Fiam!
| Fiam! szerző: Nagy Endre |
1.
Életemet mondom itt el; persze nem úgy, ahogy valójában lefolyt, hanem ahogy emlékezetemben nyomot hagyott. Hiszen a folyam rengeteg lehömpölygő vizéből se marad meg más, mint az a kanyargós rovátka, amit mederágynak mosott ki. Elmondom azokat a - merem állítani - rendkívüli eseményeket, melyeken végigsodrótam, de meg se próbálom, hogy az indítóokokat megérttessem önökkel. Az esemény mindenkié, de az ok kinek-kinek kifürkészhetetlen titka. A közönség a maga megnyugtatására szereti a rendkívüli eseményeket rendkívüli okokhoz visszavezetni, de elfelejti, hogy másokban más ható-erővel jelentkeznek a motívumok és hogy a rendkívüli esemény csak a néző számára rendkívüli; maga az esemény hőse, illetőleg áldozata oly magátólértetődően viseli azt, mint púpos ember a púpját.
2.
Valószínűnek tartom, hogy elbeszélésem rutinos folyamatossága majdnem úgy fog hatni az olvasóra, mintha íróember munkája lenne. «Majdnem» és «Mintha»! Ez a két tantaluszi szó volt boldogtalan életemnek tragikus végzete. A végzet már apámban jelentkezett. Apám a régi Pest legismertebb vésnöke volt. A kis párisiutcai műhelyt sűrűn látogatták az arisztokrata megrendelők, még Bécsből is átjártak hozzá. Szemén nagyítóüveggel, asztala fölé hajolva reggeltől estig elmerült, áhítatos gonddal véste a nyersanyagba és a pecsétgyűrűk sima köveibe a címereket és egymásba fonódó betűket. Sisakok habosan leomló tollbokrétájukkal, kardra tűzött török fők, szarvasok, aggancsuk között sugárzó kereszttel, griffmadarak, sárkányok és a heraldika más tömérdek jelképes ábrája élesen, finoman rajzolódott ki vésője alatt. Sok megrendelése volt apámnak, egész nap szorgalmasan dolgoznia kellett, pihenőidejét is józan munkás rendszerességgel kellett megszerveznie, hogy munkakészsége mindig frissen álljon a rendelkezésére. Példás családapa volt, nyugodt, kiegyensúlyozott polgár, családjával szemben nagylelkűen bőkezű, de önmagával szemben szigorúan takarékos és fölös keresetéből egy bérházat vett az Akácfa-utcában.
De mialatt finom vésője diadalmasan mélyedt a makacs anyagba, majdnem úgy kellett éreznie magát, mintha a nagy szobrászművészekkel került volna rokonságba. Persze a mesterség sok hagyományos csinja-binja és a megrendelők merev kikötései munkáját keskeny ösvényre állították, amelyről a fantáziának nem lehetett jobbra-balra lelépnie. És mégis... a hajszál-vékony barázdákba egy művész elvetélt álmait temetgette. Vasárnaponkint kézenfogva elvezetett a Szépművészeti Múzeumba, hunyorított szemmel elmerengett egy-egy kedvence szobra előtt, a hüvelykujj típikus szobrászmozdulataival magyarázgatta az idomok hajlatait. Széles karimájú fekete puhakalapot hordott és csokorba kötött babos Lavailliere-nyakkendőt. A kávéházban a művészasztal szomszédságában telepedett le és állhatosságának megkoronázása volt az a nap, amikor végre sikerült a társaságba belemosódnia. Ott ült este hat órától nyolcig szótlanul, mindenkit meghallgatva, mindenkinek mohón helyeselve, mint az utolsók utolsója és boldogan.
Bizonyára boldog ember volt apám. Anyám kötelességtudó, szelid, munkás feleség volt; a lakás mindig húsvét-váróan ragyogott, a háztartás döccenő nélkül ment a maga útján, ellenem, az egyetlen gyermek ellen se lehetett sok panasza, gimnáziumi bizonyítványaimat soha egy kettes se csúfította el. De ha vacsora után barna söre mellett elkönyökölgetett, olykor lélekrengető sóhajtás tört ki belőle. Olyan volt ez a sóhajtás, mintha mérhetetlen életuntság ásítása és a fuldokló segélyordítása fonódott volna benne össze. Anyám ilyenkor fölkapta fejét az újságból és riadtan kérdezte:
- Mi az, Döme? ... Tán csak nem vagy rosszul?
Apám megrázkódott, mintha most lépett volna ki az álmából. Aztán szégyenkező nevetgéléssel mentegetőzött:
- Dehogy! ... Csak az embernek ilyenkor sokminden eszébe jut... Azok a kuncsaftok tele vannak rigolyával! Holtra tudják szekirozni az embert!
Most már meg tudom érteni. Hányszor szakad ki belőlem is ugyanez a sóhajtás. Megismerem benne az apám hangját. Az apám lelkét. Az apám tragikumát.
Már gyermekkoromban döntöttem az életemről. Elhatároztam, hogy nem fogom, mint az apám, sovány kompromisszumokkal beérni és nem fogok megállani a félúton. Tétovázás nélkül magam elé tűztem életprogrammomat: a világ legnagyobb írója leszek. Egyelőre az útrészletek bizonytalan ködbe mosódtak. Egyetlen műfaj mellett se tudtam dönteni; képzeletem valamennyi műfajt egyformán diadalmasan megszállotta. Nagyobb regényíró leszek, mint Dosztojevszkíj, nagyobb drámaíró, mint Ibsen, nagyobb lírikus, mint Baudelaire.
Oly gyönyörűek voltak a gimnáziumi évek, amikor az ábrándok szigetén andalogva vártam a harangzúgásos napot, amelyen jogos királyságomat elfoglalhatom. Az önképzőkörben készülődtem és gyakoroltam magam erre az ünnepélyes pillanatra. És megvolt az a szerencsém, hogy vetélytársam is akadt, akit minduntalan legyőzve, fölényben fölmagasztosulhattam önérzetem előtt. Csiszér Pál volt ez; akár irodalmi pályázatról, akár szavalatról, akár elnökválasztásról volt szó, végül mindig kettőnk között dőlt el a harc és mindig az én javamra. Nyugtalanító kétségek nélkül megállapítottam fölényemet vele szemben. Versben az én rímeim hosszabban símultak össze, kifejezéseim válogatottabbak voltak; novellában az én történeteim elegánsabban bonyolódtak és kerekedtek ki. Az a Csiszér gyerekesen dadogós volt, darabos, tökéletlen; rímei fülsértően disszonánsok voltak, verssoraiban a lábak szeszélyesen gyarapodtak, apadtak, mint egy fegyelmezetlen csürhe menetelő sorai. Az én írásaimat mindig könnyen lehetett párhuzamba állítani valamely irodalomtörténeti nagysággal és én büszke voltam tehetségemnek erre az elnyűhetetlen hajlékonyságára. Csiszér olyan furcsa és kezdetleges volt, mintha előtte mások sohasem írtak volna... még most is elvörösödve röhögök magamban, ha eszembe jut, hogy akkor ebben az ő alacsonyabbrendűségét láttam.
Jaj, de utálom a tehetségtelenséget! Jaj de utálom magamat!
Szörnyű Golgota-járás volt az út, amelyen idáig eljutottam. Érettségi után a filozófiára iratkoztunk, de a diplomától mindkettőnket elsodort az irodalom.
Hogy Csiszérből mi lett, azt nem kell önöknek elmondanom. Teste ott fekszik a Kerepesi-úti temető díszsírhelyében, a márványszobor alatt; de ami számomra a lényeg volt benne, külön fejezetcím az irodalomtörténetben, hogy újból és újból megalázzon és örökké elveszett királyságomra emlékeztessen. Amikor először jelentek meg a nyilvánosság előtt a versei, amelyek olyan idétlenek voltak, mint amikor a fejsze lezuhan a fatörzsre, én teljes esztétikai készültségemmel vonultam föl ellene. Észre se vettem, hogy dühös tiltakozásommal elválaszthatatlanabbul, nyomorultabbul a nyomába szegődtem, mint akik az új prófétát üdvözölték üvöltöző halelujázással benne. Aztán egy pillanatban, nem tudom mikor, nem tudom hogyan, a minuszból plusz lett és én a mártirok ájult megadásával aléltam a talapzatára. Mintha a túlsó oldalon egy másik reflektor gyulladt volna ki hirtelen, mindaz, ami eddig árnyékban volt, most legélesebb fényben ragyogott és mindazt, amit eddig gyatra hibának ócsároltam, most tündöklő erénynek kellett magasztalnom. És ez egyszer kivételesen hadd szóljak elismeréssel magamról: ennek az új helyzetnek a konzekvenciáit becsülettel állottam is. Utolsó irodalmi munkám Csiszér írói jellemrajza volt. Ezzel a koszorúval az ő eleven szobra előtt vezekeltem ostoba vakságomért, hogy egy darabig hozzá mértem magam. Ennek a koszorúnak halhatatlan zöld lombja neki szólt, de a tövisei az én szívemet döfködték.
- Never more! - mormogtam magamban sötét páthosszal és olyan szimbolikus gyásszal törtem ketté az irótollamat, mint a legendás huszár a kardját a világosi síkon.
Irodalmi műveltségem és szorgalmam híre bejuttatott a «Tinódy» irodalmi vállalathoz lektornak. Kaptam egy kis udvari szobát, amely ha nem is hasonlított egészen zárdacellához, én azzá tettem meg a magam számára. Itt kellett reggeltől estig napfényre iparkodó fiatal írók kéziratait olvasnom. És ekkor láttam, hogy a lelki nyomorúság, a megalázottság mélységeiben is megterem az öröm. Ha itt-ott az írásból tehetség villant ki, kalandorbányászok szenvedélyességével vetettem magam az ér után. És ha tehetségtelenség nyöszörgött benne, gyöngéd részvét ejtette meg a szívemet. Magamat sajnáltam benne.
