Fjodor Dosztojevszkij

Fjodor Dosztojevszkij szerző: Kosztolányi Dezső

                                                    I

                                                    1

Egy színdarab hever az asztalomon, amely Dosztojevszkij regényéből készült, s a francia színpadok egyik legnagyobb sikere. Mellette a regény (L'éternel mari). Bizonyos, hogy a színdarab nem jó. A mély hangú, síró balalajkáról egy őserejű motívumot áthangoltak a clavecinre. Mégis szeretném látni a drámát. Nem franciáktól, de csizmás muszkáktól, akik darabosak, érzelgősek és betegek.


                                                    2

Szeretném látni a főalakot, Pavel Pavlovics Truszockijt, a gyászszalagos urat, színpadon. Ennek a kopasz és becsületes vidéki nyárspolgárnak meghal a felesége. A nőt eltemetik. Aztán az özvegy felutazik a fülledt szentpétervári nyárba. Gyanakodni kezd a halottra. Fakó arca, gyászszalagos kalapja fel-feltűnik a korzón. Éjjel három órakor - egészen váratlanul - betoppan egy barátjához (Velcsikovhoz), aki kilenc évvel ezelőtt náluk lakott a vidéken, s szeretője volt a feleségének. Csendesen beszélgetnek erről-arról. A szavak mögött két élet vonaglik, görcsösen. Aztán a gyanúja más irányba térül. Él a fővárosban egy veszedelmes nőhódító, akinek a halott felesége biztosan írt leveleket. Ott pihennek a drága és szörnyű ereklyék a levelesládája mélyén, idegen nők írásaival együtt. Ezeket mindenáron meg akarja szerezni. Egyik kilincstől a másikhoz megy. Ettől is, attól is hall valamit. Közben a csábító, akinél a leveles bizonyítékok vannak, meghal. A férj kikíséri a temetőbe. Most már két halottnál alszik a titok. Csak Velcsikov él még, álmatlanul, betegen, vizionálva.

Mi a megoldás? A férj inni kezd. Eljár régi barátjához, s gyötri őt, és mind a ketten keresik és gyötrik-gyötrik egymást, részegen, szomorúan. Nincs kivezető út. Pavel Pavlovics Truszockij mindörökké egy halott nő férje marad. Menekülni próbál tőle. Az új házassága füstbe megy. Aztán végre mégiscsak megházasodik, elvesz egy más nőt, és újrakezdődik az egész.


                                                    3

A féltékenység drámáját így még nem írták meg. Dosztojevszkij a lehetetlen kapuit döngeti. Arra mutat rá, hogy a féltékenység megfoghatatlan és ésszerűtlen, de mégis örökké bennünk élő ősi ösztön, amely csak a szenvedést akarja, mint egy gyilkos, önmagát fokozó ideggörcs. Ezen a területen Shakespeare-nek volt egy mindent felülmúló ötlete. Hogy perspektívát tárjon a megokolt féltékenység gyötrelmére, amelyet a nő hűtlensége táplál, a hősét végzetes tévedésbe sodorja, s egy félreértés miatt vérezteti el. Shakespeare hőse egy ártatlannal harcol. Dosztojevszkij hőse egy halottal. A féltékenység nem irigység, nem hiúság, nem betegség, hanem egy abszolút fájdalom, amelynek önmagában van a magyarázata. Ezt mondja Dosztojevszkij. Az "örök férj" már nem félti a becsületét. Mégis viaskodik az ismeretlen bűnnel - oktalanul és kilátástalanul -, egy halottal viaskodik, akin még bosszút se állhat. Gyászszalagos kalapja pedig újra és újra más portán tűnik fel. A láncolat végtelen.


                                                    4

Hogy lehetne megjátszani ezt az alakot. Ezt a sötét és neuraszténiás szlávot, akit a lélek legmélységesebb gyötrelme rángat, s szavakat mond, amelyek búsan lebegnek az élet és a végzet fölött, és gesztusokat tesz, amelyek a túlvilágba, a síron túl ívelnek. Ha színész lennék, ez a feladat izgatna. A velencei mór az egészséges féltékenység, amely lihegő kielégülést talál egy véres tettben. Ennek az orosznak még a tett hősi lendülete se maradt meg. Egy Othello, aki elhízik és megházasodik.

A Hét, 1912. november 17.


                                                    II

Dosztojevszkij regénye,[3] mely Trócsányi Zoltán gazdag és ízes fordításában jelent meg, voltaképpen egy óriási arcképtanulmány. Maga a mese igénytelen, és - érezzük - mellékes is. Egy nyugalmazott ezredes házasságát eleinte megakadályozza a birtokán lebzselő léhűtő, aztán, mikor a lágyszívű, kedves öregúr sarkára áll, beadja derekát. Az ezredes elveheti a nőt, akit szeret.

