Forgóék
szerző: Kaffka Margit
Nyári délután fülledt unalma a külvárosi utcákon, szellőző pinceboltok bűze, izzadságé és áthevült aszfalté, fülsértő gyerekzsivaj, az alkonyat elé vihogó cselédleányok uzsonnai zsömlékért szaladva át mezítláb a pékműhelyig, nagyságák háromforintos kartonpongyolában a Király utcából (fehér karton, nagy, szemnyi kék babokkal, hátul kicsit kastos, elöl magasra felfogva egy görögdinnye cipelésében) – és egyéb siralmas és ásító közönségessége a pesti utcán nyaraló társadalomnak. A Tavaszmező utca felől karonfogva jött a fiatal házaspár.
Sétáltak – mint mindennap hivatal után –, sétáltak, a Mátyás tér körüli utcákon keresztül-kasul, mindig ugyanúgy, kötelességtudóan, mert a hathónapos menyecskének ez már így volt üdvös; és otthon, a kétszobás udvari lakásban tán még több unalom, fiatal, szegényes kis párok egymásra kényszeredettsége, ételszag, és lehangoltság; a takarítónő ma felmondott a házmesterné pörpatvarai miatt – ó!… És hogy valahol Szabadszálláson most milyen égőpirosak a verbénák az árvaszéki ülnökék kiskertjében; a teraszon uzsonnához terít az otthon maradt két nagy leánytestvér. (Milyen másképp festenek az itthon varrt kartonruhákon a nagy, szemes kék babok!) Vendégek jönnek habos kávéra, ismerős fiatalemberek, nénik… Ám az asszonyka gyorsan arra gondol, hogy őt most irigyli otthon a két leány, őt, ki már asszony és Pesten lakhatik – hogy hisz neki is ez volt éveken át minden cél, törekvés, ígéret; ezt hívták úgy ők ketten is hosszú, szép levelezésükben a mátkaság előtt, hogy „boldogságunk”. Most itt!… Gyorsan, magát ösztökélő szeretettel simult az ura karjához, az visszaadta sztereotip gyöngédséggel, aztán, valami pillanatnyi kelletlenségben, csak szája ízével eszmélve rá, ellenszerül, a cigarettatárcája után nyúlt.
– Ejnye! Már nincs? – mondta. – Várj meg, kicsim!
S belépett egy kis trafikosboltba a sarkon.
Az asszonyka lassan ment előre meg vissza párszor néhány lépést, szórakozottan kerülve meg a gyümölcsöskofa asztalát. Csak arra neszelt fel, mikor már egész kis csapat jövő-menő ácsorgott bámészan a nyitott boltajtó előtt, benn indulatos lármahangok feleselése hallatszott, s egyszerre kellemetlenül érintve ismerte meg az ura szavát.
– Kérem! Még egyszer felszólítom, hogy adja vissza azt a pénzdarabot, amit én adtam. Nem ez volt! Meg szoktam nézni!
– Kikérem magamnak a gyanúsítást – rikácsolt egy idegen férfihang feleletül –, nem vagyok csaló! Tegye el a hamis ötkoronását, míg szépen van.
Itt más hangok szóltak közbe, rosszallóan, békéltetőn vagy pártoskodva; – a boltban vagy öt-hat ember volt még, s a zsivajjá nőtt lármára kinn apró csődület támadt. Az asszonyka kicsit elhalványodva ment közelebb.
– Valaki hamis pénzzel fizetett a trafikosnak! – szólt legyintve egy munkásforma egy leányhoz, és továbbhúzta őt onnét. Most már csak töredékesen hallatszott ki egy-egy szó. „Vegye vissza!” – „Nem vagyok részeg!” – „Mégis komiszság!”