4.
Csak a központi irodák voltak a Belvárosban; maga a nyomda, ahol majdnem naponta dolgom akadt, künn volt a Városliget tájékán. A nyomdával szemben nagy női konfekciósműhely volt; munkásleányok egységes minta után ezerszámra varrták itt azokat a női felöltőket, amelyek úgy hordták magukon valami rég levitézlett párisi divat csökevényeit, mint a nagy falusi pallérházak az olasz reneszansz formáit. Egy alkonyatkor, munka után, ennek a műhelynek a kapujában találkoztam össze későbbi feleségemmel. Egyszerű munkásleány volt.
«Egyszerű munkásleány»! Egyetlen tollvonással kihúzhatnám ezt a szót, de nem! Meghagyom a magam szégyenbélyegének ezt a semmitmondó banalitást, amelyet az írói rutin vis-inertiae-je csurgatott ki a tollamból. Mintha bizony volnának «egyszerű munkásleányok» a világon!
Húszéves volt. Leányos ifjúsága az olcsó, otthon készült nyári ruhácskát a grande toilette-k pazar, fényűző formáival látta el, az akkor divatos széleskarimájú, tarka vadvirágos szalmakalap ernyője alól szőke hajfürtök lobogtak ki. A villamos perronján megismerkedtünk, a lassú összemelegedés édes, felejthetetlen hetei után feleségül vettem. Az én lektori fizetésem bőségesen elég volt neki, hogy egy kétszobás lakásban mindkettőnk számára a legboldogabb életet teremtse meg. Dolgos volt, takarékos és mindig vidáman csattogó, hisz e szerény kispolgári keretekben ő a maga sorsának legfantasztikusabb beteljesülését találhatta meg. Olykor a műhelyből meghívta uzsonnára nehány volt kolléganőjét, hogy irígy sopánkodásaikban megfürödhessék. És büszkesége egész a megdicsőülésig nőtt, amikor először észrevette, hogy másállapotban van.
Az az arc, amellyel az én nemzedékem tudatában élek, körülbelül ekkor formálódott ki rajtam. Kék szemem szelíd alázattal, derűs szeretettel nézett a világba és szájam körül folyton ott volt a zavart kis nevetgélés, amely mindig mintha valamiért mentegetőzve kérne bocsánatot. Úgy éreztem, hogy mindennel végleg leszámolva eljutottam a bölcsek nyugalmas révébe: az arany középszer névtelen boldogságába. Van mindennapi munkám, amelyet egy kis lélekkel hivatássá nemesíthetek, hisz módomban áll, hogy türelemmel, szeretettel fiatal tehetségek útját egyengessem. Van jó lakásom, gondtalan életem és édes kis feleségem, aki ime máris magában hordozza legdrágább reménységemet... Fiam lesz! Fiam, akiben újra születik mindaz, ami bennem és az apámban elvetélődött.
Ez a csöndes, egyhanggal duruzsoló boldogság elaltatta régi nyugtalanságaimat is, ha olykor talán újra fölfodrozódtak bennem. Csiszér akkor lángolt költői dicsősége zenitjén, de akkor gyötrődött is a fizikai nyomorúságok legmélyebb poklában. «Procul negotiis» - dudolgattam magamban óvatosan és behúzódtam puha nyugalmamba. A csigabigák ösztönös gyáva gesztusa volt ez, de én akkoriban a filozófusok bölcs megfontolásának hittem. Egyensúlyba kerültem önmagammal és a világgal, - boldog voltam. És lapos horizontomon gyönyörű ábránd szökkent magasba: fiam lesz, akiben kiteljesedik mindaz, ami én nem lehettem.
Feleségem pompás asszony volt. Olyan frissen, könnyedén hordozta a terhességét, mint rugalmas ifjú fa a gyümölcsáldást. Majdnem vajudás nélkül, egyetlen erőteljes sikollyal világra szülte gyermekét.
Leány volt.
5.
Abban a pillanatban, amikor a háborúba be kellett vonulnom, nagyjából így állottam:
Szegény apám meghalt volt. Logikátlan, szegényes véletlen végzett robosztus életével; foghúzásban szepszist kapott, amely három hónap alatt megölte. Anyámról eléggé gondoskodott az akácfautcai ház jövedelme; arra is futotta belőle, hogy kezdődő cukorbaja ellen gondozza magát. Feleségem anyai és hitvesi kötelességei közepett pompás rubensi asszonnyá érett. Most szebbnek láttam őt, mint amikor először találkoztunk; a kötelesség, a munka jobban kiragyogtatta, mint a legdrágább szépítőszerek. Leányom tizenkét évével még benne volt az édes cherubim-korszakban. Mindenki azt mondta, hogy az anyjához hasonlít, de én magamat ismertem meg benne. Ha kettesben egy könyv fölé hajoltunk és én a bujkáló jelentőségeket magyarázgattam neki, bele-bele felejtkeztem régi ábrándomba és fiúnak néztem őt. A vonathoz, amely a harctérre vitt, elkísért a családom és nehány fiatal író, aki pártfogó atyját látta bennem. Abban a pillanatban, amikor a vonat ablakából búcsút intettem feléjük, világosan átéreztem, hogy a tökéletes, beteljesedett boldogságot hagyom itt.
És mégis - megmondom őszintén, bármilyen furcsa - nem túlságosan fájt, hogy el kellett szakadnom tőle. Mintha valami igazságos, végső leszámolás várt volna, amelyen előbb-utóbb át kellett esnem és amellyel valami ismeretlen tartozásomat kellett lerónom. A harcteret képzeletemben valami pokoli kohónak láttam, amelyben közös masszába olvadnak össze az emberi külömbségek és jól esett arra gondolnom, hogy itt fogok elenyészni én is. Új idők új követelményei előtt máris könnyű szívvel temettem el a multamat és arról álmodoztam, hogy hősies lendülettel fogok beleveszni egy nagy, közös kataklizmába. Az ágyúdörej már előre is úgy zengett a lelkemben, mint egy örömünnep ébresztő harangszava.
Lassú döcögéssel, végnélküli ácsorgásokkal három nap alatt ért a hadivonat Galiciába. Utána még két napig meneteltünk éjjel és nappal és - anélkül, hogy egyetlen ágyú dörgését hallhattam volna - egész ezredünk be volt kerítve.
Orosz fogoly lettem.
6.
Öt év Szibériában. Folytonos küzdelem a miliő ellen, hogy megtarthassam régi magamat arra az időre, amikor egyszer talán mégis visszavergődhetem. Néha már úgy volt, hogy elborít az ár és én elernyedve átengedem magam neki. Egy likőrgyárban dolgoztam, egész jól eltanultam a mesterségemet és már csak nagyon messziről nyugtalanítottak holmi halavány emlékek, ha arra gondoltam, hogy most már itt fogom leélni az életemet.
Megmondom, mi tartott meg mégis. Az emlékirataimon dolgoztam, esténkint, munka után szorgalmasan gyüjtögettem össze az élményeimet, egy monstruózus mű építőanyagát. Egy nagy, méretében példátlan regényt terveztem, amely bemutatja majd, hogy a foglyok elegy-belegy amorf, gyülevész tömege a közös rabság nyomása alatt mint préselődik lassan össze szerves társadalommá. Tisztek és közlegények, tartalékosok és hivatásos katonák, született harcosok és a hadkötelezettség jámbor áldozatai, németek, magyarok, szlávok, románok, mint illeszkednek lassankint egy újszülött közösség rendszerébe. Úgy képzeltem, hogy kicsinyített modelljében mutatom be azt a titokzatos kohót, amely a középkor végén a laza néptörzseket nemzetté összeolvasztotta. A fejlődés valamennyi fokán gyorsított ütemben nyargalt itt végig, mintegy buja laboratóriumi tenyészetben. Valahogy úgy éreztem, mintha a sors csak erre a hivatásra tartogatott volna eddig. Ez az a nagy mű, amelyre elhívattam és valóban, mindaz, amivel azelőtt próbálkoztam, amiről akár csak ábrándoztam, a régi jó békevilág gömbölyded szelíd témái, fogatlan, nyálas együgyűségeknek látszottak e példátlan megpróbáltatás mellett. És bevallom, hogy már nem is a családom vonzott haza; türelmetlenül vártam azt az időt, amikor otthon a visszaemlékezés lehiggadt nyugalmában életem nagy munkáját megírhatom.
Hazulról, feleségemtől egyszer kaptam levelet. Értesített, hogy valami kézimunkaműhelyt nyitott és mentegetőzésül mindjárt hozzátette, hogy ez nem a pénz miatt történt, hanem - amint majdnem pajkos humorral írta - ha már a sors egyidőre elrabolta tőle a férjét, szalmaözvegyi állapotát úgy tudja legjobban elfeledtetni önmagával, hogy visszatér leánykori foglalkozásához. Ezt a mentegetőzését magam is szükségesnek láttam, mert anyagiakban igazán nem kellett szükséget látnia, az irodalmi vállalat távollétemben neki utalta a fizetésemet. Leányomról is értesített persze; azt írta, hogy ha visszajövök, meg se fogom ismerni, olyan szép hölggyé fejlődött. Igazán nem az anyai hiúság mondatja vele, de a legszebb leány az egész városban. És csupa öröm, hogy az iskolában milyen jól tanul; soha még egy kettes se csúfította el a bizonyítványait és németül, franciául, angolul máris perfektül beszél. Végül néhány szóban megírta azt is, hogy szegény mama valami operáció következtében úgyszólván néhány óra alatt, szenvedés nélkül meghalt. Ez a gyászhír nem tudott kelletére megrikatni, sőt - oh gyalázatos állat az ember! - még meg is nyugodtam arra a gondolatra, hogy most már az akácfautcai ház jövedelme is a leányom neveltetését fogja szolgálni... Öt hosszú évig ez a levél volt az egyetlen vékony fonál, amely messzesodort életemet a családomhoz fűzte.
