Fogynak a honvédek
| Fogynak a honvédek szerző: Jakab Ödön |
Fogynak a honvédek, a régi honvédek,
Őrölgeti őket lassanként az élet,
Jön a szomorú hír, hol innét, hol onnét:
Ismét oda lett egy negyvennyolczas honvéd!
Valahol minden nap honvédet temetnek,
S beh sivár képe van a kis gyászmenetnek:
Nagy sírás-rívással nem búcsúznak tőle,
Száraz szemmel viszik ki a temetőbe!
Szegénynyel a világ nem sokat törődik,
Úgyis csak láb alatt vala immár ő itt!
A mi volt, az elmúlt! Ki gondol most arra?
Más világ van, más nap süt most a magyarra!
Csak az őreg vezér sírdogál magában,
Hogy honvédei közt oly nagy pusztulás van!
Hogy a kiket egykor úgy szeretett, féltett:
Nem sokára mind a temetőbe tértek!
Mert, mikor a magyar szivek még lángoltak,
E hösök mind, mind az ő fiai voltak,
Ő vezette őket sok szép viadalra,
Egyik diadalról másik diadalra!
De már így maholnap csak ő maga lesz itt,
Megvárja, míg kedves fia mind lefekszik,
S ha már mind aluszik az egész családja,
Fáradtan lepihen maga is utána.
Aztán jőn, a minek el kell egyszer jőni:
Kezdi a feledés a fátyolát szőni,
S temetőről halkan temetőre menve,
A honvédek sírját betakarja rendre.
Csak az a jó Isten, az tartja majd számon:
Kit-kit merre ringat szanaszét az álom,
S nőhet a feledés másnak az idővel:
A hős honvédeket nem felejti ő el.
Mikor a hegyekre, dombokra, rónákra
Virágos tavaszt nyit atyai jósága:
Legelső mosolyát mindjárt nekik küldi,
Legszebb virágait sírjaikra tűzi.
S ha elérkezik a verőfényes nyárszak,
Megparancsolja a vándor délibábnak,
Hogy a mezőket, hol honvédsírokra lel,
Vegye ölbe szépen s hozzá emelje fel.