Még nem is hallotta az urát ezen a hangon beszélni, mely érdes volt és rekedt a fojtott dühtől és felháborodástól. „Bolond dolog!” – gondolta megzavarodva és röstelkedve. Már megértette a dolgot, és ideges türelmetlenséggel szerette volna kihúzni, kinógatni a férjét az egész ostoba históriából. Érthetetlen! Nemhogy hagyná azt a rongy tallért! Hogy tud ennyit beszélni ezekkel… Átmenet nélkül eszébe jutottak a szép, drága virágok és bonbonierek, amiket vőlegény korában küldött, s a cigány tányérjára dobott bankók, amikért öregei fejcsóválva korholták a leendő vőt a kaszinókertbeli társas vacsorákon…
Odabenn megint az ura szólt, valami fojtott nyugalommal; egyszerre mintha meglelte volna a maga régi, vidéki, úri hangját, noha amit mondott, eltérés volt kissé a tárgytól, majdnem visszavonulás.
– Ilyen hangon nem szoktak úriemberrel beszélni, ezt jegyezze meg. Forgó Ákos miniszteri tisztviselő vagyok!
– Mindegy nekem, ha a miniszter maga is – felelt gúnyos felülkerekedéssel a boltos, s ahogy rámosolygott egyetértően a többiekre, az asszonyka kicsit megszoruló torokkal konstatálta odakinn, hogy a bemutatkozás csakugyan komikus volt. Ha az ember valahogy kiesik a maga természetes stílusából, egyik ideges botlást a másik után csinálja.
– Legyen vége, kérem! – szólt most fölényes jóakarat hangján, kielégülten és komolyan a boltos. – Az úr itt engem nyilvánosan gyanúsított csalással, hogy kicseréltem a pénzét – igaz-e, kérem –, bizonyítéka nincs, tehát feljelenthetném. Nem akarok botrányt; tessék eltenni a pénzt, és mást adni a szivarkáért.
– Tartsa meg a portékáját! – hangzott még egyszer keményen tagolva mintegy a tekintély végső menedékeül. – Nem gyanúsítottam önt, hanem állítom, hogy a fiú átvette és kicserélte a pénzem. Hallottam csendülni, ahogy a kasszába esett. Ezt pedig a pult mellől hozta.
– Kérem – felelt gőgös és mindent legyőző tromffal a kereskedő –, ez nem „a fiú”, hanem az én fiam. Nem tanítom csalni!…
– Úgy!… Szóval majd folytatjuk a rendőrségen! A házszámot s a céget följegyzem!
– Csak rajta! Tessék!
„Mennyi beszéd, mennyi beszéd!” – gyötrődött odakinn az asszony, és szinte húzta sietve odább az urát, mikor az kicsit halványan a dühtől kilépett, és a karja alá fűzte az övét. Kínosan kellemetlen volt neki, ahogy megbámulták őket, némelyik hangos megjegyzést tett vagy nevetett. Igyekeztek nem hallani, lihegve futottak tovább, az asszonyka már elfulladt a sietségben, de csak a harmadik utcában engedte meglassítani a lépteiket. Az ura halkan káromkodott, nem túlságosan illetlenül ugyan, de még forrongó epével és… cigaretták hiányában.
– Az Isten verje meg! Ilyen piszok dolgot!
Az asszonyka megpróbált mosolyogni, aztán tanakodva kérdezte:
– Fiacskám! Nem lehetséges, hogy te tévedtél?…
– Eh! Csudát!… Ismerhetsz, hogy nem csinálnék ilyet, ha biztos nem volnék az igazságomról.
– De hisz az egész nem olyan…
– Alaposan megnéztem azt az ötkoronást ma, mert az utolsó pénzem. Egy krajcár sincs több!…
– Ó!… Na hallod!
Megállt egy percre, és nagy szemekkel nézett rá.
– Huszonkilencedike van. Holnaputánig még elég lett volna a házra is.
Az asszony egyszerre felkacagott, kedves derűvel, feloldón, csengőn, és fiatalos, üde fogsora kifehérlett. Aztán elkezdték mind a ketten, átmenet nélkül a csúf bosszankodásból – túlesve, kiszabadultan. Beh jó is ez a nagy város! Otthon ilyesnek híre menne, csúfnév ragadna rájuk, Tisza-Duna le nem mosná; itt csak a szomszéd utcába kell eljutnia, és minden felejtve. S az eset merő komikum; az utolsó tallér balsorsa. Percekbe telt, míg kimulatták magukat.
– Hanem most mi lesz? – kérdezte az asszony végre, köhécselve a nevetéstől.