Aztán elkövetkezett az a felejthetetlen könnyes, himnuszos pillanat, amikor hazafelé indultunk. A kofferemben megviselt rongyaim alá áhítattal rakosgattam el naplójegyzeteimet; olyan sugárzó missziós öntudattal vittem azokat magammal, mint ahogy Mózes vihette valamikor az Úr parancsolatait a hegyről népének. Egy csúf tengeri gőzösbe gyömöszöltek bennünket, hogy a japán, kínai, indiai, perzsa tengereken át szállítson haza Európába. A hajón bemutatkozott egy fogolytársam. M. R.-nek hívták és elmondta, hogy egy nagy kollektív «riportregényt» akar írni a foglyok szibériai életéről. Megkért tehát, hogyha vannak naplójegyzeteim, bocsássam azokat rendelkezésére, úgy ahogy azt a többi fogoly is megtette. Tétovázás nélkül belenyúltam a kofferembe és pirulós szégyenkezéssel átadtam neki az egész paksamétát. Pirultam, hogy rajtakaptak a turpisságon: a tragikus véletlent, amely sokszázezred-magammal ért el, orozva ki akartam sajátítani a magam számára, hogy kudarcos életemet azzal foltozzam ki. Kívülről összeszedett élményekkel akartam pótolni azt, amit az önmagából táplálkozó, szuverén tehetség nem birt kisugározni...
Nem sajnáltam a fáradtságot, előszedtem kis borotválkozó tükrömet, belenéztem, kiöltöttem a nyelvemet és csufondárosan förmedtem magamra:
Nem fiam!... Hamisjátékosok nem leszünk!
7.
Leírhatatlanul furcsa érzés volt az ott, a keleti pályaudvaron. A zászlók lobogtak, a zene harsogott, a tömeg éljenzett, csak mi megérkezettek álltunk ott riadtan, gyámoltalanul és szégyenkezve kellett éreznünk, hogy mennyire leszoktunk mindarról, ami itt még mindig emberré teszi az embert. Olyanok voltunk, mint a lábbadozó beteg, aki a bankettjén émelyegve nyulkál az ételhez, míg az ünneplők harsányan esznek-isznak kigyógyulása örömére... A feleségem szebb volt, mint amilyennek valaha is visszaemlékezéseimben láttam, de idegen volt nekem remekbe szabott kosztümjével, hivalkodás nélküli eleganciájával. Vagy talán csak mellettem látszott annak; az én elnyütt egyenruhám, megviselt toprongyos figurám mellett. És az a sudár szőke lady, akiről tudnom kellett, hogy az én leányom! Finom mosollyal tartotta csókra ajkam elé barackhamvas homlokát.
A cilinderes, feketekabátos rendezők mind otthonias hódolattal köszöntek oda hozzájuk. Feleségem komoly méltósággal cipelt végig a tömegen, mint egy gyászos, de dicsőséges diadalmi jelvényt. A kapuban könnyedén odaszólt egy sötétköpenyes, bőrkamásnis, tányérsapkás fiatalembernek, aki reánk várakozott:
- Johann, vegye a nagyságos úr kofferjét!
Beültünk egy nagy Minerva-autóba, amely egyenest a Városliget felé hajtott velünk, aztán egy fasoros csöndes utcában megállott egy gyönyörű kis rokokópalota előtt. Johann csak egyet dudált és belülről fehérkesztyűs, vadászruhás inas széttárta a kovácsolt vas kaput. Az autó befordult a kecsesen előreugró, üvegezett veranda alá és feleségem a leányommal összenézve, sugárzó, megdicsőült egyszerűséggel mondta:
- Itthon vagyunk... Ez a mi kis villánk.
8.
No igen. A világháború áldásos, megtermékenyítő véresőjében nagyranőtt az a kis kézimunkaműhely. Isten áldása volt rajta. Az asztalfutók, diványpárnák, lámpaernyők mellett elkezdett a hadsereg számára hátizsákokat gyártani, amelyeknek alig kellett valamivel tartósabbnak lenniök, mint amilyen az élet volt akkoriban.
Feleségem bevezetett a szobámba és szerényen mondta:
- Azt hiszem, itt majd nyugodtan dolgozhatik!
Volt benne valami a csudatevő tündérek nyugodt, magátólértetődő attitüdjéből. Nevetnem kellett. Ebben a szobában valóban nyugodtan dolgozhattam volna, ha például én lettem volna Balzac vagy Dosztojevszkij. Köröskörül a falak mentén vadonatúj üveges szekrényekben ott állottak a könyveim szépen kiporolva, rendbe szedve. A tágas íróasztal meg volt rakva az írói kényelem tömérdek fortélyos apró műszerével. Az egyik sarokban hatalmas bőrkarosszékek komor ünnepélyességgel álltak körül egy kis kerek terülj-tárulj asztalt, amely kecses könnyedséggel hordozta az egyiptomi cigaretták, havannaszivarok és francia likőrök kincseit. Télikertje is volt a dolgozószobámnak, festett üvegen megszűrt napfénnyel, pálmákkal, futóvirágok zuhatagjaival és aranyos kalitkában ugrándozó kanárival. Márványlépcsőn lehetett lemenni a pöttömnyi parkba, amelynek virágágyain katonás glédában állottak a harsányszínű tulipánok.
Feleségem és leányom elégülten nézett engem. Ők persze hosszú évek szeretetteljes gondját ölték ebbe a pompás fészekbe és most az én megilletődött zavaromat aratták le mint jogos termésüket. Lesütött szememmel, zavartan topogó állásommal valóban megilletődöttnek látszhattam. Olyan voltam, mint a kontár, akinek hirtelen valódi Stradiváriust nyomtak az álla alá és most nem meri durva vonójával megsérteni.
9.
Feleségem mindjárt az első nap zsúfolt kimagyarázkodásai közben megjegyezte, hogy nézete szerint a legokosabb lesz, ha ezután is rendszeresen betöltöm lektori állásomat, mintha semmise történt volna.
- Tudja, mondta - mégis csak jobb, ha lesz valami rendszeres elfoglaltsága.
Így adta tapintatosan tudtomra, hogy a fizetésemre már egyáltalán nincs szükség ebben a megnövekedett háztartásban. De abban rögtön egyetértettem vele, hogy a régi állásomat meg kell tartanom ezután is. Persze, az én indítóokom ebben egészen más volt; nekem ezután is szükségem volt a fizetésemre; ez volt az egyetlen módja annak, hogy legalább önmagam számára megőrizzem függetlenségem látszatát. Meg kell adni, nagyon erélyesen távol tudtam magamat tartani ettől a gazdagságtól, amelynek keletkezésében semmi részem se volt. Szobámból eltávolíttattam az egyiptomi cigarettákat és havannaszivarokat; ezt tréfásan azzal magyaráztam, hogy a fogságban megszoktam a legdurvább kapadohányokat és a fejem megfájdulna ezektől a finom szívnivalóktól. Ugyanez a sors érte a francia likőröket is; fogadkoztam, hogy ezek helyett a fogságban eltanult mesterségemmel majd házilag sokkal jobb italokat fogok összekotyvasztani. Ekkor hajlottam át kulináris ízlésemmel is a legszigorúbb puritánizmusba. Feleségem kitűnő konyhát tartott, már csak a vendégek kedvéért is, akikből naponta jutott asztalunkhoz. Amint ő mondta, nekem foglalkozásomra való tekintettel társadalmi életet kell élnem és a leányunk is kezd már eladósorba kerülni, őt se lehet hát elzárni a világtól. De én szemérmesen vigyáztam rá, hogy a legdúsabb lakomákból is csak azt a néhány egyszerű falatot szedjem ki, amelyre a szervezetemnek mulhatatlanul szüksége volt. Gondom volt arra is, hogy a feleségemet ne sértsem meg ezzel a tartózkodásommal. Azzal mentegetőztem, hogy ötévnyi sanyarú élet után könnyelműség volna a gyomromat most túlterhelni. Feleségemnek és leányomnak a színházi premierekre páholya volt, amelybe sohse kísértem el őket; igaz, hogy szándékosan elhanyagolt rumámmal, gondozatlan bajuszommal, kúsza csepűszín-hajammal kedvezőtlen háttér lettem volna az ő hangadó elegánciájukhoz. Örömöm telt ebben a leredukált életben, mint morfinistának a maga szenvedélyében. Mert ezidőtájt jöttem rá, hogy az emberen a vérszegény rezignáció épúgy el tud hatalmasodni, mint a pazarlás tüzes fúriái. Édes szomorúsággal ápolgattam régi gyógyíthatatlan mániámat: hogy nekem semmise sikerülhet. Lám a fogságban folyton azzal vigasztalgattam magam, hogyha majd egyszer hazatérek, micsoda epikureus-élettel fogok kárpótlódni elszenvedett nyomorúságaimért, - most pedig épp a nemremélt gazdagság üt el a jóélettől!
