Finum Ilka

Finum Ilka
szerző: Gárdonyi Géza

Hosszúhajú veszedelem: A TIZEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE

       Az elbeszélő ötvenévesnek látszó, szikár ember. Valójában több. A haja még fekete - lehet, hogy festett -, de már a halántékon ritkul. Kacsafarkban művészkedi el a fürthiányokat.

Nappal mindig redengotban jár, és magas állógallért visel. Megszokta még fiatalságában, amikor az egyik minisztériumban díjtalankodott vagy öt évet. Máskülönben gazdag és vidám ember. Szereti a társaságot, az olajfestményeket és a gumikerekűs kocsit.


Hogy én mért maradtam agglegény? Szomorú történet ez...

Nem is tudom, hol kezdjem.

Ott kezdem, hogy az utolsó jogi egzámenem előtt álltam. És épp abban az időben ismerkedtem meg a zöld posztónak a vonzóerejével. A zöld posztó... nemcsak a papirost rántja az magához, mint a borostyánkő, hanem az aranyat is.

Az idő rám érett, és már csak két hónapom volt hátra. Megfogadtam, hogy nem veszek kártyát többé a kezembe. S nekidőltem a tanulásnak.

Azaz csak dőltem volna. A szomszédunkba éppen azokban a napokban szállásolt be az ördög egy vén német klavír-asszonyt, aki otthon a maga klavírján tanította Czernyt. Reggeltől estig haladoztak és botladoztak a skálák lefelé-fölfelé, fölfelé-lefelé. Pokoli volt!

- Elvonulok valami csöndes helyre - mondottam az anyámnak -, valami olyan helyre, ahol senki sem ismer, meg ahol klavírlárma nincsen.

- Jó gondolat! - örvendezett az anyám. - Eredj a Városmajorba, vagy a Zugligetbe, vagy más városrészbe: bérelj egy kis hónapos szobát, és tanulj, tanulj, hogy végezz már valahára!

- Zugligetbe? Az nem jó lesz. Messzebb megyek. Valami pusztára, vagy falura, vagy valami régi várba, ahol senki se lakik.

A régi vár igen megragadta a fantáziámat.

Közzétettem hát az Egyetértésben egy kis hirdetést.

Ilyenfélét:

ELHAGYOTT VÁR

            Egy idegbajos festő valami elhagyott várat keres a nyárra, két hónapra, hacsak egy szobácska is van benne lakható. A berendezése akármilyen lehet. A fő a csend és távolság minden úri családtól. Toronyszoba bármily magas és bármily elhanyagolt, a legkívánatosabb. Stb.

Hogy mért neveztem magamat festőnek? Hát csak azért, mert a festők szoktak egyedül bolyongani. A régi várak iránt is a festők érdeklődnek leginkább. Gondoltam, így jobban megértik. A toronyszoba valami gyermekmeséből fordult az ötleteim közé: ha mindig otthon ülök és tanulok, csakis toronyszoba a jó.

Hát kaptam is aztán mindenféle ajánlatot.

Az egyik így szólt:

Tekintetes Festő Uram? Nálunk Régi Vár nincsen, és Vártorony sincsen. De ha a Csöndesség a Fő, meg hogy Úri Családok ne legyenek a faluban, ajánlok egy Igen Alkalmas Vadászkunyhót. Kőfalas. Lehet benne Hálni is. Tóparton Áll csöndes Helyen. A kunyhó Tíz Forint egy Nyárra. Az élelmezés Harminc Forint a nyárra, vagyis Két hónapra. Ebben benne van Minden. Takarítás, Világítás, minden, még a Subiczk is. A feleségem Szakácsné volt a Kastélyban. De Tessék előbb megnézni a kunyhót, mert Hátha nem alkalmas. Csak ágy, Asztal és szék van benne.

Egy kertész írta Borsodból - Izsák János s. k.

A tóparti vadászkunyhó megragadta a fantáziámat. Sose jártam még kívül a fővároson. Mindössze Budakeszit meg Békásmegyert meg Soroksárt ismertem az országból. A tavakat meg éppen csak képekből ismertem. Apámnak is volt egy Mészöly-képe. Mészöly akkoriban divatos festő volt. Tudhatjátok, hogy mindig tavat festett meg gólyát.

Hát mondom: a tó igen tetszett nekem a kertész levelében.

- Éppen nekem való hely - gondoltam. - Szemnek is szép, fürödni is lehet benne. Nem is fogok felöltözni. Úszónadrágban tanulok a partján reggeltől estig. Ha belefáradok a tanulásba, csak leteszem a könyvet, s hopp, be a vízbe!

Az utcán aznap egy kispap barátommal találkoztam: Tóth Gazsival. Iskoláspajtásom volt az ötödikből, s a következő évre várta a fölszentelését. Kedves, eleven fiú, s az igazmondásnak a bolondja. Virtussá tette, hogy ő nem hazudik, inkább törjön a feje! Emiatt sok bolondság és baj érte. S talán ezen az okon is lett pappá.

- Te, Gazsi - mondom neki -, te borsodi fiú vagy. Nézd ezt a levelet.

Nézi, mosolyogja:

- Hiszen ez szomszédja a szülőfalumnak.

- Milyen hely?

- Jártam ott, de biz akkor még kicsi voltam. Búcsún voltunk ott egyszer az apámmal.

- Nagy az a tó?

- A tóra biz én nem emlékszem. Mondom, kicsi voltam, tán öt- vagy hatéves. De arra emlékszem, hogy gólyafészek volt azon a házon, amelyiknél vendégeskedtünk. Csak eredj oda; szép vidék a Bükk alján. Augusztusban magam is hazanézek, és átlátogatok hozzád.

Azzal elváltunk.

A gólyafészek megint kedves volt nekem. Micsoda pompás mulatság lesz fürödni és nézni a gólyákat. De hátha festenék is olykor pihenésül? Kezdő gimnáziumos koromban jó rajzoló voltam én, és vízfestékkel úgy lefestettem egy lófejet, hogy szinte lenyerített a papirosról. No, veszek vásznat, olajfestéket. Hiszen reggeltől estig úgyse lehet tanulni: a lokomotív is pihen, hatszor is pihen egy nap. Az agynak még többször kell a pihenés. Festeni fogok olyankor a tóparton.

Aztán az is eszembe villant, hogy tóparton, erdőben vadászni szoktak. Bolond volnék, ha nem vinnék magammal puskát is. Reggelenkint meglövöm a mindennapi pecsenyét, mint a gyermekkori regényhősöm, a jó puskás Bőrharisnya.

A tó és az olcsóság tetszett az anyámnak is. A háziorvosunk is javallotta:

- Három hónapot töltsön ott: megerősödötten fog hazatérni.

- Jó, maradok három hónapot.

Most már csak el ne kaparintsa valaki előlem azt a vadászkunyhót!

Még abban az órában telegrammal küldtem a pénzt a kertésznek:

A kunyhót megtartom. Várjon holnap délután az állomáson.

A legrosszabb nyári ruhámat szedettem elő: az előbbi nyárról maradt, fehér cilinderemet, lakkbőr félcipőmet.

Micsoda szerencse! - gondoltam. - Hiszen a ruha-megtakarításból kikerül az egész nyaralásom!

Csak éppen egy hordozható kis festőállványt vettem, meg egy rend olajfestéket ólomtubusban. Olajjal ugyan nem festettem soha, de sokszor láttam a címfestőket az utcán - semmi az!

A húgaim irigyen segítettek a pakolásban. Csak az anyám fejében ébredtek aggodalmak:

- Te, Kari, az az Izsák János valami gazdátlan kertész, valami éhenkórász. Odacsal téged, aztán agyonver.

- Hát a puska mire való?

- Aztán ki tudja, milyen rossz helyed lesz ott? Itthon a jó ételekben is válogatsz. Pörölsz, ha a reggeli teádat öt perccel később adjuk be. Pörölsz, ha a nap besüt a szobádba. Itthon a jó ágyban se tudsz aludni...

- Eh, fiatalembernek szoknia kell mindenhez! Nekem nem az ágy a fő, hanem a csöndesség. Ha egyszer túl leszek az egzámenen, majd alhatok puha ágyban. Különben jó levegőn fogok élni, a jó tavi levegőn: az orvos is mondotta, hogy megerősödötten fogok hazatérni.

- Legalább még egy öltözet ruhát vigy el.

- Minek? Elég ez az egy pepita. Inkább úszónadrágot viszek kettőt is, hogy legyen mindig száraz az egyik.

Borongós június végi nap volt, mikor a vonatra ültem, s Gödöllőn már gyöngyözött is a vonatablak a szemerkélő esőcseppektől. De azért boldogabb utazó nem volt aznap a kontinensen.

A málhám: egy ócska plédszíjjal duplán átkötött könyvcsomó, egy táska fehérnemű, meg a pakolópapirosba kötött festőszerek és összehajtogatható kis rajzállvány. A puska is ott büszkélkedik köztük avas bőrtokban. A fehérneműs táskában száz patron, három skatulya cigaretta. Az Aliz húgom egy üveg odkolont is dugott a cigarettás skatulyák közé, hogy azt mondja, hátha valami dohos szagú ágyba kerülsz...

A másik húgom teafőzőt akart rám erőltetni, de már azt nem engedtem.

No, boldog voltam! Érdeklődéssel szemléltem a sárguló gabonát, az erdőt, legelőt, mindent, amit a fővárosi ember csak képekből ismer. Én danoltam boldogságomban. (Ha jól emlékszem: a Corneville-í harangok volt akkor az új operett.)

Végre megérkezek. Felhúzom a szép vajszínű glaszékesztyűmet, s fogom az esernyőt. Kifeszítem, mivelhogy még csöpögdögél az eső. S kiszállok nagy boldogan a kis falusi állomáson.

Egy nyakig sárfröccsös, parasztforma ember siet felém. Szőke és kis potrohos, mint a pók. Köszön nagy, tisztelettel.

- Izsák János küldte? - kérdezem, mivelhogy más embert nem láttam.

- Én magam volnék Izsák János, szolgálatjára - feleli.

S valami áporodott, furcsa szag árad a ruhájából. Bagószag-e, vagy pinceszag? Vagy istállószag? - hirtelenében nem lehetett megválasztani.

Szíves készséggel szedi-fogja a cókmókomat. Nyakába a puskát, hóna alá a fehérneműs táskát: a két kezébe a másik két motyómat. - No, mehetünk.

Vezet a kis állomásház mellett a ház mögé. Egy borzasztó komisz, sáros taliga áll ott. Képzeljetek egy durva, nagy ferslógot; két sáros kereket alatta; fölötte meg egy gyalulatlan kis deszkát, alig tenyérnyi széleset, de még az is sárfröccsös.

- Csak nem ezen fogunk tán utazni? - kérdem elszörnyedve.

S körülnézek. De nincs ott semmi más kocsiféle.

- Hát bizony ezen, tekintetes uram - feleli Izsák János. - Mert, tetszik tudni, nekem jobbféle nincsen.

Kedvem lett volna inkább visszafordulni. De hát gondoltam: egyszer az életben kordén is ülhetek. A kertész ezen hordja a zöldségeit valahova a városba, megszokta: azt véli, másnak is jó. De milyen takaros pej a lova! Sáros ugyan az is, de azért szép állat. Az elé az ocsmány taliga elé ugyan kár ilyet fogni.

S a pej legott megragadja a fantáziámat: hiszen ezen lovagolni is lehet!

No, lovagolok olykor. Hajnalonkint, mint Lord Bájron.

Azonban a cipőmre is kell ügyelnem. Az állomás mögött már nincs kavics. A kertész csak könnyen cammog a nagy lóbőrcsizmában, de nekem bizony tojástáncot kell járnom, hogy a félcipőm meg ne merüljön.

- Micsoda sárban jártak maguk? - kérdezem a kertészt.

- Hát bizon, tekintetes uram - feleli -, ilyen az út, mikor eső esik. Az éjjel bőven esett, hál'istennek.

Ezt mondva berakja hátul a holmimat a taligába.

Én meg tűnődve nézem, hogy azon a keresztbe tett deszkácskán fogunk-e ülni.

No, bizony azon. De hát hogy üljek én oda a szépen kivasalt pepita ruhámban?

A kertész mintha megértette volna a gondolatomat, megfordította a deszkát. Alól még sárosabb volt, mint fölül, hát letörülte a kezével; a kezét meg beletörülte a ruhájának azon részébe, amelyen ülni szokott.

- Gyékényt kellett volna hozni - dünnyögte. - De most mán hát nem tehessünk róla.

S hozzátörülte a deszkát a pejnek a hátához is.!

- No, most mán jó lesz.

Nézem, hol a hágóvas? Nem látok semmi affélét.

Hát hogy a manóba szoktak felülni? Hátul, vagy oldalt?

Mégiscsak oldalt.

No, jer elő tornásztudomány: hágjunk a kerékagyra, onnan a kerék tetejére, onnan fel a lábat magas lendítéssel!...

- Messze megyünk-e?

- Nem, nem messze - feleli a kertész.

- Mégis, mennyi időbe kerül?

- Hát... félórába se, tekintetes uram. Csak egyszer meginduljunk.

Azzal fölhág a rúdra, s mellém ereszkedik a háromféle szagával együtt.

- Csak egyszer meginduljunk - dünnyögte az ostort a kezébe véve.

Gondoltam, most már ha kordéra kerültem is, a lovacska jó: megyünk, mint Pesten a konflison, gurulunk a gyönyörű tóhoz. Csak ez a fene keskeny deszkaülés...

S vártam, hogy indulunk. Közben sajnálkozva szemléltem a kesztyűmet, hogy mind a két tenyeremen beszennyeződött.

A kertész azonban jobbra-balra forgatta a fejét, meg hátra a kis állomásra.

- Vár még valakit?

- Nem várok - felelte.

S újra nézgelődik mindenfelé.

Végre megrázogatja a gyeplőt:

- No, isten segíts! Gyű, Csillag! Gyühű!

S rá is csap a lóra az ostorral, de úgy, hogy sokalltam.

A ló egyet emelint a hátulsó lábán, mintha legyet rázna le, s marad állton.

- No, Csillag, gyű!

- Mi baj? - kérdezem. - Mi lelte ezt a lovat?

Az ember megint rásújt a lovára:

- No, Csillag, gyű! Az apád teremtésit!

A ló nem mozdul. Csak áll, mintha oda volna kötve, csak éppen a bőrét rándítja, hátulsó lábát emelinti.

- Hát mért nem megy ez a ló?

- Mer cudar, a tályog essen bele! Nem mozdul ez, míg meg nem indítják.

Nem értettem az ügyet.

- Indítják? Hát indítsa!

- Hászen én indítanám, a holló egye meg!

- Hát mér nem indul?

- Mer nem akar a cudar.

- Nem akar? Hát mér nem akar?

- Mer olyan a természete, a holló egye meg...

És megint csapkodja a lovat.

- Nem indul ez a dög, csak ha valaki vezeti néhány lépést.

- Hát szálljon le, aztán vezesse.

- Csakhogy akkor én itt maradok.

- Hát majd felül. Egypár lépést csak gyalogolhat.

- Ph! Ha lehetne.

- Hát mér nem lehet?

- Mer nem lehet. Ha ez egyszer elindul...

És ellegyintett a füle mellett.

Az ügy kezdett aggodalmassá válni. Ma se tudom, hogy vannak-e őrültek a lovak közt is - de annyi bizonyos, hogy az a ló fának vagy minek képzelte magát.

A kertész végre is leszállott.

- Bemegyek az állomásra: hívok valakit, aki indítson. Tessen, a gyeplő.

S leszáll.

Abban a pillanatban megugrik a Csillag, hogy majd hanyatt estem. Vágtat, mintha tüzes ördögök kergetnék.

Én ijedtemben azt se tudtam, hova kapjak, kapaszkodjak. Csak éppen annyi lélek maradt bennem, hogy a gyeplőt nem bocsátottam ki a markomból.

Mondanom se kell, hogy az ülődeszka volt az első, amelyik elmozdult helyéről, én meg hanyatt be a taliga mélyébe. A cilinderkalapom is leesik. Meg se kaphatom. Mert rohanvást rohan velem az ördög taligája. Rohan olyan zökögősen, ugrálósan, hogyha göndör lett volna a hajam, akkor is zsindelyszögekként meredt volna az égnek.

- Hó! Hó! - kiáltoztam rémüldözve.

De az csak annál bolondabbul vágtatott.

S vitt az átkozott bestia! Ragadt bőszülten. Ragadt eleinte a zökögős kocsiúton, aztán lefelé valahova, mintha valami mélységbe vitt volna; a következő pillanatban meg fölfelé, föl, meredeken, mintha a felhők közé akarna száguldani. Aztán ki valami szántóföldnek, keresztül-kasul répán, lóherén, kukoricán, aztán egy dimbes-dombos legelőn. Olykor hozzákoppant a hátulsó két patkója a taliga fenekéhez, s majd kirúgott engem is a fenékdeszkákkal együtt.

No, még a két szemem golyója is ugrált a zöcskölésben.

Szerettem volna én kiugrani vagy legalábbis kifordulni hátul valahogyan, de nem lehetett. Attól is tartottam pedig, hogy a patronok elsülnek alattam, ha a Csillag még egyszer megrúgja a fenékdeszkát. No, azt hittem, sose szakad vége az őrült hercehurcának!

Végre is valami juhász elfogta a lovat, és megállította a legelő közepén.

Nekem az volt az első cselekedetem, hogy nagy gőzölögve, lihegve kikászálódtam a taligából, és káprázó szemmel tapogattam körül magamat: megvan-e mind a kétszázharminchárom csontom? Nem törött-e el a lábam szára?

Csak azután hebegtem köszönetet az életem megmentőjének, a juhásznak.

S kivettem a taligában maradt egyetlen táskámat. Letettem a gyöpre. Ráültem, hogy pihenjek.

Negyedóra is beletelt, míg végre előtűnt nagy lihegve-lehelődzve Izsák János is, amint hozta a vállán, a hátán, karjain a másik két motyómat, puskámat, festőállványomat és cilinderemet; a hóna alatt meg az ülésdeszkát.

Csak az esernyőm veszett el.

- Mán nem tehessünk rúla - mentegetődzött verejtékezve. Néha bolondján van ez a gonosz pára. Kivált, ha rendesen nem indítják...

S feligazította az ülésdeszkát is.

- No, tessen felülni.

- De nem ülök én!

- De csak tessen...

- Örülök, hogy leszállhattam.

- Hát gyalog tetszene?...

- Inkább gyalog, a ménkű üssön a kordéjába! Életemben először ültem kordén, de nem is fogok többé.

S búsan tisztogattam a sarat a ruhámról és a cilinderemről. Szegény cilinderem úgy meg volt nyomorodva, hogy a pesti szemétdombon különbek hevernek.

- Hát én nem bánom - felelte búsan a kertész. - De még sáros az út, tekintetes uram, és nem tetszik csizmában lenni.

Ez valóban aggasztó ügy volt. A nap már kisütött ugyan, de a fűszálakon még csillogtak az esőcseppek. A taligáról csepegett a sár.

- De ha megint megvadul ez a bestia...

- Nem vadul most mán, ne tessen félni. A Kálmán kivezeti az útra, és megindítja. Nézz be estére, Kálmán: kapsz egy kosár meggyet.

És csóválta a fejét:

- Mondtam az asszonynak: ne adjon annyi zabot. De mindig abrakolják, mindig.

Mit tehettem egyebet, megint csak felültem.

A juhász kivezette a lovat a kocsiútra. Néhány lépést ballagott vele, aztán félreugrott. A Csillag megint nekiiramlott kissé, de aztán csakhamar megrendesedett.

Hallgatva gurultunk a sáros kocsiúton. Szidtam magamat, hogy mi a fenének indultam én ilyen ismeretlen világba ismeretlen kertészek és lovak közé! S fél kézzel ugyancsak kellett kapaszkodnom a lőcsbe. Az út kövezetlen volt, és a mély kátyúkban hol jobbra billent a taliga, hol balra.

És fecsegett a sár minden kátyúnál, minden pocsaknál, ahová a pej beletoccsantotta a patkóját.

Eleinte csak törülgettem a zsebkendőmmel az arcomról, térdemről, lábam száráról; de aztán láttam, hogy nem győzöm, hát csak az arcomról törülgettem.

Eközben lecsillapult a bosszankodásom. A mezei képek érdekessége foglalkoztatta a szememet. Dimbes-dombos táj. Fecskék játéka a levegőben. A távolban felhőfátyolos, kék hegyek. Az út mellett vízgyöngyös akácfák.

Csak vártam, hogy előtűnik majd a tó is. De csak a vizes gabona látszott mindenfelé.

Egyszer csak látom a falu tornyát. Formátlan alkotású, szegényes, hegyes torony, mint a megfaragott ceruza.

S látom a nádtetős házakat is. Itt a falu, amelyben annyiszor gyönyörködtem a színpadon. Blaháné, Tamássy...

No, igazat mondott Tóth Gazsi, hogy szép táj. Csak az utat is megmondta volna, hogy taligán kell rajta járnom, és hogy az embernek a szeme közé föcsög a sár.

De hol a tó? Hogyan nem mutatkozik még?

No, bizonyosan a falunak a túlsó végén van.

- Hallja - mondom a kertésznek -, valahogy végig ne vigyen a falun.

Már akkor annyi volt a sár a nadrágomon, hogy három fecskefészek kitellett volna belőle. És a kesztyűm - arról nem is beszélek.

- Jó - felelte nyugodtan Izsák -, lekanyarodunk itt a hídnál.

S kanyarodtunk.

A magas jegenyék között egy oszlopos tornácú nemesi kúria bontakozott elő.

- Hát itt urak is laknak?

- Nem - feleli a kertész nyugodtan -, ez csak a Soma.

- Micsoda Soma?

- Szilágyi Soma. Bótos vót azelőtt itten.

- Maga annak a kertésze?

- Nem, én csak a bérlője vagyok, feles bérlője. Az alsó kertjét bérlem, meg a tavát. Mert, tetszik tudni, a káka nem takarmány. Én meg, tetszik tudni, mindenre vállalkozok: gyékényt fonok belőle, meg méhkast.

A tornácon künn uzsonnázott a Soma család. Egy szalmakalapos férfi és valami négy városias öltözetű nő. Láttunkra a hölgyek zsiráfokként nyújtogatták a nyakukat. Egy szőkés, tornyos hajú közülük a tornác végére futott, hogy jobban megnézhessen.

Röstelkedve guborodtam össze, s még az arcomat is elfordítottam.

A kúriából dühös kutyák rohantak ránk. A Csillag kissé megiramlott. Lekanyarodtunk a kúria mögött a völgybe.

Hosszú gledícsiakerítéshez érkeztünk. A kerítésen belől szőlőt, zöldséget, gyümölcsfákat lehetett látni.

- Ez a kertem - mondotta elégedetten a kertész. - Bemenjünk-e hozzám, vagy egyenesen a kunyhóba vigyem a tekintetes urat?

- A kunyhóba.

S nézgelődtem, hogy hol a tó.

No, bizonyosan kis tó, hogy még mindig nem látom sehol.

A Csillag végigügetett a kerítés mellett. Valami kákás-nádas völgyecskébe fordultunk a végén. A völgyecskén túl erdő zöldült elő. No, ez kedves! Az erdőben is fogok vadászgatni.

- Hát hol az a tó? - kérdeztem végre türelmetlenül.

- Itt van - felelte az ostorával a kákás-nádas völgyre mutatva. - Mán itt vagyunk.

- Én nem látok itt semmi vizet se.

- Hát ilyenkor nincs is - felelte nyugodtan. - Csak tavaszonkint. Ámbátor most is van valamelyes a nád között.

- Maga azt írta nekem, hogy "tóparton vadászkunyhó".

- Hát az is - felelte változatlan nyugalommal. - Ahun a parton a kunyhó.

Egy cigánysátor-forma, barna nádkunyhó állt vagy kétszáz lépésnyire a zsombékok között, szinte mohos a régiségtől.

- A vót-urunk innen szokta lőni a vadludat - magyarázta a kertész. - Vadludat, vadkacsát, mikor minek a divatja van.

- Hát jár ide vadlúd?

- Most mán bizony nemigen, mióta a Soma árkot húzatott. Azóta nemigen.

No, ez lesújtó felfedezés volt. Mármost minek hoztam én úszónadrágot kettőt is?

A kertész megállította a lovát:

- No, itt leszállunk, tekintetes uram.

A sok zsombék között valóban bajos is lett volna a taligával haladni. Még csak gyalogút se látszott a sásos fű között. Kedvetlenül szállottam le az ülésről. A lábam úgy el volt gémberedve, mintha én volnék az a bibliai ember, aki harmincnyolc esztendeig feküdt a Bethezda partján.

