglalkozott sokat de Sanctis, meg is bírálta, sok mindenben ellene is mondott, bizonyos tekintetben mégis hatása alá került. De még többet elmondanak a levelek de Sanctisról, az emberről: mindenfelől megmutatják földi dolgokban gyermeki lelkét, a könyvmolyt, ki a körülötte folyó életről megfeledkezik, mert elmúlt korok életében vesz részt. Olaszország alatt dübörgött már akkor a föld, és a száműzöttek sóvárogva, hittel is, kétkedve is néztek hazafelé. Amint az első ágyúlövések eldördültek, hátat fordított Zürichnek de Sanctis és hazasietett. Otthon száműzöttből egyszerre országos nevű férfi lett. Levelei a kor indulatainak, vágyódásainak és reménységének hangján beszélnek, fesztelenül, könnyen, természetes módon. Tudományos munkáit is így írta de Sanctis.


[*] La giovinezza di Francesco de Sanctis. Frammento autobiografico. Napoli, 1889.

[*] Per la storia del pensiero di F. de Sanctis (Napoli, 1912.)

[*] Estetica, come scienza dell'espressione e linguistica generale. 2-a edizione (Palermo, 1904.)

[*] Saggi critici (Napoli, 3-a edizione.)

[*] Bari, Laterza, 1912.

[*] Lettere da Zurigo a Diomede Marvasi 1856-60. (Napoli, 1913.)

[*] Per la storia del pensiero di F. de Sanctis.