A hivatalomba igazán megható szívélyességgel fogadtak vissza. Volenszky, a kiadóosztály főnöke valóságos kis szónoklattal üdvözölt, már amennyire ez tőle egyáltalán kitelhetett és őmaga vezetett szobámba, amelyet néhány képpel, szőnyeggel, fotőjjel gazdagítottak a tiszteletemre. Sőt az íróasztalom mellé egy kis szekrényben odaállították az új illusztrált nagy Larousse-t is. Ennél kedvesebb meglepetéssel nem örvendeztethettek volna meg.
Itt finomabb keretek között zavartalanul folytathattam előbbi szép életemet, mintha az az öt év nem is ékelődött volna közbe. Az írók most is sorra ellátogattak hozzám, elibém rakták műveiket, meghallgatták tanácsaimat, kipirultak biztatásaimra. És észre kellett vennem, hogy véleményem most már a vállalatnál is döntőbb súllyal esik latba. Erről egy nagyszerű eset kapcsán győződtem meg. Ugyanis egy volt fogolytársam, egy aktív tüzértiszt, aki azelőtt írással sohsem foglalkozott, írt egy hatalmas történelmi munkát az oroszok és angolok perzsiai érdekharcáról. Az adatok nagyszerű gazdagságát hordtaa össze és tárgyalási módjában a klasszikus latin történetírók nemes tárgyilagosságát közelítette meg. El voltam ragadtatva tőle, ezt meg is mondtam neki, de ugyanekkor keserű szkepszissel gondoltam ennek a rengeteg fáradozásnak kilátástalan sorsára. Ha a közönségben volt is hajlam a történeti munkák iránt, az ilyen világtörténelmi problémák kívül estek a mi kis nemzetünk szűk horizontján. De azért elhatároztam, hogy a magamét mindenesetre meg fogom tenni a mű érdekében és maga Funck vezérigazgató úr elé fogom terjeszteni pártoló véleményemet.
Ez a Funck még a háború előtt egy bank diszponense volt, amikor átvezényelték ennek az irodalmi vállalatnak a vezérigazgatói székébe. Ezt az áthelyezést körülbelül úgy fogadta, mint amikor az angol lordot Londonból kirendelik valamelyik afrikai gyarmatba kormányzónak a feketék közé. Ő, aki a börzén a hatalmas értékpapirokat forgatta, ezeket az irodalmi irkafirkákat holmi nyomorúságos exótáknak nézte és egyáltalán nem titkolta, hogy degradáltnak érzi magát a társaságukban. Ezt a kellemetlen érzést a leghozzáférhetetlenebb gőggel iparkodta kiegyensúlyozni. Szobáját párnázott ajtóval rekesztette el, érintkezni csak a titkárja útján lehetett vele és döntéseit mindig szűkszavú parancsok formájában adta ki, anélkül, hogy ellenvetésekre egyáltalán módot adott volna. A legelismertebb írók is úgy beszéltek róla, mint valami olimposzi felhőkbe burkolt misztikumról.
Nos, ez a félelmes hatalmasság, mihelyt a titkárjánál kihallgatásra jelentkeztem, maga jött át a szobámba, odaült az íróasztalon mellé, amelynek peremére begörbült ujjával kopogta le, hogy milyen jó színben vagyok. Alig kezdtem el a mű tudományos és irodalmi részeit fölsorolni, félbeszakított:
- De kedves uram! ... Egy szót se többet róla! Ha ön jónak látja, már akceptálva van! Az Ön szava nekem parancs!
Ez több volt, mint amit várhattam. Most már én figyelmeztettem az ügy aggályos oldalára: hogy ez nem az a téma, amely előreláthatólag a mi olvasótömegeinket érdekelhetné. De ő elegáns könnyedséggel válaszolta:
- Na és? Ez nem ok arra, hogy azért ne adjuk ki, ha ön egyébként érdemesnek tartja. Elvégre nem muszáj mindig pénzt keresni! Egy irodalmi vállalatnak lehetnek erkölcsi nyereségei, amelyek a pénznél értékesebbek! Na nem igaz?
El voltam ragadtatva. Sohse hittem volna erről az emberről, hogy ilyen magas nézőpontokig föl bir emelkedni. Ezt elmondtam Volenszkynek is, de ő azt válaszolta, hogy ez természetes és nevetett hozzá. Elmondtam Berkesnek is, az expediciós osztály vezetőjének és ő is nevetett. Egyáltalán mindenki nevetett, akinek csak elmondottam a vállalatnál.
Aztán megtudtam, hogy a vállalat részvénytöbbsége a feleségem kezében van.
A háború alatt vásárolta meg, amíg én fogságban voltam. Világos, hogy ezúttal nem a nyereséges üzletet kereste. Az egész irodalmi vállalatot az én számomra vette meg ajándékul, mint egy töltőtollat. A feleségem olyan jóságos volt hozzám, mint egy édesanya kicsi gyermekéhez. Az életemet előbb gondosan apróra megrágta és úgy gyömöszölte belém.
Ekkor undorodtam meg végleg az életemtől.
Tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy feleségemben megvolt az, ami belőlem olyan sajgóan hiányzott: ő zseni volt. Csak a lángész titokzatos teremtő ereje lehetett az, ami az egyszerű, majdnem együgyű gyárilányból ezt a pompázó nagyvilági hölgyet kifejlesztette. Arról nem beszélek, hogy meg tudott gazdagodni. Elvégre háborús, szennyes idők voltak, a pénz az utcán hevert és az tudott a legtöbbet összeszedni belőle, aki a legkönnyebben és a legmélyebbre tudott lehajolni. De egyszerűen elképesztő volt, hogy milyen könnyedséggel tudta ebből a gazdagságból a maga természetes, éltető légkörét kipárolni. Még ha számba is vettem, hogy a nőknek általában született hajlama van a gazdagsághoz, akkor is bámulnom kellett a nyugodt otthoniasságot, amellyel feleségem az előkelő élet tömérdek árnyalata között eligazodott. Akár egy szoba átrendezéséről volt szó, akár egy vacsora összeállításáról, akár egy estély meghívott közönségének kirostálásáról, mindig a feleségem intézkedett, anélkül, hogy valaha is kisiklott volna. Leányunkat a legdiszkrétebb színekkel is a legelegánsabb divathölggyé tudta öltöztetni és egyetlen szavában, egyetlen mozdulatában se lehetett az «ujgazdagok» idétlenségét fölfedezni.
Engem valószínűleg épúgy szeretett, mint házasságunk első éveiben, csak éppen most már ez a szerelem megmérhetetlen távolságból sugárzott rám, mint a napfény. Hálószobája az ő külön «lakosztályában» volt, de még ennél is jobban külön választott bennünket túlzsúfolt életrendje, amely arra kényszerítette, hogy minden percét előre számon tartsa. Egyszer mielőtt hivatalomba mentem volna, valamit szerettem volna megbeszélni vele és átmentem hozzá, de az ajtaja előtt utamba állott a szobalánya. Csinosan szabott fekete ruhájával, fekete selyemharisnyájával, csipkés fehér fityulájával a legkifogástalanabb szobalány volt, aki valaha amerikai revűoperettben szerepelt. Kecses pukkedlivel kijelentette, hogy majd bejelent a nagyságos asszonynak. Persze, aztán visszajött a megnyugtató hírrel, hogy a nagyságos asszony hajlandó fogadni a nagyságos urat, bárha ezidőszerint még ágyában pihen. Amikor ezért szemrehányást tettem a feleségemnek, tágra meresztette a szemét és őszinte méltatlankodással válaszolt:
- Dehát hogy gondolja? Csudálom, hogy ezen meg tudott ütközni! ... Ez mindenütt így szokás!
Én emlékszem, egyszer amikor Heineckét, a világhírű drezdai tenoristát hívta meg vacsorára, azon tünődött, hogy milyen húsételt csináltasson. Én kedélyesen paprikáscsirkét ajánlottam, de ő elszörnyedve tiltakozott:
- Isten ments! Úri háznál nem illik csontos ételt felszolgálni! Ez tapintatlanság volna!
Ha olykor - vajmi ritkán - együtt voltunk hármasban, mindig ezeket a botlásaimat beszélték meg jóindulatú derültséggel. Lassanként ránevelte a leányomat is, hogy egy exotikus vadócot lásson bennem, aki ugyan a legközkeletűbb tudnivalóknak is hijjával van, de ép ezért nagyon mulatságos. Egyáltalán, - tudta-e a leányom, hogy ki vagyok én? Néha próbáltam beásni magam a lelkébe; beszéltem neki olvasmányaimról, emlékeimről, vágyaimról, csalódásaimról és amíg gyönyörű nagy szemét rám csüggesztve hallgatta szavamat, úgy éreztem, hogy most lett ő végre igazán az én gyermekem. De a következő pillanatban a karkötőórájára nézett és zavartan mentegetőzött, hogy bocsássak meg ... majd talán legközelebb ... de most igazán nem ér rá ... tudniillik ...
Még csak nem is haragudhattam. Hiszen hármunk között csak én értem rá, hogy a családi élet régimódi tunya idilljeire vágyakozzam. Őket kettőjüket, mint a zordon harcos katonákat, minduntalan szólongatta a magasabbrendű élet könyörtelen kötelességtudása.
11.
Tél volt és pedig az a bizonyos kemény tél, amilyenre a legöregebb emberek sem emlékeznek. Leányom egész éjszaka magas lázban didergett és az orvos megijesztett bennünket, hogy esetleg tüdőgyulladás is lehet a dologból. Ott ültem rettegve az ágya mellett, de szerencsére reggel leszállt a láza, az orvos megállapította, hogy elmult a veszély és én - életemben először - elkésve indultam a hivatalomba.