Izsák újra magára szedte a retyemutyámat. Én azalatt meglepődve éreztem, hogy a cipőmbe víz nyomul.

Ijedten lépek félre. Ott is víz. A fű töve mindenütt tocsog.

- Másfelé menjünk! - kiáltottam. - Hiszen itt víz van!

- No, ugye! - rikoltott Izsák diadalmasan. - Oszt még azt tetszett mondani, hogy itt nincs víz!

- Kerüljünk szárazabb útra. Hiszen itt nem lehet járni. A cipőm már megmerült.

- Hiába kerülnénk, uram. Itt az egész völgy ilyen eső után. De csak tessen nyomomba jönni. Ha mán megmerült a cipő, úgyis mindegy.

És megindult előttem a nagy lóbőrcsizmákban.

- Csak a zsombékra tessen hágni.

No, ha ezt a testvéreim látnák - gondoltam -, hogyan nevetnének...! Hát még a pajtásaim a Hangliban!

S ugráltam zsombékról zsombékra. Körülöttem az ijedt békák hosszan elnyúlt testtel szökdeltek az útból félre. A sásos fú közt már ott mindenfelé elszórt tükörcserepekként csillogott a sok apró tócsa.

Nagy luccsanással ugrottak bele, és legott elmerültek.

No, de most már, ha ennyire átvergődtem, legalább eljutok a kunyhóba. Belefekszem, ki sem mozdulok két hónapig. Ha nem akarnék tanulni, akkor is ráfordítana a nagy magányosság.

A nap már lefelé ereszkedett a hegyek közé. Az égen az esőfelhők tűzzé vált dombsorként ragyogtak. De hát engem a kunyhó jobban foglalkoztatott.

Biz az kicsiny kunyhó volt. Másfél méteres sárfalon ugyanolyan magas nádtető. Mégis szobaforma, hál'istennek. De átkozottul kicsi! Csak éppen hogy egy ágy a bútora, meg egy asztalka, meg egy szék. Sétálni bizony nem lehet benne - hacsak olyaténképpen nem, mint a tornázó gyermekek, mikor azt kiáltják nekik: Helybenjárás!

Szinte gyönyörűséggel néztem az ágyon pirosló paplanra meg a fehér vánkosra. Hogy fogok én itt aludni!

A kunyhó mégis homályosnak tetszett a külső világossághoz képest. Keresem az ablakot, bizony nem látok rajta.

- Hát nincs itt ablak?

- Bezony nincs, tekintetes uram! - felelte Izsák, az ajtó mögé rakva a holmimat. - Az urunk csak hálni járt ide, hogy kora hajnalban lesen lehessen. De hát ki tetszik nyitni az ajtót, oszt jön ezen be világosság annyi...

S legyintett. Mintha oly sok világosság áradna be az ajtón, hogy azt szóval ki se lehet fejezni.

Az arcomra száradt sár meg a vonati kőszénpor mosakodásra ösztönzött. Körülnéztem:

- Hát lavoár?

- Micsoda?

- Lavoárt nem látok.

- Mi az, kéremássan?

- Hát lavór.

- Lavór?

- Az. Mosdani szeretnék.

- Mosdani?

- Hát persze hogy mosdani. Alig várom, hogy megmosdhassak.

- No, persze - mondotta pislogva.

- Vagy maguk nem szoktak mosdani?

- Dehogynem.

- Vagy nem lavoárból mosdanak?

- Mink bizony nem.

- Hát mibűl?

Izsák felvonta mind a két vállát:

- Szájbul.

Aztán az asztal alá nézett.

- Ahun a korsó: az asszony mán gondoskodott rúla.

Időbe került, míg megértette, hogy nekem mosdótál kell. Aztán ő kérdezett:

- Mit tetszene vacsorázni?

- Mindegy, akármi.

- Hozzánk tetszik-e járni, vagy idehozzák?

- Idehozzák.

- No jó. Hát reggelre... Mit szokott a tekintetes úr reggelre?

- Csokoládét, olykor teát, de leginkább csokoládét.

- Csokoládét? Hát az micsoda, kéremássan?

- Sose hallotta?

- Sose, pedig a feleségem szakácsné vót.

- Hát maguk mit reggeliznek?

- Szalonnát, vereshagymát, mikor hogy. Rántott levest is, de azt csak télen.

- Tejet csak tudnak adni?

- Tejet? Akár egy sajtárral is, ha tetszik. Kávét is. Hogy nem jutott eszembe.

- No, hála istennek. Hát mármost a ruhám... van itt valami ruhatisztító intézet?

- Intézet?

- Az. Csak nem gondolja tán, hogy ezt a ruhát holnap is így veszem magamra?

Szerencsére jött a felesége, egy ösztövér vénasszony, alázatos lélegzetű és csontos kezű. S vele egy tizenkét éves forma, csepegő orrú, mezítlábas fiúcska.

Az asszony jobban megértett. Sajnálkozva nézett a ruhámra, és megdorgálta az urát, hogy mért nem tette föl a gyékényt a taligára. Megajánlotta, hogy egynehány nap múlva csokoládét fog főzni, addig próbáljak kávét. Ebédre, vacsorára főz és süt, amit parancsolok. Csak éppen húsban nem lehet válogatni, mert nem minden héten vágnak a faluban. Kérdezte, hogy az ággyal meg vagyok-e elégedve, és hogy jó lesz-e, ha tojásrántottát hamarol vacsorára.

- Majd az édeske, a Bandika elhozza.

Szeretőn pillantott a lálészájú, maszatos kölyökre, és megtörülte a köténye sarkával az édeskének a csepegőjét.

- Addig csak tessen átöltözni. Bandika majd elhozza a ruhát, és megmosom.

- Csakhogy én más ruhát nem hoztam ám.

- Nem?

Csodálkozva nézett rám:

- Hát akkor... Hátha az uram ruháját tetszene addig felvenni? Van neki egy új nyári ruhája. Bizony nem ilyen finom úrnak való. De egy nap csak meg tetszik benne lenni.

A kertészre néztem: pohos ember, és egy fejjel alacsonyabb nálamnál - előre láttam, hogy a ruhája nem fog rám illeni.

- Csak nadrág kell - mondottam -, hiszen meleg az idő.

Aztán magamra maradtam.

Képzeljetek el egy kilométernyi hosszú, zöld halastálat, amelyre már körös-körül fel van rakva a galambsaláta, de a sült még nincs benne - ilyen volt az a völgy. Csakhogy a közepén nem kaszálták: káka és nád termett ottan.

Már előbb is hallottam a békavartyogást. De hát az csak annyi volt, mint mikor az operában, a játék előtt, a hangszereket hangolják. Napnyugta után megkezdődött a koncert: rekeke, brekeke, ung-ung, kroá-kroá... Millió béka!

Teremtő istenem, hogy fogok én itt aludni?

S körülnéztem a gyertyával a kunyhóban, hogy hátha bent is van béka.

Hármat ugrasztottam ki a redves lábú ágy alól.

Tyű, micsoda békaországba jutottam én!

Szidtam Tóth Gazsit. S még abban az órában visszatértem volna a vasúti állomásra, ha a sötétséggel borított sárvilág engedett volna. De holnap visszatérek, vissza akárhogy is!

És magamat is szidtam, hogy micsoda esztelenséget követtem el, amikor csak úgy vaktában belerohantam az Izsák kertész ajánlatába.

A tojásrántotta egy negyedórára megvigasztalt. Nem tudom, hogyan csinálta, micsoda fűszerekkel. Remek volt. Az angol király sem ehetik különbet. Csak utána se sajt, se semmi.

Átadtam a gyereknek a ruhámat, cipőmet. S megizentem, hogy holnap délutánra tisztítsa meg az asszony.

- Holnap délutánra! - kiáltottam még utána is.

Aztán bevontam az ajtót. Kerestem rajta a kulcsot is. Nem volt. Csak egy madzag akadt a kezembe. A madzaggal szemben álló, rozsdás szög megértette velem, hogy belülről madzaggal szokás az ajtót bezárni.

Újabb bosszankodás.

Bekötöttem, ahogy lehetett. Az asztalt is odatettem támasztéknak.

Aztán ágyba. Az ágy rövid volt és ropogós. Csak összeguborodva lehetett benne feküdni.

Vártam, hogy elalszom, de hiába. A békák lármája nemhogy szűnt volna, hanem még erősödött. Egyszer csak szúnyog is zöngicsélt a fejem körül. Nem is egy, de kettő, három...

Újra meggyújtottam a gyertyát, s vadásztam rájuk. Agyon is vertem mind a hármat.

Lefekszem újra. Megint egy szúnyog, két szúnyog, három szúnyog.

- Ördög abba a Tóth Gazsiba! Micsoda helyre biztatott engem!

Egész éjjel pofoztam magamat, és káromkodtam, mint a kaszárnyabeli káplárok.

Hajnalfelé mégis elaludtam valahogy. S aludtam volna három nap is egyfolytában, ha valami égető érzés nem ébreszt fel. Az orrom hegyébe mintha varrótűt mélyesztene bele valaki.

Légy volt.

Az ajtóhasadékon besütött a nap.

Nézem az órát: hét. Nyitom az ajtót.

Bandi már ott ül. S vele valami tíz inges-gatyás, sáros lábú parasztfiú is. Köztük egy emelt hasú kisleány, aki csecsemőt tart a karján. Karikára álló szemmel bámulnak rám valamennyien.

- Mit akar itt ez a sok kölyök?

A kertészgyerek szemérmesen mosolyog:

- Festeni szeretnének látni...

- Pusztuljatok innen!

A gyerekek szétrebbentek.

Csak a Bandi maradt ott. Tudakolta, hogy hozhatja-e a reggelit.

- Hozhatod. De ide semmiféle gyerekeket ne gyűjts magad köré. És mondd anyádnak, hogy délutánra biztosan meglegyen a ruhám. Vissza akarok térni Pestre.

Megmosdottam. De még akkor is olyan bágyadtságot éreztem, mintha valami csatamezőn ébredtem volna fel a halottak közül.

Közben persze a legyeknek vidám sokasága látogatott be, és csak azt várták, hogy kiüljek a kunyhó elé. A lábam szárát különös kedvvel választották csipkelődésük tárgyának.

Hiába: fel kell öltöznöm.

Nézem a komisz zsákvászon ruhát. Előre is látom, hogy rövid is, bő is. De hát fel kell vennem, különben a legyek megesznek elevenen.

Szerencse, hogy nem lát a ruhában senki!

Kiteszem az asztalt, széket az ajtó elé, s várom a reggelit. Várom, mint Illés a hollót a Kárit patak mellett.

Egyszer csak látom, hogy három napernyő közeledik: két piros, egy fehér. A Szilágyi kisasszonyok sétálnak a rét szélén.

Visszahúzódok nagy gyorsan az odúmba. No, fene kellemetlen!

A három napernyő tovább vonul. A kunyhó belsejéből látom, hogy a leányok vissza-visszatekintenek.

Végre megérkezik a reggeli. Egy nagy bögre kávé. Van egy liter is. Benne leveseskanál. Mellette zsemlye. Ízlelem a kávét: jó. Csak a zsemlye... Két fogas oroszlán kellene, hogy széttépje.

- Mér nem hoztál friss zsemlyét?

A gyerek bámul: - Friss ez.

- Már hogy volna friss!

- De. Tennap hozták a városbul.

Egy óra múlva egy szalmakalapos és bőrkamáslis úrféle igyekszik buzgón a kunyhóm felé: sáfrányszínbe játszó, szürke Kossuth-szakállas, csizmás ember. Bizonyára Szilágyi Soma úr.

Az első gondolatom az, hogy beülök a kunyhóba, s magamra zárom, azazhogy bemadzagolom az ajtót. A második gondolatom az, hogy nem madzagolom be az ajtót, de az ágyterítőt magamra kerítem, hogy a kertészi ruha valamiképpen leplezve legyen. Mikorra azonban Szilágyi úr hozzám érkezik, sem az első gondolatot nem cselekszem, sem a másodikat, csak iszogatom a reggelimet bosszús-nyugodtan.

Szilágyi úr bemutatkozik. Cseppet se zavarja, hogy én nem nyújtok neki kezet, és nem mondom viszont a nevemet. Nyájas szemhunyorgással és a régi zsidók háhogó beszédével fejezi ki az örvendezését, hogy valahára művészt is tisztelhet a falu. A táj szép, és ha egy régi nemesi kúriát le akarok festeni, ajánlja az övét.

- Én csak eget festek: felhőket és napnyugvást - felelem barátságtalanul, miközben a két vizes cipőjére pillantok.

- Napnyugovást? Miért éppen napnyugovást, ha szabad kérdenem?

S hunyorgat, mint a szabó, mikor cérnát fűz a tűbe.

Bosszús voltam már:

- Hát azért, mert én a napfölkeltét sose látom. Alszom olyankor. Kivált itt, ahol a békák egész éjjel retyegnek.

Csodálkozva rázta a fejét.

- Az, kérem, úgy szokás a békás helyen.

S látva, hogy emberevő kedvemben vagyok, bocsánatkérésekkel távozik.

Még látom a kacsázó, büszke járását, mikor egy vadászpuskás, tiroli pipás, vaskos úr válik elő sétálva az erdei zöldből. Hamuszín ruha van rajta, és lebcses fülű vizsla szaladgál előtte. Magas szárú Napóleon-csizmákban gázolja felém a kákát. Közben röppenő füstöket ereget.

Remélem, nem hozzám jön!

S behúzódok a kunyhóba. Akkor látom, hogy a cilinderem ott felejtődött az asztalon. Fogom, és tisztogatom róla a sarat fogkefével.

No, csúnya sárga foltok maradnak a sárfröccsök nyomában! A töréseket meg semmiféle simogatással el nem lehet egyengetni.

Közben a kunyhómhoz érkezik a vastag vadász. Megáll, beköszön:

- Aggyisten! Mán tegnap hallottam, hogy érkezni tetszik. Lipóczy a nevem, erdész vagyok.

Azt szerettem volna felelni, hogy: bánja a lipóci fene. Mégis, hogy a kezét nyújtotta, el kellett fogadnom.

- No, furcsa tanyát tetszett választani - mondotta a kunyhómba betekintve. - De hát a művészek ilyenek, tudom.

Ötvenéves-forma, szürkült-szőke ember. A szemén csaknem ujjnyi vastag, csillogó szemüveg. Vörhelyes szőr még az orrán és fülén is.

A rövid szárú erdészpipából rongyszagú füstöt ereget.

- Mihelyt hallottam - folytatta, a csizmája sarát a fűbe kenve -, mingyán mondtam, hogy ezt várom én mán húsz esztendeje! Mer hogy a szegény édesanyámnak még csak egy fényképe sincsen. De sose gondolt rá. Aztán maholnap meghal szegény: hetvennégy esztendős.

- Sajnálom - feleltem ridegen -, de én csak eget festek: kék eget, felhős eget, napnyugtát.

A fejét csóválta, hümmögött.

- Kék eget, hm... Eszerint színfalakat is?

- Azt nem.

Csodálkozva nézett vastag szemüvegén át a nadrágomra. Aztán meghítt, hogyha éppen unatkozom, látogassak el hozzá. A falu innenső végéről kocsiút visz be az erdőbe. Csak negyedórányira van bent a háza.

- Köszönöm - feleltem -, lehet, hogy valamelyik nap...

S magamban gondoltam:

- Csak azt várd!

Barátságosan kezet rázott, és kutyáját, puskáját, vastag szemüvegét visszavitte az erdőbe.

A fejemre csaptam a kitisztíthatatlan, csámpás cilindert, és fújtam, mint a bika. Aztán arra gondoltam, hogy a puska vajon nem törött-e el, mikor a kordéról leesett.

Előhúzom, szemlélgetem. Nincs baja. Csak éppen a tokja sáros.

Szétnyitottam, és hozzátámasztottam az ajtóhoz, hogy száradjon.

Aztán azon gondolkodtam: mivel töltsem el a délelőttöt? Hátha - gondoltam - megpróbálom hát csakugyan az eget: ha már annyit emlegetem, talán le is tudom festeni.

Az ég olyan fénnyel telt kék volt, mint nyáron szokott lenni. Felhő is fehérlett rajta, mint valami nagy havas hegy. Mintha a teremtő egy havas hegyet akart volna a szép zöld tájba lebocsátani a magasból, de aztán meggondolkodott, s a hegy a levegőben maradt.

No, gondoltam, lefestem azt a felhőt, de pirosas színnel, mint amilyen napnyugtakor volna.

Leülök az állványomhoz, és előbontom a festékesládikát. Kenem a kobaltot meg a halványpirosat pazarul. A vöröses felhő épp a vászon közepére kerül, s az árnyékszíneket is próbálgatom belé. Hát a színek csak virítanak, de a felhő nem úgy áll, mint az égen. Közel van, közel! Mintha a földön volna, a rét közepén.

Ahogy tűnődve keresem, hogyan toljam hátrább a gyönyörű pirosas felhőt, látom, hogy egy papforma ember szökdel a réten a falu felől. Mögötte meg egy másik, egy vékony derekú, csizmás fiatalember.

Az is másfél métereseket szökell a zsombékokon.

Bosszankodva vonulok be a kunyhómba, és a nadrágtartómat a lehető legrövidebbre erőltetem, hogy ha netalán hozzám jönnek, ne legyek annyira lompos.

Hát a nadrág húzódik is feljebb, de csak az alsó része. Felül fityegős marad, mint a szerbek bugyogója.

Hozzám jönnek-e ezek is?

No, hozzám.

A pap egészséges, piros képű ember, akár egy gyászba öltözött pipacs. Egyik kezében vastag bot, a másikban hosszú szárú pipa. A bottal tapogatja a zsombék bizonyosságát, és felkötött reverendával lódul neki egy-egy zsombéknak, mialatt a pipát magasra emelinti.

A másik szintígy: bottal, pipával.

Röstelkedve kelek fel az éktelen nadrágban: az Isten sáfárjával csak nem végezhetek félvállról.

S jön. Köszön mosolyogva, mintha ismerőse volnék. Az arca kerek, mint a tányér s az orra pisze, mint a padláslyuk. És ilyen arccal még pap is lehet valaki!

- Bocsánat - mondom fanyalon -, hogy ingben fogadom az urakat. De a ruhám... csak egy öltözetet hoztam magammal.

- Nem baj! - legyintett vígan a pap. - Hallottunk mink már sok mindent a művész urakról. Ez itt a tanítóm, ez a fiatal legény. Karó Jenő a neve, de olyan is.

És a csizmája sárszennyét ő is beletörölte a fűbe.

Karó úr iskolás gyerekként hajol meg. Huszonhat éves forma, barna, tatár-pofacsontos ember. Három szál lefelé hajló, fekete bajuszával és apró, ferde szemével olyan, mint valami megnyújtott testű kínai.

A pap tovább cseveg:

- Az én lapomat kéri el olykor a kertész, hogy olvassa benne a piaci árakat. Így látta a művész úrnak a hirdetését is. Micsoda: már készül a kép? Nézze már, tanító úr: így festik.

S nézi műértő szemmel. Nekem szinte dagadozik a mellem a büszkeségtől. Várom is, hogy valami dicsérő szót mond, ő azonban kérdő szemmel fordul felém:

- Kit ábrázol?

A tanító is megszólal vélekedésképpen:

- Nem Deák Ferenc?

- Nem - feleltem olyan hangon, amilyenen egy mellbe szúrt ember felelhet -, ez napnyugvás fog lenni. Csak most kezdtem.

- Hát persze! - kiáltott a pap. - No, mink levizsgáztunk, tanító uram! Hát persze: iszen látnivaló, hogy felhő lesz. Alatta az a zöld a rét.

S röstelkedve nézték a képet tovább, de azért olyan érdeklődéssel, amilyennel a Rafael képét nézhették a korabeliek.

- Tehát a felhőt így kell... - szólt a tanító tűnődve. - A színfalakat is így festik.

Ez is színfalakat emleget. Mit akarnak ezek a színfalakkal?

A pap meglátja a puskámat.

- Micsoda: puska is van? Mégpedig hátultöltő. Nézze már, tanító úr: hátultöltő. No, akkor rávisszük a művész urat az őzre! A halhatatlan őzre! Olyat még nem tetszett lőni! Igaz-e, tanító úr?

Karó úr érdeklődése szintén a puskámra fordult.

- Szabad?...

S fölvette. Forgatta.

A pap a botjára ült, és elmondta, hogy jár az erdőn egy vén őz, egy gyönyörű őzbak, amelyre esztendők óta hiába lövöldöznek a vadászok. Az erdész legalábbis háromszázszor lőtt már rá. (Igaz-e, tanító úr?) A hajtóvadászatokon is áttöri a hajtók sorát. Csak jön, mint a villám. És sutty! - megy, mint a villám. Lelövöldöztek arról már két őzre való szőrt is, a szarvát is megcsorbították, de őt magát nem lehet meglőni.

- Én már úgy vagyok azzal az őzzel, ha meglátok egy őzet, hogy fehér nyakfoltos, már remeg a kezem, mielőtt elsütném a puskámat. A penész egye meg! Mindig azt gondolom, hogy hátha az Isten azért jelölte meg azzal a fehér nyakfolttal... Ilyen buta babonás az ember! No, talán a művész úr szerencsés lesz vele. Délután, még ma délután!... Tanító úr, izenjen el Lipóczynak hogy délután kimegyünk vadászni.

- Evvel a puskával... - mondotta a tanító, még mindig a puskát szemlélgetve. - Drága lehetett.

A halhatatlan őz megragadta a fantáziámat. Gondoltam: a ruhám úgyis aligha tisztul meg délutánra, mért ne mulatnék egyet? Puskát ugyan még soha életemben nem sütöttem el, de nem nagy mesterség az. S hátha véletlenül le is lövöm az őzet?!

- Nincs ruhám - mentegetődztem mégis röstelkedve. - Ez a nadrág a kertészé... Az enyém csak délutánra lesz meg, ha ugyan meg lehet addig tisztítani.

A pap megint legyintett:

- Nadrág, az mindegy, csak csizma legyen jó.

S rápillantott a cipőmre.

- Csizma sincsen?

- Nincs.

- Adok én egy párt kölcsön. Nekem van három pár is.

- De kabátom sincsen.

- Azt meg ad a tanító úr. Az enyém bő lenne.

Bizalmatlanul pillantottam Karó úrnak a fakó, zöld kockás kabátjára, és különösen a kabátja zsírvonalas gallérjára. De hát az őz, az őz, a halhatatlan őz megmarasztott. (Miket beszélek majd én arról! Hogy bámulnak majd a húgaim!) Haza fogom küldeni. Expressz gyorsszállítmány. S telegramot küldök egyidejűleg: "Őz megy. Lőttem. Hívjatok ebédre rokonságot." Micsoda szenzáció lesz ez otthon!

A papnál ebédeltem persze. S olyan voltam a szedett-vedett kölcsönruhákban, hogy a tulajdon anyám se ismert volna rám hátulról. A nadrág bő volt, a kabát oly szűk, hogy be se lehetett gombolni, és még zsírosabb nyakú, mint a délelőtti; a cilinderkalapom a fülemig lejtett, csizmát meg még nem is kaptam. A papé rövid volt. Ebéd utánra hagyta, hogy addig szerez alkalmasat.

No, az ebéd remek volt: aranyszín tyúkleves, korai tök és fiatal liba. Alighogy letettük a kanalat, jött a tanító, jött az állomásfőnök - egy cvikkeres, komoly úr -, jött a jegyző - aggodalmas szemű, szívbajos öregúr.

Valamennyi régi divatú, elöltöltő puskát hozott. Míg a pap levette a reverendáját, a vadászásra öltözött, nagy érdeklődéssel vizsgálták a puskámat, patronjaimat, s tudakolták, hogy mibe került, hol lehet venni.

- Tegnapelőtt - beszélte az állomásfőnök - láttam az őzet. Ahogy a mérnökkel megyünk a dresszinán, látom, hogy ott legel a kilencvenhatos őrház mellett, a lucernában. Rögtön megismertem arról a tenyérnyi fehér foltról a nyakán. Mondom a mérnöknek: Nézd csak: ott a halhatatlan? "Jaj, hogy nincs itt a puskám! - feleli. - Majd megmutatnám nektek!" Annyira volt az őz a sínektől, hogy kővel is agyon lehetett volna hajítani.

- Nekem nagy spúriuszom van - szólt át a pap a szomszéd szobából -, hogy a művész úr el fogja ejteni az őzet.

A főnök a fejét rázta.

- Én is sejtek affélét - erősítette a jegyző. - A nem idevalósi embereken nem fog az idevaló babona.

Még csak a csizmát vártuk. A pap a szomszéd faluba küldte át a szolgáját, a kollégájához.