– Hát a sötét nyomor, drágám! – mondta az ura már némi fölényes humorral, mert őt is helyrebillentette a menyecske friss csacskasága. – „De hogy tud ez nevetni! Milyen aranyos – mint egy kislány!” A közös és ugyancsak profán kellemetlenség, az imént, s e kis játéknyomorúság érzése összemelegítette őket, kiszolgáltatta egymásnak pajtáskodó szeretetre a hétköznapok intimitásában. Hogy nincs pénz, egy krajcár sincs!… Ezen már csakugyan nem lehet szenvelegni vagy érzelmeskedni – mint a szép mátkalevelekben, de hát ki győzné azt egy életen át!…
– Holnap reggel kérhetek valamelyiktől a hivatalban; bár nem szívesen! – tűnődött a férj.
– Holnap! Jó, de ma mi lesz! Hogy eszünk vacsorát? Azzal indultam, hogy útközben veszünk húst itt a Körút sarkán. Tudok egy jó boltot itt. De így most… koplalunk!
– És ráadásul nincs cigarettám! – mormogta a férj újra kedvetlenebbül. De akkor egyszerre megállt hirtelen és a feleségére mosolygott. Szinte elpirosodva, kicsit bűntudatosan ugyan, de azért megmondta az ötletét.
– Te, kicsim! Nincs más hátra, mint… megpróbálni…
– Mit? Hogy a hamis pénzzel?…
– Mért nézel úgy rám? Gyerek! Azt hiszed, bolondok leszünk. Emlékbe tartsuk? Mindenki úgy tesz azzal, igyekszik túladni rajta, ha hozzájut.
– No igen! Ha van egyéb pénz is nála, amivel fizessen, ha észreveszik. De így!…
– Épp ez az érdekes benne! Hogy fognak mulatni otthon, ha megírod. Csak így ér valamit a tréfa, ezt meg kell csinálnod!
– Hogy én?…
Most már ő komolyodott el egy kicsit, rejtett kis asszonyi méltatlankodással, hogy a társa nem akar vállalni helyette valami kellemetlent. S tán érezte a cigarettákat a háttérben, mint fő motívumot; amit a visszajáró aprópénzből venni akarna.
Makacskodva mondta:
– Miért nem mégy be te?
– Én már megkaptam a magamét. De nem, ez más! Nem lehet kellemetlenséged, ha észreveszik, szépen kijössz, hogy nem tudtad. S a hús mégis asszonydolog. És te olyan ügyes vagy.
– Gyerünk ketten.
– Feltűnő volna.
Kicsit alkudoztak még, aztán rászánta magát; megindult szinte vadászihlettel, játékosan, hazárdosan, közönyös nyugalmat tettetve, mint a csínytevő gyerek. Az ura másik sarkon várt rá óvatos távolban.
A boltajtócska megcsendült, és egy kis szomszéd fülkéből kilépett a szék gazdája. Barnapiros, kövérkés, bogárszemű fiatal férfi, amilyennek a mészárost festik a gyerekek képeskönyvében. Tán szunyókált odabenn az imént, mert bámészan áll meg a vevő előtt, és nagy szemekkel az arcába néz…
Igen, az asszony köszönése hangjában lehetett valami szokatlan, kis izgalomtól fojtott friss, szeleskedő, eleven, valami félreérteni való; vagy mert az egész úrinőcske olyas volt a szalagcsokros kalapban, bodros, szőke hajával, violás, nagy szemével, pirosra rágcsált kis szájával, mint egy szép – egy szép virágszál. Milyen is – barackfák virága, mikor kis bolond szél fúj közte tavaszkor, és pereg és minden csupa jó szag. Egy mészárszék gazdája is gondolhat néha ilyesmit!… Mert hogy gyümölcsvirág a jó termés virága – és lám –, ez is helyre kis menyecske. Ilyenkor szépek az asszonyok, mert jó étvággyal esznek… (De ilyen szamárságokat, Putovics úr, ejnye!) S hogy ezt mind végig győzi nézni és gondolni, míg egy ismeretlen kis nagysága fél kiló bélszínt kér a pult előtt, lágy zümmögésű szívig vágó, szép beszédhangon. És hogy a szemét, mely szinte nedvesen csillog, de azért huncutkás kicsit, folyton a férfi arcán tartja. Közben újra beszél, fejét fontoskodva ingatja hozzá.