Mindig gyalog szoktam volt megtenni ezt az utat, de most már közel járt az idő a délhez, a csukott, villannyal fűtött Minerva ott várakozott a villa előtt, no és a förtelmes hóvihar is segítségemre volt, hogy ezúttal szakítsak az elvemmel. Szóltam a soffőrnek, hogy indulhatunk. Közbevetőleg megjegyzem, hogy ez a soffőr is a maga szőke méltóságteljességével a feleségem zsenialitásának a tanubizonysága volt. Ha valaha megmintázzák a soffőrtípus szobrát, csak ő állhatna modellt hozzá. Meg se moccant, csak tétovázva nézett rám és ijedt pillantása mintha azt kérdezte volna, hogy mit fog majd szólni hozzá a nagyságos asszony. Csak egy pillanatig tartott ez a vonakodása, de én elvörösödtem, mintha arcul csaptak volna. Haragosan ráripakodtam:
- Na, gyerünk fiam! Nem érek rá!
A soffőr engedelmesen odaült a volánhoz, a pompás kocsi hatalmas mellével a dühöngő viharnak nekidőlve simán gördült a Belváros felé. Ennyi volt az egész, igazán szóra sem érdemes semmiség, de engem hosszú időre fölzaklatott. Aminek bizonysága az, hogy ime még most is visszaemlékszem rá, holott életem tömérdek apró képe oly nyomtalanul fakult ki lelkemből, mint egy fénykép-lemezről, amelyet elfelejtettek fürdőjében megedzeni.
Amint megérkeztünk, gyorsan kiugrottam a kocsiból, de a kapuban valaki az utamat állta. Egészen fiatal ember volt hihetetlenül elnyűtt esőköpenyben, amelynek málladozó szövete a gombokat rég elhajította magától, úgyhogy spárgával kellett a derekán összekötözni. Kalapja nem volt, de borzas haján a rászállott hó úgy megállt, mint egy fehér prém-sapka. A lábán vászon tornacipő volt. Amikor megszólalt, az olyan volt, mintha a szélvész egy vékony nádszálon fütyürészett volna. A szavát is alig lehetett érteni, kékre fagyott ajka úgy vacogott.
- Szerkesztő úr kérem ... szeretném, ha a verseimet el tetszene olvasni!
Én ezidőtájt már új szellemi álarcot viseltem. Kötekedő, cinikus, csufondáros voltam és az írók, akiknek dolguk akadt velem, meg is csinálták hozzá a legendát, hogy a cinizmus darócába rejtegetem lágy szívemet. De én tudtam, hogy ez nem így van; a gyalázatomat tüskéztem ki a cinizmusommal, hogy megelőzzem a támadásokat ... Most is gúnyosan ripakodtam a nyomorultra:
- Mit gondol? Hogy ilyen hidegben ideállok, a hóba verseket olvasni? ... Na jöjjön föl az irodámba, fiatalember!
Odafönn leültettem egy karosszékbe, de a jó melegben olyan kéjesen kezdett kiereszkedni a fagyból, hogy komolyan megijedtem: végül még az egész vékony emberkéből nem marad csak egy kis pocséta.
- Mióta vár rám? - kérdeztem.
- Kilenc óra óta. Azt mondták, hogy máskor ilyenkor már mindig benn tetszik lenni.
Haragosan ráförmedtem:
- Szerencsétlen! Három óra hosszáig várt rám kinn a fagyban? Legalább bejött volna a folyosóra! Ott meleg van.
Mosolyra görbítette a fél-száját:
- Az a baj kérem, hogy a kapuban nem szerkesztők szoktak állani, hanem portások!
Hm! Ez bizony hihető volt. Eszembe jutott a portásunk derűs tokájával, kezdődő hasacskájával, prémes bundájával és fűtött páholyával, amelynek ablak-szemén át a maga garasos értékelésével rostálgatta az embereket.
- Na adja ide! - förmedtem rá durván. (A daróc!)
Kebeléből kihúzott egy szennyes füzetet, kurtán kikaptam a kezéből és tovább játszottam magamat. Szerettem elhitetni publikumommal, hogy varázslatos szimatom van, amellyel egyetlen szippantásra kiérzem egy kötetnyi írásból a tehetséget. De ezúttal már az első sorok lebéklyózták a figyelmemet, mint valami acél-csapda. Egyelőre fogalmam sem volt róla, hogy mi ez tulajdonképen: szakszerű értékmegállapításokról itt szó se lehetett; csak az érteztem, hogy muszáj tovább, egyre tovább olvasnom. Versek voltak, de az őszinteségnek olyan brutalitásával, az életerőnek olyan vad formátlanságával, amilyenhez foghatót még sohse láttam. Erőt kellett vennem magamon, hogy félbe tudjam szakítani az olvasmányomat és becsaptam a füzetet.
- No jó, majd estére elolvasom! - mondtam kegyes pártfogói hangon. - Majd holnap délelőtt kilenc órakor legyen itt.
Összecsapta bokáját és máris indult az ajtó felé. Utána kiáltottam:
- Hova megy?
- El.
- Mi az az «el»? Hónapos szoba? Ágy? Vagy a híd alatt?
Szerényen elmosolyodott:
- Dehogy! Van nehány ismerősöm, megkeresem őket. Egyiknél, vagy a másiknál majd csak megakadok.
Megkérdeztem tőle, hogy hol élt eddig. Elmondta. Az Angyalföldön egy bolgár kertésznél dolgozott legutóbb, trágyát talicskázott a földekre. Most persze nincs munka, de tavaszra majd csak lesz megint. Pénz vettem ki a tárcámból és átadtam neki.
- Itt van kétszáz pengő. Azért adom, hogy öltözködjék ki holnapra rendesen. Elvégre veszedelmes precedens volna, ha a portást rászabadítanám, hogy ezentúl az ilyen csavargó-formájú embereket bebocsássa!
Váratlanul kurtán, színpadias föllobbanás nélkül, majdnem közömbösen köszönte meg, a két bankjegyet összehajtotta, zsebre tette és kifelé indult. Megint rákiáltottam:
- Hohó! Vissza fiatalember! Hát hogy gondolja magát? Hogy én ezt csak úgy alamizsnaként adtam? Mégcsak az kell, hogy elhiresztelje a városban, hogy én egy őrült mecénás vagyok, aki százasokkal tömöm a fűzfapoétákat! ... Vegye tudomásul, hogy ezt nem én adtam, hanem a vállalat! És nem könyöradomány, hanem rendes üzleti előleg! Tessék kiállítani a nyugtát, ahogy dukál.
Megírta a nyugtát, elment, és én pedig elégülten néztem a tükörbe, mint a színész jólsikerült alakítása után.
12.
Másnap reggel amint a hivatalomba mentem, már a folyosón várt rám. Amikor megláttam, hátra tántorodtam meglepetésemben. Nem tudtam, nevessek-e, vagy káromkodjam. A pénzemen alaposan kiöltözködött. Világosszürke nadrág volt rajta fehér csíkokkal, rikító sárga félcipő, kétsoros sötétkék zakkó piros pillangó-nyakkendővel, puha szürke kalap, féloldalt svihákosan a fülére hajtva. Felöltő - semmi. Pesti jampecek így járnak a strandfürdőre - nyáron. Röhögve ráripakodtam:
- A fene a dolgát! Hát minek maskarázta maga ki magát? Parkett-táncosnak? Tenniszbajnoknak? Ahelyett, hogy vett volna egy jó meleg télikabátot!
Ő ravaszul hunyorgatva magyarázta, hogy ha télikabátot vett volna, másra nem igen telt volna, holott mindig az volt a vágya, hogy egyszer már ő is igazán elegáns lehessen. Különben is, már január van, nemsokára itt a tavasz, erre a kis időre nem lett volna érdemes télikabátot vennie. És amíg mindezt elmondotta, gyönyörködve simogatta a kabátját, babrálgatta a nyakkendőjét, húzgálta a manzsettáit. Nagyon meg volt elégedve önmagával.
Első pillanatban azt hittem, hogy mindez csak irónia. De aztán a szemébe néztem és meghökkentem. Kissé ferdevágású szeméből csak úgy dült ki a büszkeség, hogy ő milyen praktikus. Gyerek ez még!
- Hány éves? - kérdeztem hirtelen rajtaütve.
- Huszonegy! - felelte hetykén.
- Mult?
- Leszek ... - nyelt egyet zavarában. - De három hónap mulva ...
Barackot nyomtam a fejére (a fejebúbján egy hajfürt kimeredt, mint a bóbita), leültettem és kiszámított vontatottsággal elkezdtem a verseiről beszélni. Megvolt a magam pontosan kidolgozott metódusa, hogy írókkal hogyan beszéljek irodalomról. Kritikám olyan volt, mint a kinyilatkoztatás és ha dícsértem, az olyan volt, mint amikor az istállótulajdonos kesztyűs kezével megveregeti paripája nyakát.
De ez a kölök egyáltalán nem dült be a komédiázásomnak. A dícséreteimet gőgös fejbólintással tudomásul vette és ha egy-egy verséről megjegyeztem, hogy ez nem illik a gyüjteménybe, fölényesen mosolyogva legyintett:
- Ugyan! Ez ér a legtöbbet! ... Majd később rá tetszik jönni!
Másnap hivatlanul eljött. Harmadnap megint. Mikor hivatalba jöttem, őt már ott találtam a karosszékben, két térdére könyökölve. Először még epésen rászóltam:
- Ha szabad kérdeznem, mivel szolgálhatok?
De a kölök zavar nélkül válaszolta:
- Semmi ... csak olyan jó egy ilyen fűtött szobában.