A szolga - egy tizenhét éves, mezítlábas, piros pofás suhanc azzal tért vissza, hogy a plébános úr csak estére adhatja oda a csizmát, mert éppen fejelik.

No, ez kedvetlen hír volt!

A pap bosszankodott. Magam is elszontyolodtam.

Arra gondolni se lehetett, hogy az én városi lakk félcipőmben induljak vadászatra.

- Ez nem jól kezdődik - mondotta az állomásfőnök.

A jegyző is a fejét rázta:

- Ez nem jó jel.

Azonban a tanító a legénynek a lábára nézett, és szinte kiáltva szólott:

- Hátha a Matyi csizmája jó lenne?

A pap arca egyszerre földerült.

- Hozd be a csizmádat!

A legény egy pár lóbőrcsizmával tért vissza. Patkós volt a csizma és nagy.

- Erdőre minden jó! - biztatott a pap. - No, hál'istennek!

Soha életemben nem volt csizma a lábamon, patkós csizma meg azóta se. De hát mit meg nem tesz az ember egy őzért! Felhúztam. Úgy éreztem, mikor jártam benne, mintha a lábamat is kicserélték volna.

No, indulunk. Gyönyörű figura lehettem a patkós csizmában és kajla cilinderkalapban! Máig is sajnálom, hogy nincs róla fotográfiám.

A falu végén Szilágyival találkoztunk. Egy parasztház udvarából lépett ki. Az udvaron álló borjú, s mellette a házbeliek - bizonyára borjúvételben munkálkodott. Hogy meglátott bennünket, nagyot emelt a kalapján, és nyájasan hunyorgott:

- Alászolgája, urak! - háhogta. - Vadászni? Sok szerencsét kívánok!

A négy ember egyszerre megáll, mintha a lábát leragasztották volna. S olyan arccal néznek egymásra, mintha egyszerre mind a négynek fogfájása érkezett volna.

A jegyző aztán egyet csavart a fején, és káromkodott. Az állomásfőnök a hajába markolt, és a fogát vacogtatta. A pap csaknem földhöz vágta a puskáját.

- Valami rosszat mondtam talán? - hüledezett Szilágyi.

De azok csak a kezük fejét rázták.

- Most már mehetünk vissza!

- Ugyan, ne legyenek olyan babonásak - hebegett a tanító. - Nekem a minap nyúl keresztezte az utamat, és két varjút lőttem aznap egy lövésre.

- Száz közül! - vélekedett a jegyző.

S hiába volt minden beszéd. A jegyző visszatért az állomásfőnökkel. Csak a pap tartott velünk nagy kedvetlenül.

- Ürgét se lövünk! - dohogta folyton. - A penész egye meg azt a háhogó Szilágyit!

Az erdész benn az erdőben csatlakozott hozzánk. A szerencsekívánat neki se tetszett. De azért csak barangoltunk összevissza, árkon-bokron, sziklán, bozóton át. Barangoltunk rogyásig elfáradtan. Az erdész lőtt egy menyétet; a tanító rálőtt egy harkályra - amiért az erdész bosszúsan csillantotta rá a szemüvegét.

- No, nézd: még mire nem puskáz! Látszik, hogy nem igazi vadász!

Szerencse, hogy a harkály vígan repült tovább. A pap gerlére és mókusra is durrantott, de egyiket se találta el. Szidta Szilágyit. Én nem lőttem semmire, nehogy a pap az egyházi átkot is kimondja Szilágyira.

A halhatatlan őznek színét se láttuk.

Napnyugta után búsan bandukoltunk a homályzó erdőben hazafele. Az erdő egy tisztásán házikó fehérlik ki a homályból, s két kis narancsszín fénnyel világló ablak. Mindjárt gondoltam, hogy az erdész háza. A mellette magasló, kalitkás ölfarakások sokasága is arra vallott. (Várfalaknak néztem a homályban.) A társaim csak ballagnak egyenesen arra.

Gondoltam, megpihenünk, s folytatjuk az utunkat.

Hát belépünk. Valami láncos kutya uhog ránk a kapu mellől, mintha ugató ágyú volna. Azonban az erdész szavára megcsillapodik, s morgadozva vonul vissza az óljába.

Beljebb jutunk. Az előszobában fali olajlámpás ég, és egy nagy sor ágas-bogas szarvat világít meg. Egy kerülőféle ember felaggatja a tarisznyánkat, puskánkat a fogasra. Közben halk cimbalomzengést hallok, s abból megértem, hogy Lipóczy uram nem magányos ember.

De csak hölgyek ne legyenek?...

- Én mégis hazamegyek - mondom szorongva.

- Már hogy menne! - szól rám szinte megbotránkozva Lipóczy.

S a pap is rá:

- Itt már ez a szokás. Vadászat után az erdésznek még vannak kötelességei.

- De nekem haza kell mennem...

Abban a pillanatban kinyílik az ajtó, s megjelenik...

...megjelenik az ajtóban...

...megjelenik asztali lámpáskával... az Ezeregyéjnek egy fehér tündére.

Azaz még annál is meglepőbb: egy nyúlánk úrileány! Olyan elegáns, testhez álló, fehér ruhában áll ott az ajtóban, mintha egyenesen a pesti korzóról lépett volna oda.

Képzelhetitek, hogy nekem huszonhárom éves koromban mit jelentett ez a szó: úrileány. S képzeljetek el egy fekete, görögfrizurájú leányt, aki nyájas-nagy szemmel csodálkozik reánk.

S micsoda szemekkel!...

És én abban a lötyögő, komisz nadrágban... Patkós csizmában!...

- Már vártuk az urakat - szólalt meg szelíd-kedvesen.

S hogy rám fordult az a két csodás szem, nem várhattam meg, míg az erdész apa megnevez: elpirultan léptem elébe, és megmondtam, ki vagyok. De egyúttal mentegetődztem is, hogy ilyen ruhában...

- Bocsánat, hogy csak bal kezet nyújtok - felelte mosolyogva. - Apácskám már beszélt önről, festő úr.

Kedves, vékonyka hang, mint amilyen a Sacre coeur-beli halványkák hangja szokott lenni. De kellemes és meleg.

A szobából közben még mindig hangzik a halk cimbalomzengés.

Uram-teremtőm, ha még több leány is van!... Csak legalább ezt a buta patkós csizmát lehetne átcserélnem valahogy a magam cipőire!

A lány kinyitotta az ajtót:

- Tessék.

- Én nem lépek be előre.

Megfogtak: betoltak.

Függőlámpással megvilágított szoba. Valami muskátliszag-féle. A lámpás alatt terített asztal: tányérok, csillogó evőeszközök.

És senki más a szobában, csak egy fehér fejkötős, sovány, agg nő. Az egy ódon-ó klávisz mellett áll, amelyet én a hangjáról cimbalomnak véltem. Hiszen ismeritek azt az öt-hat oktávos, régifajta zongorát, amely már csak antik bútorkereskedőknél látható. Spinétnek is nevezik. Olyan mellett állt a fehér fejkötős, agg nő, állt valami lila-szürke ruhában, állt behunyt szemmel, mint valami odaállított múmia.

Szelíden elmosolyodott, hogy a leány bemutatott neki:

- Az a festő úr, nagymama, akivel apuka le akarta festetni.

- Bocsánatot kérek - rebegtem -, hogy ilyen ruhában...

Az agg nő mosolyogva nyújtott kezet. Akkor láttam meg a szeme állásán, hogy vak.

Hál'istennek (uram bocsá!), legalább nem látja a csizmámat.

Tehát ezt festette volna le Lipóczy uram!

Iparkodtam mégis úgy állani, úgy fordulni, hogy a csizmám árnyékban maradjon. De oly átkozottul kopogott a padlón...

Szétpillantottam a szobában, van-e több is valaki? A hátul fehérlő üvegajtóra is szorongó várakozással pillantgattam. Szerencsére nem jelentkezett más senki.

Az asztalon már ott állt az étel: egy lapos, nagy tál, másik tállal leborítottan, meg egy másik tál, fehér asztalkendő alatt.

Az asztalfőre a vak hölgy telepedett. Melléje Ilka egyfelől, a másik felére engem ültettek.

Az egyik tálból hideg vaddisznóhús került elő.

Ettem, mint az éhes farkas.

Aztán, hogy letettem a kést, villát, a szemem evett tovább: a velem szemben ülő leányon ámuldoztam.

Hogy a lámpa rávilágított az arcára, megértettem, hogy miért volt a tekintete olyan bűvös hatású rám.

Képzeljetek el egy tizenhét éves Diana-arcot, gyöngét és fehéret, mint a babvirág. Képzeljetek hozzá puha, barna hajat, egyenes vonalú, vékony, fekete szemöldököt, hosszú, fekete, selymes szempillákat, s a fekete szemöldök alatt, fekete szempillák között a legkékebb kék szemet.

Fekete lánynak kék szem!

No, hát én láttam sok bódító szemű leányt, hiszen a Hangliban minden nyári délután országos kiállítás és világkiállítás volt akkoriban a leányszemekből, de ha az az erdészleány a Hangliba lépett volna, minden más csillag elhalványult volna az övé körül.

S micsoda ártatlan, nyugodt apácatekintet!

Csak a keze nem volt olyan leányos, mint a húgaimé: valamivel nagyobb, erősebb volt, mint olyan archoz illett volna, bár formásan hosszúkás és fehér. Talán azért is viselt négyszeres sorú aranylánc karperecet.

De láttam is én akkor a kezét! A szeme foglalt el, a szeme, a szeme!...

A vadászok az élményeiket beszélgették: a szerencsekívánást, a hibázásokat. Az őzet is bizonyára Szilágyi miatt nem lehetett megtalálni.

A leány nemigen evett. Megszólalt halkan az asztalon át:

- Pesten lakik?

- Ott, Iluska.

- Mindig?

- Odavaló vagyok, Iluska, ott is születtem.

- Látta Pálmait?

- Sokszor.

- Ismerősök is talán?

- Egyszer beszéltem vele. Mért érdekli magát?

Elmosolyodva vont vállat:

- Mindig róla beszélnek. Szép?

- Hát maga nem látta még?

- Nem. Én sose jártam Pesten. Csak a nagymamám. Mondja, szép a hangja?

- Nem a hangjában van az ereje: a mozgásában, játékában.

- Láttam egyszer az arcképét.

S elgondolkozva nézett maga elé.

Aztán ismét fölemelte a fejét. A társaimra pillantott. És szinte susogásig halkította a hangját:

- Játszik A falu rosszában?

- Pálmai? Nem.

A falu rossza akkoriban volt a színpadok gyönyörűsége. Nem éppen új már, de még mindenütt azt játszották, mindenütt azt emlegették, ha színpadról beszéltek.

- Hát ki játszik benne? - fűzte tovább a szót a leány.

- Blaháné, Tamássy.

- Jászai nem?

- Az nem.

- Én csak kétszer voltam színházban - mondotta álmodozva. - Egyszer Miskolcon, egyszer Egerben. Miskolcon Fatinicát játszották. Látta?

- Láttam.

- Láng Etel volt a Fatinica. Gyönyörű nő! S hogy dalolt!... Egerben meg a Szép Helénát láttam. Egy hónapig szüntelen láttam: éjjel-nappal mindig láttam.

S behunyta egy percre a szemét, mintha újra akarná látni Szép Helénát.

Aztán álmodozó szemmel nézett reám:

- ...Az olyan szép... Milyen boldogok lehetnek, akik az életüket a fantázia színes világában élhetik!

- A színészeket gondolja? Azok a legboldogtalanabb emberek.

- Lehetetlen! Hiszen a boldogság érzelmi valami. És a színpad érzéseknek a világa. Mi lehet szebb a színpad világánál? Mondja, milyen asszony az a Blaháné? Akik Pesten megfordulnak, mind róla beszélnek, meg Pálmairól. Hogy micsoda gyönyörűség mind a kettő, s hogy játszik még a szemével is Blaháné.

Hogy a vak asszony némán és komolyan ült közöttünk, nem mertem mondani a hasonlításokat az ő szeméről meg a színpadi szemekről. Vakok előtt bajos szemekről beszélni.

De abba is maradt néhány percre a társalgásunk, mert a többiekre is kellett olykor figyelnem. Azok olyasmiről társalogtak, amihez nem szólhattam. Vidéki szokás. Hogy valami Gyuszi katona, és a paptól kér pénzt, nem a szüleitől.

- Már nincsenek igazi apák! - fakadt ki az erdész. - Hiszen most már szabadul.

- István-királyra hazajön a Gyuszi - mondta a tanító.

Majd az adóról beszéltek, majd valami járványos állatbajról, meg erről, meg arról, csupa lokális semmiségről, ami azonban az ő agyuknak minden kerekét foglalkoztatta.

Nem hallgattam rájuk. Új fonalat fűztem a beszélgetésünkbe.

- Nem félnek itt maguk? Nők, erdőn...

A leány mosolyogva csodálkozott rám.

- Mitől?

A múmia is:

- Mitől?

- Mindenféle vadak... Vaddisznó is jár itt.

- Jár. De én nem félek tőle. Télen a malacok hozzám jönnek az etetőnél. Kukoricát viszek nekik. A kezemből eszik.

Elszörnyedtem:

- A vadmalacok?

- Azok.

- Hiszen ha meglátja az anyjuk...

Mosolygott.

- Hiszen lát.

- És nem bántja magát?

- Esze ágában sincs.

- No, majd egyszer esik, ami esik.

A fejét rázta.

- Ott van az anyjuk is mindig.

- És nem dühös az anyjuk?

- Nem. Csak tartózkodó. Félrevonul tőlem, és csak messziről pislog. Milyen komikus! Milyen nyugtalanul röfög a fiainak, de azok nem hallgatnak rá.

S mosolygott. Szinte kicsinylően nézett rám, hogy a vaddisznót én veszedelmes állatnak ismerem.

A múmia is mosolygott.

- De'iszen - erősködtem én -, Zrínyit is vaddisznó ölte meg.

Ilka felvonta a vállát, és mosolygott:

- Zrínyi nem kukoricával járt köztük. Ha mink kisétálunk nagymamukával, el se futnak tőlünk.

Oly mondhatatlanul bájos volt azzal a vállfelvonással, szelíd mosolygással, azzal a kék tüzű csillagszemekkel, hogy remegni éreztem a szívemet.

Azt mondják, a szívnek is vannak hangjai. No, hát az én szívemnek volt abban a percben. Az én szívem kiáltott: Ezt a leányt én elveszem feleségül!

A leány, mintha meghallotta volna a szívem kiáltását, bájoskán elkomolyodott.

A többire pillantott, akik már az állatorvos tudatlanságát szapulták, s mintha meg akarná lopni az alkalmat, halkan, bizalmasan kérdezett:

- Meddig marad?

- A faluban? Bizony már ma délután el akartam utazni. Nem alhatok a békáktól.

- Hát elutazik?

- Nem. Ebben a percben tökéltem el, hogy nem.

- Tehát marad. És meddig marad?

- Meddig? Nem tudom.

Ismét a beszélgetőkre villant a szeme. És ismét bizalmasan suttogott:

- Valamit szeretnék mondani...

S mondta volna is, de hogy újra a beszélgetőkre pillantott, benne rekedt a szó.

- Tessék még pogácsa - szólalt meg hangosan.

A papnak is kínált:

- Nincs más, tessék.

Mert a második tál étel pogácsa volt, s azt is csaknem mind elfogyasztottuk.

A vak asszony mentegetődzött is:

- Pesten, tudom, nem így élnek. De hát faluhelyen csak így szoktuk. Ezt Ilka sütötte.

Megértettem, hogy az Iluska keze mért keményebb, mint a lányoké szokott lenni.

- De én egy kis mézet ennék még! - mondotta szinte rendelkező hangon a tanító. - Iluska, adj egy kis mézet.

Ez az adj szíven vágott. Mit jelent ez? Rokonok? Bizonyára rokonok.

Iluska legott fölkelt, s rám nézett mosolyogva:

- Magának is?

- Köszönöm - feleltem tagadón -, ha magát látom, nem kívánhatok mézet.

A tanító elbocsátotta a füle mellett a mondást vagy nem értette. Ilkának azonban megrezdült a szeme pillája, de még a vak asszonyé is.

A tanító aztán Ilkához is intézett néhány kegyes kérdést, hogy, megérkeztek-e a kóták, amiket a Szilágyi lányok a szomszéd faluból kérettek, és hogy közte van-e a Szabady-induló?

A hangja bántott: hogy egy úrileánnyal úgy beszél, mint valami iskolás gyerekkel. De hátha jegyesek is?!

Ez a gondolat tüzes nyílként csapott a szívembe. Jegyesek szoktak ilyen bizalmasok lenni.

Keserűség nehezült a mellemre. Csak az érezhet olyan keserűséget, mint én, aki elásott kincset örököl, s mikor fölvenné, azt látja, hogy másvalaki megelőzte.

Ránéztem a kínai szabású ábrázatra, és ugyancsak fékeznem kellett a nyelvemet, hogy újabb fullánkos megjegyzést ne mondjak.

De hát nem tanácsos. Még ellenem bosszankodik, s a pap is a pártjára kel. Aztán szó szóba - a vége az lesz, hogy ott a lány előtt lehúzza rólam a kabátját, a pap meg a csizmáját.

Másfelé iparkodtam terelni a gondolataimat. Körülpillantottam az alacsony gerendás szobán. A falon régi acélmetszetű képek, fenyőtobozzal díszített rámákban: a Vadász temetése, Szarvasok hóban, Mátyás vitézjátéka. Egy zöldposztós vadásztáblán avult kürtök, tarisznyák és valami öt vadászpuska. A szekrényben könyvek. Vajon mi könyvek? Bizonyára Jósika regényei, Pompéry novellái, régi divatlapok meg erdészeti lapok és vadászlapok.

A társaim nagy hahotával nevettek valamit. A pap az asztalra csapott, s harminckét fogával nevetett. Látták rajtam, hogy nem figyeltem rájuk, hát Lipóczy nekem is elmondta, hogy a múlt héten vásáron járt, a lovát adta el ott, és egy hamisított forintot kapott a többi között. A szolgája elkérte a forintot, hogy majd ő segít a bajon.

- No, ha elváltod, fele a tied.

A szolga vett ötven krajcáron egy tajtékpipát, ő meg vett egy összehajtogatható métermértéket. A pipáról kiderült, hogy babliszt, a méteren meg Szilágyi konstatálta, hogy kétujjnyival rövidebb, mint az igazi.

- Semmi se igazi ma már! - mondotta bosszúsan az erdész.

S újra nevettek.

Ilka visszatért. Egy tányérka lépes mézet tett a tanító elé.

- Ki látott már vacsora után mézet? - mondotta tréfásan.

S visszaült a helyére.

Újrakezdtem vele:

- Az előbb kótákról beszéltek. Maga is zongorázik? - kérdeztem szomorúan.

- Én nemigen - felelte Ilka szégyenlősként -, de öreganyám virtuóz.

A vak nő mosolyogva pislogott, és hervadtlevél-szín arcán két piros folt jelent meg.

- Nono - mondotta szemérmesen -, a pesti urak Liszt Ferencet is ismerik.

A leány azonban erősködött:

- Majd hallja őt, hallja...

A tanító letette a mézes kanálkát, és a széken megdőlve nevetett:

- Ilka danolni szeretne! Milyen ravasz! Milyen ravasz!

A leány elpirultan tiltakozott:

- Eszembe se volt!

- De milyen ügyesen ravaszkodja elő az alkalmat!

- No, hát csak azért se fogok ma!

A nevetésre és Ilka röstelkedésére a pap is abbahagyta az erdésszel a beszélgetést. A figyelme ránk fordult.

- Micsoda? Nem dalolsz? Márpedig a művész úrnak hallania kell. Véleményt kérünk tőle.

- Különben a nagy ügyből nem lesz semmi - tódította a tanító.

Hogy mi az a nagy ügy, csak másnap értettem meg.

- Ma nem danolok - felelte Ilka duzzogva. - Nincs napom. - S hogy bosszúsan, szégyenkezve nézett azzal a csodás kék szemével a tanítóra, én csak álmélkodtam rá.

Hol az a festő, aki azt a nézést megörökítse! Nincs az a Tizian, nincs az a Botticelli! Pedig az a duzzogó szem is szín és szín, vonal és vonal, talán-talán színes fényképezéssel lehetne...

- No, hát egy kis muzsikát, asszonynéni - szólt kérőn a pap.

S a leány is derültre változó szemmel:

- Muzsikát, nagymamuka...

S megölelte a múmiát, odavezette a kláviszhoz.

Már értettem, hogy mért zengett a klávisz a jövetelünkkor. A szegény vak nő előre tudta, hogy jövünk: gyakorolt...

Megtapintotta a székvállat, s leült. Eltapintott az avassárga billentyűk fölött is. Aztán fölemelte az arcát, mintha a magasságból szedné az inspirációt.

Játszott. Valami nekem ismeretlen zenemű volt az. Talán a Bétóven Fideliójából való vagy más régi szerzemény - bizony ma sem vagyok olyan jártas a zenében, hogy meg tudnám mondani. De annyit láttam, hogy annak a hetvennégy esztendős asszonynak az ujjai szinte röpködtek a billentyűkön. S a cimbalomhangú, régi hangszerből olyan zengzetek szállottak elő, hogy akármi muzsikus is megcsodálhatta volna.

De nem is igen ügyeltem arra, hogy kinek a szerzeményét játssza - minden gondolatom azon forgott, hogy vajon mi bizalmasat készül mondani nekem az a leány.

Tudtam már akkor, hogy minden leány rajong a titkokért, és minden leánynak van mindig valami titkos közlenivalója - semmiségek persze -, de hogy ilyen hamar, ilyen rövid ismeretség után... Mit mondott volna?

Néztem.

Ott könyökölt a kláviszon. S most meg azt mondom: hol az a szobrász, amelyik azt a lágy vonalú karcsúságot márványba tudná örökíteni?

Félig behunyt szemmel hallgatott. Látszott rajta, hogy a lelke hallgat.

A végén csak én tapsoltam. Falusi emberek nem tapsolnak. Csak bólintanak, meg azt mondják: szép volt.

- Valami nótát! - kérlelte a pap.

S a tanító is.

- Valami nótát, Boriska néném!

S a múmia néhány régi nótát játszott. Már nem emlékszem, miket. Csak azt tudom, hogy az első az volt, hogy Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele.

Nem ismertem azt a nótát, és rám úgy hatott, mint valami szomorú-szép ázsiai melódia, amely még az ősi sátorok között keletkezhetett. A klávisz kicsi volt, de minden hangja zengett-bongott, és lélegzett, és sóhajtott. Az agg nő vékony, csontos ujjai egyre gyöngébben libegtek a billentyűk fölött, s a dal halkan enyészett el az alsó akkordokban.

- No, valamit, Ilka!... - szólt a pap a végén.

- Ma nem.

Sehogy sem akart.

De aztán az apja toppantott egyet.

- Danolj!

A leány mosolyogva kelletlenkedett: megvonogatta a derekát, és a vak mellé ült.

- Melyiket? - kérdezte a vak.

- Akármelyiket - felelte Ilka kedvetlenül.

- Jer az ablakomra... Jó lesz?

- Jó.

S a klávisz néhány bevezető akkordja után rákezdte:

Jer az ablakomra, kedves...

Nem volt erős a hangja, de mintha lágy öblű üvegfuvola szólalt volna meg...

Még a lábam szárán is végigbizsergett a gyönyörűség.

- Még egyszer! - könyörögtem a végén. - Még egyszer, Iluska!

Akkor még büszkécskén mosolygott. S még érzelmesebben dalolt. De hogy jött ki az ajkán ez a sor: Minden alszik már! Különösen az a minden szó...

Hallottam én azóta nagy énekeseket. Szakállas fülemiléket, szoknyás rigókat. Műcsicsergőket és műbőgőket. Az emberi gégének és nyelvnek mindennemű csodahangját. Minek mondjak el egy névlajstromot, hiszen ti is ismeritek az Opera meg a Vigadó énekeseit. De ahogy az ő ajkán kijött az a minden... két i-vel és lágyan, melegen, altató bársonyosan...

Szinte tántorogtam, mikor hazafelé mentünk, mintha én ittam volna meg az erdésznek minden borát.

Az ég csillagos volt és csendes, és álommal teljes az erdő. Sohasem láttam szebb csillagos eget, mint ott azt az erdei lombok fekete csipkekárpitján át ránk csillogót.

Hallgatva ballagtunk a keskeny erdei úton hazafelé. Elöl a pap, utána én, mögöttem a tanító.

De csak a testem ballagott nekem ottan. A lelkem ott maradt minden gondolatommal és érzésemmel az erdészlakban.