– Fél kilót, igen. Kilója forint negyven? Ó, rettentő, hogy drágul. Nézze, az Aréna úton most is egyhúszért veszem. Komolyan mondom!
– Így letisztítva? – kockáztatja meg a férfi, és nagyot szel a jégről levett, friss szagú, vérpiros húsból. „Tetszetős kis személy ez!” – vallja be önmagának is, amíg a faggyút tisztogatja, aztán kitör belőle az önkéntelen hódolat.
– Hát fizesse akkor nálam is egyhúszával – na! Én se legyek rosszabb.
Megröstelli, amit mondott, mintha elárulta volna magát. Kint már esteledik, meleg, nagyvárosi alkonyat, villanylámpák gyúlnak, az utcalárma nyújtottabb, zenésebb. Egy közeli kávéházban cigánybanda cincogása kezdődik. Lám! Hogy egy perc alatt mi minden járhat az ember eszében? S a vásárló újra szóba fog, látszik, készakarva.
– Friss-é? Eláll holnapig? De el is álljon, mert elátkozom! Igen, azt már én is hallottam, hogy olajjal kenik be a sütés előtt. Köszönöm! Mindig tanul az ember. Persze, maga ért ehhez – mestere! Igen, hát vendéglőkben is úgy csinálják? Ezt nem tudtam.
Sürgeti, folytatja, fenntartja a szóváltást, míg a férfi módosan, kimerítően felelgetve szép lassan becsomagolja a húst, nagy, barna papírba, átköti szorosan, csinosan, odaadja. A pénzt eközben nyújtja felé, a szeme közé néz, ám az ujjait gyorsan visszarántja. De mosolyog.
A pénzdarab csengve gurul a fiókba – kinn alkonyodik; a boltos bajjal tudja összeolvasni, ami visszajár. Vagy csak húzza-halasztja? Pedig a szép vendég egyszerre elnémult, s már kifelé néz a boltajtón a szürkülő utcai világosságban. Ó, mindjárt elmegy…
– Először van szerencsém! Merre méltóztatik lakni? – kockáztatja meg kicsit remegő hangon, de nem kap feleletet. Az asszony a kinyitott kis bőrtárcáját nyújtja felé az aprópénznek, ám akkor már nem éri el a férfit. A kezét – hisz épp ezt akarta. – És hirtelen meréssel átszorítja gömbölyded, rövid ujjaival az asszony csuklóját. Bár nem is nagyon…
Nem is nagyon, és az egész csak egy perc – mint az álom. A boltba új vevő jön – kettő is, az inas meggyújtja a lámpát; – mire széjjelnéz, volt – nincs, kisurrant.
– Furcsa! – mondja mély eltűnődéssel, míg egy oldalast húz elő a jégszekrényből, és ügyes, mértékes szeletekre metéli…
– Soká voltál kicsit. Azt hittem, baj van – nevet az asszony felé Forgó Ákos úr, amíg összekerülnek. – No látod, milyen ügyes vagy, kicsi!
Ütemes sietéssel iramodnak hazafelé; – azaz előbb egy trafikboltig a cigarettáért. Az asszonyka nem mosolyog mindjárt – kicsit kelletlenül ődöng az eszében az a pillanat. Milyen ízetlenség. Arra gondol, hogy ha az ember kilép valamiért a szokott stílusából, igen, ha asszony, hát így kell járnia. Ördög vigye!
– Ördög vigye! Ez se lát többet a boltjában, de még a tájékán se.
A férje azt hiszi, a hamispénz miatt érez lelkifurdalást és mosolyog. Már vett cigarettát is, mindjárt otthon lesznek, és mindketten nevetnek már…
Azután igen hamar elfelejti mindenki a szegény tallér kalandját egy nyári délután. Mert ilyen nagy városban, mint ez a Pest, minden is elvész szem elől, letűnik, elfelejtődik, hálistennek.