Egyáltalán nem zavart a munkámban. Mozdulatlanul, szótlanul el tudott üldögélni órák hosszat. Tettem-vettem és ha rá se néztem, folyton magamon éreztem a tekintetét. És ha olykor hirtelen szóltam hozzá, mindig rezzenés nélkül elkapta a szavamat, mint kutya a feléje dobott kenyérhéjat.
A legjobban az tetszett benne, hogy tudott pénzt kérni tőlem, ha szükségben volt. Nem kéregetve, nem tolakodóan, nem zsarolva, hanem olyan magátólértetődően, mint ahogy a vándor hajlik a forrás fölé. Ahogy a gyerek kér az apjától.
Jó összeköttetéseim voltak a sajtóban, egy napilap szerkesztője kapott az alkalmon, hogy új költő-zsenit tálalhat olvasóinak, egy nagy cikkben szép romantikusan kicifrázta a multját, egyszerű paraszti sorban nevelkedett, gyalog indult el a falujából, napszámoskodott, üres csűrökben hált, stb., stb. - lefoglalta, kisajátította magának a költőt és vasárnaponként úgy nyújtotta át olvasóinak a verseit, mint gazdag ebéd után a speciális friss hazai juhtúrót. És érdekes, amióta kicsi, de rendes keresethez jutott, még sűrűbben kért tőlem pénzt. Az igaz, hogy most már felöltője is volt és fekete zakója, sötétszürke nadrággal. Egyszer rá is szóltam:
- Hallod-e kölök! Talán vigyáznál egy kicsit a pénzedre!
De ő pattogva felelte:
- Hogy képzeli? Tudják is maguk öregek, hogy mi kell egy fiatalembernek!
Elkezdtem zsörtölődni vele és soha még ilyen édes melegség nem bizsergette a szívemet. Öregesen zsémbeskedtem, dohogtam, hogy így, meg úgy, a mai fiatalságnak fogalma sincs a pénzről, szeret jól élni, de bezzeg dolgozni nem akar és hogy mit gondol ő, nekem talán feneketlen a zsebem? ... Hirtelen elvörösödött az arca, ferde szeme szikrázott, boglyas fejét hátraszegte és fölállva, gőgösen mondta, hogy rendben van, mindent, amit eddig kapott, az utolsó fillérig vissza fog fizetni. Már indult is az ajtó felé és a szívemet megfagyasztotta a rémület.
- Kölök! ... Ne bolondozz! - kiáltottam és utána kaptam, mint egy elszálló pillangó után.
13.
Olykor eljött a lakásomra is. A verskötetét rendezte sajtó alá és így sokszor volt sürgős megbeszélni valója velem. Nagy viták folytak, hogy egy-egy vers benn maradhat-e a kötetben, vagy dobjuk ki irgalmatlanul. Eleinte még azt hittem, hogy ezekben a vitákban én vagyok a hangadó, de aztán éreztem, hogy az ő akarata egyre jobban magával sodor. És ilyenkor egyáltalán nem éreztem bosszúságot; ellenkezőleg, amint lépésről-lépésre hátrálva végül is megadtam magam, valami eddig ismeretlen meleg elégültség ömlött el bennem. Ebben a megadásban már szinte a legyőzött asszonyok szexuális gyönyöre volt.
Feleségem egyáltalán nem titkolta, hogy ez a barátság kedve ellenére van. Nem szerette a rosszul öltözött és megbízhatatlan helyzetű irodalmárokat. Mikor egyszer - csakhogy rokonszenvét kicsikarjam - dícsérni kezdtem neki a kölköt, egy tizennyolcadik századbeli marquise nagyvilági mosolyával válaszolta:
- No igen ... csinos fiú ... öregszünk, kedves barátom, öregszünk! És hallottam, hogy öregurak hajlamaiban gyakran állanak be hirtelen változások.
Az isten tudja, hol szerezte ezt a hangot! Megfoghatatlan, hogy nők milyen könnyedén és milyen kevés fölszereléssel tudnak a legraffináltabb civilizáció csúcsaira fölkapaszkodni .. Ez a finomkodó durvasága nagyon megbántott, felelni se tudtam rá. Csak mosolyogtam, mint valami jól sikerült elmésségen és valószínűleg nem sejtette, hogy olyan sebet ütött rajtam, amely soha többé be nem gyógyulhat.
14.
A leányommal már több szerencsém volt. Csakhogy nála az volt a baj, hogy életét majdnem percekre kiszabták kötelezettségei. Lovaglás, bridzs, tánc, színház, társasélet, sportok és ha közben jutott is egy kis ideje számomra, ilyenkor mindig úgy éreztem, mintha nagyon magasból szállt volna le hozzám egy kis beszélgetés-alamizsnára. Eszembe jutott Goriot apó, aki Nucingen báró palotájának előcsarnokában kuporogva várta, hogy leánya estélyruhájában leszaladjon hozzá néhány suttogó szóra.
Egyszer a szobámban véletlenül összetalálkozott vele a kölök. Röhögnöm kellett, hogy rögtön milyen otthonosan, zökkenő nélkül kezdte csapni neki a szelet, mintha világéletében mindig ilyen nagyvilági dámák között forgolódott volna. Vagy mintha valami telivér bestia lett volna, amelynek ősi ösztöne, hogy ilyen finom kisasszonykákkal el tudjon bánni. Ha jobban megnéztem, valóban olyan is volt, mint egy telivér ragadozó: hajlékony és erős volt, mintha csupa elszakíthatatlan inakból szőtték volna össze.
Ezután egyszer elkezdtem fölolvasni neki a verseit. Inkább jólnevelt engedelmességgel hallgatta, mint érdeklődéssel és ez fájt is nekem, mert hisz látnom kellett, hogy egy ilyen kis vers vékony erecskéje jobban elválaszt a leányomtól, mint az óceán. De aztán a kölök életéről meséltem neki; megpróbáltatásairól, nyomoruságairól és arról a hősies erőfeszítésről, amellyel a falu sarából költészetének magas szellemiségébe fölemelkedett. Lopva a leányomra néztem és észrevettem, hogy szemét könny homásolyítja el. Ennél a könnycseppnél drágább ajándékot nem is kaphattam volna tőle.
Így nyilt ki bennem lassankint egy édes ábránd: láttam ezt a két nagyszerű fiatalembert egy életre összefonódni és kísérteties érzékletességgel csengett a fülembe folyton a kölök hangja, amint könnyedén, friss mosollyal mondja:
- Szervusz papa!
És én a könyvemből fölnézve utánakiáltok:
- Szervusz fiam! ... Van pénzed? Ha nincs, adok!
Pontosan ismétlődött a lelkemben ez a kis párbeszéd, mintha gramofonlemez szólaltatta volna meg. De mindig új és kimeríthetetlenül gyönyörűséges volt a számomra ... Szervusz papa! ... Szervusz fiam! ... Érteztem, hogy ebbe éppúgy nem tudnék beleunni, mint gyermek az altatódalba. Mellette boldogan tudnék örökre elaludni.
15.
Egy délután öt órára magamhoz rendeltem. Akkor kaptam meg a nyomdából a verseskönyve első kefelevonatát és én át tudtam érezni, hogy milyen gyönyörűség lehet ez fiatal kezdő költő számára. Hogyne tudtam volna átérezni, - hisz én sohse próbáltam ki!
Ép dolgom volt valahol, már késtem is néhány percet, tehát taxin siettem haza. Ő a kapuban várt rám és két kézzel szűkre fogta magán a felöltőjét a friss tavaszi szélben. Ingerülten rászóltam, hogy miért vár az utcán, ahelyett, hogy beült volna a szobámba, mint ahogy máskor szokta. Vállat vonva felelte:
- Be akartam ülni, de nem engedtek.
- Ki nem engedett?
- Az inas.
Ez mégjobban idegesített. Hogy lehet valaki ennyire gyámoltalan! Mondta volna meg az inasnak, hogy én rendeltem oda! Hogy azt is mondta? Hát akkor izent volna be a feleségemhez. Kiderült, hogy a feleségem az ablakból látta, amikor jött, éppen ő adta az utasítást az inasnak, hogy ne eressze be ... Most aztán már igazán dühös lettem. Karon fogtam és rászóltam, hogy jöjjön be velem; majd én rendet csinálok ebben a házban. Ő nyugodtan, de elszántan kijelentette, hogy ezentúl nem teszi be ide a lábát. A hivatalomban ezután is szívesen meglátogat majd, de az ilyen helyeket nem szereti. Ez neki túl előkelő. Ezzel ott is hagyott.
Úgy rontottam a szobámba, mint a förgeteg. Ha rajtam mult volna, ezt az egész vacak villát a poklok mélységes fenekére sodortam volna. Node így is meg fognak egy kicsit reszketni ezek a cifra firleflancok! Most végre tisztázni fogom, hogy mi vagyok én itten és ki itt az úr! A feleségemet kerestem, hogy még forró dühömmel rátámadhassak, de ő a lányommal együtt a fürdőszobában volt; ott kenték-fenték ki magukat a nagyvilági életre. Igy aztán kénytelen voltam egymagamban dohogva kitoporzékolni első dühömet. Node sebaj, így legalább szép higgadtan fogok beszélni vele. Így még jobban lehet majd tisztázni a dolgokat.
Végre kijött a feleségem. A leányommal együtt jött. Annál jobb; legalább ő is meghallja, miről van szó. A leányomon fehér ruha volt, a feleségemen ezüstszürke. De egyformán csillogók, karcsúak, rózsásak voltak. Csuda, hogy mit tud csinálni ez a modern kozmetika! Fagyosan, minden szótagot nyomatékosan latolgatva mondtam:
- Egy zseniális fiatal költőt hivatalos ügyben magamhoz rendeltem. Ő jelentkezett is és az inas nem engedte be. Az én szobámba nem engedte be.