No, nagy merészség és talán meggondolatlanság volt, hogy a zenélés után nagy lelkesedésemben megcsókoltam a vak asszonynak a kezét, s azt mondtam neki:

- Ezt nem hálálhatom meg másképp, csak azzal, hogy teljesítem az erdész úrnak az óhajtását: lefestem, nagysád, lefestem! Holnap délután eljövök, és lefestem!

Én bizony Ilkát szerettem volna lefesteni, de hát azt nem mondhattam.

A tanítóban így is féltékenység ébred irántam. A képet meg el se tudom kezdeni, nemhogy meg tudnám cselekedni. De ki az ördög is látott már vak arcképet? Ilyen bolond gondolata csak egy olyan kabátban járó bagolynak lehet, mint az a Lipóczy!

Kijutottunk az erdőből a gabonaföldek közé.

Megálltam egy minutára, hogy a tanító mellém érjen, s együtt haladjunk tovább.

S megszólaltam, közömbös színnel, de persze az irigység nyálát nyelegetve:

- Jól jár az, aki azt az Iluskát elveszi.

- Mért? - kérdezte álmosan a tanító.

- Szépen danol. Ha ilyen hangú feleségem lenne valaha, reggeltől estig danoltatnék vele.

A fejét rázta.

- Nem sokat ér az.

- Nem sokat?

- A hangot nem lehet az asztalra tenni.

- Az asztalra tenni?

- Se fűteni vele.

- Se fűteni vele? Hogy érti ezt?

- Nincs annak a lánynak nyolcvan forintja se. Egy tehenet se visz az a házhoz. Ámbár tehenet azt mégis adnak vele. Kettő van nekik. De az öregebbiket adják. Annak már nincs foga. Korpán él.

Bámulva pillantottam rá.

A tanító megvetően legyintett:

- Nem párti. Ami vagyonuk volt, ráment a Lacira, a fiukra. Gyakorló erdész most már, de borzasztó sok költségbe került, különösen Selmecen. Kártyázott a kölyök. Mikorra végzett, az ékszereiket is eladták. Csak az a vékony lánc maradt meg, amit az Ilka karperecnek visel.

Vállat vont:

- Karperec. Bogrács kell a házba, nem karperec!

- Én azt hittem, hogy maga...

- Én? - felelte szinte sértődött elbámulással.

- No igen, hiszen tegezi is.

- Tegezem, mert tanítványom volt. Tizenkilenc éves koromban már én tanítottam, és ő egy kis nyaffadt csirke volt akkor. De hogy én ilyet... Háromszáz forint fizetés, és még egy nő, aki a Der Bazárt olvassa, és nincs egy papucsra való vagyona...

- Ön igazán okos ember! - feleltem örvendezve.

És szerettem volna megcsókolni a józan népnevelőt.

Micsoda tökfilkó! - gondoltam. Csak a pénz érték neki, meg a tehén. A gyémántot ez is odaadná játszani a gyerekeknek, mint az afrikai paraszt. Hát a szem nem gyémánt? Az Ilka szeme... Százezreket ér! Milliót ér! Két szem, két millió! Hol találhatni gazdagabb leányt!?

S következett persze egy álomképekkel teljes, álomtalan éj: szavakba nem foglalt költemények viráglengető, tavaszi fuvalma egy fiatal szíven át - a való életnek éktelen békalármája és szúnyogoknak szemtelen zöngicsélése.

Jer az ablakomra, kedves!... Eldanoltatom vele azt a nótát holnap is! Eldanoltatom a két kék tűzű gyémánt viselőjével!

Istenem, istenem, milyen különös az élet! Hallottam azt a nótát, igaz, még egyszer. De nem másnap. Harminc esztendő múltával! Akkor már maga zongorázta nekem. S amíg zongorázott és danolt - ó, de nem azon az üvegfuvola hangon! - a könny csurgott a szeméből.

És én is sírtam...


De hát most csak arról a nyárról beszélek.

Nehezen aludtam el, s másnap megint az agyonvert ember érzéseivel ébredtem.

Eszmélkedek. Kiugrok az ágyból. Nyitom az ajtót.

A maszatos gyerek már ott kapózik, s megrettenve dugja zsebre a kavicsait.

- A ruha csak délutánra lesz meg - hebegi. - El tetszik-e utazni?

- Nem utazok el. Hanem te gyerek, valami borbélyt küldj ide. Van itt borbély, ugye?

- Borbély? Borbélyék a bolt mellett laknak.

- Hát küldd ide a borbélyt.

- Melyiket?

- Akármelyiket, amelyik a paphoz is jár.

A gyerek gondolkodott.

- Nem jár a paphó - mondotta a fejét fölemelve.

- Hát ki beretválja a papot?

- A papot? A főurat? Nem tudom.

- Hát nem a borbély beretválja?

- Nem.

- Hát kit beretválnak itt a borbélyok?

- Senkit.

Értettem már, hogy csak nagy bés borbélyok vannak a faluban.

- Hallod-e, méltó magzatja apádnak: nekem beretválkoznom kell. Hát ki beretvál meg engem?

A gyerek a vállát vonogatta:

- Hacsak apám nem.

Ez aggasztó valami volt.

De hát nem mehetek Ilka elé kétnapos sertével!

- Hát szokott apád mást is beretválni?

- Beretválni? Beretválni?

- Azt hát: beretválni.

A gyerek a vállát vonogatta:

- Nyírni szokott. A lovat is megnyírja.

No, ha nyírni szokott - gondoltam -, beretválni is tud. Tessék: még örülnöm kell, ha vállalkozik a megberetválásomra.

S Hamlet szemével néztem a levegőbe. Melyik rosszabb: beretválatlanul menni a leendő feleségem elé, vagy pedig alávetnem magamat az Izsák János bizonytalan művészetének és szagainak.

Az utóbbit választottam.

Negyedóra múlva elém cammog a kertész.

- Tud maga beretválni?

- Megpróbálhatom.

- Eszerint nem tud.

- Dehogynem. Iszen minden vasárnap beretválkozok.

- De másokat nem borotvál?

- Csak tessen rám bízni. Borotváltam én mán mást is.

Ezt mondva kitesz az egyik zsebéből egy fanyelű beretvát, a másik zsebéből egy faggyúszagú szappant. A derekáról leold egy keskeny, zsíros szíjat. Körülpillant a kunyhó belsejében. Beleakasztja az ajtószegbe. Gyakorlott kézzel csattogtatja rajta a múzeumba illő primitívumot.

- No - mondja aztán -, hát tessen leülni ide a kunyhó elé.

- A földre?!

- A földre vagy a küszöbre.

- Hát nem székre?

A fejét rázta.

- Szék csak egy van. Nekem térdelnem kell, vagy ülnöm. Mer az igazat megvallva, én csak gyisznót szoktam beretválni pörköléskor. De azér ne tessen tartani semmitűl.

S leült ő is a földre. A vizespoharamat maga mellé vette, s belemártotta a szappant.

- Tessen idehajtani a fejét a combomra.

No, azóta se láttam fényes nappal rakétákat!

Mindjárt a nyúzásom elvégzése után telegramot bíztam rá. Ruhát kértem hazulról, meg új szalmakalapot, nyakkendőket, cipőt.

Ráizentem a kertésznére is, hogy a ruhám ebédutánra akárhogy is, de biztosan meglegyen.

A kalapomat is elküldtem neki: vasalja meg, ahogy tudja.

Hát a ruha meg is lett délutánra. De a kalap...

- Próbáltam én evvel mindent - mondotta a kertészné. - Tejesfazékon is próbáltam. Hiába: nem fogja a vas.

No, végigéreztem a Boka kesergőjét a cilinderemen! Annál szomorúbb cilindert nem látott Európa! Mármost mit cselekedjek?

Kalapot csak nem kérhetek kölcsön senkitől!

Szorongattam a fejemet. Töprengtem annyit, hogy annyi gondolkodással föl lehetett volna találni a repülő kalucsnit is. Csak azt a kalapot nem lehetett kitalálni, amely a fejemre repülhetett volna délután négy órára.

Végre is a papnak írtam egy névjegyen, hogy kölcsönözzön két napra egy heverő kalapot.

Kaptam is tőle egy papos kalapot. De az olyan kicsi volt nekem, hogy sehogy meg nem állt a fejemen. Máig sem értem, hogyan lehetett egy nagy arcú embernek olyan kicsiny a koponyája!

Hát most már mindegy: a kezemben fogom lógatni, mintha a meleg miatt járnék hajadonfővel. Csak a szalagja volna valamivel újabb! Azt bizony valami rossz matériából szőtték: vörhenyesre fakult.

De hát mire való a bolt?

Megnéztem az órámat: kettő felé járt.

- Gyere, Bandi - mondom a gyereknek -, vezess el engem a boltba.

A rossz kis falusi boltban, a világ legvegyesebb kereskedésében találtunk is aztán olyan fekete szalagot, amely alkalmasnak látszott. Gyászszalag volt, de hát kalapra is jó.

Míg a boltosné varrta, az ablakocskához álltam, és néztem az utcát a szennyes üvegtáblán által.

Micsoda nyomorúságos viskók! Nádtető, fűz-sövénykerítés, oldalt dűlő hídkarfa, libák, kacsák a híd alatt a pocsolyában, tyúkok a kocsiúton, buta, lompos kutyák a kapuk előtt.

Időnkint egy ökrös szekér lassálkodik el a bolt előtt. Mellette hosszú ostorral ballag a hajtója. Aki férfi, mind csizmás és mind ballagó. Aki asszony, mint mezítlábas és mind sietve járó.

Aztán egyszerre gyereklárma, valami különös dú-dú hangok, mint mikor a zenekarban a fagottot próbálja a fagottos.

S mintha valaki dalolna is: rekedtes, nyers férfihang. Csakhamar értem a szavát is, amint a nótát végzi:

Akki legény, aura rá se haugassék...

- Jön az Imre - mondja a boltos, az ajtón kipillantva.

S elmosolyodik.

Zajgó gyerekhad sokadozik elő a kocsiúton. Töksípot fúj egynéhány. Egy piros rongyokkal tarka ember lépeget büszkén a gyerekhad közepén. A kalapját kakastollak lengik körül. Az oldalán rozsdás hajdúkard. Idős már. Lehet ötvenéves. Szürke a szakálla, a bajusza is. A haja még szürkébb, s kuszált, mint az ócska meszelő.

A gyerekhad zsibajog:

- Éljen a haza!

A falu bolondja megáll a bolt előtt, fölemeli a kezét. A töksípok még buzgóbban szólnak. S az ember kurjant, és méltóságos lejtéssel táncol. Meztelen bokáit olykor összeütögeti, a kezét a füle mellett forgatja. A nap rásüt. Ő csak a földre néz, mintha az árnyékának táncolna.

S danolja az előbbi nótát:

Gyere, pajtás, a huszárok sorába,
Ne haugassál az asszonyi riásra.
Mer az asszony gyenge madár, hagy ríjjék!
Akki legény, aura rá se haugassék!

- Ki ez? - kérdezem.

- A Bolond Imre - mondja a boltos mosolyogva. - Napja van ma. Táncol itt egyet, meg a kocsma előtt. És pálinkát vár.

- Nem veszedelmes?

- Nem. Azt képzeli, ha rájön az órája, hogy verbunkos. A király megbízottja, hogy gyűjtsön hadat. Szólongatja is az embereket, hogy csapjanak fel! De hát csak annyit kell mondani: Német vagyok! Akkor köp egyet, és odábbáll.

- Hát adjon neki egy pohár pálinkát. Megfizetem.

Az őrült örömszemmel látta, hogy nyílik a boltajtó, s megjelenik a pálinka. Táncolva közeledett, s egy hajtókára kiitta.

- Csapj fel, öcsém! - mondotta a boltosnak. - Gyöngyélet a huszárélet!

- Német vagyok! - felelte a boltos.

A bolond megvetően pillantott a boltosnak a lábára.

- Gyerünk odább! - mondotta keserűn a bandájának.

S továbbvonult a nevető gyerekhaddal.

Az utca sokáig üres maradt. Csak egy gólyát láttam, amint elkerengett a háztetők felett.

Egyszer csak két napernyő jelenik meg az ablak alatt. Mind a kettő fehér. Bokáig lengő úriszoknya, félcipős leánylábak. Pesten alig pillantottam volna rájuk, de akkor ott a nádas házak között, abban a mezítlábas világban, egyszerre igen érdekelt: milyen arcok rejlenek a két napernyő alatt?

Épp az ablak előtt állnak meg. Talán be is jönnek? Beszélgetnek. Igen sok a beszélnivalójuk. Az egyiknek fehérselyem kesztyű van a kezén. A másiknak fekete. Igazán formás kéz mind a kettőé!

A fehér kesztyűs íme, szembefordul az ablakommal. Csakugyan úrileány. Hosszúkás, bécsi arc, lágy nézésű, svábos kék szem, vastag fonatú, szőke haj. Még az arca színe is sárgásfehér, mint a piskóta. Nem volna csúnya leány, csak a válla széles. A kalapja meg éppen furcsa: fehér strucctollas Rembrandt-kalap valami fehéres gyökérből, vagy inkább mintha vékony makaróniból volna fonva.

A fekete kesztyűs, karcsú leány búcsúzásra nyújtja neki a kezét. A kezén négysoros aranylánc. Megrezzenek.

Csakugyan ő!

S a tűzijátékosok forgó napjaként szikrázik bennem mindenféle mentő gondolat, hogy mit mondjak, ha belép a boltba.

Azt csak nem mondhatom neki, hogy a plébánosnak az ócska kalapját javíttatom!

Szerencsére van időm gondolkodni. A két leány kezet fogott, de persze még sok a mondanivalójuk. A beszédjüket hallom is, de nem értem. Szinte egyszerre beszél mind a kettő. Csiripelnek, mint a verebek az Erzsébet téren.

Már látom az Ilka arcát. Mily tündér abban a mandulavirágos florentinkalapban! S mennyi szeretet sugárzik a szeméből! Hiába, csak a lányok barátsága az igazi barátság!

De hogyan van, hogy nem vélekedtem rá azonnal?

Én este nyúlánkabbnak láttam. Azért tetszett-e olyannak, hogy az ajtó közt állt, s az én magas ajtókhoz szokott szememnek az ő termete látszott magasnak? Vagy magas sarkú cipő volt a lábán?

A haja is este feketének látszott, holott gesztenyeszínű. Meg a kalap: a nőket úgy elváltoztatja a kalap, meg a más frizura...

Egy pillanatra arra is vélekedtem, hogy tán nem az Ilka, csak testvére. De mikor megláttam a szemét... A fekete, finom szemöldök alatt, fekete, selymes szempillák között csillogó, két sötétkék szemet...

Csak nézem-lesem óvatosan az ablak egy diónyi, tiszta foltján át. Már megvan az is, hogy mit mondok neki, ha netán ide lép be.

No, most már mégis válnak.

Mind a kettő félrebillenti a napernyőjét. Az arcuk összeér.

Kedves látomány! Mindig kedves, amikor a galambok csókolódznak!


Nem jött be egyik se.

Ilka ellebegett délnek. A másik északnak, a templom felé.

Kiálltam a boltajtóba, s hosszan lestem Ilka után, míg csak el nem tűnt a gémeskút mellett. Mintha csak elnyelte volna az a kút, úgy ellebbent.

Az a mese jutott eszembe, amely a királyfiról szól és a kútban lakó tündérleányról.

Azt a mesét a nép fantáziája bizonyára egy ilyen látványból teremtette.

Egy óra múlva az erdei úton voltam, hajadonfővel persze, a kalapot a kezemben lógatva, de oly odkolon-illatosan, hogy bizonyára négy méternyire meg lehetett volna rajtam érezni.

A vásznat, festéket, állványt az édes Bandi vitte előttem, a kis maszatos. (Csupa meggylé volt a szája körülete.) Kalauzolt egyúttal az úton is, amelyen biz én nem találtam volna oda egymagamba.

Már nem aggasztott, hogy hogyan festem le az agg hölgyet. Elvégre, ha a lófejet le tudtam festeni, mért ne tudnék emberfejet is? Szín csak szín, vonal csak vonal. Lassan dolgozom, s majd csak lesikerül. A fő az, hogy a leendő feleségemmel beszélgethetek.

De vajon beszélgethetek-e vele? Bizonyára mindig a hátam mögött fog állani.

Erre nem is gondoltam!

Hát majd szünetelek, gyakran szünetelek. Azt mondom, hogy pihentetem a szememet. Lesz annyi eszem, hogy rajta pihentetem.

S beszélgetünk majd.

Talán azt is megmondja ma, azt a fontos-bizalmas valamit, amit az este említett - ha máig el nem felejtette.

A ház nappali világosságban jóval nagyobbnak látszott, mint este. Akkor a tető egybeolvadt a fák homályával, s a diófa is eltakarta. Az ölfarakások körülötte sem látszottak már olyan fantasztikus fekete várfalaknak. A vadkomlóval takart kertkerítést se láttam este. Olyan volt az a kerítés, mintha sárgászöld színű dunyhákkal volna betakarva.

A malomkő asztalt se láttam este a kertajtó előtt. Vén szilfa tartott afölött örökös árnyékot. Vén szilfa, oly mohos derekú, mintha zöld selyemplüssel volna bevonva. Az erdőben nincs utca: ha kiülnek az ajtójuk elé, voltaképpen kiülnek az erdőbe.

Ott várt, lesett már a kerítés fölött kikandikálva a virágok virága. A láncos kutya uhogott. Ilka örvendezve nyitotta elém a kerítés ajtaját:

- Jaj, de aggódtunk, hogy elutazott!

- Dehogy utaztam. Ha én egyszer valamit megígérek...

S kezet szorítottunk.

Milyen bájos volt! Milyen üde! A fiatal lányok arcszínét bizonyára virágteremtő költői kedvében alkotta az Isten.

Lipóczy is ott pipázott a tiroliból a kertben, a vak nő mellett. Mint valami vörös-szőke bagoly a nagy kerek szemüvegével! Az agg hölgyön az a lila színű ruha volt, amelyik este. A fején is az a régies, vasalt gyolcs fejkötő. Ilkán is csak az a fehér ruha.

De mentegetődzött is:

- Nagymamuska nem tudta, hogyan öltözzön. Ő ebben a lilaszín ruhájában szokott nyáron, én meg mindig fehérben.

- Jó a lilaszín ruha is. És hogy maga mindig fehérben jár, azon én nem csodálkozom: a liliomszín ruha illik magának legjobban.

Elpirult. A földre pillantott vagy hármat. Aztán habozva szólott:

- A nagymama a rókamálas mentéjében szeretné magát lefestetni.

- Lehet abban is: a festékesládának mindegy, akármelyik színt veszem ki belőle.

- És bent, vagy kint?...

- Idekint festek. Ebben a virágoskertben jó lesz. Vagy tán künn a malomkő asztalnál?...

Besiettek a szobába, hogy öltözködjenek.

Lipóczy aggodalmasan pislogott, és zavartan tömikélte a pipáját. Szőrös két füle olyan piros volt, mint a húsvéti tojás.

- Egy fontos kérdés... Mégis hát... Hiszen azt akartam tegnap először is...

Egy mondatának se találta a végét. S vastag szemüvegén át kérőn nézett rám, mintha azt várná, hogy találjam ki, amit mondani szeretne.

- Mert, tudja, öcsém - folytatta -, püspöki erdész vagyok én. És hát egyik püspök megy, a másik jön. Se nem újítanak, se nem javítanak: a költséget mindenik a másikra hagyja. A magam pénzén kell nekem még a tetőt is javíttatnom. Hiába, már a püspökök sem igaziak.

- Hamisított püspökök.

- Jól mondja: azok, hamisított püspökök. Ámbátor...

A püspökökön és háztetőkön át eljutott elvégre oda, amit mondani akart, hogy mielőtt belefognék a festésbe, tudnia kell, mennyibe kerül?

Megnyugtattam, hogy én csak a tájképeket festem pénzért: arcképet még nem is próbáltam, hát azt csak magam mulattára fogom csinálni.

- De hát nagy munka az... Nem kívánhatom ingyen - vélekedett meghatódottan.

- Dehogy munka, pihenés az nekem. Negyedórát, félórát itt töltök, el is beszélgetünk.

A cseléd eközben székeket hozott. Kérdezte, hova tegye.

- Tegye ide a mályvabokor mellé.

Aztán jött a két hölgy is. A vakon olyan violaszín bársony, női mente volt, amilyet a Rákóczi korában viseltek. A fején fekete bársonykalpag - bizony kissé fakó és a felső szélén koszlott.

A kalpagon elernyedt strucctoll. Az már az ötvenes évek divatjának lehetett emléke.

S a vén, ráncos arcon piros foltokban égett az izgalom.

- A láncot is - mondotta Ilka a karperecét kicsatolva - tegyük a nyakára, nagymamuka. Ó, ha a mentecsat is megvolna!

- És a két szemem világa - rebegte a nő.

És zsebkendőjét a szemére nyomta.

- Nagymamuskának gyönyörű szeme volt - mondotta Ilka.

- Olyan-e, mint a magáé?

Ilka helyett az öregasszony felelt:

- Éppen olyan volt a szemem.

- De'iszen akkor... Ha akarja, nagysád, hogy megfessem a szemét is, az Iluskáé formájára lehet.

Ez a buta gondolat megörvendeztette őket.

Nekem meg főképpen azért tetszett, mert így Ilka is kénytelen lesz előttem ülni.

No, megkezdtük. Az öreg kóró leült egy karosszékbe, a liliomszál meg melléje a másikba. Az erdész mögöttem pipázott.

Persze csak ceruzával kezdtem, és egyenesen az Ilka két szemén.

Micsoda két kék szem. Teremtő Istenem! Micsoda mennyből származott, kék szemek!...

Sokszor eltűnődtem később is, mikor úgy eszembe jutott az a leány, hogy mi minden volt annak a szemében!

Csupa beszéd és csupa titok. És ártatlan tisztaság. Mint a gyermeké. Csakhogy a gyermek szeme átlátszó. A nőé nem.

A gyermek szeme olyan, mint a kristályvizű patak: minden kavicsot, fűszálat meglátok benne.

A nő szeme olyan, mint a hegyekben a tengerszem: tükrözi az eget s a belénéző embert; de mi van a mélyén? - mindig titok.


Soká babráltam. Ilka negyedóra múlva meg is szólalt:

- Látszik-e már valami?

- Már kezd valami látszani - felelte boldogan az erdész.

- Nono - mondottam -, nem fotografálás ez. Minden vonalat ki kell mérni, meg kell nézni akkurátusan.

S míg rajzolgattam, törölgettem, folyton azon járt az eszem, hogyan beszélhetnék a... feleségemmel.

Az erdész végre is elunta a piszmogásomat. Bement a házba, s visszatért puskával.

- Fordulok egyet - mondotta. - Vacsorára el ne eresszétek a festő urat!

Persze nem maradtam. A kertészgyereket libalegeltetéssel bízta meg az anyja: vissza kellett térnie. Magamban nem botorkálhattam haza az esti sötétségben.

Alighogy az erdész elment, letettem a ceruzát.

- Tessék pihenni - mondottam a vak modellnek. - Az ilyesmi fárasztja az ülőt is, a festőt is.

Ilka a képhez röppent.

Nem látott egyebet, csak a két bájos szem vonalait, meg az orrvonalat, s körül a befonnyadt arcnak árokba futó horpadását, a fogatlanság miatt előrenyúlt, csontos állat, a sovány nyak ráncait. De azért örvendezett:

- Már látszik, hogy... lesz valami!

Mentegetődztem:

- Az éjjel keveset aludtam. Holnap többet fog látni.

S fölkeltem.

- Szép helyen laknak maguk, Iluska. Csak talán télen...

A leány rámcsodálkozott.

- Télen? Hiszen akkor a legszebb! Mikor a reggeli napfény megaranyozza a havas fákat. Aranyerdő!...

- Az csakugyan szép lehet - mondottam magam is őszinte elámulással.

- Hát még mikor az olvadás kezdődik, aztán éjjel megfagy, s reggelre egy üvegerdő van körülöttünk: üvegfák és üvegbokrok, és üvegfűszálak! Ugye, nagymamuka? Olyankor ha szél kerekedik: olyan csodálatos zenét hallunk. Mintha ezernyi citera szólana! Ugye, nagymamuka?

Az agg nő mosolyogva bólintott.

Fölkelt.

- Bemegyek - mondotta -, leteszem ezt az ünneplőt.

S belépdegélt maga. Oly biztos lépésekkel haladt át a tornácon, mintha látna.

A leány elmosolyodott a bámulásomra.

- Nagymamának nem kell itthon vezető. Úgy jár-kel, mint akármelyikünk. A konyhán is dolgozik: krumplit hámoz, gyúr, metél...