Az író a testes, több, mint háromszáz oldalas munkában - az első laptól az utolsóig - egy alakjának portréját festi: Fomics Fomáét. Szót és színt keresek hozzá én, a nyelv festéktálcájáról. Puhány... élősdi... kullancs... kenyérpusztító... szélhámos... potyafráter... szemforgató... alakos... hunyász... álszent... pimasz... a szemtelenség, agyafúrtság, tehetetlenség, pöffeszkedés, nyegleség, álirodalom és dölyf titánja... Mindegyik szó gyenge önmagában, a palettáról csupán egy szín, mely a mester ecsetje alatt kel életre, és aztán együtt mond nagyszerűt, a többi társaságában válik valósággá, tovább nem elemezhető egységgé. Oldalról oldalra tökéletesedik a portré. Az, aki egyébként sápadt, látományoktól gyötrődő arcokat festett, most a lélekbúvár minden izgalmával és érdeklődésével tanulmányozza a sunyi ábrázatot, melyen a butaság és önhittség fölényes mosolya van, a nyílt kérdést, melyet senki se tud megoldani, a fennhéjázó koldust, aki az alamizsnálkodót leckézteti és egész életén át uralkodik egy jóhiszemű társaságon. Fomics Foma valaha egy tábornok házi felolvasója volt, aki a tábornok halála után az ezredes házához került. Ötvenéves, szőke, arca szemölcsös. Senkinek sincs rá szüksége, és legegyszerűbb lenne kidobni őt. Csakhogy ami elgondolásban egyszerű, az kivitelben nagyon is bonyolult. Ez az erkölcscsősz és széplélek a kedves, nyárspolgári ház réme, kiuzsorázója, zsarnoka lesz. Fegyvere az, hogy minden képtelenséget véghezvisz, azt is, amire gondolni sem mernek. Vádlott, de orcátlanságában ő vádol. Térdre kellene esnie, hogy kegyelemért könyörögjön, de ő kényszeríti földre pártfogóit. Olyan hiú, hogy nem bírja elviselni egy gyermek névnapi ünnepeltetését, duzzogó, sértékeny, amellett önérzetes is, és nyíltan hangsúlyozza, hogy ő nem kitartottja, hízelgője senkinek. Tudatlan, de azért úgy mosolyog, hogy a tudós is belepirul. Mikor ő "dolgozik" kényelmes, pompásan berendezett szobájában, mindenki lábujjhegyen jár. A parasztokat franciára és csillagászatra oktatja. Olykor szobájába vonul, hogy "imádkozzon az emberi nemért", mert ez a kegyes burgonya, aki senkit se szeret, ez az érzelgős savanyú uborka, aki nem képes érezni, az emberiséget, a semmire se kötelező, halott fogalmat szereti. "Szeretni, szeretni akarom az embert..." - fuvolázza. Akit megsért, annak rendszerint megbocsát, de nem mindig. Házigazdájának, a jó öreg ezredesnek le kell borotválnia pofaszakállát, mert véleménye szerint a pofaszakáll idegenszerű, nem eléggé "hazafias". Eleinte tegeződnek, később azonban megkéri, magázza őt, majd "kegyelmes uram"-nak tituláltatja magát. Sületlen véleményét nagy garral adja elő, s minden kijelentést letorkol, minden élcet vagy megjegyzést lesajnál. Evés közben olykor "megmered", kezében a villával, ajkán egy élveteg mosollyal, "delejes álom"-ba merül, mely után "semmire se emlékszik". Egy alkalommal föllázad ellene a házigazda, lependeríti a lépcsőről, de mintha minden neki szolgálna, sűrű könnyhullatással és nagy fogadkozással visszakönyörgi őt, úgy, hogy holta napjáig a birtokán él, mindenki tiszteletétől övezve. Fomics Foma örökkévaló, mint a butaság, elpusztíthatatlan, mint a gonoszság.