A feleségem kezébe fogta a kezemet és finom hangon mondta:
- Édes barátom, ezért igazán bocsánatot kell kérnem magától, de ez máma egészen kivételes eset. Vendéget várunk és ezt a szobát szántuk dohányzónak. Végig kinyittattam az egész lakást.
- Igen? De én végre tisztázni szeretném, hogy az én szobám-e ez, vagy nem.
- Persze, hogy a magáé. Ép azért mertem diszponálni vele - a maga utólagos jóváhagyásának a reményében. Elvégre a felesége vagyok és ha Jolinak vendége van, az épúgy a maga vendége, mint az enyém.
Kezdett a hideg verejték kiütközni a homlokomon. Már megint éreznem kellett, hogy siralmasan összetöpörödöm a feleségem nagyvilági fölénye előtt. Hogy a tehetetlenségemet elleplezzem, morcos hangon megkérdeztem, hogy ki hát az a vendég, akit ilyen nagyon várnak. A feleségem büszke sugárzással felelte, hogy Irátsy Feri. Ez a név újból fölgyujtotta a dühömet. Irátsy Feri fiatalember volt, de még a régi vágású gavallérok közül való; afféle Herczeg Ferenc-kreáció. Kitűnő táncos, kitűnő lovas, a nők fáradhatatlan mulattatója és abból élt, hogy a Kaszinóban kártyán fosztogatta az öreg mágnásokat.
Most vettem csak észre, hogy a kefelevonatot még mindig a kezemben szorongatom. Az íróasztalra vágtam és dühösen mennydörögtam:
- És ezért a széllelbélelt kártyahősért kellett őt kidobni az utcára?
A leányom kurtán sikoltott és úgy nézett rám, mint a gyilkosára. A feleségem lassan hozzám lépett, kezét a karomra tette és úgy mondta:
- Igy nem lett volna szabad erről az emberről beszélnie! Éppen magának! És éppen most!
Éppen nekem! És éppen most! Mindjárt meg is tudhattam, hogy mi ennek a jelentősége. Ez a ma délutáni tea csak keret. Ma fogja Irátsy Feri ünnepélyesen megkérni a leányunk kezét.
16.
Pas de scene - ahogy a francia mondja. Nyugodtan, szenvedélyesség nélkül, de másíthatatlanul cselekedtem. Átvirrasztottam egy hosszú éjszakát, amíg a levelet megírtam a feleségemnek. Jól megokolt gyávaság volt a részemről, hogy élőszó helyett inkább az írást választottam. Ha beszélni kellett, a feleségem volt fölényben, de írásban megmaradt még mindig a régi gyárileánynak. Könnyedén eltanulta a finomabb társalgás legbonyolultabb formaságait, de a helyesírást még nem tudta.
Előkelő tárgyilagossággal elismertem azt a jogát, hogy abban a társadalmi körben éljen, amelybe - úgy látszik - veleszületett hajlamai szólították. Annál is inkább joga volt erre, mert a hozzávaló anyagi föltételeket ő maga kereste meg munkájával és élelmességével. De viszont neki is el kell ismernie, hogy nem az én hibám, ha nem tudtam ebbe az életbe beleilleszkedni. Ebben nemcsak neveltetésem, foglalkozásom és érdeklődési köröm akadályozott meg, hanem azok az évek is, amelyeket a vad Szibériában kellett eltöltenem. Azt is meg kell adni, hogy én jobban feszélyeztem őt új életében, mint ő engem régi életemben. Tulajdonképpen neki szolgáltatok igazságot, amikor elválok tőle; ezzel őt és leányomat egy kényelmetlen kölönctől szabadítom meg, amelyre még akkor tettek szert, amikor nem sejthették életük ez új fordulatát. Kár volna ebbe a kölcsönös harag keserűségét keverni, hiszen egy kis okos megértéssel az igazság és fölszabadulás örömünnepének foghatjuk föl. Az irodalmi vállalatnál visszalépek a hivatalomtól; az az akácfautcai bérház, amelyet az apámtól örököltem, a jövedelmével bőségesen ellátja ezután az életemet. Majd értesíteni fogom, hogy a könyveimet hova küldesse utánam, - egyébre nincs szükségem.
Ép ez este színházban voltak. Ezt a levelet odatettem feleségem íróasztalára, aztán egy kofferbe becsomagoltam ruháimat, fehérneműimet, taxit hozattam és még ez este elköltöztem Budára, a szerelőhöz.
17.
A szerelővel még évekkel azelőtt hozott össze a véletlen. A feleségem szólt egyszer, hogy szeretné a rádiót bevezettetni a villába. Én a hivatalban említettem a dolgot valamelyik alkalmazottnak, aki megígérte, hogy elküldi majd egy szerelő ismerősét, akiben bátran megbízhatunk.
Másnap ebéd után jelentkezett is a fiával, aki a mesterségében a segédje volt. Amint rájuk néztem, elnevettem magam; még sohse láttam egy embernek ilyen komikus megismétlődését. Az apa lapos arcú, alacsony, zömök ember volt; mintha egy kőkockából hevenyészve faragta volna ki valami óegyiptomi művész. A fia éppen csakhogy fiatalabb; ugyanaz a szélesvállú, medveformájú test, ugyanaz a boglyas szőke haj, nevető kék szem.
Néhány szóval megtörtént a megállapodás, aztán munkához láttak nyomban. Az apa lajtorját kerített, odatámasztotta a villa ereszéhez, megfogta két kézzel az alját és rászólt a fiára:
- Üpre! Másszál föl, de vigyázz, hogy le ne húzzon az a nagy feneked!
A fiu szaladni kezdett a lépcsőn fölfelé és ingerkedve szólt hátra:
- Vén totyakos! Maga meg csak fogja jól a lajtorját azzal a két málékezével, mert ha a fejére esek, palacsintává lapítom!
- Nézzétek a taknyost! - feleselt vissza az apa. - Tíz ilyen girhest eltartok a kezemen!
A fiú a lajtorja végére ért. Amint onnan lenézett és az apa hátraszegett fejjel visszanézett rá, csak úgy a szemükkel összemosolyogtak. Én még sohse láttam két tekintetnek ilyen szerelmes összeölelkezését. A szívem szinte belefájdult.
18.
Néhány nap múlva éppen kapóra jött, hogy a rádió megmakacsosodott. Délben a hivatalomból magam sétáltam el a szerelőhöz, hogy megbeszéljem vele a dolgot.
A Vizivárosban lakott egy kis földszintes házban, amelyet majdnem ereszéig betemetett a városrendezés. A műhely az utcára nyílt; beléptem, de senkise volt benne. Akár az egész boltot ellophattam volna. Benyitottam a belső szobába, épp ebédnél ült a család. Az apa, a fia és egy tizenöt-tizenhat éves kislány, épolyan alacsony, zömök, szőke, kékszemű, de leányosan kiszépülve. A feleség ép a konyhából jött és egy nagy tál gombócot tett az asztalra.
Nagyon megkértem őket, hogy ne zavartassák magukat az ebédjükben. Ők könnyű szerrel engedtek a kérésemnek. Leültem a díványra és néztem az evésüket. Harsány vidámsággal ettek, mint az óriások. A fiú kötekedni kezdett az apjával:
- No vén totyakos! Lássuk ki tud több gombócot lenyelni!
Az apa kevélyen letromfolta:
- Kétszer annyit megeszek, mint te! Taknyos! Ráadásul még téged is lenyellek!
Ebéd után megmutatták a gazdaságukat. A kis házat egyedül lakták, négy szoba volt benne. Egy pirinyó udvaruk is volt eperfával és baromfiketreccel. Munka akad mindig bőven, apa és fia csak győzze ellátni. A leány kereskedelmibe jár. Az asszony pedig a háztartást látja el. Amint ő maga dicsekedve mondta, nem kis munka két ilyen nagybélű embert naponta háromszor jóllakatni. Még a spájzot is megmutatta. Sódarok, oldalasok, kolbászok olyan sűrűn lógtak a padmolyról, mint valami hentesüzletben. A szerelő hátba vágta a feleségét és röhögve mondta:
- Nem halunk éhen, az biztos!
19.
Néhány év múlva sétám közben véletlenül megint arra vetődtem. Benéztem a műhelybe, de csak az apát találtam ott. Valami apró fakorongokkal piszmogott és szégyellős nevetgéléssel mentegetőzött, hogy a mesterségében nem igen akadt munka, hát jójókat csinál; ennek most nagy keletje van. Hiába, az ember próbál megélni, úgy ahogy lehet. Hát bizony, a régi jó világnak vége, mindent tönkre tett a gazdasági válság. Munka alig van és ami olykor akad is, a pénzt sohse tudja megkapni érte. A fiát besorozták katonának, az legalább most el van látva. Néha vasárnaponként hazaeresztik a kaszárnyából; oly keménykötésű katona, hogy öröm ránézni. A leánya - ez még a szerencse! - egy irodában kapott állást, nyolcvan pengője van havonta, jobbára ebből élnek mostan. De a lakásból két szobát elkülönített, ha azt bérbe tudná adni, mindjárt nagyot segítene rajta. Jó csöndes két szoba, külön bejárata van az udvarról. És olyan tiszta, hogy egy gróf is ellakhatnék benne. Mert a felesége - Istennek hála - most is az a szaporakezű, dolgos asszony, aki azelőtt volt. Neki köszönheti, hogy szükséget azért most se látnak semmiben se. Csuda asszony. Egy fillér se sikkad el a kezén.
Lehet-e, hogy ez a két albérleti szoba volt az a kéklő sziget, amely életem hajóját ezután maga felé irányította? Lehet-e, hogy enélkül meg se írtam volna ezt a levelet a feleségemnek?