- Lehetetlen!

- Mindent dolgozik, csakúgy, mint mink. Sőt ő figyelmeztet, ha a tűzre fa kell, vagy ha a leves már forr. Gondolná-e, hogy még az öltözködésemben is segít?

Amilyen hallgatag volt este, olyan beszédessé vált akkor. S csacsogott boldog szemmel, mint a csicsergő madárka.

- Mutassa meg a kertjüket - mondottam egy szünetben. - Érdekel, hogy hogyan laknak maguk.

Habozva nézett rám:

- Beljebb nem szép...

- Mindenütt szép, ahol maga jár.

Gyönge hajnalszín futott át az arcán, s hogy a belső kert felé fordultam, ő is megindult.

Egy hosszú ribiszkebokor-sor, s rajta a levelek közt rubinszín fürtöcskék. Beljebb néhány szőlőtőke, almafa, szilvafa. A kert végén istálló, jégverem, gémeskút. De hát mindezt csak átfutó pillantásban láttam. A leányon volt az eszem.

- Maga valamit akart mondani tegnap...

- Jaj, majd el is felejtettem - rezzent fel a hallgatásból. - Kettőt is mondanék. De igen bizalmas...

És kérőn nézett rám:

- ...bizalmas.

- Megesküdjek?

- Ne. Elég, ha megígéri.

- Ígérem.

Még mindig habozva pillogott a földre.

- Titok még... Mert a szomszéd falutól tartunk, hogy megelőz... Mert... nem tudjuk, hogy a Molnos fiú biztosan hazajön-e augusztusban.

Fürkészőn nézett a szemembe. S halkult hangon, fontoskodva beszélt tovább, mintha valami nagy államtitkot közölne velem:

- A papunk a tanítónkkal... A falu rosszát játszatná el...

- Műkedvelőkkel.

- Úgy. Tánc is lesz a végén.

S elmosolyodva tépett le egy ribiszkelevelet. Morzsolta, és rám nézett.

- Az első csárdásra mindjárt meg is kérem - feleltem elmosolyodva. - És minden táncra, amelyik még elígérve nincsen.

- Nincsen. Mert, mondom, titok még. Én is csak azért tudtam meg, mert meg kellett hozatnunk a könyvet. A papunk meg a tanítónk eszelte ki. Az iskola javára. Mert nincs földgömb, és sok szegény, gyerek télen is mezítláb jár az iskolába. Aztán... (a szeme panaszosra változott)... lássa, nem engedik, hogy én legyek a Finum Rózsi. Azt mondják, hogy, nem nekem való. De én tudom, hogy ez csak intriga. Molnoséknak az erőlködése, hogy a Mariskát híresítsék. Ismeri őket?

- Nem.

- Egy irigy leány. Irigy, mint a kígyó. És a hangja igaz hogy erősebb az enyimnél, de úgy, danol... úgy rikítva, mint a cselédlányok.

S olyan megvetően nézett egy fej káposztára, hogy az szinte visszahúzódott a földbe szégyelletében.

- A maga hangjával bizonyára nem versenyezhet.

A szeme megcsillant.

- Ugye? Nekem a Szilágyi Malvin mondta, hogy Finum Rózsiból ne engedjek.

- Én is azt mondom.

- Hát mármost arra kérem, legyen a pártomon.

- Szívesen, de hát hogyan?

- A papunknál, tanítónknál. Hiszen azért kedveznek magának, hogy magát is megnyerjék.

- Engem?

- Magát. Azért hordozzák vadászatra is. Hogy aszongya a plébánus úr, az isten küldötte...

- Engem? Csak nem akarnak tán Göndör Sándorrá tenni?

- Azt nem. Hiszen a Molnos Gyuszi lesz az.

- Hát akkor mire küldött az isten?

- Mire? Hát hogy megfesse a színfalakat.

Egyszerre kivilágosodott az utcám. Hát innen a nagy érdeklődés? A pap ezért adta a hírlapot a kertésznek? Ezért látogattak meg mindjárt másnap? Ezért hívtak ebédre, vadászásra?

Megígérem a lánynak, hogy mihelyt nyilatkoznak, azonnal követelem, hogy vele játszassák Finum Rózsit.

- No, és a másik titok?

Elmosolyodott:

- Az is nagy titok. Az igazán nagy titok, és talán kinevet érte: az őz, a szegény őzecske, tudja: az a fehér nyakfoltos...

- A halhatatlan őz?

- Az. Arra kérem, hogy ne lője meg.

- De hiszen...

- Értem, hogy csodálkozik. De azért ne lője meg. Ismer engem az őzike, mint valamennyi. Télen az etetőnél akárhányszor a kezemből veszi el a kenyeret.

- De hiszen a pap meg a tanító, meg még egypár úr évek óta lövöldöz rá.

Mosolyogva vonta fel a vállát:

- Azok lövöldözhetik.

- De hát ne lövöldözzék azok se! Mért nem szól nekik?

- Nem lehet nekem szólnom. Tudja, olyan gyereknek néznek azok engem...

- De hát lelövik...

Mosolyogva rázta a fejét:

- Ritkán találkoznak vele. S azok olyan puskások... (Legyintett.) Azoknak minden vad halhatatlan. Hacsak véletlenül rá nem hibáznak.

- De hiszen az édesatyja is... Háromszázszor lőtt rá! Azt mondják, legalábbis háromszázszor.

- Melléje, föléje, hogy elriassza. Nem akarja rontani a kedvüket, ha éppen eléjük téved az őz. De mindig másfelé vezeti az urakat, amerre az őznek nincs járása.

Elkomolyodott.

- Én egyáltalán sajnálok minden állatot. Mikor hajtóvadászat van, és leterítik az udvarunkon az őzet, vaddisznót, az nekem olyan... Ahogy ott fekszenek véresen. És mind ismerem. Látná az őzet, amint a suta vezeti a borjacskáit. Elöl a suta, mögötte a bak. Többnyire kettő a borjacska, és olyan ártatlanok, oly félénkek...

A kert közepén álltunk. Az bizony dísztelen veteményeskert volt.

Talán kétholdas. És felénél több csupa káposzta és káposzta. Egy káposztatenger.

- Ki eszi meg ezt a sok káposztát? - fakadtam ki elcsodálkozásomban.

A leány rám nézett. A következő percben láttam, hogy nyeldesi a nevetést.

Egy pad volt ott: leült, és az arcát a két tenyerébe takarva kacagott. Rám-rám pillantott, és kacagott.

Ma sem tudom, mit nevetett rajtam.

A kerítésen kívül a tanító köszönt ránk. S hogy a kapu felé igyekezett, Ilka is fölkelt, és visszatértünk.

A tanító azért jött, mert azt mondja, kíváncsi a festésemre, nem látott még efféle mesterséget.

Ilka beröppent a házba, és néhány percre rá kávéscsészékkel tért vissza.

A tanító a képemet szemlélgette, pislogott, hümmögött.

- Azt szeretném látni - mondotta végre -, hogyan rajzolnak fát?

- Milyen fát?

- Akácfát, eperfát, nagyot. Mert én már próbáltam, de irtóztató fáradságos az. Hiszen egy fán millió levél is van.

Értettem, hogy a kulisszafestésre akarja terelni a beszélgetést.

- Mindennek megvan a fogása - feleltem kitérően.

- És hogyan festenek le egy egész falut, például a színpadon? Én ezen a kérdésen megbolondulnék, ha folyton kellene rajta gondolkodnom.

- Hát azt bajos is elmondani. Mit cselekedne ön, ha a falusi bíró egyszer arra kérné, hogy magyarázza meg neki, mi a sinus és cosinus, amit számolás közben emlegettek a mérnök urak?

Meglepődve bámult rám ferde, kínai szemével.

- Hát olyan nagy valami az?

Vállat vontam:

- Festőnek semmi. Csak annak, aki nem érti.

A két hölgy is az asztalhoz ült. Ilka a beszélgetésünkben olykor aggodalmasan pillantott rám, mintha attól tartana, hogy elárulom a rámbízott titkot. Át is tereltem a beszélgetést más útra.

- Nekem olyan különös itt ez a nagy csend - mondottam. - Ha este a békák hallgatnának, azt gondolnám néha: kipusztult a világ. De olyan jó, olyan nyugtató.

Ilka csodálkozó szemmel nézett rám:

- Hát jobb, mint városon?

- Jobb.

- Én pedig azt gondoltam. Nagymamuka gyakorta elmondja, hogy Pesten milyen nyüzsgés van. Már korán reggel tülkölnek a lóvonatok...

- Azok bizony tülkölnek.

- Én csak három várost láttam: Miskolcot, Kassát és Egert. Úgy szerettem nézni azt a sok embert, sok nőt. Ha Pesten laknék... ott még több az ember.

- Meg a bál - vetette oda a tanító. - Mindig táncolnál, ugye?

- Mindig! - felelte mosolyogva a leány.

És a szempillája félig leereszkedett, mintha a gondolat szárnyain átszállott volna a lelke a pesti Vigadóba, ahol a Rácz Pali a spanyol szerenádból gyúrt rezgő nyárfa levelével mámorította akkoriban a fiatal hölgyeket.

Vajon hogy dalolná Ilka?

- Ismeri-e ezt a nótát: Lehullott a rezgő nyárfa?

Nem ismerte. Azon a télen született. Még nem jutott el a Bükk hegység erdői közé.

Eldúdoltam neki. Még a szájacskáját is elnyitotta, úgy hallgatott. S mikor a végére értem, a szemében könnycsepp jelent meg.

- Tanítson meg rá! - könyörgött. - Mondja el még egyszer.

S letörülte a könnyet a szeméből.

Az agg nő is könnyezett:

- Sose hallottam ennél szebbet!


Másnap borult volt az ég. Zivatart lehetett várni. De az engem nem tartott vissza. Igazi festő bizonyára nem festett volna a szobában olyan képet, amelyet künn a napvilágon kezdett. De nekem mindegy volt, és nekik is.

Az öregasszony megint felöltötte a violaszín mentét és a fekete kalpagot. Csakhogy a kalpag csodálatosképpen újjá változott. Szegények bizonyára egész délelőtt azon dolgoztak, hogy új bársonnyal borították be.

Ha tudták volna, hogy a festőjük minden művészete nem ér egy tenyérnyi bársonyt!...

Az ablakhoz ültek.

S tán az volt valamennyire a szerencsém. Hogy ugyanis az arc egyik felére árnyék terült. Ha künn festem, nincs árnyék, s nincs forma.

Így mégis valamennyire kikerekedett az öreg arc. Árnyékba került az archorpadás s a csontos állnak az alja.

S aznap már a festéket is elővettem. Nyomogattam mindenféle sárga és vöröses színekből, amelyekből a testszínt keverhetni véltem. S kevertem az olajjal, mintha soha egyebet nem is cselekedtem volna.

Az agg nő ült, mint valami koporsóból kikelt, régi magyar asszony. Az arca nem fejezett ki se örömet, se türelmetlenséget. Ilka azonban... Ha a Munkácsy keze lett volna aznap az enyém, alája lehetett volna írni a képnek: Sugárzó boldogság.

Az erdész nem volt otthon. Zavartalanul nézhettem Ilkára. Azt vélem, engem is lefesthetett volna valaki azzal a címmel, hogy: Sugárzó ostobaság.

Mert hogy mily ostoba lehetett az arcom, amikor Ilkára néztem, elképzelhetik. A pálinkaivóknak az arca azzal a félig leereszkedő szemhéjjal, az olyan, mint a szerelmi mámorosaké!

Ilka persze szintén nézett rám, és sugárzott. Sugárzott kéken és melegen.

Az én nézésem azt mondta neki:

- Rabod vagyok, rabod, te kék szemű embervirág!

Az ő nézése azt mondta nekem:

- Tudom.

De az ajkunk hallgatott.

Festettem némán. Olykor fölemeltem az ecsetemet, s néztem Ilkára hosszasan, tapadó nézéssel, mint ahogy a pillangó tapad a virágra. Aztán tovább festettem a szemét.

A szemét...

Mert a vak asszony képe csakúgy tartozott az ő szeméhez, mint a gyöngykagylónak a kagylója a középen csillogó gyöngyszemhez.

Az emberi szemnek azt a kék csodáját akartam én minden erőmmel és találékonyságommal megfesteni.

Próbáltam a festéktartómnak minden kék színét: berlinit, párizsit, kobaltot, ultramarint, perzsakéket, minden kéket, ami csak megvolt a festőládámban, de az ő szemének a kékje sehogy sem akart a vászonra lesikerülni.

Később, évek múlva tudtam meg, hogy a festők a kék szemet nem kék festékkel festik, hanem szürkével. Ma sem értem, hogyan látszik az mégis kéknek.

Láttam, hogy sehogyse boldogulok, hát kértem egy rongyocskát, s letöröltem. Csupán a helyét hagytam meg, s egynehány ráncot az agg nő arcán. A kalpagon is vontam egy-két vonást, s kijelentettem, hogy az idő nem alkalmas a festésre.

Ilka fölugrott, és a képhez lépett. Pillogva nézte.

- Szép lesz - mondotta -, máris látni, hogy szép lesz.

A vak mosolygott.

- Szép lesz? Azt mondták, hogy fiatalkoromban szép voltam.

Ilka megölelte:

- Most is szép! Öregnek is szép. Szép öregasszony. Ugye, művész úr!

Hunyintott, hogy bizonyítsak, s megcsókolta az agg nőnek az arcát.

Ez a pajkos intése megint a hetedik égbe ragadott.

- Tudom, az idő borús - mondotta a vak. - Zivatar lesz.

- Nagymamuka mindig tudja, milyen az ég - magyarázta Ilka. - Sosem kérdi, hogy napos-e az idő vagy borult. Mindig tudja.

Később gondoltam arra, hogy az agg nő az időnek ezzel az említésével távozásra figyelmeztetett. De hát törődtem is én akkor az időjárással!

A vak leoldotta a mentéről az aranyláncot, és átnyújtotta Ilkának. Bement a másik szobába, hogy a díszköntöst levesse.

Én persze csak ezt vártam. Míg Ilka a láncot a csuklójára illesztette, megszólaltam halk hangon, mámorosan:

- Mily kedves maga! Mily kedves!

Tekintetét a láncról rám emelte. Boldog és biztató volt a nézése. S vártam, hogy mond valamit. És így egy kis csend szakadt közénk, meleg és titkokkal teljes csöndesség.

Végre, hogy nem szólt, tovább susogtam:

- Érzem, hogy a mi csillagaink egymás mellett állnak az égen. Mit gondol?

Mosolyogva nézett a padlóra, és szemérmesen babrált tovább a karláncocskán.

- Én nem ismerem a csillagokat - felelte tétován. - Igaz-e, hogy ahány ember a földön, annyi csillag az égen?

Ez olyan gyerekes kérdés volt, s annyi ártatlansággal volt hozzám intézve, hogy válasz helyett csak néztem reá.

Tréfál? Vagy sose hallott a csillagászatról?

A szomszéd szobában az almárium zárjának a nyikorgása hangzott: tehát a vak mindjárt visszatér.

Ilka álmodozva csevegett tovább:

- Kiválasztottam egyszer egy csillagot, s azt mondtam, az az enyém. És úgy éreztem, hogy... éreztem, hogy az az enyém, hogy a sorsom össze van vele kötve, és néztem minden este. Aztán egyszer sokáig felhős volt az ég, sok napon át. És utána nem jelent meg többé a csillag.

- Iluska - suttogtam forrón -, én úgy szeretnék magával beszélni. Valamit mondani...

- Mit? Hát szóljon.

- Nem lehet ilyen röviden.

- Nagymamának nem szabad hallania?

Csak épp inthettem, hogy nem. A vak belépett. Hangosan folytattam:

- És nekem nincs esernyőm.

Ilka elámultan tekintett rám, aztán a két tenyerébe takarta az arcát, és nevetett, fuldoklott, kacagott, mint mikor a káposztát kacagta.

Az agg asszony talán megsejtett valamit, mert szoborként állt a szoba közepén s a szeme héja megnyílt. Két elfakult csillag, mint az elfakult bádog...

S nézett avval a fénytelen bádogszemével. Nézett közénk. Mintha kettőnk között egy harmadik valaki is állna.

Nézett.

- Hacsak a mienket oda nem adjuk - szólalt meg aztán szíves hangon. - De az női esernyő. A fiam nem jár esernyővel. Talán jó lesz...

Nem fogadtam el. A zivatar azonban már morgadozott. Sietve elbúcsúztam, és szinte futva siettem haza a fák között.


Egész éjjel tűnődtem, hogy megértette-e a leány a vallomásomat. Vagy...

Nők közt nőttem fel, s mégse volt annyi nőismeretem, hogy a leggyengébb elméjű nő is azonnal megért mindent.

Hát csak hánykolódtam, forgolódtam.

- Elégedj meg annyival - csillapítottam magamat -, hogy Ilka nem viselkedett hidegen. Hiszen csak nem borulhat mindjárt a harmadik találkozásban a nyakadba. Nem többre becsülöd-e ezért, ha majd a feleséged lesz?

A házasság kérdése ugyan még igen távoli muzsika volt nekem, de hát mért ne lehessen addig is választanom? Találtam, választottam. S vinni fogom! Mint ahogy az erdőn talált gyöngyvirágot viszi az ember haza a szobájába!

A gyöngyvirág-gondolat álomra édesítette a fantáziámat. Istenem, micsoda boldog kor, mikor még az ember gyöngyvirágokkal álmodik!

Reggel a Bandi gyerek azzal lepett meg, hogy tisztába volt öltözve. Új kalap díszlett a fején, és új dolmányba volt ruházva.

A képe is úgy meg volt mosva, mintha kicserélték volna valami emberfinomító intézetben.

- Hát mi nap van ma, hogy úgy kipucoltak? - kérdeztem a kávésbögrémet átvéve.

- Vasárnap.

S a dolmányhoz varrt piros zsebkendőt megvonta az orra alatt.

A falu felől méla harangszó hallatszott. Kedves valami volt abban a nagy mezei csendességben. Vagy hogy az én lelkem volt akkor olyan csendes, mint a hallgató mező, s azért éreztem mindent szépnek, mert csupa virágzás volt akkor az én fiatal lelkem.

A falu népe a templomba megy. Talán Ilka is...

- Hé, gyerek! Küldd apádat, de rögtön jöjjön a beretvájával!

S elővettem a legszebben vasalt tarka ingemet, legbécsibb galléromat. Szaladtam a nyakkendővel a legközelebbi tócsához. Nem volt más tükröm.

No, hát az is valami kedves látvány volt: milyen a vasárnap falun. A tisztára söpört udvarok, a tisztába öltözött, méltóságos parasztemberek, aranypártás menyecskék, virágos lányok, árvalányhajas gyermekek. A hetedik nap igazán csak faluhelyen ünnep!

A templom kicsi és kellemesen hűvös, ménták illatával teljes. A festmények benne azzal a művészettel készültek, amellyel nálunk a fűszerkereskedők címtáblái. De a besereglett nép arca: mintha királyi palotába gyűltek volna össze.

Szíves készséggel nyitottak utat. Mert biz én befelé igyekeztem, hogy Iluskát láthassam. Sokan voltak. A két padsor között férfiak is álltak, nők is. S az én érkezésem látható érdeklődést keltett.

Egy szűrös, vén ember fölkelt a padból, s megkínált a helyével.

- Köszönöm - susogtam a vállára téve a kezemet -, hiszen én fiatalabb vagyok.

Az orgona akkor szólalt meg. Állva maradtam, s nézegettem előre. Nagy szívdobbanással fedeztem fel Ilkát meg az apját, meg a makaróni-kalapos lányt. Az oltár közelében ültek egy külön padban.

De mások is ültek ott. Egy egyenes derekú, atillás öregúr. Meg egy öreges úrinő is. Annak fekete szalmakalap volt a fején. Láttam, hogy az az úri osztály padja, hogy több hely nincs ott, nem mehetek oda.

Az ének zúgott: Jöjj el Szentlélek-isten. A pap megjelent a prédikálószékben.

Az arca nem volt annyira piros, mint köznapon, s a templomi komolyság olyan furcsa volt azon a víg emberen!

Mindjárt az első szétpillantáson megállt rajtam a szeme, s azontúl szinte nekem prédikált.

Hogy a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa meg kivágatik és tűzre vettetik.

Csaknem félóra hosszat terelgette a jámbor nyájat a jó cselekedetek mezejére. S nekem ugyancsak kellemetlen volt, hogy beszéd közben rám meregette a szemét.

Engem, mint afféle elvetemült pesti juhot jobban érdekelt volna a jó fánál a szép virágbokor. Lestem is néha rá a vállak és fejek között, s dagadozó szívvel gyönyörködtem figyelő, üde arcában, áhítatos halványságában, s a mandulavirágos, florentin szalmakalapban, amely ugyancsak illett neki! De persze a paptól nemigen lehetett odalesekednem.

A prédikációnak az volt a fő érdeme, hogy nem sokáig tartott. Az imádságokat is hamarosan előrölte a pap, s lement a szöszékről, hogy misére öltözzön.

Kis időre rá egy csizmadiaféle félúr, félparaszt lépett ki ájtatos járással a sekrestyéből. Széket vitt az úri pad felé. Aztán hozzám nyomakodott, és hívón intett a meggörbített mutatóujjával:

- Tésuram! Ahun mán a szék, tessen leülni.

Ezzel a szívességgel a pap végképp elrontotta minden mulatságomat. Minden parasztszem rajtam állt. Én meg persze nem nézhettem Ilkára. Kénytelen voltam az oldalt álló, hordozható Mária-képet bámulgatni.

Régi Mária lehetett. A feje köré festett aranytányér savószínre fakult már. Lám-lám, még a festett asszony is megvénül!

Aztán a prédikálószék alatt csoportozó, bambaképű és pántlikás hajú falusi lányokat szemlélgettem. Bizony azok mind napon sült arcúak voltak! Júliusban nincs szép parasztleány!

Mégis érdekes volt az a mise. Hiába: falun még van isten, és az emberek szíve nem csupán izomgombóc. Csak az énekük... A kántor is, mintha minden hangja deszkarecsegés között születne, kegyetlen keményen vezette az éneket.

Mise után a sekrestyés megint hozzám alázatoskodott.

- Tisztelteti a főúr, ebédre várja a tésuramat.

Ilka csak akkor nyújtott kezet. Az apja is.

A leány a makaróni-kalapossal susogva haladt előre. Az oltár előtt mind a ketten térddel érintették a követ. S künn, hogy kiléptek a sekrestyéből, összecsókolództak.

- Pá, édes!

- Pá, kedves!

- Eljössz?

- Litánia után.

- Biztos?

- Biztos.

- Várlak.

Mögöttük álltam. Véltem, hogy Ilka bemutat. Azonban a makaróni-leánynak hívón szólt a fekete kalapos, öreg nő, s a leány még egyszer pát mondott, és elsietett.

Persze Ilkához csatlakoztam.

A leány felvonta a napernyőjét. Lipóczy pipára gyújtott. Ott kellett állanunk, míg a harmadik masinával is megkínálja a pipáját, s végre a pogány dohányba tűz gyullad.

Ilka kérdően csillantotta rám a két szép kék szemét:

- No? Látta? Mit szól rá?

S megindultunk.

- Az a sárga lány - kérdeztem közömbösen -, akit megcsókolt?

- Az.

És a nevetés annyira a torkán volt, hogy megállt, s elővette a zsebkendőjét, az ajkára szorította, úgy cikogott.

- Mit nevetsz már annyira? - mordult rá Lipóczy.

- Hogy azt mondja: sárga lány!

És szinte fuldoklott nevettében.

Letörölte a nevető könnyeit, és hálásan pillantott reám:

- Hát az lenne...

- Finum Rózsi?

- Az.

A fejemet ráztam:

- Nem alkalmas rá.

- Ugye, hogy nem alkalmas!

- Nem színpadi arc.

- Az én arcom inkább?

S csillogott a szeme, mint a Hóp-féle, híres kék gyémánt.

A nap tüzesen sütött. Én még mindig hajadonfővel kísértem Iluskát. A pap kalapját nem lehetett föltennem. Mikor a faluból kiértünk, egy tarlón kellett áthaladnunk. Afrikai hőséget éreztem. Ilka így szólt:

- Mért nem teszi föl a kalapját?

- Én így szoktam. Csak esőben teszem föl a kalapomat.

- De hát süt a nap.

- Az a jó. Festőnek az illik.

Őrajtuk nem látszott a hőség nyomása. Az öreg afféle levegőn cserzett bőr, hideget-meleget megszokott ember. Ilkát meg talán a napernyő védte. Csupán az arca volt valamivel színesebb: mint a ma nyílt rózsa, amelynek a szirmain még ott a bimbói piros leheletű üdeség.

