Fogadd e dalban...
szerző: Tisza Domokos
Fogadd e dalban lángoló szerelmem!
Tisztán és híven nyújtom azt neked.
Nekem, ha érzek, nem lehet szinelnem,
Szívem még nem tud mesterségeket.
Szeretlek! és ezt egyszerűn kimondom,
Bókokra aztán nincsen semmi gondom.
Szerelmem csendes. Nem vad szenvedély az,
Megedzve, megtört asszonysziveken,
Mely most pokolba száll, majd égbe héjaz,
S leghőbb perczében is gyöngédtelen:
Csöndes tűz az, mit szél nem szít, nem bolygat,
Meleget ád és füstje nincs, mely fojthat.
Szeretlek, mint a pusztát hol születtem,
S mely mint az méla, nyilt, — kedélyedet:
A pusztát simán, zölden, napsütötten,
Hol a szem nem lát árnyat, búvhelyet.
Magát nekem szép lelked igy kitárja,
Elömlik rajta kellem délibábja.
Fogadd e dalt, s ha egyszerű szavára,
— De mely a szívből szállt az ajkon el —
Viszontszerelmed égi üdve várna,
S kebelre lelt a lángoló kebel:
Legyek én puszta, hűvös éjjel árnyán,
S te nyájas nyári hajnal, jer, — borulj rám!