Lehet.
Mielőtt életem sorát eldöntöttem volna, előbb elmentem mégegyszer a Vizivárosba és megnéztem, hogy az a két kiadó szoba megvan-e még. Megvolt. A sors intését láttam benne. Amint a szerelő mondta, ép elegen érdeklődtek a lakás iránt, többnyire Pestről jöttek át, magányos hölgyek és öregedő urak, de ő nem eresztette volna be őket a házába, mégha a betevőfalatja is ettő függött volna.
Szombati napon költözködtem be és vasárnap már a régi bőséges ebédet ülte körül az egész család. A katonafiú is hazajött és versenyt evett az apjával. Ebéd után a szerelő kötekedni kezdett a fiával, hogy ma már nem olyan strammok a katonák, mint amikor még ő szolgált a közösöknél. A fiú röhögve vágott vissza:
- Vén totyakos! Tudja is maga, mi az a katonaság!
- Én nem tudom? Te ... Te poros fülű.
Kiálltak a szoba közepére és ott egzecéroztatták egymást. Keményen lecsapták a talpukat, hogy csak úgy döngött a palló. Ilyen jó vasárnapom talán még sohse volt.
20.
Másnap a Minerva-autó megállott a kis utcában; a feleségem látogatott el hozzám. Szelíd, jóságos, majdnem bűnbánó volt; a sírását beleharapdálta a zsebkendőjébe, amint körülnézett a szobámban. Elmondta, hogy gyerekes meggondolatlanság volt a cselekedetem; semmi értelme sincs és a fölösleges pletykálkodások leányunk menyasszonyi boldogságát szeplőzik be. Talán ő is hibás benne, hogy a házaséletet elviselhetetlen tehernek éreztem, de őt igazán a legjobb szándék vezette. Ő mindig hitt az én nagyszerű írói hivatottságomban és úgy gondolta, hogy az igazi írói tehetség csak úgy tud kifejlődni, ha megismerheti a legbonyolultabb életlehetőségeket is. Irátsy Ferinek is az volt a nézete, hogy nálunk a legtöbb író csak a legprimitívebb életformákat ismeri, de fogalma sincs az úriemberek kultúréletéről. De ha nekem ennyire nehezemre esett ez, csak szólnom kellett volna, hisz ő és a leányunk mindig a legnagyobb tisztelettel őrizte nyugalmamat és - valljam be őszintén - eddig is elszigetelhettem magam tőlük, ahogy csak akartam.
Igy beszélt a feleségem és én már-már meg is hatódtam volna, ha nem állott volna odakünn a Minerva-autó a szerényen besüppedt házikó előtt arányaiban gőgösen kimagasodva és az elegáns ruhájú soffőr nem ült volna a bakon képes színházi lapját olvasgatva. De ez a látomás megkeményítette a szívemet. Azt válaszoltam, hogy kár ennek az egész dolognak a jelentőségét fölfujni. Mindegyikünk él a maga ízlése szerint, - ennyi az egész. Elvégre mindketten abba a korba jutottunk, amelyben már nemcsak a test, hanem a lélek is elvesztette hajlékonyságát. Képzelje el, hogy idegeim kipihentetése céljából valami távoli szanatóriumba vonultam. Vagy ami még ennél is jobb: képzelje el, hogy még mindig ott vagyok Szibériában és a megmérhetetlen távolságból vágyakozunk egymás után. Ez az ötlet engem is ellágyított és egyszerre megint olyannak láttam a feleségemet, amilyennek a fogság vágyódásai föstötték, majdnem színpadias csókot forrasztottam a homlokára. Félszemmel láttam, hogy feleségemben megeredt a hangtalan sírás. Hiszen mégis csak férj és feleség voltunk: szavak nélkül is megértettük egymást.
Megértette, hogy ez a búcsúcsókom volt.
21.
Két kis szobám nemcsak csöndes volt, hanem békés is, mint a remete barlangja. Ha sétára jött kedvem, járkálhattam a Várhegy oldalán, vagy a Döbrentey-tér bokrai között, anélkül, hogy valaha is ismerőssel találkozhattam volna. Az asszony reggeltől-estig fáradhatatlanul főzött és a kis család olyan magától értetődő vidám készséggel fogyasztotta mindig a főztjét, mint ahogy a madár csattog a fán.
Sokáig törtem a fejem, hogy valami munkát találjak, mellyel az időmet kitölthessem. Végre megtaláltam. Elhatároztam, hogy összegyüjtöm a magyar irodalomtörténet teljes adattárát. Lélekölő munka és főként teljesen haszontalan. Ép az én hiábavaló életemhez illő.
22.
Az első héten a kölök egyáltalán nem jelentkezett. Ez persze fájt is, de aztán megvigasztalódtam. Eszembe jutott, hogy most jelent meg az első kötete, hát csak élvezze ki a maga szűk körében a dicsőségét, amely olyan egyetlenegy és olyan gyorsan hervadó, mint a menyasszony mirtuskoszorúja. Szívemben édes-keserűséggel gondoltam arra, hogy ez már az élet rendje. Az előzetes izgalmakban, munkákban derekasan ott voltam, de már az eredménnyel jó messzire elszaladt tőlem, hogy egy sugárnyi örömöcskét se kaphassak belőle. Hiába! Így tesznek a fiatalok! Csak én nem tettem így, mert nekem sohasem volt eredményem.
Egy nap aztán beállított végre. Csak rá kellett nézni, rögtön látni lehetett rajta, hogy a dicsőség ugyancsak megviselte. Soványabb volt, mint valaha és a szemét átvirrasztott éjszakák karikázták be. Az asszony ép az uzsonnakávémat hozta be a túrósbélessel. Első kínáló szóra neki esett és mohón megette. Itt ugyancsak nagy lehetett a restancia.
Kijelentette, hogy hajlandó az egyik szobában a díványon elaludni majd. De azt nem hagyhatja, hogy én egyedül éljek itt idegen emberek között, hiszen tulajdonképpen ő az oka, hogy én idekerültem. Én csak úgy befelé mosolyogtam magamban ezen a nagylelkűségén. Később megtudtam, hogy alapos volt a gyanum. A szállásadónőjének annyival tartozott már, hogy nem mert visszamenni a hónapos szobájába és azt a kevés holmiját is otthagyta zálogba. Már napok óta a kávéházakban ténfergett és egy-egy barátjánál szundikált, ahogy éppen lehetett.
Kifizettem tartozását, elhozattam a ruháját és most már véglegesen beköltözködött az egyik szobába. Eggyel több éhes száj a terített asztalnál már igazán nem számít. És mi öregek bolondok lennénk, ha zokon vennők a fiataloknak ezt az önzését. Ez az önzés a természet bölcs rendelése. Ennek köszönhetjük mi öregek, hogy a fiatalok mégis ragaszkodnak hozzánk, mint a fészekverő madár a vén redves fához.
23.
Mese-mese mess kenyeret ...
Ezzel az én együgyű életem története be is fejeződött. Hogy boldog vagyok-e? Persze, ha már egyáltalán kérdezem ezt magamtól, akkor már nem vagyok az. De őszintén szólva, ez a kérdés csak ilyenkor vetődik föl bennem, amikor tollal a kezemben a papiros fölé hajlom. Egyébként élem a napjaimat és eszembe se jut, hogy ilyesmivel bibelődjem.
A kölök tehetsége egyre pompásabban kezd kibontakozni és ez nagy büszkeségemre van. Csak kétségbeejtően műveletelen. Most Browning és Baudelaire verseit fordítgatom neki. Eddig még a nevüket se hallotta szegény. Ámbár néha elfog a kétség, hogy vajjon valóban a javára cselekszem-e, hogy így kinyitom a szemét. Ezek a gondok néha aludni se hagynak, de mégse akarnék megszabadulni tőlük semmi áron se.
Azt már észrevettem, hogy közte és a leány között kezdődik valami. Én persze nem szólok bele. Hagyom őket. Ez a leány ép lírai költőnek való asszony: csupa egészség, csupa erőteljes vidámság és csupa életrevaló józanság. Olyan megbízható és bőséges, mint egy flottabázis.
Tegnap vasárnap volt. Gyönyörű tavaszi nap. Ebéd után hármasban kirándultunk a Sashegyre. Az asszony úgy megrakta a hátizsákunkat elemózsiával, mintha egy másik világrészbe vándoroltunk volna ki. Nagyot gyalogoltunk, aztán a vadbozótos sziklákon leheveredtünk és jóízűen beuzsonnáztunk. Volt juhtúró, szalámi, friss kalács és termoszban finom tejeskávé. Uzsonna után félrehúzodtam egy bokor árnyékába, hanyatt feküdtem, arcomat leborítottam a zsebkendőmmel, hogy most aludni fogok egyet.
Néhány perc múlva hallottam a leány tikkadt suttogását:
- Jaj ne! ... Meghallja!
Most a költő suttogását hallottam:
- Dehogy! Hát nem látja? ... Alszik az öreg, mint a medve!
Hogy megnyugtassam őket, erőteljesen horkolni kezdtem. Persze ebben a horkolásban volt egyéb ravaszság is. Amint a számon-orromon nagy erővel kifujtattam a levegőt, egy-egy pillanatra föllibbentette a zsebkendő szélét. És ilyenkor - ha csak egy villanásra is - láttam amit láttam.
Buzgón horkoltam tovább és mosolyogva arra gondoltam, hogy a sors még az én hitvány életemre se mondotta ki az utolsó szavát. Még jövendőjében ott tartogatja számomra az igazi örömet, amelynek csirája most bomladozik két fiatal szívben.