- Jár otthon templomba? - kérdezte galambtekintettel.

- Minden vasárnap elkísérem a húgaimat.

- A húgait?

S egyszerre igen érdeklődött a húgaim iránt, hogy milyen korúak, mi a nevük, milyenek. Az anyámat is kérdezte.

S a szeme bizalmasan, kedvesen sugárzott rám; és tündérkéken, mint a grotta azura kékje a Capri-szigeti barlangban.

Pipacs virított az árokparton. Egy lebbenéssel ott termett. Leszakította, és a hajába tűzte a füle mellé. Közben mosolygó szemmel nézett rám, mintha kérdezné:

- Szebb vagyok?

És az én mámoros szemem azt felelte rá:

- Remeke vagy a Teremtőnek!

Nem emlékszem, hogy miket beszélgettünk még. Csak arra az egyre emlékszem, hogy a szép atillás öregurat kérdeztem: kicsoda?

- Az öregúr? - felelte elcsodálkozva Lipóczy. - Hát Molnos Bandi, a fösvény huncut.

- A Sárgának az apja - toldotta hozzá a leány, újra nevetésbe vidulva -, meg Gyuszié, aki Göndör Sándort fogja játszani. De az nem sárga. Barna.

A Gyuszi szó hegyes késként szúródott a szívembe. Hát neki is Gyuszi? S hátha neki inkább, mint másnak?

De öt pere múlva elmúlt a fájás. Ilka víg volt. Könnyedként lépdikélt, mint a barázdabillegető. Ami virágot megpillantott, hozzáröppent és letépte, s közben-közben rám-rám nézett, hogy gyönyörködhessek a szemének a csodásságában.

- Délután eljön-e? - kérdezte, mikor a kapujukban búcsúzkodtam.

- El, hogyne. Hiszen az ebéden a pap bizonyára előtárja a nagy titkot...

- És akkor pártolni fog engem?

Hogy mondta ki az engem szót!

- Amennyire csak lehet - feleltem hősi arccal.

- És ha ellenkeznek?

- Megkötöm a kerekemet: semmiben se segítek nekik!

Tapsolt.

- Hát... hát ha jó hírrel jön, már messziről intsen a zsebkendőjével. Ha pedig rossz hírrel jön...

- Hiszem, hogy jó hírrel jövök.

Szeretettel pillantott rám, és én boldog voltam, hogy ez utolsó kérdés és válasz alatt folyton a kezemben volt a keze.

Andalogva tértem vissza a hűs fák alatt az erdei, mély csendességben.

Az út mellett egy patakocska folydogált a haraszt között a falu felé. Megálltam mellette, és néztem anélkül, hogy nézném.

Mert ott is talált virágot, valami fehér virágot Ilka. A nyomocskája látszik is egy helyen a puha parton. Ha egy bimbócska maradt volna a letépett virág mellett, fölvenném.

De nem találtam.

Aztán azon tűnődtem, hogy hogy is fogom én azt az Ilka megbízását teljesíteni?

Mert hogy Finum Rózsinak nem való már csak a termete se, annyi bizonyos. S ha keresztülerőltetem, el kell vállalnom a kulisszafestést, az is bizonyos.

De hogyan vállaljam el? Soha életemben nem láttam efféle mesterséget. S ha láttam volna is, akkor se tudnám megfesteni!

A víz csillogó remegéssel folydogált a belehajló füvek között. Fürge molnárkák korcsolyáztak a színén. Egy türkizszínű szitakötő cikázott el a szemem előtt, mint valami kék szikra. Sose láttam akkora szitakötőt. Egyszerre leült előttem egy kiálló, mohos kőre, s nézett rám, mintha ő is gondolkodna velem a kulisszafestés problémáján.

Teremtő Istenem! Adj valami mentő gondolatot!

S lógó fejjel ballagtam tovább.

A pap már várt. Persze, a tanító is ott ült. Az örvendezésükből, szemük sugárzásából láttam, hogy kiérzik belőlem minden szükséges kulisszájukat.

De hát még nem volt a leves az asztalon.

Én persze színleltem, hogy sejtelmem sincs az elém tárandó titkokról. A papnak a kutyájával játszottam: kis, fehér bundás, hegyeske fülű komondorral. Kölyök volt még, de igen vidám, kedves állat! Mindent cibált, ami eléje került. A papnak a hímzett papucsát előhozta a másik szobából, s ide-oda dobálta, cibálta, dobálta. Aztán leült rá, és vakaródzott egyet. Megint fogta a papucsot, s nagy kedvvel dobálta.

Leves után csakugyan előbontották a titkot, ahogy vártam.

- Bizalmas, igen bizalmas ügy! - mondotta fontoskodva a pap. - Önt valóban az Isten küldte hozzánk.

A fő kérdésük, hogy hogyan lehetne előteremteni a lehető legkevesebb költséggel a kulisszákat.

- Mert a színpad kérdése már meg volna oldva - mondotta szorongva a tanító. - Van egy ácsunk, aki a nemes ügyet tekintve díjtalanul vállalkozik.

- Szilágyi ingyen adja a deszkát, szálfákat - tette hozzá a pap. - Lipóczy is ad, ami kell, ingyen.

S aggodalmas-várakozón függött rajtam a szemük.

Én persze mindent helyeseltem, a gondolatot, az ácsot. Szilágyit, Lipóczyt és az ingyent. S a pap azon szavára, hogy a kulisszakérdés csak a megoldatlan, jóakarattal válaszoltam:

- Hát iszen az nem olyan nagy kérdés.

Az arcuk egyszerre kiderült.

- Nem nagy kérdés? De hát sokba kerül az! A festék... Hiszen rengeteg sok festék kell oda!

Alig ettek valamit, olyan izgatottak voltak. Csak én ettem nyugodtan.

Már akkor megvolt a gondolatom.

- Hát - mondottam -, ezt csak bízzák rám. Szívesen eligazítom ezt a nehéz ügyet. Hanem viszont nekem is van egy kis kívánságom, s ehhez kötöm, hogy kisegítem-e önöket a bajból.

- Ha nem költség...

- Krajcárba se kerül.

- Megadjuk! - kiáltották olyan hangon, mint Kossuth szavára a debreceni országgyűlés.

- Itt a kezem! - mondotta a pap. - Itt a kezem rá!

S mind a ketten a kezüket nyújtották.

- Meg van adva!

- Mert magam is szeretem a művészetet - folytattam fontoskodva -, és sokszor láttam, hogy a műkedvelők műrontókká válnak.

- Ó, kérem... - tiltakozott a tanító -, amilyen Göndör Sándorunk nekünk lesz!...

- Szép fiú, gyönyörű, eleven gyerek! - harsogott a pap. - És ha hazajön, egy színész barátját is elhozza magával. Az aztán elvégzi az utolsó simításokat.

- De a nők, a nők...

- A nők? Hát Tercsinek ott van Szilágyi Malvin. Remek leány, noha kissé keleti típus. De hát az se baj, hiszen ismeri mindenki a faluban. Erzsinek ott az Erdész Ilka, Finum Rózsinak Molnos Marcsa. Pompás Finum Rózsi lesz! Bátor! Már játszott az apácáknál is. És a hangja!... phajjaj!... a falu végéig elhallik!

- Csodaleány az, csoda! - tódította a pap.

- No hát - mondottam nyugodtan -, éppen itt a bökkenő. Én azt a hölgyet nem ismerem, de éppen az ilyen erős hang az, ami színpadra nem való. Akinek a hangja a falu végéig elhallik, az kérem, nem dalol, hanem kukorékol. Megengedem, hogy szépen kukorékol, de kukorékol.

Elképedten néztek rám.

Nyugodtan folytattam:

- Én a minap, hogy az önök kedves társaságában voltam, hallottam egy leányt...

- Csak nem az Ilkát gondolja? - hörkent rám a pap.

- De éppen azt - feleltem angol egykedvűséggel. - A Finum Rózsi szerepére senki se lehet alkalmasabb.

Mind a ketten elhőköltek. A tanító hátradőlt a széken. A bundáska visított.

- Az lehetetlen! - hebegett a pap.

- Az nem neki való - hüledezett a tanító is.

Fölvettem a nyifogó bundáskát az ölembe, és iparkodtam megvigasztalni egy pecsenyedarabkával.

S egyúttal ez a foglalkozásom volt a válasz az ellenkezésükre. Láthatják, hogy nekem Hekuba a Finum Rózsijuk.

- Hiszen az éretlen gyerekleány! - dörgött a pap.

- Csirke, aki most tollasodik - kontrázott a tanító.

- És félénk is. Ki se bírja nyitni a száját, ha a színpadra lép.

- Az az egyetlen szereplő, akitől leginkább félünk, hogy zátonyra viszi a vállalkozásunkat.

Vállat vontam:

- A színpadon mindenki megváltozik. Nemegyszer tapasztaltam, hogy bátrak meggyávulnak, gyávák megbátorodnak. És az a hang...

- No, de kérem, az egy... Hiszen már a figurája... - hebegett a pap. - Hiszen az... az nem Finum Rózsi lesz, az Finum Ilka lesz!

És az arca kivörösödött, mint a szeptemberi paradicsom.

Én csak hallgattam, játszogattam a bundáskával.

Hiába bizonygatták nekem, hogy a Boriska-szerepet az isten is Ilkának teremtette, hogy az a nyafi hang éppen megfelel annak a szentimentális parasztleánynak.

Én mintha vasszéken ültem volna, nem lehetett engem megingatni.

- A hang a fő - csökönyösködtem. - Blaháné se dalol szebben, mint az a lány. És bizonyára úri vendégek is megnézik itt A falu rosszát.

Az úri vendégekre való nyomós hivatkozás hatott még legjobban.

A tanító a papra nézett.

- Felülfizetések...

A pap az asztalra csapott.

- No jó: hát ha már annyira a fejébe állt annak a leánynak a hangja, teljesítjük az óhajtását. De tegye le, kérem, azt a dögöt. Hiszen láthatja, hogy folyton vakaródzik.

- Kezet rá még egyszer! - mondottam, a kutyát a padlóra bocsátva. - Becsületszó... Hogy ez a szereposztás meg nem másul.

Szívesen megtették.

- No, hát most már beszéljünk a kulisszákról - mondotta a pap pipára gyújtva. - Mennyibe fog az kerülni? És hogy lesz a megfestése? Mert hogy egy krajcárba se kerül...

- Nem kerül - feleltem. - És mivel most már az urakat becsületszó köti... Hát először is: nem este való játszani. Mert a világítás pénzbe is kerül...

- De hiszen úgy is szándékoltuk. Nappal, délután az iskola udvarán, Szent István királykor.

- Hát akkor rendben vagyunk. Akkor megmondhatom, hogy itt nem kell festeni semmit.

- Semmit?

- Semmit. Minek ide festett falu, mikor itt a valóságos! Az iskola dombon áll: hagyják nyitottan a színpad hátulját: a nézők látják a valóságos falut. És hát az eperfát se kell festeni: vágjanak le egy élő eperfát az előadás előtt való órában, s állítsák be a színpadra azon gallyasan, levelesen, ahogy az isten megteremtette. Annál különb fát Lehmann se festhet.

A tanító a homlokára csapott:

- Hogy erre nem gondoltunk! Hiszen akkor már túl is lehettünk volna rajta?

A pap is felugrott:

- Micsoda bivalyok vagyunk, hogy ezt mink ki nem találtuk!

Föl-alá járt a szobában. Aztán egyszerre megállt, mint aki falba ütközik:

- De hiszen ha nyílt színpadunk lesz, s a színpad emelvény, a nézők fölfelé néznek! Levegőt látnak, nem falut!

Erre magam se gondoltam.

Egy percre kővé váltan bámultunk össze. Ugyancsak össze kellett az eszemet szednem, hogy kiugorjak ebből a kérdésből. De hát a bibliában is benne van, hogy ahol szorítják az apostolt, a Szentlélek rögtön kisegíti.

- Furcsa - mondottam végre -, hát ne a színpadot emeljük, hanem a nézőteret. Magas padokat, fokozatosan, mint a görög színházakban.

- Hát persze, persze.

A továbbiak aztán az ötletemből szinte maguktól pattantak elő.

- A második felvonás kocsmáját - mondotta a tanító - összeállítjuk kéregpapírosból, és bemeszeltetjük. Szilágyi ad kéregpapirost is. Meszet is kérünk tőle.

- Majd én kiszabom - ajánlkoztam jó szívvel.

- Oda akácfa kell - fűzte a pap tovább -, vágnak azt is. Aztán az erdőt is így csináljuk meg: fát, bokrot sűrűn. Lipóczy ad, amennyi csak kell!

A nyert csata diadalhírét szokták olyan sietve vinni, mint ahogy én lódultam neki az útnak. Még a lélegzetem is fogyatkozni éreztem, mikorra beértem az első fák alá.

Útközben valami szokatlan viszketést éreztem a lábikrámon. Nem ügyeltem rá. Csak épp mikor a patakocska mellett haladtam, úgy futólagos gondolattal vélekedtem rá: de jó volna valami mélyedéses helyen fürödni egyet!

De a lokomotívom igen be volt fűtve. Ilka már vár! - gondoltam. Mekkorát növök előtte! Mekkorát!

Ezekből a szivárványszínes szép gondolatokból szinte kizavart egy ember, a Bolond Imre. Ott hevert egy mogyoróbokor mellett, s hogy mellette elloholtam, fél kézre emelkedett, és rám meresztette a szemét.

Megdöbbentem.

Fene dolog is erdőben őrülttel találkozni! Ki tudja, mikor milyen kereket vált a bolondsága, s nem lódul-e nekem a bolondságában?!

Az őrült csak bámult. Fölvette a mellette heverő, kakastollas kalapot. Kifordította belőle a gombát, s a fejére tette.

Nem szólt semmit.

Szinte röstelkedtem aztán, hogy úgy megszeppentem tőle. Hiszen mondta a boltos, hogy csak akkor bolond, ha rájön az órája.

Ilkát a ház előtt, a malomkő asztalnál pillantottam meg. Ott ültek mint a hárman. Ilka fél könyékre támaszkodva nézett az útra. Piros volt az izgalomtól.

Előrántottam a zsebkendőmet, s diadalmasan lebegtettem.

Még inkább elpirosodott. Fölkelt, és elém jött néhány lépést.

- Hát én játszom? Igazán én játszom?

Szinte reszketett örömében.

- Apukám! - kiáltotta. - Én játszom! Én játszom a Finum Rózsit!

És boldogságában megcsókolta a vak asszonyt.

Éreztem, hogy az a csók engem illetett. S még így is jólesett.

- Tessék leülni. Ma nem festünk. Nem bírnék nyugodtan maradni. Vagy menjünk be. Odabent hűvösebb van. Milyen áldott ember ön, művész úr! Milyen áldott ember! Milyen szerencsém nekem!

S kezet nyújtott. A hála legkékebb sugarait árasztotta rám a szeméből.

Bementünk a szobába. Ilka még ott is örvendezett. Aztán egyszerre elhalványult.

- Mármost csak azt tudnám, hogyan lesz az? Belesülök! Irtózatosan belesülök!

S aggodalmasan tördelte a kezét:

- Micsoda szégyen lesz. Micsoda szégyen!

Lipóczy is a fülét vakarta.

- Dehogy sülsz bele! - mormogta. - Ha a Marcsa nem félt, te se félj!

- De félt! Az is félt! Mondta nekem, hogy húsvét óta nem alszik emiatt. Most már én leszek az, aki nem alhatok.

- Nyugodjon meg - mondottam. - Én akárhányszor láttam Blahánét ebben a szerepben. Betanítom magát. Eljárok a próbákra.

- Betanít? De Marcsát ugye nem fogja tanítani? Csak engem, csak engem?

A láncos kutya dühös uhogása szakította meg a beszélgetésünket. Ilka kisietett. Két gömbölyű zsidóleánnyal tért vissza.

A Szilágyi kisasszonyok voltak. Mind a kettő egyformán rákszín ruhás és piros napernyős és büszke fejű. Az arcuk is vörösbe játszó szőke, és egyforma, mint két pulykatojás. A derekukon a míder olyan keményen áll, mint a régi lovagokon a páncélderék.

- Már nem titok! Már nem titok! - újságolta nekik örvendezve Ilka. - Most már a művész urat is megnyerték. A napokban kezdjük a próbákat.

Az ügy csak az idősebbik leányt érdekelte, a leendő Bátki Tercsit. No, hát ha Ilkára azt mondták, hogy Finum Ilka lesz a színpadon, akkor ez meg Slézinger Tercsi lesz! Ilyen falu rosszát se látott még Árpádnak országa!

A kisebbik rák kissé szomorkás arccal érdeklődött a színművészet iránt. Gondolom, bosszankodott is Tóth Edére, hogy csak három leányszerepet írt A falu rosszába.

S legott elárasztottak mindenféle kérdéssel, hogy hogyan öltözik a pesti Bátki Tercsi. Hát Feledi Boriska? Hát Finum Rózsi? Két ágba fonják-e a hajukat vagy csak egybe? Cipő van-e a lábukon, vagy csizma? Ki kell-e az arcukat festeniük? Vagy maradhatnak a maguk arcszínével?

A legtöbb kérdést persze a Malvin leány intézte hozzám. Afféle komoly, okosdi szemű zsidóleány volt. Mikor hallgatott is, a mutatóujjára támasztotta az arcát, s látszott rajta a tűnődés, hogy miket kellene még kérdeznie.

Bámultam Ilkának az ártatlan színű ravaszkodását, milyen ügyesen fonta a kérdések közé a Finum Rózsit illető érdeklődéseit! Mintha csak Molnos Marcsáért kérdezné.

- Csak már jönne! - szólt olykor türelmetlenül. - Hiszen neki kell ezeket legjobban tudnia.

És ahogy a szememen állt a szeme, benne láttam a titkos örvendezést, a kettőnk titkának mélytenger bizalmát.

Azonban én nemigen merülhettem aznap az ő szemének kéklő szép mélységeibe. Már a beszélgetések elején is éreztem, hogy az oldalamon belülről mintha egy hajszál sétálgatna. Egyszer-kétszer csak megrándulhattam, s ha lehetett, odaemeltem a kezemet is, és titkon nyomtam egyet-egyet a viszketés helyén. De a hajszál fölfelé sétált a gerincemen, s már a lapockámon is éreztem.

Átkozott kis bundás!... Micsoda ostobaság is volt az ölembe szednem! Micsoda szamár vagyok én, micsoda hatökör, hogy olyan lobogva rohanok ide! Hát nem okosabb lett volna fürödnöm egyet előbb abban a tiszta vizű patakocskában? Vagy legalább az ingemet kiráztam volna!

S közben beszélgetnem és nyájaskodnom kellett mozdulatlan testtel, s amíg beszéltem, azon gondolkodnom, hogyan vakarhatnám meg a hátamat.

A leányok persze nem sejtettek az én gyötrődésemből semmit. Mind a háromnak a szeme mosolygó érdeklődéssel állott rajtam, és kérdést kérdésbe fűztek.

Csak egy pillanatra néznének máshová - fohászkodtam -, hogy legalább csak egyszer is ráüthetnék az öklömmel a hátam közepére!

- Nem lehetne-e mind a hármunknak dalolnunk? - kérdezte a Malvin leány. - Hiszen a dal akárhova beilleszthető a színművekbe.

- Nem - feleltem határozottan. - A népszínművekben csak kettő dalolhat: a legény meg az egyik nő. Csak a Finum Rózsi, mint...

Szúró érintés a derekamon. Mintha budakeszi csalánnal érintettek volna.

Megrándultam.

- Nem ülnénk-e ki a malomkő asztalhoz? Itt nagy a hőség.

Gondoltam: előre mennek, és én hátul vakaródzhatok egyet.

- Itt? - kérdezte csodálkozva Ilka. - Iszen az egész faluban nincs ilyen hűs szoba. Egyébiránt, ha tetszik...

S a rákokhoz fordult.

- Kimehetünk - mondotta Matild vonakodva. - De várjuk meg talán Marcsát...

- Mindjárt itt lesz. De hát mondja, művész úr: a könyvben az van, hogy Finum Rózsi kívül énekli az első dalt. Hát hol lesz az a kívül? Ez Marcsát igen fogja érdekelni.

- Kívül? (Tűszúrás a combomon.) Hát kívül...

S gyorsan keresztbe vetettem a lábamat.

Ilka nevetett:

- De hol kívül? Az udvaron kívül?

- Bizonyára. Azazhogy nem. Csak a színpadon kívül.

- De ha a színpadnak nem lesz fala. Hiszen akkor a közönség látja... Marcsát.

- Marcsát? No, persze hogy Marcsát, azazhogy Finum Rózsit.

És hogy az elmémet eltereljem a vándorló csalántól, hévvel magyaráztam, hogy legjobb, ha Finum Rózsi az iskola épületében kezdi meg a dalt, s ott először háttal a közönségnek fordulva, aztán lassacskán kifordulva, hogy a hang közelgőnek tessék.

Amíg beszéltem, az erdész vizslája elősétált a másik szobából. A küszöbön kinyújtózkodott, ásított egyet. Aztán mellém ült a padlóra: fölemelte az egyik hátulsó lábát, és buzgón dolgozott a füle tövén.

Még ez is nekem vakar!

- Haza kell mennem - mondottam fölkelve. - Az ajtómat, úgy rémlik, nyitva felejtettem.

- Már hogy menne!... - szólt Ilka könyörgőn.

- Ó, nem bocsátjuk! - szekundált a két Szilágyi lány is. - Nyugodt lehet: a mi falunkban nem lop senki.

- És hát Marcsával még nem is beszélt.

S a kutya felé csapott zsebkendőjével:

- Mars!

A kutya visszakullogott a másik szobába.

Maradtam. Lehetetlen volt a kék szem könyörgésének nem engednem.

Pedig már egyszerre három helyen is éreztem a csalánt, mintha tüzes varrótűcskék érintgettek volna.

- És a dallamok? Marcsa még nem kapta meg a kótákat - folytatta a vallatást Ilka. - Nehéz megtanulni?

- Bizony nem valami jó nóták - feleltem a lábamat remegtetve. - Egy van közte, az is a Göndör Sándor nótája: A Csap utcán.

- Dalolja el! Az Isten áldja meg.

Eldúdoltam nekik. Szinte jólesett, hogy ide-oda mozgathattam közben a derekamat és a karomat.

A lányoknak nemigen tetszett. De arra mégis alkalmas volt, hogy Ilkának eszébe juttatta a Rezgő nyárfa-nótát.

- Micsoda dal! - mondotta a leányoknak. - Már a nagymama is játssza.

S az agg vak már mozdult is, hogy a kláviszhoz üljön. Én meg kettős gyönyörűséget vártam: az egyik, hogy újra hallom az Iluska dalát, a másik az, hogy a lányok leveszik rólam kis időre a szemüket.

Ekkor azonban uhu-buhu? - künn a láncos kutya. A lányok mind eléje rohantak Marcsának. Csak ketten maradtunk a fehér főkötős múmiával.

No ez alatt az egy perc alatt igazán nem keresztényhez illő szívvel áldottam a vakságáért.

Marcsa az anyjával lépett be, azzal a fekete szalmakalapos, koros hölggyel, akit a templomban láttam. A szeme vörös volt. Látszott rajta, hogy sírt. Kedvetlenül és szótlanul nyújtott a bemutatásra kezet.

- Nem akartam eljönni - pityegte a lánytársainak. - Anyám alig bírt rávenni, hogy eljöjjek.

- De hát mi bajod történt? - faggatták ijedt szemmel a lányok.

- A Finum Rózsit - nyögte egy székre rogyva - elveszik tőlem!

A szája szélét harapdálta, hogy visszatartsa a könnyeit. És gyűlölettel nézett Ilkára.

- Lehetetlen! - kiáltotta Ilka, a kezét összecsapva. - Hát mért vennék el?

- Te tudod! - fakadt ki akkor könnyekben a leány. - Hiszen neked adják!

- Nekem? - képedezett Ilka.

- Hát nem te akartad?

- Én? Becsületemre mondom neked, Marcsa... A Boldogságos Szűz úgy segítsen engem, hogy én se a papnak, se a tanítónak egy szót se szóltam.

- Akkor nem értem - szólt Marcsa, a könnyeit egy mozdulattal letörölve. S az anyjára bámult.

Az anyja felleges arccal ült a vak mellett, és hol Ilkára meresztette a szemét, hol reám.

A két rák is dermedten hallgatott. Sőt még én is elfeledtem a nagy feszültségben a bajomat.

