A lap feldolgozottságának foka

François Coppée

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
François Coppée
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1908. május 31.

Abból az alkalomból, hogy Coppée levetette zöld frakkját, és befeküdt egy hideg, de kétségtelenül kényelmes és előkelő koporsóba, sok kemény és szigorú ítéletet írtak le a világhíres francia akadémikusról. A nemes, fiatal arcú poéta, aki akadémikussá kopaszodott, s kopaszságát dús babérkoszorúkkal takarta, már évtizedek óta ellenszenves volt minden igazibb literary gentleman előtt, s ezt az ellenszenvet, úgy látszik, még a halál se tudta az enyhe és közönyös méltánylás hangjáig tompítani. Antipatikus maradt Coppée még a koporsóban is. Ennek az antipátiának okaira azonban könnyen rátapinthat a felületes szemlélő is, mert inkább emberiek, mint Coppée költészetéből leszűrt s meghiggadt irodalmi ítéleten alapulók. Ez a polgári költő egyszerűen boldog ember volt és még boldogabb poéta. Nem találok rá példát, hogy költő annyi készséggel, gyors biztonsággal és ügyességgel át tudta volna váltani összes álmait, levegőből és ködből való ábrándjait forgalmi értékekre, népszerűségre, hírnévre és aranyra, mint Coppée, s nem tudok senkit, aki fel tudná vele venni a versenyt abban, hogy lehet és kell hatni lehetőleg kevés és közönséges eszközzel, lehetőleg mélyen és tartósan egy sok millióból álló internacionális közönségre, amely nem az elitből, hanem a szürkékből, szegényekből és egyszerűekből toborzódik össze. Intelligens, mozgékony arca nemhiába beszél egy ügyes és előkelő színészről, alapjában maga is színész volt. A költészet nála nem lelki probléma, de puszta garderobe-kérdés. Fáradhatatlanul cserélgette a különböző ruhákat, s mindegyikben egyformán jól érezte magát. Vér és könny sohasem tapadt hozzájuk. Egyénisége is csak a ruháiban volt. Nem is csoda, hogy most, mikor meztelenre vetkőztetetten, halottas hidegséggel fekszik, rá se ismerünk már. Ő volt az, aki a húszéves tavaszi őrültségek évadján francia létére a legangolabb hidegvérrel vallotta be Catulle Mendèsnek, hogy eddig hatezer verset írt, s azután egy hétre rá más száz ily verset prezentált neki. Bántóan értette a métier-jét ez a koravén poéta. Elhallgatni semmit se tudott; az utolsó szót mindig kimondta. Gondosan kifaragott költeményeit, cizellált történetkéit és apró színdarabjait majdnem csak az menti meg, hogy francia beszéli el, aki, ha bájos, könnyű és szellemes, teánál előkelő szalonban a legcukrosabb banalitásokat is lenyeletheti velünk. Coppée-t még tapintat és egészséges ízlés is vezette. Egykor modern is volt, Párizs sápadt gyermeke, az utolsó grisette s a városi poéta új típusa, aki cigarette-tel bolyong az éjszakában, és gyengéd álmait szörnyű szenvedések parfümjével szagosítja be, mert Coppée szenvedett is, amennyire az etikett megengedte. Szerencséjére hamar a Parnassehoz szegődött, ahol enyhe, nőies formában körülbelül ugyanazt mívelhette, amit a férfiasan görög és antik Leconte de Lisle, a barbár álmok visszaálmodója. A "poète des humbles" közöttük, bár természetétől fogva tömjénesen keresztény lélek, pogány lett. Ez a miliő, melyben a meleg vért az "impassibilité" gőggé s a forró emberi szenvedéseket fantasztikus kőarabeszkké fagyasztotta, éppen neki való volt és Hérédia, Sully-Prudhomme, ha tehetségben és finomságban nem is, de formában és a költészet egy előkelő, nagyon nehéz és nagyon nemes művészi mesterséggé való degradálásában ikertestvére. Ma egy alkonyodó költői iskola földi istenét látom benne, akit a régi szertartás szerint bíborban, aranyos harsonák zengése mellett emelnek ravatalra. Az utolsó földi isten távozik. Les dieux s'en vont. Nekünk azonban örülnünk kell ennek, mert a horizont alján új emberek jelentkeznek, akik nem értenek annyira a poézis kézműügyességéhez, de igazabbak és bátrabbak, akik olykor dadognak is, de sohasem hazudnak, s ha félszegek, szegények és sejtések ködében botorkálnak, mindig magasra néznek, újak, érdekesek és - emberek.