A lap feldolgozottságának foka

Feszty Árpád

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Feszty Árpád
szerző: Gárdonyi Géza

                                               A cigány arcképe

       Feszty Árpád müncheni tanuló korában egy odatévedt cigány-bandát pillantott meg. Muzsikáltatott egyet velök, aztán hogy a brácsásnak különösen fekete és cigányos arca volt, magához rendelte és lefestette.
- Jaj hogy ezt a zsanyám nem láthatja, - fakadt ki a cigány, mikor a kép készen volt. Még a csigaretta is itt van a filem mellett. Jaj, nem adnám ezer forintér, ha ezs a kép azs enyim lehetne!
Addig esdekelt a festőnek, míg végre neki ajándékozta.
A cigány nem tudott hova lenni boldogságában.
Egynéhány esztendőre rá valamelyik vidéki városban járt Feszty. Beül a vendéglőbe vacsorázni, hát a cigány-banda egyszerre megszólal. A prímás lépésről-lépésre közelíti a hegedűt Fesztyhez, és alig öt perc mulva már a háta mögött húzza az Ürge-nótát.
- Honnan ismertek ti engem? - kérdezi Feszty.
- Ki ne ismerné a nagyságos urat, csókolom kezsit-lábát. Bizsony megismernénk még Terek-orságba is.
Súgja aztán a cigány Fesztynek, hogy kérdezze meg a brácsást:
- Hová lett az arcképe?
A brácsást nehéz volt fölfedezni, úgy elbújt a nagybőgő mögé, azonban Feszty hangosan a banda felé szólt:
- Hol a brácsás?
Előjött a brácsás nagyveresen; a cigaretta a füle mellett; és hajlongott Feszty előtt.
- No, brácsás, - mondja neki Feszty, - hát hogy vagy? Él-e még az anyád?
- Dehogy él, csókolom kezsit-lábát. Még sopós bárány voltam én, mikor meghalt.
- Hát az arckép megvan-e még, amit rólad festettem?
- Megvan, megvan, - mondja mély sóhajtással a cigány.
- Hol van?
- Nem tudom, nagyságos uram.
- Talán elvesztetted?
- Dehogy vesztettem. - Úgy őristem én ast, mint a semem világát.
- Hát akkor mi történt vele?
- Egy angolnál van, a féreg essen bele. Most is sírok, ha rágondolok.
- Angolnál? Hiszen azt mondtad, hogy el nem adnád ezer forintért se.
- Hát nem is adtam volna el semenynyiért - feleli a cigány, - hanem a kutya angol, hogy a féreg essen belé, kivágott elém egy igazsi etvenest. Musaj vót odaadnom!