- Én tudok róla - szólaltam meg végre a gyötrelmes csöndességben. - A papnál voltam ebéden, és ott tanácskoztuk meg, hogy maga a nehezebbik szerepet is el tudja játszani: a Boriskát. Mert maga játszott már az apácáknál. És a Boriska-szerepbe annyi kedvességet és érzést kell önteni, hogy azt csak magától várhatják. Így mondták.

Sohasem felejtem el azt a hálás nézést, amellyel az Ilka szeme függött rajtam.

Marcsa szeméből is eltűntek a könnyek.

- Így mondták? - rebegte hitetlenkedve.

- Így. Azt mondták, hogy maga már kipróbált színpadi tehetség.

- De a dal... Abba a szerepbe nincsen egy fikarcnyi nóta se.

- Éppen azért. Egyszerre minden nem lehet egy szerepben. A töltött káposztába nem rakunk mákos mazsolát, sem a mákos-mazsolás kalácsba zöldpaprikát.

Marcsa megenyhült arccal tűnődött maga elé. A lányok is ráestek:

- Látod, látod! És te még sírtál!

- De hát... a tanító, a litánia előtt beszéltem vele, azt mondta, hogy te leszel Finum Rózsi. Hát...

- Nekem még nem szóltak róla - mentegetődzött szent képpel Ilka. - És nem is hiszem, hogy elfogadhatom.

Pompásan mulattam volna a leányoknak ezen az igazi színjátékán, amilyet színpadon Pesten se tudnak produkálni, de a tűérintgetések megint jelentkeztek.

Lehetetlen maradnom! - gondoltam. De ilyen hirtelen itt se hagyhatom az utóbb jötteket.

Pláne, hogy a leányok elmondták Marcsának, mennyire ismerem A falu rosszát, s hogy már apróra kikérdezték, melyik hogyan öltözzön.

Akkor aztán Marcsa rakta ki a kérdéseit. Kezdett érdeklődni az új szerep iránt. Hogy van-e annak hatása a közönségre, és hogy mely részek azok?

Ilka a kezembe adta a könyvet. Nem volt ott semmi külön szerepírás, hanem csak úgy könyvből... S én átnéztem a Boriska-szerepet: mondtam róla olyanokat, hogy magam is csodálkoztam rajta.

De már akkor tíz helyen is jelentkeztek a tüzes tűszúrások... A vizsla is, úgy látszik, nemhiába dolgozott mellettem. De micsoda buta szokás, hogy kutyát eresztenek a házba!

Szívtam a fogamat, és a pokol vörös-tüzes fenekére kívántam minden házikutyát.

S Marcsa eközben egyre növekvő hévvel lehelt tovább a művészetért.

- De hát hogyan lesz az az ugrás? Valami híd van ott és folyó. Vízbe kell ugrani?

- Hát hídnak valóságos híd lesz. Víznek... egy jó kád víz.

- Ah!...

- Sose tartson tőle. A világon annál kellemesebb mulatság nincsen. Én most is szívesen beleugranék valami jókora vizeskádba.

- No, már azt pedig...

- Hát nem muszáj, ha nem akarja. De gondoljon a hatásra: mikor a víz szétloccsan!

S magamban gondoltam: Sekszpírnek a Richárd királya az országát kínálta egy paripáért. Én egy kád vízért adnék most három országot is.

S újra... mintha száz hangya mászkálna bennem!...

Lehetetlen volt tovább szenvednem.

Fölpattantam a székről, s a zsebemre kaptam.

- A pénzem... - mondottam a levegőbe pillogva. - Már bocsássanak meg, de minden pénzem ott van a asztalomon. Az ajtómat elfeledtem bezárni. És gyerekek játszanak ott...

Azzal sietve elbúcsúztam, s iszkoltam be az erdőbe.

A patak! Hol a patak? Ördögadta kanyargós vize!

Jó ideig kellett futkosnom, míg rátaláltam. De a víz ott csekélyes volt benne. Keresgélnem kellett egy olyan mélyedést, ahol annyira meggyülemlik, hogy belemehetek.

Végre találtam is egy olyan helyet.

A ruhámat legott leszórtam magamról.

Csodálkozva láttam, hogy az ingemben semmit se látok.

Lehet, hogy nem is volt, csak képzelődtem. Ha a plébános nem szólt volna, hogy tegyem le a kutyát, talán nem is éreztem volna semmit.

De azért még mindig viszketett a bokámtól a nyakamig mindenem.

Nagy kedvvel ereszkedtem bele a félméteres, tiszta vízbe, és mennyei gyönyörűséggel locsolgattam a hátamat.

A víz langyos volt, s nem is nagyon iszapos. Belehevertem nyakig. Hál'istennek, csakhogy egyszer itt vagyok!

S ahogy ott feküdtem hanyatt, behunytam a szememet, s hallgattam az erdei csöndességben meg-megszólaló madárhangokat.

Talán félórát is hevertem már ottan, mikor egyszerre valami bántó szúrást érzek a bal lábam szárán, mintha szerbtövis szúródott volna bele.

Odatapintok, hogy mi az. Hát valami puha, nyúlós ismeretlenség, mintha gyermekujjnyi kis gumidarab volna.

Fölemelem a lábamat, hát egy fekete pióca.

Ijedten kelek ki a vízből. Fogom, húzom, húzgálom a piócát. Kisiklik a kezemből... Marad a lábamon. Akárhogy iparkodom megszorítani, nyúlik, mint a gumi, de a vége nem akarja a lábamat elhagyni. Marad, ragad, mintha belenőtt volna a testembe.

Ahogy ott vesződök a makacs állatkával, egyszerre női hangokat hallok a közelben.

Tyű! A leányok bizonyára kijöttek sétálni! S erre jönnek! Éppen erre jönnek! No, ez az ördög neve napja!

Az első gondolatom az volt, hogy magamra kapkodom a ruhámat. De hát a pióca... Hiszen beleeszi magát a testembe! Átkozott férge az istennek! De hiszen ha belapulok a vízbe, a káka eltakar!

Visszaugrottam a vízbe, és belefeküdtem fülig.

Ahogy ott lapulok, fülelek, rám meredő emberi szemmel találkozik a tekintetem.

A Bolond Imre néz egy sombokor mellől! Néz kimeredt szemmel, s vigyorog. Kakastollas kalapja a hóna alatt. Egy csomó gomba fehérlik ki belőle.

Már megmozdult a nyelvem, hogy rászólok: Takarodjon innen! De eszembe ötlött, hogy a bolond ember nyelvén csak az ismerősei beszélhetnek. Hátha belém vesz, lármát csap? Akkor a leányok éppen idefutnak.

Hát csak néztem rá dermedten.

Egyszer csak megmozdul a bolond: a gombát kifordítja a kalapjából. Fölcsapja a kalapot a fejére.

Vígan kurjant, és táncra üti a bokáját:

- Hej, haj! Húzd rá, cigány!

Járja a verbunkost. Csapkodja a lába szárát. S rekedtes hangján nagy vígan rákezdi:

Gyere, pajtás, a huszárok sorába!

Bármennyire megtisztelő volt is, hogy alkalmasnak ítélt a huszárságra, velem először történt az életemben, hogy vízben megizzadtam.

Most már biztos, hogy a leányok idefutnak!

- Német vagyok - hörgöm dühösen. - Német vagyok!

De az se lát, se hall. Verbunkos kedvében buzgón tiporkálja a füvet a parton.

Végre is kiugrottam a vízből. Hónom alá kaptam a ruhámat, s elnyargaltam a piócámmal együtt hazafelé.


No, de hosszúra nyúlik már a történetem... Röviden szándékoltam elmondani. Hanem ilyenkor minden eszébe fordul az embernek.

Hát csak még a végét mondom el.

A próbákat néhány nap múlva megkezdtük. Az iskola dobogója éppen jó volt színpadnak. Én rendeztem: ki merről lépjen rá, hol álljon, hol menjen ki.

A szereplők - életemben nem láttam olyan vegyes színtársulatot! A bíró maga vállalkozott bírónak. A baktert a Szilágyi csősze játszotta, a kocsmárost a boltos zsidó, a kántort a falusi csizmadia, a cigányokat igazi cigányok.

A katonaságnál veszteglő Göndör Sándor szerepét ideiglenesen én olvastam papirosról, s csináltam nagyjából a mozdulatait is. Sőt azt is megígértem, hogy ha a sokat emlegetett Gyuszit nem bocsátanák haza a katonaságtól, én játszom el a szerepét.

A próbák mindig négy órakor kezdődtek, hát én már két órakor erdészéknél ültem, és festettem egy jó órát. Onnan aztán Ilkával sétáltam a lombos, madárdalos erdőn át a próbára.

A leányt hol az apja kísérte még, hol a cseléd. S nekünk csak a szemünk beszélhetett.

A szemünk.

Ki írhatja meg a leányszem szótárát? Hol az a poéta, aki annyi költészetet tud egy versébe lehelni, amennyi költészet csak egy édes pillantásában is van a leánynak!

S hol az a zenész, aki olyan zenét tud hallatni, amilyet két fiatal dobogó szív hallat, mikor egymás mellett sétál.

S hol az az egyiptomi írás-fejtő tudós, aki meg tudja fejteni: miket mond egymásnak két fiatal szerelmesnek a hallgatása?

Hangosan persze csak a színjátékról beszélgetünk. De gerlebúgás hangzik a cserfalombok közül, csupa epedés, csupa szerelem. Mintha azt mondaná: Gyönyörűm, gyönyörűm, jer, gyönyörűm, várlak!

S a távolból, az erdő mélyéből felel rá a másik: Várj, várj, gyönyörűm, várj! Repülök, repülök mindjárt!

- Hallja? - kérdem a szemébe mélyedve.

- Gerlice - feleli elmosolyodva.

S behunyja a szemét.

Két pillangó kergetődzik előttünk. Körbe forognak egymás körül. Látnivaló, hogy enyelegnek, játszanak.

- Nézze: mily boldog állatkák! Az egyik nő, a másik férfi. Mily boldogok!

- Minden boldog - feleli a pillangókra mélázva. - Az isten erdejében minden boldog.

Aztán rám pillant.

S hallgatva sétálunk tovább.

Egy vastag derekú bükkfa mellett megyünk el.

- Nézze - mondom -, egy szarvasbogár ül itt.

- Ne bántsa.

- Eszem ágában sincs. De milyen gondolkodva ül itt ez a bogár.

S megállunk.

- Vajon min gondolkodik? - kérdi Ilka.

- Min gondolkodna? - felelem. - Eledele van bőven. Hálószobája minden falevél. Itala minden harmatcsepp. De hol a párja?

- Az igaz - mondja Ilka. - Nincs mellette a párja. Talán azon gondolkodik. Szegény...

És rám pillant.

Egy-két harangvirágocskát szakítok neki. Ahogy átadom, a kezünk összeérintkezik.

Az apja ezalatt néhány lépést előbbre haladt.

- Ha nem volna kezem - mondom halkan -, hogyan nyújtottam volna át ezt a virágot?

- Nem tudom.

- Az ajkammal. És ha magának se volna keze e pillanatban... Elfogadta volna?

Mélyen behunyja egy pillanatra a szemét, s mosolyog.

S halkan, melegen válaszol:

- Milyen gondolatai vannak magának!

S boldog hallgatással sétálunk tovább a füves erdei úton, a lombok árnyékában.

Csak az arcképfestés halad lassan!

Mindennap újrafestem a szemét. Oly könnyűnek látszik: hiszen csak halvány rózsaszínbe két kék pontot kell festenem, és négy kis fehér éket, négy finom fekete vonást, a szeme pillájának. Szem keletkezik az ecsetem alatt, emberi szem, és szép szem, de hiába: nem az ő szeme! Nincs benne élet, nincs benne lélek, nincs benne rejtelem! Nincs benne az a bűbájos mosolygás!

Ő maga is idegenül és csodálkozva nézi olykor.

- Milyen jó - mondja -, milyen érdekes!

De érzem a hangján, hogy nem fogadja el a maga szemének.

- Még nem az igazi - felelem. - Majd csak napok múlva.

Persze azokban a napokban nyugtalanul alszom. Nemcsak a kép miatt, nemcsak a békák miatt, hanem mert a szerelmes állapot betegség: a boldogság nyavalyája.

Egy ilyen éjszakámon eszembe vágódik, hogy az olajfestményeken milyen vastag, szinte kérges olykor a festék. Hopp: megvan! Azért nem boldogultam eddig, mert a vékony nedvű vízfestékhez voltam szokva. Nem színleheletek kellenek a vászonra, hanem színsár - mentül vastagabban!

S keverem én másnap bőven a festéket, olajat. Rakom ecsettel a színeket pazarul. Domborodik is az arc, a kalpag, a mente, mintha csak bádogból csinálnám. Csak a szem!.. az marad hideg, ordító kék!

S mikor félbe kell hagynom, magam teszem föl a képet az almárium tetejére, nehogy a cseléd megfogja.

Másnap délután, mikor leveszem, majd kiejtem a kezemből. Hosszú tarka barázdákban csurog a festék! A kalpag feketéje mind leszállt az arcba: az arcszín mind leszállt a mentére, a mente vörhenyes színei meg gyöngyökben ülnek alól a kép szélén. S a gyönyörű két kék szem: mintha csatában verték volna ki...

Elképedve nézzük mind a hárman.

Mi történt ezzel a képpel?

Hát biz azzal az történt - azt is csak később tudtam meg a festőismerőseimtől -, hogy több olajjal kevertem a festéket, mint kellett volna. De akkor persze nem is sejtettem. Az időjárásra vélekedtem, hogy az az oka. Mert bő eső esett azon éjjel, s az ablak felső tábláit nyitva hagyták.

- Sebaj - mondottam kényszerült mosolygással -, letörüljük, újrakezdjük!

- De annyi fáradság! - sajnálkozott Ilka.

Az öregasszony is szomorúan ingatta a fejét.

- Mennyi munkája kárba veszett!

S éreztem a hangján, hogy a saját öltözködéseit érzi kárba veszetteknek...

A következő napon derült volt az éj, holdas és csillagos, de azért a képem másnapra megint lecsorgott.

Már a festékben a hiba! - tűnődtem bosszankodva. - Csupa új festéket hoztam.

Lipóczy a fejét csóválta:

- Már ezt is hamisítják!

- Vagy lehet, hogy a vászon is átnedvesült... Hozok másikat.

Már negyedik hete voltam ott, s még mindig nem beszélhettem kedvem szerint Ilkával.

Délelőtt nem mehettem hozzájuk. Tudtam, hogy el van foglalva a házzal, konyhával. Délután meg együtt ültek. Egy percre se maradhattam vele. Vasárnaponkint is próbáltunk. Arra meg nem is gondolhattam, hogy esti találkozásra kérjem. Nekem se volt kedvem arra, hogy esetleg éjjel találkozzak az erdőn a verbunkossal. A láncos kutyát is elszabadították esténkint: ki tudja, éjjel hogyan gondolkodik a láncos kutya? Még belém duplázott volna Lipóczy azzal a gondolattal, hogy valami tolvaj jár a ház körül.

Hát csak a próbákra való sétálások gyönyörűségével kellett egyelőre megelégednem, meg egy-egy meleg kézszorítással - no meg hogy a próbákon beszélgethettünk.

Ilka gyönyörűen dalolt.

Mondtam is a papnak:

- No hát, ugye? Blaháné se dalol szebben!

- Csak ne látnák - felelte aggódva.

Annyi bizonyos volt, hogy hiába öltözik menyecskének, azzal a madárhúsú termettel csak leány ő.

Egy szombaton levéllel robog be a pap közibénk az iskolába:

- Jön Gyuszi! Hétfőn este jön meg! A színészt is hozza! Addig nem próbálunk!

Így jutottam végre egy vasárnaphoz.

- Holnap nem festek - mondottam. - Hadd száradjon a festék.

Tudtam, hogy ezt kell rá felelnie:

- De azért eljön?

- Hát hogyne: örömest.

- Eljönnek a lányok is, és kisétálunk az erdőbe. Jó?

- Jó.

Mondhatom, azon az éjszakán még kevesebbet aludtam, mint szoktam. A hadvezérek a döntő csata előtt feküdhetnek le olyan fejjel, mint én, a tábori nyoszolyájukra.

Egész éjjel hánytam-vetettem a gondolatokat: hogyan lehet majd a leánytársaságtól elmarasztalnom Ilkát feltűnés nélkül. Epret szedjünk? Az már nincs. Vargányát csak nem szedethetek velük! Pillangót kergessünk? Az a komoly Marcsa meg az a két míderes lány nem vállalkozik arra, hogy futkosson. Hiszen ha vállalkoznának, milyen könnyű lenne Ilkával magunkra maradnunk! Szent Ámor, adj egy jó ötletet!

Szent Ámor azonban megelégedett annyival, hogy a gyújtó golyót belőtte a mellembe, a többit rám hagyta.

Végre az látszott valamennyire ajánlatosnak, hogy a tanítót kicsalom: a lányok legalább nemcsak énkörém csoportosulnak. S ha a Szilágyi lányok is hoznának valami gavallért...

Bizony nem hoztak azok. Csak a tanító jött ki a kedvemért. Az meg előre megmondta, hogy unja mind a négy leányt.

Pedig az idő gyönyörű volt. Az erdőig ugyan forró, mint a pokol lehelete, de bent a fák között, a patak mentén, mint a bibliai hűs paradicsomkert.

Uzsonnáig az erdészék házánál mulattunk. Királyi asztalra illő, hideg kávéval vendégeltek meg, s utána jégbe hűtött kajszibarackkal. (Jól élnek azok a sajnált falusiak!) A malomkő asztalon ettük meg, a vadkomlóval kárpitozott, gyönyörű árnyékon. Aztán hát kisétáltunk az erdőbe.

Mi szebb a világon az erdei sétánál leánytársaságban!

Mind a négy leány nyáriasan van öltözve persze. A két Szilágyi leány is otthon hagyta aznap a mídert: fehér, áttetsző blúzt öltöttek a fűzlevélszín szoknyájuk fölé. Marcsán vajszín blúz volt és fekete szoknya. Csak Ilkán volt egy kék kockás, pepitaféle kabátocska és ugyanolyan szoknya.

Gyönyörű volt abban a Tegethof-szegélyes, kis hetyke kabátban, a férfias, fehér inggallérral, s katángvirágszínű, fehér sávos, hosszúkás nyakkendővel!

S ő érezte is ezt. A kezét olykor a kabátka zsebébe téve lépdegélt közöttünk. A napernyőjét nem hozta ki. Séta közben lekapcsolta a karláncát, és azzal játszott. Malmozott vele. Oly gyorsan forgatta, hogy olyan volt, mint egy rengő aranytányér. Majd földobta, megkapta. El is ejtette egyszer a tanító felé. De az nem vette föl. A tanítványnak csak nem veszi föl! De engem meg se előzhetett volna.

És sétáltunk a fák között, a harasztban, a gyepen, a tisztásokon.

Milyen jókedvű a leányféle! És milyen boldog természetű!

A séta persze csakhamar virágszedésre változott. Magasra nőtt barátszegfű virított mindenfelé. Aztán a patakocska mellett még nagyobb sokasága a virágoknak.

Szedtük.

S nekem ugyancsak ügyelnem kellett, hogy váltakozva foglalkozzak a leányokkal.

Az erdésznek egy kis kaszálójához érkeztünk a patakocska mellett egy tisztáson. Arrafelé találtuk a legtöbb virágot. A leányok ott elszéledtek. Én Ilka mellett maradtam, s reméltem, hogy Karó úr is eltágul majd tőlünk valamerre.

Festeni való, füves erdőrész volt az. Égbe néző fák és patakba hajló fűzfabokrok. Hosszú árnyékok a kaszáló zöld szőnyegén. Apró, kék pillék, amint játszva gomolyognak a lefelé ereszkedő nap rézsútos sugársleppjein.

A közeli fákon az erdei rigók fuvolás bandája próbálgatta a fuvoláit. Hol az egyik, hol a másik, hol kettő, három is egyszerre. Plü-plü-pIü-pliupliu. S valami kritikus rigó közéjük: Srrrek. Mintha a Neues Pester Journal kritikusa volna!

Aztán egyszerre elhallgatott valamennyi.

A fák közt növekvő csörtetés hallatszott.

Arra fordultunk: mi az?

- Vaddisznó - vélekedett a tanító.

Ilka a fejét rázta, s mosolyogva figyelt, nézett.

- Aligha.

A következő pillanatban előtörtet a galagonyabokrok közül egy őz. Sebes rohanással robog el közöttünk. A tanítót majd fellöki.

A lányok sikítanak.

Magam is majd leülök ijedtemben.

Az őz átszökemlik a patakon, s a lányok sikoltásától még inkább meggyorsulva rohan a kaszálón keresztül.

Gyönyörű állat! A nyakán egy fehér folt...

S háromig se olvashattunk volna, már elirrant, elmúlt a kaszáló másik oldalán a fák között.

Utánabámultam:

- A halhatatlan őz!

- Az - mondotta Ilka mosolyogva. - Valahol megriasztották.

A tanító bosszankodott, csaknem a haját tépte.

- S éppen ilyenkor nincs nálam a puskám!

- Kézzel is elfoghatta volna - felelte Ilka egy rózsás koronilláért lehajolva. - Otthon meglőhette volna az udvaron.

A többi leány még mindig színe hagyott arccal bámult az erdő felé, amerre az őz elmenekült.

Aztán nevettek:

- Mennyire megijedtünk.

Szedtük a virágot tovább.

A kaszáló szélén bőven virágzott az Ilka kedves virága: a koronilla, az a csupa finomság, liláspiros színnel halványan belehelt fehér virág, amelyet hideg szívvel senki se nézhet, akinek csak egy csöpp érzéke van a színek iránt.

A többi leány szedett mindenfélét. Ilka csak koronillát, s köréje nefelejcset, a nefelejcs köré páfrányt.

Eközben persze újra megoszlottunk. De annyira mégse, mint szerettem volna.

A tanító is hol az egyik leánynak adta a virágát, hol a másiknak. Még Ilkának adott a legkevesebbet.

S az idő boldogan múldogált.

Mikor aztán már minden lánynak volt egy jó nagy csokor virága, azon tanakodtunk, hogy leülünk valahova, s összerendezi ki-ki a gyűjteményét.

Három szénaboglya is kínálkozott alkalmasnak a letelepedésre.

A legközelebbihez fordultunk.

Ilka kivonta a tűt a kalapjából, s megsimította a haját. Kedvesen féloldalt volt választva a haja, és selymesen hajolt a nagyobbik választék a fejére.

S a kalapját a kezében lógatva, vidáman sétált mellettem.

Hanem egyszer csak nagy ijedten megáll:

- Jézus Mária! - mondja elnyíló szemmel. - A karláncom...

És szinte belesápad.

A leányok is elképednek:

- Elveszett?

- Hol volt meg utoljára? - kérdi a tanító.

Ilka sápadtan rebegi:

- Mikor az első virágot szakítottam egy szilfa alatt. Emlékszem, egy szilfa alatt. Barátszegfű volt. Hiszen neked adtam, Malvin, emlékezhetsz rá.

- Emlékszem - felelte a leány.

A tanító felvonta a vállát:

- Végig kell néznünk mindent, amerre csak jártunk. A fű közül majd csak előcsillan.

Ilka úgy néz maga elé, mint a templomi Mater dolorosa.

- Ne aggódjon annyira - vigasztalom. - Hiszen meglesz, bizonyosan meglesz. Jöjjön, és járjuk végig a patak mellékét, amerre jöttünk.

A leányok már akkor szorgos figyelemmel hajladoztak, nézgelődtek a fűben. A tanító arra vállalkozott, hogy a patak vizét nézegeti végig: hátha abba ejtődött a lánc?

- Jaj, nem bírok... - feleli Ilka szenvedező, bágyadt arccal. - Csak a gondolat is, hogy elvesztem a kedves emlékemet... a kincsemet...

S leült a boglya mellé, a szénára. Az arcán nagy könnycseppek gördültek végig.

- Ne sírj, no, ne sírj! - kiáltotta visszafordulva a Molnos leány. - Meglesz, biztosan meglesz!

- Meglesz - mondtam én is. - És ha mégse lenne meg, én éppen olyat fogok magának küldeni Pestről.

S magam is készültem, hogy keresek.

- Maradjon egy percre - rebegte. - Csak míg a szívszorulásom elmúlik. Aztán én is keresek.

Maradtam persze, és hát részvéttel néztem reá.

- De hát Iluska, hiszen megtaláljuk.

Nem tudott szólni, csak ült kókadt fejjel, mint a nápolyi múzeum haldokló gladiátora, s bágyadt mozdulattal vonta elő a zsebkendőjét, hogy könnyeit letörölje.

Attól tartottam, hogy valami szívfogás érte, s hogy elájul.

Letérdeltem melléje, s megfogtam a kezét:

- De hát Iluska! Hát térjen magához! Hiszen meglesz... Iluska!