Ki ez a figura? Az orosz Tartuffe-nek nevezném. Ezenkívül ősapja minden félreismert irodalmi "tehetség"-nek, akiben a tehetségtelen ember hetvenkedése és dicsekvése ölt testet, a nagyzolás, mely tulajdonképpen lázas szeretetvágy, könyörgés egy kis dicséretért, alázat, torz formában. Megalapítója egy bonyolultságában izgató, felemás emberfajtának, mely a modern irodalmakban majd gyakran visszatér. Thomas Mann alakja, Spinell, az író, aki nem író (Tristan) és Jules Renard Henri Gérard-ja (L'Écornifleur) erősen emlékeztet rá. Csodálatos tintakukac, ki az igazi irodalom mellől elhozott varázzsal, babonás igézettel uralkodik a közrendű emberek raján. Sokszor torzképnek gondoljuk, aki hibáinak túlzott szembeszöktetésével hat, de másik pillanatban már valószerűnek érezzük. Mindenesetre rejtély. Dosztojevszkij, ki regénye során tárgyilagos biztonsággal, közvetetten jellemzi, szava és tette által, egy helyütt maga is elcsodálkozik, és elmélkedni kezd titokzatos mivoltáról. "Ki tudja - írja -, meglehet, hogy ez a borzalmasságig kifejlődött becsvágy csak az ember saját emberi méltóságának hamis és eltorzított érzése, amely először talán a gyermekkorban, idegen járomban, szegénységtől, megszégyenítéstől lábbal tapostatott. Vagy talán az illető mint kisgyermek tanúja volt, hogy szüleivel így bántak?" Nekem olyan roppant ez az alak, mint Jago. Shakespeare túlsüvöltötte az emberi rosszaságot. Dosztojevszkij túlkacagta. És egyáltalán nem csodálkozom, hogy a Raszkolnyikov és Karamazov testvérek írója született humorista is, mert tragikum és humor egytestvér - csak kifejezésbeli különbség van köztük -, s szememben mindig gyanús az író, aki csak a tragikumot, az egyik végletet látja, és nevetni nem tud. Jelkép ez a regény, hogy a földgolyón minden lehetséges, kétségbeesett kacagás azon, milyen rosszak és ostobák az emberek. Aztán lélektani remeke a hálátlanság rajzának is, melyet ilyen igazán még nem világítottak meg. Mert a hálátlanság lehet erkölcsi képtelenség, azért lélektani valóság marad, nagyon is gyakori emberi tulajdonság. Akivel jót teszünk, anyagi vagy erkölcsi tekintetben, idő múltán, kisebb vagy nagyobb mértékben, meggyűlöl bennünket. A gyengék, akik pénzt vagy szellemi támogatást fogadnak el, megalázódnak azáltal, hogy segítésünkre szorulnak, és később - aszerint, hogy milyen erős bennük az ellenőrzés - kisebb vagy nagyobb mértékben bosszút állnak rajtunk a megaláztatásért. Unos-untalan halljuk, hogy a pártfogolt jóltevője ellen fordult, noha ezt "legkevésbé tőle várhatta". Mennyire nem ismerik az emberi lelket, akik így beszélnek. Nem azok szeretnek bennünket, kikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, később is: a saját áldozatkészségünk és segítségünk kellemes tudatát szeretjük bennük, vagy helyesebben erőnk, hatalmunk, leereszkedésünk emlékét, amint ők is az ezáltal előidézett megaláztatást gyűlölik bennünk. A regény művészi túlzása ennek a megállapításnak, melyet itt világos szavakba foglaltam. Dosztojevszkij - mint az előszóban olvasom - ezt a regényét tartotta legjobbnak, s bár véleményében nem tudok teljesen osztozni, megértem, mire célzott. Pesszimizmusa itt tetőzik. A titokzatos író fiatal korában másképpen ismerte az embereket. Mindegyikben titkot és mélységet látott, önmagát. Majd kiábrándult belőlük, rájött, hogy tévedett. Az emberek mind egyszerűek. Minden emberismeret csak abban áll, hogy az embereket le kell nézni. Az a jobb emberismerő, aki a másiknál jobban lenézi őket (Fomics Foma kitűnő emberismerő). Az író egykor könnyezett és lázongott, hogy elvesztette az emberekben való szűzi hitét, kiket ifjúkorában hősöknek, ősi törvényeknek, eszméknek látott, itt azonban a másik - szintén túlzott - szemléletben nem kevesebb örömet lel, s ha elgondolja, hogy az embert egyetlen bókkal vagy gánccsal, egyetlen hízelgő vagy fenyegető mozdulattal mennyire pártjára térítheti, a mostani cirkuszt még a hajdani bűvös színháznál is mulatságosabbnak, vigadóbbnak és szomorúbbnak ítéli. Mert az ember nem egyszerűen-egyszerű, hanem döbbenetesen, fantasztikusan egyszerű. Íme, a regény kulcsa. Nem játék tehát ez a munka, nem egy lángelme pihenő, derűs szórakozása, hanem keserűséggel teljes vallomása egy hajdani hívőnek. A rejtélyes ember nem is rejtélyes.

Dosztojevszkij humora: szivárvány a reménytelen, téli égen... az éjszaka nevetése...

Nyugat, 1921. január 1.