                                               Cinkotai nagyitce

Hogy nagyon meleg napok jártak akkoriban, egy éjjel kint hűseltünk a NewYork-kávéház utcai rekeszén és eszünkbe se jutott, hogy hazamenjünk.
- Milyen érdekes, - szólt Feszty Árpád, - hogy mi négyen megint együtt vagyunk.
Egy furcsa kirándulásra emlékezett Feszty ezekkel a szavakkal. A kirándulás annak idején az ő komárommegyei tanyájára történt. Eltévedések és fölfordulásuk sűrűn tarkázódtak benne. S négyen voltunk: Fesztyn és kívülem Pósa Lajos és Lányi Géza.
- Menjünk el valahova, - folytatta Feszty Árpád. Mikor mi négyen összekerülünk, abból rendesen valami jó bolondság kerekedik.
Negyedóra mulva két bérkocsi vitt bennünket Cinkota felé.
Az egyik kocsin cimbalom is volt, meg egy cigánylegény. A ciganylegényre persze nem volt szükségünk, hiszen velünk volt az ország legjobb cimbalmosa.
Sohase jártunk Cinkotán, de éppen azért mentünk oda. Az ilyen utazásokban komolyan hiszi az ember, hogy visszaröppen az eltűnt századokon át a legendák idejébe, s a híres helyen talál valamit, ami még abból az időből maradt ottan.
Hát ha egyéb nem, az a kormos sötétség, amit mink Cinkotán találtunk, bizonyos, hogy ilyen fekete volt Mátyás idejében is.
A falu csöndes. A kocsma is. Még csak kutyaugatás se fogadott bennünket. Zörgettünk a kapun, ajtón, ablakon.
Semmi felelet.
- No, itt nem lakik senki.
- Vagy hogy alszanak Mátyás király óta.
- De ha már ide kijöttünk, szárazon nem megyünk vissza!
A kocsma ablaka nyitva. A bérkocsi lámpájával benézünk.
Hát itt sincsen senki.
Hanem a kármentőben egy néhány üveg áll, mi pedig szomjasak vagyunk.
Kapja magát egy a négy közül, bemászik az ablakon. (Hogy ki volt az az egy, nem nevezem meg, nehogy az utódai röstelkedjenek emmiatt, vagy hogy idő multán valami gonosz festő képben is megörökítse, amint a híres és komoly férfiú benégykézlábol az ablakon.)
A cél az volt, hogy kinyitja belülről az ajtót, ami sikerült is.
Letesszük a kocsilámpást az asztalra. A cigánylegény is beállítja a cimbalmát. Csak akkor lükken be az öreg kocsmáros.
- Kicsodák az urak? Mit akarnak? -harsogja mérgesen. Éjjel itt nincs kocsma! Hogy jöttek be? Nem adok bort.
- De már csak egy üveggel ád, ha már ennyire kijöttünk.
- Nem én, egy üveggel se!
Nagyon haragudott az öreg s nem is úgy volt öltözködve, hogy szolgáljon.
- Már pedig mink innen addig el nem megyünk, - dörögte vissza Pósa, - míg legalább egy üveg bort meg nem iszunk!
Az öreg erre kitett egy nagy üveg bort meg két üveg szikvizet az asztalra és így dohogott:
- Itt van, igyák meg. Nem kell az ára se!
Ezt mondva becsapta megint az ajtót maga után.
Egy darabig tanakodtunk, hogy visszamenjünk-e vagyhogy megigyuk előbb a bort. Végre abban állapodtunk meg, hogy a bort megisszuk, az árát pedig az asztalra tesszük és visszatérünk a városba.
Hanem még felére sem jártunk az üvegnek, kidöndül egy szép feketeszemű, vastag szemöldökű kisasszony. A ruhája divatos kék puffos nyári ruha. A lábán lakcipő. A kezén karperec. - Szóval mintha sétából érkezett volna.
- Bocsánatot kérek, urak, - mondja kedves meghajlással, - a papa nem aludt a mult éjjel se, azért volt olyan haragos. Hanem itt vagyok én: parancsoljanak.
No erre a szép szóra mink is egyszerre otthonosabban éreztük magunkat. Lányi előhúzta a belső zsebéből a cimbalomverőket és végigpengette a cimbalmot. A kisasszony két gyertyát gyujtott. A vastag poharakat finomabbakkal cserélte föl s bort is jobbat adott.
Még két barna és vastag szemöldökű kisasszony jött kisidő múlva elő. Mind a kettő csinosan felöltözködve, s mind a három a kocsmáros leánya. Nem mulattak velünk, de mint afféle fővárosi embereknek, körülöttünk figyelmeskedtek. Mink legalább ezt gondoltuk. Később azonban kiderült, hogy az egyikük látásból ismerte Pósát is, Feszty Árpádot is, s ahogy az ajtón kikandikált, egyszerre értesítette a családot, micsoda híres neves vendégek érkeztek hozzájuk. Az öreget lepirongatták s nem is mert többet a szemünk elékerülni, annyira restelkedett.
De mink minderről semmit se tudtunk. Amint bort és szíves szót kaptunk, szépen dalolgatásba fogtunk: ettünk, ittunk s kedvünkre mulatoztunk.
Ekközben meg is virradt, s egy ostoros paraszt-ember állított be az ivóba:
- Egy garasért pálinkát! Megissza.
Benyúl nagykomolyan a mellénye zsebébe.
Kotorász.
- Hohó, - mondja Feszty Árpád, - ma itt nem fizetünk!
- Hogy-hogy? - mondja megdöbbenve a paraszt.
- Hát nem olvasta kend, hogy ki volt tegnap írva: Ma pénzért, holnap ingyen!
- Nem tudok olvasni, - mondja elbámulva a paraszt. Hanem ha így van, akkor adjon a kisasszony még egy porciót. És megelégedetten elkocog.
- Míg mink itt vagyunk, - mondja Feszty Arpád a kisasszonynak, - minden paraszt ingyen igyék, én fizetem.
Hát jöttek is egyenkint, fuvarosok, aratók, falubeliek. S mink most már azon mulattunk, melyik milyen arccal fogadja az ingyen pálinkát.
Volt olyan, aki közömbös arccal vette tudomásul az ingyenséget. De a többje megzavarodott. A falusi szemek kíváncsian vagy csodálkozva villantak ránk, miközben a szemöldökök le- és fölrándultak. Némelyik köszönt is. Másik gyorsan elsurrant és kis idő múlva nagyobb üveggel tért vissza. De mondom volt olyan is egy-kettő, aki se nem csudálkozott, se nem köszönt, csak ivott és odább ment. Hanem, hogy már valami huszan megfordultak az ivóban, kezdtük nem állani a behordott tehénszagot és egyéb falusi illatokat, s a kisasszony figyelmeztetésére az udvaron levő tornác alá vonultunk.
Itt aztán mink elfelejtkeztünk az egész világról. Lányi remekül cimbalmozott, az egyik kisasszony meg gyönyörűen énekelt. Jókedvünket még mámorosabbá tette, hogy Pósa egy verset rögtönzött, amely így kezdődik:


                       Cinkotai csaplárgazda
                       tele van-e a pince?
                       Megvan-e még az a híres
                       cinkotai nagy itce?
                       Hej ha én azt a nagy itcét
                       a kezembe kaphatnám...
                       Adja ide, csapláros úr,
                       nagyon nagyon ihatnám!

A versre mingyárt dallamot is találtunk, s abban a hiszemben, hogy az ördög sem ismer bennünket, szélesen mulattunk, s a velünk levő három kisasszonyt, sőt ha jól emlékszem a mamájukat is sűrűn megtáncoltattuk.
Közben teáztunk, kávéztunk. A nyári piros hajnal kellemes hűvös, a levegő tiszta volt. Észre se vettük, hogy ránk reggeledik.
Hanem, hogy már ugyancsak sokadozott a nép az utcán a kocsma körül, Lányi egyszerre megdörzsöli az orrát és azt mondja Fesztynek:
- Még mindig ingyen hordják ezek a pálinkát?
- Tyű kutyázom adtát! - pattan föl Feszty, - meg kell szüntetni most már a pálinkamérést!
Késő volt. A nép már ott tolongott az udvar kerítése előtt. Piros kendők, bekecsek, fehér ingvállak tolongtak ottan. Egy nagy nemzeti színű zászló is lebeg és közeledik a hullámzó sokaságon át és erre egy szeplősképű sárkefe-bajúszú kövér paraszt elordítja a kerítés mellett:
- Éljen Feszty Arpád, szeretett országgyűlési képviselőnk!