És egy önkéntelen mozdulattal, gyöngéden, vigasztalón átöleltem, mit valami gyermeket.

- Iluska...

Ilka bágyadtan hajtotta a fejét a mellemre.

Szétpillantok: nem látnak-e meg bennünket? De azok már ahányan vannak, annyifelé nyelte el őket az erdő.

- Iluska - susogtam boldogan.

S mivelhogy a keblemen nyugodott, mint a gyermek, ahogy az anyja keblére hajtja a fejét, szinte önkéntelenül csókot leheltem az arcára.

Akár egy forró, fehér liliomot csókoltam volna meg.

Behunyta a szemét, s állta, hogy még egyszer és még egyszer megcsókoljam, és csókoljam, és egyre közelebb az ajkához, aztán az ajkunk összetapadt.

Akkor kibontakozott a karomból. Szétpillantott:

- Jaj - susogta ijedten -, ha megláttak volna...

S égő arcára tapasztotta a tenyerét, és mámoros szemmel pillantott reám.

- Iluska - susogtam boldogan -, maga kincset vesztett el, és én egy egész kincstárt találtam ezekben a percekben!

És újra átöleltem, újra keblemre vontam azt az édes, kis selymes virágfejet, és csókoltam, csókoltam.

- Ne, most már ne többet - nyögte, eltolva magától -, meglátnak.

S valóban akkor fehérlett elő a fák közül, alig negyvenlépésnyire tőlünk, az egyik blúz: az ifjabbik Szilágyi leány. Mélyen lehajolva, olykor meg-megállva, keresett gondosan a fűben.

Illő távolságba helyezkedtem. S kiáltani akartam a Szilágyikának valamit, valami semmiséget. De a szívem úgy dobogott, hogy nem bírtam megszólalni.

Ilka is piros arccal, de nyugodt színű szemmel bámulta a Szilágyi leányt. Csak a keble hullámzásáról láttam, hogy neki is ünnepi volt az a perc, amely az imént egyesítette az ajkunkat.

Aztán, hogy a Szilágyi lány letérdelve hajtogatott félre egy páfránybokrot, rám nézett boldogan és mosolyogva:

- Szeret engem?

- Imádom.

- Tudtam én ezt...

- Látta a szememből.

- Az első pillantásában, mikor hozzánk lépett.

- Maga azt megérezte akkor?

- Meg. És mikor daloltam azt a régi nótát: Mindenki alszik már...

Mosolygott, elhallgatott.

A Szilágyi leányka fölemelte a fejét:

- Megtaláljuk, ne búsulj!

Ilka nem felelt, csak lebocsátotta a fejét, mint előbb.

A Szilágyi leány megfordult, és visszafelé keresett tovább.

- De azt nem tudja - susogtam a kezét megragadva -, hogy én azon az első estén azzal a gondolattal feküdtem le, hogy megtaláltam a feleségemet.

A Szilágyi lányra pillantottam, és hogy az háttal volt felénk, az ajkamhoz emeltem a kezét: forró csókot nyomtam reá.

- Iluskám! Édes feleségem!

Rámnézett azzal a csupa titok, mély szemével, hosszan, édesen, belém merülő nézéssel.

Végre megszólalt:

- Mennyire van a pályáján? Meg lehet élni a festésből is?

Ez az ártatlan kérdése megzavart. Hogyan valljam meg, hogy nekem a festés nem mesterségem? Hogy a nagymamuka hiába üldögélt annyiszor, és hogy ő is hiába pazarolta a vásznam elé a legszebb nézését. S hogy a pap, aki mindent hamisnak gyanít, éppen bennem találjon egy új bizonyítékot? Hogyan valljam meg, hogy egy kanárimadarat se tudnék még eltartani a keresetemből?

Hát csak megpillogtam a kérdését:

- Hát még nem vagyok teljesen a magam ura... De hiszen maga oly fiatal még... És ha szeret, megvár... Ugye, megvár?

Ahogy a keze a kezemben volt, éreztem, hogy megszorítja, mintha bele akarná forrasztani.

E pillanatban a Marcsa lánynak a vajszín blúza tűnt elő a fák közül, s a fehér blúzos Malvin is. A patak mellett a tanító is.

Még mindig földre lógó fejjel jártak, s reménytelen arccal közeledtek felénk.

Ilka fölugrott. Vidáman kiáltott nekik:

- Ne keressétek! Megvan már! Megvan!

S meglepődve láttam, hogy ott csillog az aranylánc a kezében.

Diadalmasan malmozott feléjük vele:

- Megtaláltam! Magam találtam meg!


Persze a következő éjszakán még kevesebbet alhattam. Boldog voltam, mintha legalábbis alkirálynak neveztek volna ki a mesebeli Tündérországba, s mégis nyugtalan. Fonógyárban nem forog annyi kerék, mint amennyin én fontam: hogy hogy és mint vihetem ki az erdőből az én alkirályné tündéremet a pesti aszfalt-hazám prózai világába?

Hogyan és mikor?

Hogyan valljam meg nekik, hogy én csak Ilkáért fogtam a festésbe? Mit szól rá a szegény múmia, aki már egy hónapja üldögél a képnek, s oly mereven, hogy az orrára szálló legyet se meri elűzni? Ha megvallom, hogy hazugság a festő mivoltom, bízhatnak-e az őszinteségemben, hogy Ilkát örökös páromnak választottam?

Nem: lehetetlen kirakodnom az igazsággal! Nem értenének meg! Meg kell őket hagynom egyelőre abban a hitben, hogy festő vagyok, s akkor terítenem eléjük a valóságot, ha már annyira jutottam, hogy Ilkát kérhetem, vihetem.

S vártam augusztusra álomszépségű napokat. A tündérkert kapuja megnyílott előttem: holnap ismét beléphetek a boldogságomba! Ölelhetem! Csókolhatom! Mondhatok neki szívbeli édességeket!

Ha valaki abban a percben rám szólt volna:

- Nem lépsz be többé a paradicsomkertedbe! Nem öleled többé! Nem csókolod többé! Nem mondasz neki többé szívbeli édességeket...

Tíz óra lehetett, mikor a legyek felzavartak. Az első gondolatom persze: Ilka. Igaz volt-e az erdei jelenet? Vagy csak álmodtam?

Igaz volt! Igaz! Gyönyörűen igaz!

Aztán arra gondoltam, hogy a sokat emlegetett Gyuszi ezen a napon érkezik haza. A színészt is hozza. Valami fiatal színész lehet, ha barátja. No, vége a színügyi miniszterségnek!

S hátha még a kulisszák gondolatára is azt mondja, hogy képtelenség, szamárság! No, Heródes nem érezte úgy inogni a trónusát, mint én! De hát majd csak kivágjuk valahogy magunkat!

Kinyitom az ajtót. A fiú helyett magát a kertészt találom ott. Ül a küszöb mellett, s pipázik nyugodtan.

- No, Izsák gazda, hát mi újság?

- Jó reggelt kívánok!

S benyúl a belső zsebébe:

- Egy levelet adott ide a postás. Mert hogy spárgát vittem a városba, a postást az úton tanáltam. Aztán aszongya, hogy ide is van levél...

Azonnal megismertem, hogy a levél az anyámtól jött. Megdöbbentem.

"Mért nem írsz, Károlykám? Hiszen tudjuk, minden perced drága, és azért is nem írtunk, hogy ne zavarjunk a tanulásban. De bocsáss meg, már aggódom, hogy valami bajod van. Talán többet is tanulsz, mint kellene! Megerőlteted a fejedet, hogy belebetegszel" stb.

Úgy éreztem, mintha egy dézsa hideg vizet öntene valaki a fejemre.

Egyszerre elém rémlett a vizsgálatoknak szörnyű nehézsége. Az a tengernyi tanulnivaló! A nagy felelősség a családom iránt! Saját sorsom iránt!

És én még csak ki se bontottam az ócska plédszíjból a könyveket!

A kertész ott állt. Várakozón nézett az arcomba, s nyugodtan pökedezett a pipája mellől.

- Egy tisztelendő úrral is tanálkoztam - mondotta aztán, mikor a levelet a zsebembe tettem -, itt a szomszéd faluba. Megállított, hogy aszongya: - Ájjon meg csak, hé! Ott van-e - aszongya - egy pesti jogász úr? Balázs Károly úr, a maguk falujába? Van - mondok - egy ilyen nevű úr, éppen énnálam lakik, de az nem jogász, hanem föstő, képföstő.

Süllyedni éreztem a lábam alatt a földet.

- Bizonyozott - folytatta a kertész -, hogy ő azt jobban tudja. De - mondok - jobban nem tudhassa, mert föst is: erdészéket is fösti, meg az újságba is ki vót nyomtatva, hogy föstő. Hát aztán azt mondta, hogy átgyön ma délután, és hogy csak mondjam meg, hogy tisztöli Tóth Gáspár tisztölendő, tunni fogja Balázs úr, ki a.

Csak néztem rá, mint ahogy a József császár kitömött szerecsene nézhetett az üvegrekeszből.

Egy pillanat alatt átcikázott az agyamon, hogy ha Tóth Gazsi átjön, egyenesen a paphoz megy először. A paphoz! Mert a pap paphoz megyen. Ki tudja, melyik úton jön: szőlőkön, mezőkön át, vagy éppen az erdőn át. No, szép elcsodálkozás lesz, ha a pap is hallja, hogy én még csak közel se jártam a Munkácsy sarujához.

Phű! - ez pokolgépet illesztett alám!

S reszketni éreztem alattam a földet. Kóválygott előttem a rét, a kertész, az erdő, az egész világ.

És éppen most hagyjam itt a falut! Ilkát? Ilkát!

Hogy néz rám Ilka is, ha megtudja délután?...

- Izsák barátom - nyögtem végre -, mikor indul a délutáni vonat?

- Két órakor.

- Két órakor. Az éppen jó. A levélben az áll, hogy haza kell mennem...

- Nem lenne jó holnap? Fáradt a lovam.

- Nem baj, legalább nem ragad el. Egykor itt legyen. Ebédet nem is eszek. De a fiát hozza ide, mikorra indulunk: majd valamit adok neki.

Ő persze ajándékot gondolt, én főképpen csak leveleket.

S azon öltözetlenül nekidőltem a levélírásnak.

Megírtam Ilkának, hogy sürgősen haza kell mennem: gyászeset. Augusztusban nem is térek vissza, mert a festészet mellett a jogi pálya is foglalkoztat. De szeptemberben vagy októberben... A képet akkor fejezem be. Hamisítatlan olajfestéket hozok, s azzal könnyebben dolgozom.

A papnak is írtam néhány sort, a tanítónak is. S délután kettőkor már ott ültem szomorún, könnyes szemmel a vonaton.


Éjet nappallá kellett tennem, hogy csak valamennyire is megállhassak a vizsgálatokon, s minduntalan szorítanom a halántékomat, hogy Ilkára ne gondoljak.

De a száraz jogi sorokból minduntalan az ő szeme csillant elém.

Fel-felugrottam, mint a ketrecbe zárt oroszlán, s futkostam fel és alá a szobámban.

Ki tudja, miféle ember az a sokat emlegetett Gyuszi?! Csak annyit tudok, hogy szép fiatalember, java erejében való. Hiszen azért is olyan alkalmas a Göndör Sándor szerepére! Tán együtt is gyerekeskedtek?! Elszántja a földemet az a gazember! Elszántja a szívemnek azt a gyönyörű birtokát!

Tessék tanulni ilyen gondolatok között?

S kirohantam a szobámból. A barátaim társaságában iparkodtam feledni, feledni, csak legalább addig, míg a vizsgálatokon átjutok.

S még csak azzal se könnyíthettem magamon, hogy elmondhattam volna valakinek mi nyom, mi gyötör.

Éreztem hogy vállat vonnának rá. A húgaim meg éppenséggel nevetnének rajtam, hogy én egy falusi leányba belebódultam!

Mégis, a társaság elűzi az efféle gondokat. Az emberek mindenféléről beszélnek. Ilka egy szoknyás semmi, egy hosszú hajú senki nekik. A fővárosi nyakkendőlovagok és egyéb lakkcipős kanászok nem ismerik a magasztos szerelmet, az emberi szívnek tiszta mélységeit. Azokkal nem lehet efféle szentségekről beszélni. S jó is, hogy nem lehet. Elméjüknek más régiókban való kalandozása elvonja a figyelmet a nehéz ügyről, az ólomteherről, amely a szívünk mérlegén így aztán egyre könnyebbedik, oszlik, mint a kámfor.

Aztán a vizsgálatok emberfaló képe nőttön-nő, óriássá nő, és kiszorít minden egyéb képet az agyból.

S az izgalmak még azután se csillapulnak, mikor a nagy ítéletnapon átjutottunk.

Akkor a családnak minden elméje azon a kérdésen dolgozik, hogy jusson be Károly a minisztériumba.

Az is megfordul mellékesen a gondolatok között, hogy talán jó lenne valami híres ügyvédnek az irodájába belépni. De kihez? Füzesséryhez? Polónyihoz? Eötvös Károlyhoz? Hátba a bírói pálya még jobb? Vagy a posta? Vagy a vasút? A jogot végzettek hamar zöld ágra jutnak a postán, vasútnál.

Mindezek a kérdések persze nekem is nehezítik a fejemet. Az életem sorsát vetőmagként tartom a markomban. Hol a jó föld, amelyikben aranyat terem.

Végre is az látszik jónak, hogy a kultuszminisztériumba lépjek. Oda be tud nyomni egy követ rokonom. Igaz, hogy jó ideig díjtalan alkalmazott leszek, de azután...

S következnek újabb izgalmas napok. Redengotos látogatások, kilincselések. Nyugtalanító hírek, hogy sok az ember. Értesítések: "Gyere, bemutatlak Trefortnak."

Kálváriajárás csupasz térden!

És a sok gondban egyre hátrább és hátrább szorul a kedves, kék szem. Valahányszor eszembe jut, megsajdul a szívem. Úgy gondolok rá, mint a fösvény a távol elrejtett kincsére. Az én kétmillió forintos kincsem... nem rabolta-e el azóta valaki? És ő, a szegény, kedves lélek; bizonyára szüntelen rám gondol. Vár és vár, és könnyek harmata ül a szemében!

S újra elzavarja a szívbeli képeket egy ajtónyitás, egy új hír, a fővárosi nyugtalan életnek egy-egy új hullámcsapása.

Mikorra asztalt kapok a minisztériumban, novembert mutat a falinaptár. Csúnya lucsok, pocsok idő. Sárba sodort falevelek az Albrecht úton. Gondolnom se lehet arra, hogy ellátogassak a faluba.

S még csak nem is írhatok neki. Hiszen az apja kezébe adnák a levelemet. S mit írjak? Azt, hogy lézengő nulla vagyok a minisztériumban?

Aztán a bálok kezdődnek. Rendezői gondok, öltözködési gondok. Táncoltatni kell az osztálytanácsosok leányát, gardírozni a magam húgait.

Karácsonykor mégis írtam Molnos Marcsának. Könyörögtem neki, mint egy égi angyalnak, hogy juttasson el egy levelet titkon az Ilka kezébe.

A levelem, amit Ilkának írtam, ívekre terjedt: Mentegetődzés volt, és magyarázat, sóhajtások, könnyezések, lángolások. A gerlemadár szava: Várj, várj, gyönyörűm, várj...

Milyen jólesett, hogy meggyónhattam, tisztára mosakodhattam, gondolatban újra a szívemre szoríthattam a kezét.

S a levél elment.

Egy hét múlva éppen olyan vastag levél érkezett a faluból, amilyet én küldtem.

Felbontom. Az Ilkának szóló levelem fordul ki belőle. Mellette egy másik írás aranyozott szélű, kék papiroson. A Marcsa leány írt. Csak ennyit:

"Nem tudom, hol van most a kérdezett nő. Nem sokkal a színjáték után titkon és engedelem nélkül eltávozott. A színész elbolondította őt. Sajnos, a bátyámat is. Valamelyik vidéki társulatnál lehetnek - persze más neveken."


Évek múlva aztán elhalványult lassankint az emléke. Még röstelkedtem is, ha eszembe jutott, hogy selyemnek néztem a selyempapirost, és hogy gyötrődtem miatta!

Csak a szeme maradt meg az emlékemben, az a két csodálatos szeme, az én elrabolt, kétmilliót érő, két kék gyémántom. Talán azért is maradtam nőtelen. A házasság virágos kocsija negyvenéves koromig nemegyszer állt meg az ablakom alatt, s intett hívón: Jer!

Meg is néztem, ki ül benne. Tetszett is néha. De mindig a gyémántokra gondoltam: olyan kell, csak olyan, olyan szép kék, olyan tündéri!

Aztán lassankint megöregedtem.


De itt még mindig nincs vége a történetemnek. Tavaly nyáron, hogy Karlsbadba készülök, egy borsodi földesúr barátommal találkozom a vasúti állomáson:

- Te, Károly - azt mondja -, ha te okos ember vagy, most ahelyett hogy abba az unalmas Karlsbadba mennél, eljössz velem, hozzám: vadászunk egyet. Ha csak egy napra is...

Ha nem mondta volna, hogy unalmas, nem mentem volna vele. De Karlsbad valóban a legunalmasabb fürdője a világnak. A gyomorbajos ember mind rosszkedvű.

Egyet gondolok, belecsapok a tenyerébe:

- No, egy napra, nem bánom.

S váltok jegyet Bécs helyett Borsodba.

Másnap reggel korán kimegyünk a faluból kocsin a kukoricásba, foglyokra.

Ahogy leszállunk, az országúton egy kopott szőrű, farkatlan és csupa csont, vén gebe vonszol előttünk egy taligát. A taliga meg van rakva, púpozva zöldpaprikával.

És egy borvirágos orrú, vén parasztféle ül rajta. Veri a gebét:

- Gyühü, te! A cudar irgalmát!

Rá akarok szólni, hogy ne istentelenkedjen azzal a szegény állattal. Abban a pillanatban megismerem Izsákot.

- Hé, Izsák barátom! - kiáltok rá. - Az a ló is érez!

Az ember rám bámul:

- Honnan tetszik engem ismerni?

- A híribül, vén pogány! Benne volt a miskolci újságban, hogy az ilyen lovak hóhérját meg kell büntetni állatkínzásért!

Az embernek minden színe elszáll az arcából, csak az orra változik kékre a vörösből. Lekászmálódik a taligáról, és elképedten ballag tovább a lova mellett.

Tán máig is azon gondolkodik, hogy ki vagyok.

Szinte gépiesen fordultam arra, amerről Izsák jött, s íme, távol, a völgyhajlásban meglátom a ceruzahegyű vörös tornyot.

Valami különös jóérzés borzongott rajtam át.

Mintha a mesebeli életvízzel öntöttek volna végig.

Huszonhárom éves lettem egyszerre. S mintha valaki azt susogta volna:

- Ilka vár délután két órára. Vár! Hogy is szólt a gerle? Gyönyörűm, gyönyörűm, jer, gyönyörűm, várlak!

Hátha csakugyan elmennék?

Ha Ilkát nem is találom többé, végigsétálok az erdei úton, s megtalálom az elvesztett érzéseimet! Az elvesztett érzéseimet! Egy-két aranymorzsát a fiatalságomból!

A barátomnak nem szóltam semmit, csak elkértem ebéd után a bricskáját. Azt se mondtam meg, miért.

S délután három órakor már ott voltam a faluban. A falu végén leszálltam.

- Maradj itt - mondottam a kocsisnak. - Aztán úgy egy óra múlva állj a templom mellé. Ott várj rám.

Gyalog akartam végigmenni a falun, mint ahogy akkor jártam, hogy teljes legyen az illúzióm.

Először is a nádashoz sétáltam, hogy ha még ott a kunyhó, onnan induljak el.

Hát biz a kunyhó eltűnt már. A kákás, nádas pocsolya helyén gondosan megárkolt, kövér rétet találtam.

Hanem a falu az csak az, ami akkor. Nem épült ott harminc esztendő alatt egyetlenegy ház se.

Benéztem a kerítésen át az iskola udvarára. Egy ablakos tót kocogtatott ott egy ablakszárnyat, s előtte egy nagy termetű, kövér falusi öregúr pipázott, hosszú szárú tajtékpipából.

Áll, és eregeti a füstöt, s érdeklődéssel nézi a tótnak a munkálkodását.

Felém tekint: nagy, kerek arc, nagy szürke bajusz, ferde kínai szemek...

- Jó napot, Karó mester! - kiáltok reá.

- Alászolgája - feleli a fejét fölkapva.

És sunyorogva szemlél, miközben hozzám ballag.

Átnyújtom a kezem a kerítésen:

- Tán nem is ismer?

- Bizony...

- No, csak gondolkodjon, majd eszébe jut. Hát a gyerekek? Vagy nem házas?

- Nem, még nem...

Majd kiesik a szeme, úgy vizsgál.

Otthagytam. Nem akartam, hogy az ismeretség okán hozzám csatlakozzon. Az iskolától kezdve az erdei házig huszonhárom éves akarok lenni!

És valóban, alighogy elhagytam az iskolát, a mellemben megmozdult valami: a régi érzés.

Erre jártam vele, ezen az úton, ezek között a jegenyefás házak között! Itt a tarló. Itt tépte le a pipacsot. Itt az erdő. Mintha csak azok a fák állanának benne, hűsen, lombosan.

A madarak is csakúgy pittyegnek, füttyögnek. Kopog a harkály.

Álmodozva sétálok az erdei úton.

Íme, a patakocska. Se nem nagyobb, se nem kisebb. Szitakötők cikáznak fölötte. A színén hallgató molnárkák korcsolyáznak.

Íme, itt a kaszáló is. Három boglya széna. Fűillatok.

Hol vagy, Ilka? Hol vagy, kék szemű gyönyörűségem?

És megálltam a boglya mellett. Néztem a helyét, a helyét, a helyét...

Mintha csak tegnap történt volna. Mintha ma volna annak a vasárnapnak a hétfője.

Elmenjek-e a házig?

Talán jobb lenne visszafordulni? Az emlékezés pohara már itt színig teljes - hátha ott kiesik a kezemből?

Bizony jobb lett volna nem mennem tovább.

De hát mentem, sétáltam andalogva.

Hogy vert a szívem, mikor a házikót megpillantottam! Csak a tetejét először, aztán a falát, ahogy átfehérlett a lombokon. Aztán a vén szilfát előtte... a zöld selyemplüssel bevont derekú, vén szilfát.

Az idő, a harminc év teljesen kiesett a tudatomból: azt éreztem, amit akkor, mikor két óra tájban festeni siettem hozzájuk.

S íme, hogy teljesen megbolonduljak, mi történik?

Ahogy a ház elé érek, a szilfa alatt, a malomkő asztalnál ott ül Ilka. A tizenhét éves! A fehér ruhás, a babvirágarcú, nagy szemű gyönyörűség!

Az inam megrogyott. A botom csaknem kihullt a kezemből.

Megőrültem-e? Vagy micsoda káprázat játszik énvelem?

A leány ült, és kötött.

Valami női hang szólt a kapun belőlről hozzá. Megismertem, hogy az agg néni hangja.

A leány akkor megpillantott. A szeme fölé ernyőzte a kezét. Nézett.

Én csak lépdelek meredező szemmel, mint a holdkóros a hold felé.

S odaérkezek.

A lélegzetem elállt.

Nem bírtam megszólalni.

Csak éppen annyi erőm maradt, hogy a kalapomat megemeltem.

A leány levette a kezét a szeméről. Fölkelt. Akkor láttam, hogy a szeme fekete.

A vonásai, a termete, minden csak az volt, ami az Ilkáé, csupán a két kék gyémánt változott fekete gyémánttá.

S idegenül nézett reám.

No, akkor hát szóhoz jutottam:

- Jó napot, kisasszonyka! - mondottam még mindig remegő hangon. - Ugye, magát Ilkának hívják?

- Annak - felelte még inkább elnyíló szemmel.

Ekkor, hogy beljebb is pillantottam, a vak hölgyet láttam meg. A szokott fehér fejkötő, csak épp a ruhája más.

Felém fordította az arcát. A szemöldöke összébb vonult. Pillogott. Látszott rajta a tűnődés:

- Ki ez?

De ez mégse az én vakom! - eszmélkedem. - Hiszen ez fiatalabb, s az arca ráncai sem olyan mélyek...

S akkor a vak pillái még inkább szétvonultak. Két homályos szemet láttam, homályosat, mint az elfakult, fehér bádog.

Megrázkódtam:

- Ilka! - mondottam megrendülve. - Maga az, Ilka?

Erre még inkább megzavarodott. A szeme pillája szaporán rezgett.

A kezét nyújtotta, s mosolygott:

- Ki is... maga?